Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-10-14 / 41. szám
ézepén feküdt, -jrúghassa valaki íból, bálványnak fel, amikor lapáteke nekiszaladt, a taliga kis híján ámulta, megvonta taligát. g felé szállingózni kikerülte a követ, ilkáromkodta maivábbra is az út is hét. r sötétedés után t - megcsúszott íácsos. Bokában sással rávilágitot- ;, felrakták a taná- ;z. hívatták az öreg a tanácsos súlyo- >át - hallotta az índben tartani az r azt a követ elvi- zett az útkaparó, ár régen gondos- ib emberről, a kó. a vállát: - Tudom ilatból tette volna ró a másik tanái-felelte bölcsen. Iáiból - figyelmez- dik tanácsos, akozott az útkapa- azonban meg kell alamint arra, hogy etni, már másnap, a, felhívtam a fiíondtam, tanácsos amikor nálunk járt gyelmeztette a ta- nála járt tyúkért, rvet, és juttassa el ? őröl, tanácsos úr? t anyámnak rásnak It el azóta, 7 mese, árván sivatagban, 'lány veszély iár rám, lestem, ig erőm fölállni, i keresztjét okon jsztákon át. f élni, n i. anyám, m nehéz, űlölöm a halált, J árt! r tudnám még í mindig COu3l teke sókkal, idbe hajtva mondani: ám, írtad, et mókák nük )b...- Hogy került oda, mekkora, alaposan mérje meg, ez fontos, továbbá, hogy a közjó érdekében el kell távolítani, mivel akadályozza a közlekedést és hasonlókat.,- Még sosem írtam ilyen, ahogy mondják, jegyzőkönyvet.- Ez munkaköri kötelessége. A községi tanács aztán majd foglalkozik az esettel. Haza azon az úton ment az útkaparó, amelyiken a kő feküdt. Letérdelt mellé és minden oldalról szemügyre vette. Hogy mérhetné meg, ha nincs mérőeszköze? A kő sima volt és cipó formájú. Megvan, gondolta az útkaparó. Azt írom abba a jegyzőkönyvbe, hogy akkora, mint egy kenyér. Aztán újból lehajolt, féltérdre ereszkedett, és megpróbálta elmozdítani a követ. De a kő mintha földbe gyökerezett volna. Otthon az útkaparó ült a petróleumlámpa mellett, a tollszárat rágcsálta, időnként belemártotta a sűrű fekete tintába, de mire kitalálta volna, mivel is kezdje, a tinta rászáradt a tollhegyre, az útkaparó Így újra bemárthatta, és vakargathatta tovább a homlokát, hogy éjfélre végre elkészüljön a jegyzőkönyvvel. Három sorból állt: ,, Esküvel kijelentem és igazolom, hogy nem én tettem a követ az útra, és azt sem tudom, ki tehette. A kó akkora, mint egy kenyér, öreg vagyok, nem bírom onnan eltávolítani. “ És aláírta a jegyzőkönyvet. Másnap kora reggel elvitte a nagy épületbe, amelyben a községi tanács székelt. Bekopogott a valahányadik ajtón, de az ajtó zárva volt. Túl korai volt még az idő. A lenti folyosón talált egy nyitott ajtót. Kopogott és belépett, megemelve sapkáját.-Még nem kezdődtek meg a hivatalos órák - mondta a hivatalnok.- Át kell adnom a jegyzőkönyvet - mondta az útkaparó, és nyújtotta az Írást.- Milyen jegyzőkönyvet?- A kőről.- Várjon odakint, még nem kezdődtek meg a hivatalos órák. Az útkaparó azonban nem mozdult. Ekkor azt mondta a hivatalnok:- Milyen kőről?- Amelyik a községbe vezető úton fekszik és útjában áll szekérnek, lónak, embernek.- Adja ide - mondta a hivatalnok. - Továbbítom föntre. Az útkaparó mélyen meghajolva tette az asztalra a félbehajtott papírlapot, és kihátrált az irodából. A hivatalnok kezébe vette a papirost, végigfutott rajta, majd így szólt:- Ebben én nem vagyok kompetens. Mikor nyolcat ütött az óra, felvitte az irományt az első emeletre és átadta az első tanácsosnak, aki éppen az esőcseppeket rázta le kabátjáról. A tanácsos elolvasta az írást, aztán betette az asztalfiókba. Egy hét múlva előhúzta a fiókból és egy ajtóval tovább vitte, a másik tanácsoshoz. Az éppen almát hámozott, és amíg rágta, lassan áttanulmányozta az írást, majd azt mondta, hogy a következő tanácskozásorr előterjeszti. Arra egy hónap