Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-10-07 / 40. szám

tonákról. A feladat a 995. magassági pont elfoglalása volt, ez csak néhány száz mé­terre húzódik határainktól, az Orosz szoros mentén. Az utászok kézi fűrészekkel vágtak utat a sűrű erdőben, rendezték a terepet, kövekkel erősítették. Időközben a tüzérek már előkészítették ágyúikat a szállításra. Mindegyiket hatosfogat húzta, de maguk a tüzérek is segítettek a lovaknak, különö­sen a meredekebb szakaszokon. Rendkívül nagy erőfeszítést igényelt ez a művelet. De az ágyuknak mindenképp az előkészített tüzelóállásba kellett jutniuk. Kovalev főhadnagy ütege már virradat­kor kész volt a tüzelésre. Sevcov zászlóalj­parancsnok alakulata ugyancsak készen állt a támadásra. A fasiszták azonban ép­pen ekkor indultak ellentámadásba, s a ma­gaslatról igyekeztek lesöpörni Sevcov zász­lóalját. Az állásokat azonban a tüzérek és az utászok segítségével sikerült megvéde­ni. A parancsnokok közül is sokan megse­besültek azonban. De a 995. magassági pontot szilárdan tartották a szovjet katonák. Amint az később megmutatkozott, ennek nagy jelentősége volt az Orosz nyereg el­foglalása szempontjából. Csak így juthattak ide további ütegek, csak így lehetett kibon­takoztatni a 167. és 129. gárdahadosztály további támadását. Október 3-án a reggeli ködöt hideg eső oszlatta szét. Az ellenség éppen ekkor nyitott össztüzet. Az Orosz-szoros egészen estig a fasiszták kezén maradt A támadók­nak friss erőkre volt szükségük, s a szovjet alakulatok ütőerejét is fokozni kellett. De hogyan?- Azokban a napokban rendkívül nagyra értékeltük az 1. gárdahadsereg törzsének döntését, miszerint új utat kell építeni az Orosz-nyereghez. Két utászalakulat látott teljesíteni akartuk, méghozzá igen gyorsan. El tudtuk képzelni, mennyire várnak ben­nünket ott, a hegyeken, a szorosan túl... A harckocsik számára tervezett utat há­rom szakaszra bontották. Az elsőt a lengyel Roztoky Gurne falucskától a 114. utász­zászlóalj, a középsőt a 15. utászdandár 74. zászlóalja, s a legnehezebb részt a 167. hadosztály önálló utászzászlóalja készítette elő. Valamennyi egység parancsnoka Kli- mentov százados volt. A harckocsik október 7-én 12 óra körül a 995. magassági ponton már készen álltak a támadásra. És amikor erre is megérkezett a parancs, a meglepett fasiszta védelmet elsöpörték a szovjet ala­kulatok. Ezzel a 167. és a 129. lövész- gárdahadosztály öt napig tartó harcok után elfoglalta az Orosz-szorost. Csak így nyílt szabaddá az út Csehszlovákia felé... ÖNKÉNT A FRONTRA Kopogás zavarja meg beszélgetésünket. Az ajtóban vendéglátóm felesége mosolyog mentegetőzve.- Griska, gyere már, teljesen tanácstalan vagyok ezekkel a gyerekekkel. Állandóan csak a tévé előtt ülnének...-Á, ezt a szerencsétlen, teleszindró- mát“ nem lehet kiirtani? önöknél is ennyire elterjedt a gyerekek körében? „Griska, vagyis vendéglátóm reményte­lenül legyint, s kimegy a szobából, hogy megpróbáljon rendet teremteni. És én ki­használom a kínálkozó alkalmat, a háziasz- szonyt fogom vallatóra. Sötét szemek, ová­lis arc, amelyet ugyancsak sötét haj fog körül, itt-ott ősz tincsek. Hogyan ismerked­tek meg, hogyan házasodtak össze, hogyan éltek a háború előtt és után? - ezek a kér­dések foglalkoztatnak.- 1936-ban házasodtunk össze, az es­vöt mm MMMnwtgM A moszkvai központi televízió labi­rintusában csak meghatározott, arra kijelölt helyen lehet dohányozni. És ezek a helyiségek amolyan klubokká alakultak, ahol mindig van valaki, ahol mindig el lehet beszélgetni. Most is áll itt egy szovjet katonatiszt. Ö ad tüzet, s én gondolatban rangjel­zését fejtegetem.