múlva került sor. Az útkaparó jegyzőkönyvét legutoljára hagyták. A tanácskozáson elnöklő legöregebb tanácsos beszélt:- Komoly dologról van szó. A községbe vezető úton fekszik egy kő, kenyér nagyságú, veszélyezteti a szekerek, a lovak és a községben dolgozó emberek biztonságát. Ezért javaslom, alakuljon bizottság, mely dönt és intézkedik. A bizottság összetételéről folyó vita a késő esti órákba nyúlt, addigra már minden tanácsos kimerült volt és farkaséhes. így készségesen megszavazták a legöregebb tanácsos javaslatát. A bizottságnak öttagúnak kell lennie, hogy az esettel kapcsolatos állásfoglalás objektív és megfontolt legyen. Bár a bizottságot megalakították, tagjait nehéz volt összehívni. Télen csűrt kellett javítani, lovakat patkolni, felkészülni a tavaszi vetésre, kéményt pucolni, kerítést csinálni. Az első tavaszi napon, mikor elolvadt a hó és ott állt a kő az úton, mint azelőtt két hintón kiszállt hozzá a bizottság. Tagjai először is elfogyasztották elemózsiájukat a közeli irtás száraz kövein, azután megkezdték a bűnös tárgy vizsgálatát. Munkájukat meg-megzavarták a községbe igyekvő gyalogosok meg a piacra zöldséget szállító fogatok. A bizottság tagjai ilyenkor mindig az út szélére húzódtak, és figyelték, hogy a gyalogosok meg a fogatok hogyan birkóznak a kő alakban jelentkező akadállyal, amely akkora, akár egy kenyér, amint azt a jegyzőkönyvben írta az útkaparó. Az egyik gyalogos kikerülte a követ, a másik megbotlott benne és elkáromkodta magát, majd megjegyezte, hogy eltüntethette volna már valaki onnan. A fogatok kerekei nekiütköztek a kőnek, megugrottak, szinte recsegtek, zömük azonban úgy haladt át, hogy nem érintette a követ. Délután az évszakhoz képest szokatlanul meleg lett. A nap perzselt, az eget mintha felsöpörték volna. A bizottság tagjai levetették kabátjukat, kibogozták és megoldották nyakravalójukat, levették kalapjukat, kigombolták mellényüket. Délután négy órakor a bizottság, elsősorban az éhség sürgetésére, befejezte a kő vizsgálatát. A következő megbeszélést másnapra tűzték ki. A tanácsteremben az elnöklő beszélt.- Mindenkinek írásbeli tanúvallomást kell tennie a kérdéses dologról, melyet tegnap figyelmesen megvizsgáltunk. A tanúvallomásokat bizottságunk rangidős tagjának adjuk át, hogy meghozhassa a döntést. Egy bizonyos idő eltelte után a községi tanács rangidős tagjának asztalán részletes jelentéseket tartalmazó irathalmaz magasodott: hely, mármint az út, tárgy, mármint, a kő, a fogatok néhány órás megfigyelésének eredményei, a gyalogosok és fogatok elégedetlenségének objektív okai, végül javaslat a sürgős eset megoldására. A legöregebb tanácsos csak futólag szentelt figyelmet az egyes beszámolóknak, mivel ezen iratok szomszédságában még egy irat feküdt, amelyben a felsőbb szerv tudatta vele, hogy beválasztották abba a bizottságba, amely a közeli kisváros hatáskörébe tartozó halastóban bekövetkezett halpusztulást volt hivatva kivizsgálni. Hivatalviselésének hosszú évei alatt első ízben fordult elő, hogy ilyen fontos funkciót kapott. Ha jól működik, talán átléphet a községiből a városi hivatalba, és egy ilyen előléptetés már valami. A bizottság iratait íróasztalának fiókjába helyezte, és gondosan lezárta, a fiókot. A kő maradt, ahol volt. A gyalogosok kikerülték, vagy este, hazafelé tartva a munkából belerúgtak, a fogatok kerekei nekiütköztek, de se gyalogosok, se fogatosok nem zúgolódtak többé. Megszokták. Hozzászoktak a kőcipóhoz, amely már messziről köszöntötte őket. Ha eső esett rá, csillogott, ha havazott, hósapka képződött rajta, ha melegebbre fordult az idő, pocsolya keletkezett körülötte. HARASZTI MÁRIA fordítása JORGE LUIS BORGES Epizód egy ellenséggel Annyi