-A tévében dolgozik, tábornok elvtárs?- Kedves magától, hogy ilyen fia­talnak néz, de már jónéhány éve nyug­állományban vagyok. Persze azért dolgozok. Most például egy katonai témájú film vetítésén veszek részt. A dohányosok barátkozó emberek, s néhány perc múlva megtudom, hogy beszélgetőpartnerem a hadtör­téneti intézet konzultánsa, és szakta­nácsadóként gyakran működik közre különböző filmek forgatása során, így filmekről, a televízióról beszélge­tünk, de Csehszlovákiáról is, amely­hez rendkívül szívélyes viszony fűzi. Az utóbbi években gyakran járt ná­lunk, nemrég egy küldöttség élén, hiszen a Szovjet-Csehszlovák Baráti Társaság aktív tagja, ebben a válasz­tási időszakban az elnökségben is dolgozik. Értésére adtam, nagy örö­met szerezne nekem, ha folytathat­nánk a beszélgetést. Névjegyet vett elő, amit úgy értelmeztem, hogy egyetért egy újabb találkozóval. Miu­tán elbúcsúztunk, ránéztem a név­jegyre: Szamojlovics Grigorij Fedo- rovics altábornagy. MINT A HANGYÁK A kora esti órákban csengetek a Szamol- jovics család Egyetemi sugárúti lakásának ajtaján. Vendéglátóm szívélyesen üdvözöl, és miután bemutatja a feleségét, aki kávé­val és teával kínál, kényelmesen elhelyez­kedünk a nappali karosszékeiben.- Engedje meg, hogy - először a mi egységünkről szóljak, s csak azután Cseh­szlovákiáról - kezdi a beszélgetést. Bekapcsolom a magnetofont, s egyet­értőén bólintok.- Miért akarok erről beszélni? Azért, mert a mai napig büszke vagyok arra az utász­zászlóaljra, amelynek parancsnoka voltam. Az „én zászlóaljamra", amelynek 13 kato­náját a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki, s további hárman a Dicsőség Érdemren­det kapták meg. És a mi hadosztályunk? Igen, a 167. uráli gárdahadosztályban a Szovjetunió Hőse kitüntetést 109-en vi­selték, a Dicsőség Érdemrendet pedig több mint húszán kapták meg. Én legalább is nem tudok még egy ilyen hadosztályról... A katonák többsége a harcmezőn esett el, sokan a háborúban szerzett sebesülések, a nélkülözés okozta mély nyomok követ­keztében haltaik meg később... Nehezen hagyja magát meggyőzni arról, hogy a kezdetekről beszéljen, az építkezé­sekről, amelyeket nagyon szeretett. Először egy moszkvai repülőgépgyár építkezésén dolgozott, majd az evakuálás után az Líra­ion. Csaik a frontra nem akarták elengedni. Végül mégis behívták a hadseregbe, s rög­tön egy tiszti tanfolyamra. 1942 áprilisában vehette fel az utász hadnagy egyenruháját, s egy utászszázad parancsnokaként a bri- anszki fronton esett át a tűzkeresztségen. Kurszknál már zászlóaljparancsnok, a Ivovi hadművelet során hadosztálymérnök és a kárpáti hadművelet előkészítésének ide­jében már őrnagy.- Már tíz napja harcoltunk a Kárpátokért, s higgye el, hogy szörnyű harcok folytak, amelyeket nyugodtan nevezhetnénk földi pokolnak is. De fokozatosan átvágtuk ma­gunkat azokon a festői, szomorúságot és melankóliát árasztó erdős hegyeken. Mint a hangyák. Igyekeznünk kellett, hogy minél előbb a szlovákiai felkelők segítségére le­hessünk. 1944. szeptember 18-án a Kárpá­tok térségében húzódó egész frontvonalon csak így juthattunk mi a legközelebb a csehszlovák határhoz. Ha azt mondom, hogy mi, akkor eredeti, a 167. uráli gárda­hadosztályra, illetve a 129. gárdahadosz­tályra gondolok, amelynek kötetekében ak­kor harcoltam. Valóban igen aktívak vol­tunk, és sikerült egyre közelebb jutnunk a Lupkovi-szoroshoz. Szeptember 19-én rövid tüzérségi előkészítés után sikerült át­törnünk az ellenség 96. gyalogos hadosztá­lyának védelmi vonalát, s így elfoglalhattuk a 749. és 642. magassági pontot a Kárpátok gerincén. A Lupkovi-szoros térségében a mi alakulataink léptek elsőként Csehszlo­vákia területére. A legsikeresebb a 325. lövész-gárdaezred volt, amely Alekszenko ezredes vezetésével a déli hegyoldalon is üldözőbe vette a németeket, s kiszorította őket Kalinovöból, az első csehszlovákiai felszabadított községből. Itt aztán folytatód­tak a harcok, de a mi hadosztályaink új parancsot kaptak: támadást indítani Medzi- laborce irányába. SZABAD AZ ÚT Bizony, még nem hallottam senkit ilyen nagy lelkesedéssel beszélni harcokról, ka­munkéhoz. Az útépítés azonban elég las­san ment, az utászoknak rendkívül nehéz akadályokat keltett leküzdeniük. Először is nyiladékokat keltett vágniuk a sűrű bükkös­ben, aztán kövekkel vagy vastag farönkök­kel „kiágyazni" az utat. És mindezt sűrű esőben, felázott talajon kellett csinálni. Né­hány helyen támfalakat kellett építeni, ne­hogy a víz elmossa a már elkészült útsza­kaszokat. Október 5-én reggel lendültek támadás­ba a hadosztály alakulatai. Az Orosz-szo­rost az 520. lövészezred foglalta el, amely­nek parancsnoka Zaharov ezredes volt. Az ezred zászlóaljai vették birtokukba a Kárpá­tok fő gerincének a magaslatait. Csak egyetlen napon, 1944. október 6-án a fa­siszták 12 ellentámadását keltett visszaver­niük. De éjszaka az egyik zászlóaljnak sike­rült elfoglalnia a Ruské és Veíká PoTana faluk közötti út hídját. Ezzel tulajdonképpen elvágták az Orosz-nyerget védő fasiszta egységek egyetlen utánpótlási vonatót. A tapasztalt szovjet parancsnokok arra szá­mítottak, hogy a kiharcolt pozíciók megvé­dése nagy erőfeszítésekbe fog kerülni. Ezért adtak utasítást arra, hogy az elfoglalt magassági pontokhoz harckocsikat kell ve­zényelni ... Az ember azt még el tudja képzelni, hogy a több ezer méteres hegyekbe az ágyúkat valahogy fel tehet vonszolni. De egy harc­kocsit? Ezen a terepien? Kétkedve nézek vendéglátómra, aki azonban magabiztosan folytatja.- Munkához láttunk, hiszen a feladatot küvönk rendkívül szerény volt. De hát ez akkor így volt szokás. Villamossal mentünk a házasságkötő terembe és haza is. A gép­kocsi akkor különlegességnek számított. Griska a Sztálin-kerületben lakott és én hozzá költöztem. Minden fanfárok, muzsi­kaszó nélkül, szerény vacsora mellett zajlott le. És vacsora után? Képzelje el, munkába kellett mennie. De mindig boldogok voltunk, azaz vagyunk most is, házasságunk kie­gyensúlyozott. Két fiunk született, az egyik itt, Moszkvában, még a háború előtt, a má­sik nem messze a csehszlovák határtól, Ungváron. Mindketten megnősültek, s az unokák gyakran vannak nálunk. Hiszen lát­ja, most is. Ami engem illet, én építöip>ari főiskolán szereztem diplomát, szakterüle­tem a földtani fényképezés.- A katonatisztek feleségeinek rendsze­rint nem unalmas az életük, gondolok a gyakori lakóhely-változtatásokra.- Én sem vagyok kivétel. Üzemünk eva­kuálása után, közvetlenül a háború kirobba­nását követően az Uraira költöztünk. Kép- zelje, el, csak néhány évvel ezelőtt tudtam meg, hogy Griska itt többször jelentkezett önként a frontra... Azután gyakran írt hosz- szú, gyönyörű, gyöngéd leveleket... Meg­vannak mind a mai napig. Sosem hagyta öt el az optimizmus, mindig hitt a győzelem­ben, s abban;- hogy szerencsésen hazatér. 