év, meneküléssel és várakozással, és most itt az ellenség a házamban. Az ablakból láttam, ahogy nehézkesen kapaszkodott fel a zord emelkedőn. Egy rozoga botra támaszkodott, amely az öreg kezekben inkább volt mankó, mint fegyver. Nehezen hallottam meg, amire vártam: a gyenge kopogást az ajtón. Ránéztem, nem kevés nosztalgiával, kézirataimra, az utolsó befejezetlen, mint Artemidor álomfejtő kézikönyve, mely félig-meddig fölöslegesen feküdt az asztalomon, mivel nem tudok görögül. Még egy elveszett nap, gondoltam. Nehezen nyitottam a berozsdásodott zárat. Féltem, hogy az ember összeesik, de néhány bizonytalan lépés után elengedte a mankót, amelyet nem láttam aztán többé, és kimerültén zuhant ágyamra. A rettegés miatt sokszor elképzeltem, de csak most vettem észre, hogy hasonlít, szinte testvérként, Lincoln utolsó képmására. Délután négy óra körül járhatott az idő. Fölé hajoltam, hogy jobban hallhasson.- Mindenki azt hiszi, hogy az évek csak számára telnek - mondtam neki -, de ugyanúgy múlnak másnak is. Lám, találkozunk az út végén, és annak, ami valamh kor történt, most már nincs semmi jelentősége. Miközben beszéltem, kigombolta köpenyét. Jobb keze a zsebében volt. Megéreztem, hogy revolvert szorongat. így szólt ekkor határozottan:- Hogy behatolhassak ebbe a házba, együttérzést színleltem. Most azonban a hatalmamba kerültél, és én nem vagyok lágy szívű. Próbáltam kinyögni valamit. Nem vagyok valami jaj de milyen erős, és csak a szavak menthetlek volna meg. Sikerült kimondanom:- Igaz, hogy valamikor üldöztem egy gyermeket, de uraságod már nem az a valamikori gyermek, mint ahogy én sem vagyok már az a meggondolatlan. És, egyébként, a bosszú nem kevésbé dölyfös és nevetséges, mint amennyire a megbocsátás lenne.- Épp azért, mert nem vagyok a valamikori gyermek - válaszolta -, meg kell ölnöm önt. Nem bosszúról van szó, hanem egy igázságos eljárásról. A felsorakoztatott érvek, Borges, nem egyebek, mint furfangok, miket a félelem agyait ki, annak reményében, hogy sikerül engem meggyőznie. Most viszont nem marad más hátra...- Még marad egy dolog - mondtam.- Micsoda? - kérdezte ő.- Hogy felébredjek. És úgy tettem. A fogadalom Pringlesben mesélte nekem doktor Isidro Lozano az alábbi történetet. Olyan tömören adta elő, hogy biztos voltam benne, nem először meséli: hozzátenni vagy megváltoztatni benne valamit, ugyebár, irodalmi bún lenne. ,,ltt történt az eset, ezerkilencszázhuszonvalamennyi- ben. Buenos Airesből tértem vissza, diplomával a zsebemben. Egyik éjszaka behívtak a kórházba. Rossz hangulatban keltem, felöltöztem és átvágtam a kihalt téren. Az ügyeleti szobában Eudoro Ribera doktor azonnal közölte, hogy behozták a külváros egyik banditáját, Clemente Garay-t, hasszúrással. Megvizsgáltuk közösen. Ma már edzett vagyok, de akkor abban a pillanatban a belek látványa elborzasztott. A bandita szemei csukva voltak, nehezen lélegzett. Libera doktor hozzám fordult:-Fiatal kollégám, nem tehetünk semmit. Hagyjuk kimúlni ezt a nyomorultat. Azt válaszoltam neki, hogy ha már átfáradtam ide, éjfél után két órakor, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megmentsük az életét. Ribera megvonta a vállát. Megmostam a beleket, elrendeztem őket és bevarrtam a sebet. Egész idő alatt nem hallottam egy jajszót. Másnap visszatértem. Az ember élt; rám nézett, megszorította a kezem, és így szólt:- Uraságodnak minden elismerésem, Riberának pedig ezüst nyakláncom. Mikorra Garay-t elbocsátottuk, Ribera már eltávozott Buenos Airesbe. Attól kezdve névnapomra minden évben egy báránykát kaptam ajándékba. A negyvenes években aztán elmaradt ,,a küldemény." BALÁZS F. ATTILA fordításai Gyökeres György felvétele Szkukálek Lajos rajza íarel HOUBA