1945 októberében tényleg haza is jött, de csak néhány napra. Meggyőzték arról, hogy nagy szükség van rá a Kárpátokban, ugyanis a hegyekben több ezer ott maradt aknát kellett felkutatni. így tehát mi is men­• Grigorij Fedorovics Szamojlovics altá­bornagy tünk utána. Később a frunzei akadémián tanult, onnan északra költöztünk, négy évig éltünk Murmanszkban. Miután visszatér­tünk Moszkvába, Griska a vezérkari akadé­mián tanult, majd ismét irány észak, azúttal Petrozavodszk. Itt léptették elő tábornokká. Később két évig éltünk Leningrádban, majd következett a Német Demokratikus Köztár­saság, ahol ismét előléptették. Hazatéré­sünk után egészen nyugállományba helye­zéséig a vezérkari akadémián tanított.- És éppen ott szereztem sok barátot Csehszlovákiából. Gyakran találkozom ve­lük, levelezünk... Észre sem vettem, mikor jött vissza a szobába, hogy ismét ő vegye át a szót.- Feleségétől tudtam meg, hogy éppen nálunk, Kelet-Szlovákiában volt alkalma „megünnepelni" egy jelentős jubileumot...- Persze, nem is kell nagyon megerőltet­ni magam, hiszen akkor éppen harminc éves voltam. Gyönyörű kor... Szálas alakja a karosszékből is kimagas- ik, s lezser kézmozdulatai elárulják, dinami­kusan gondolkodó és cselekvő emberrel beszélgetek. Az apró részletek, a helység­nevek sem okoznak neki gondot, emlékeze­te jól működik. Különösen, amikor harmin­cadik születésnapjáról beszél. November 23-a volt, ezen a napon kezdte meg a szov­jet hadsereg a nyugat-kárpáti hadművele­tet. A 3. helyi lövész alakulat Humenné irányában indított támadást, a 167. hadosz­tály a 31. harckocsizó dandár támogatásá­val Michalovce felszabadítására indult. Az ó 129. hadosztálya is ezekben a harcokban vett részt. A Kárpátokban csak esett és esett. Né­hány óra leforgása alatt akis patakok szinte folyókká változtak, a víz mindent elöntött. Ennek ellenére másnap felszabadult Micha­lovce és Humenné is. A további támadás szempontjából nagy akadályt jelentett a megáradt Laboré és Ondava. Szamojlovics őrnagy tudta, hogy az utászokra nehéz munka vár. A víz által elöntött utakon hosszú-hosszú gépkocsi­oszlopok torlódtak össze. A támadás meg­rekedt. A törzsek szüntelenül sürgették az utászokat. Mikor építik már fel a hidakat, mi lesz a szállítással? Egy könnyű pontonpark­kal ellátott speciális zászlóaljat kaptak se­gítségül. És minden kezdett a legnagyobb rendben folyni. Az utászok gyorsan felépí­tették a pontonhidat és megkezdődhetett az átkelés a nyugati partra. Szamojlovics őr­nagy utasításai és parancsai alapján simán zajlott az akció. Csakhogy sok volt a vára­kozó, mindenki sietett. Természetesen mi­nél magasabb volt a rangja, annál jobban. A pontonhídnál idegesség uralkodott. A kü­lönböző egységek parancsnokai között konfliktusok keletkeztek. Megjelent Petrov tábornok és Grecsko hadseregtábornok is. Most már nekik kellett „rendet teremteni". Petrov utasítást adott arra, hogy az önjáró ütegek számára tegyék szabaddá a hidat. Az első két nehéz ágyú probléma nélkül kelt át a hídon. A harmadik azonban a vízbe csúszott. Természetesen nagy zavar kelet­kezett, de miután a tábornokok elmentek, Szamoljovics őrnagy helyreállította a rendet... Nevetünk ezen a születésnapi történe­ten. Vendéglátóm a további harcokról, Se- covce felszabadításáról, a Dargovi^Szoros- ról, a Kassa (Koáice) térségében lezajlott küzdelemről beszél. Ám akkor már az ő egységét átirányították Preáov felé, ké­sőbb pedig lengyel területre. De ez már egy másik beszélgetés témája volt... LADISLAV TAKÁC .m. . 7*-' ■ IIII B I—lllllim wm i Hm nm, Wj|Ha lÜI'HPWF Jk f Hip ÉTrnHKi^miyii J ffflB • Valahol, a Kárpátokban, 1944 ószén... (A szerző felvétele + archivum)

Next

/
Thumbnails
Contents