Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-09-30 / 39. szám

\ •

O

któber 29-én lesz ötven éve, hogy aláírták a müncheni egyezményt, amelyről szerzői azt hirdették, hogy békét hoz Európa nemzeteinek, A valóságban azonban München után hat hónappal a náci Németország bekebelezte Csehszlovákiát és további hat hónap múlva kirobbantotta a második világháborút. A müncheni egyezmény csak részét képezte annak a széles nemzetközi összeesküvésnek, amelynek célja az volt, hogy a német imperializmus agresszivitását kelet felé, elsősorban a Szovjetunió ellen irányítsák.

1973. december 11-én Prágában szerződést írtak alá a CSSZSZK és az NSZK kölcsönös kapcsolatairól. A tárgyalásokon a legnagyobb gondot a müncheni egyezmény kezdettől való érvénytelensége jelentette. Ez volt a központi kérdés, mivel az NSZK kormánya a csehszlovák-nyugatnémet szerződés aláírásáig érvényesnek tartotta a müncheni egyezményt. Ugyanis az NSZK befolyásos körei, a hivatásos revan- sistákról nem is beszélve, még ma is ezt a nézetet vallják. Sokan évtizedek óta szükség szerint, főleg a haladó mozgalmak és államok (Grenada, Nicaragua stb.) ellen irányuló politika megindokolására teljesen ki akarják forgatni Münchent. Ezért választ kell adnunk arra a kérdésre, milyen kétoldalú nemzetközi jelentősége van a CSSZSZK és az NSZK szerződésének.

A hetvenes évek elején az SPD és az FDP kormánya, élén Brandt kancellárral és Scheel külügyminiszterrel, keleti politikája keretében tárgyalásokat kezdett a Szovjetunióval, Lengyelországgal és az NDK-val, a kapcsolatok normalizálásáról. Csehszlovákiát bizonytalanságban hagyták, nem adták tanújelét annak, hogy hajlandók vele tárgyalni.

Azt fontolgatták, vajon a tárgyalással nemzetközileg fölértékeljék-e az új párt- és állami vezetést, mivel Nyugat minden igyekezete arra irányult, hogy elszigetelje Csehszlovákiát. Ezenkívül respektálni kellett az Egyesült Államok és más nyugati országok aggodalmait, szerintük ugyanis Bonn keleti politikája túlságosan elhamarkodott és kockázatos volt. Ezenkívül ezeknek az országoknak megfelelt az NSZK elszigeteltsége. Nyilvánvaló volt, az NSZK a „keleti" szerződések megkötésével megszilárdítja nemzetközi helyzetét és ezen a téren politikai és gazdasági szempontból is szövetségesei utolérhetetlen konkurensévé válik. Nem utolsósorban fontos szerepe volt annak a csehszlovák követelésnek is, hogy a müncheni egyezményt nyilvánítsák kezdettől érvénytelennek.

Tévesek voltak azok a belső és külső találgatások, hogy mivel a Szovjetunióval, Lengyelországgal és az NDK-val kötött szerződésekben már számos fontos kérdést megoldottak, nem lesz túlságosan bonyolult és gyorsan befejeződik a Csehszlovákiával folytatott tárgyalás. Az 1971. március 31-én tapogatózó tanácskozással megkezdett tárgyalások végül nagyon sokáig tartottak és bonyolultak is voltak. Ez megnyilvánult a ratifikálásnál is, amelyet a CSU/CDU által képviselt ellenzék, élén Kohl ma is hivatalban lévő kancellárral, sokáig halogatott. Amikor már nem tudták a szerződéskötést megakadályozni, az ellenzék képviselői mind ellenük szavaztak. A többi szocialista országgal folytatott tárgyalásoktól eltérően, ahol a küldöttség vezetője kancellári hivatalánál fogva Egon Bahr volt, a mi esetünkben a bonni külügyminisztériumé volt a vezető szerep, és az NSZK küldöttségének élén Paul Frank, a miniszter első helyettese, tapasztalt, kemény politikus, államtitkár állt.

■ SAKKJÁTSZMA?

Frank a tárgyalás elején a kormány felhatalmazásából közölte: nem értenek egyet azzal a csehszlovák követeléssel, hogy a müncheni egyezményt kezdettől érvénytelenítsék és ez az álláspont végleges, Bonn nem változtat rajta. Többek között arra hivatkozott, hogy ez nem a kétoldalú kapcsolatok problémája, mivel a müncheni egyezmény érvénytelenítése az aláírókat is érinti, így tehát nemzetközi kérdésről van szó. Nyilvánvaló volt, az NSZK-beli küldöttség puhatolódzott, vajon a közeledő választások, a csehszlovákiai belpolitikai helyzet,

s az a tény, hogy tekintettel vagyunk a Szovjetunió és az NDK érdekeire is, nem kényszerít-e bennünket kompromisszumokra, vagyis az NSZK számára előnyös megfogalmazás elfogadására. A tárgyalások során az NSZK több szerződés-változatot terjesztett elő.

A csehszlovák fél elfogadhatatlannak minősítette az NSZK javaslatait és a licitálást úgy értékelte, hogy a másik fél olyan helyzetbe akar minket kényszeríteni, amelyben a régi egyezmény megerősítésével új Münchent írnánk alá.

Az NSZK arra törekedett, hogy az új Csehszlovákia által megerősíthesse München érvényességét, ezért a tárgyalások során nem tett engedményeket, blöffölt és állandó nyomást gyakorolt a csehszlovák félre. Amikor ez nem vezetett eredményhez, Frank kijelentette: kormánya arra a következtetésre jutott, nincs értelme az ex tunc - ex nunc dimenziókban tárgyalni (kezdettől érvénytelen vagy kezdettől érvényes) mivel ez semmihez sem vezet. Ezért egy olyan szerződés megkötését javasolta, amely nem tartalmazná München kérdését. Ennek a szerződésnek az első cikkelye csupán megerősítette volna Csehszlovákia és a Német Szövetségi Köztársaság határának sérthetetlenségét. Más megoldást az NSZK kormánya csak abban látott, hogy vegyük föl a diplomáciai kapcsolatokat és ezzel párhuzamosan mindkét fél tegyen nyilatkozatot a müncheni egyezmény érvénytelenségével kapcsolatos álláspontjáról és arról, hogy ezt a kérdést a későbbiekben vitatják meg.

Mindkét javaslatot visszautasítottuk azzal az indoklással, hogy átlátszó manőverről van szó, amely arra irányul, hogy kikerüljék a tárgyalás fő kérdését, s hangsúlyoztuk, továbbra is átfogó megoldást követelünk. Amennyiben az NSZK kormánya erre nem hajlandó, Csehszlovákia addig várhat a kapcsolatok rendezésével, amíg az NSZK kormánya megérti, hogy Csehszlovákia nélkül nem oldhatja meg keleti politikáját, mivel a többi szocialista ország szolidáris vele. A Német Szövetségi Köztársaságnak a müncheni egyezmény érvénytelenségének kérdésével kapcsolatos álláspontja miatt a tárgyalások félbeszakadtak. A helyzet egy nagy sakkjátszmához hasonlított, amire a tájékoztató eszközök többször rá is mutattak.

A tárgyalások döntő fordulata egy év múlva, 1973. április 12-én kezdődött meg Bonnban. Ekkor olyan haladást értek el, hogy a küldöttségek május 7-én Prágában megállapodhattak a szerződésben, amelyet aztán 1973. június 20-án parafál- tak. A tárgyalás azonban nem fejeződött be, mivel a nyugatnémet fél ismét bonyolította a helyzetet, amikor azt követelte, hogy a városról kötött négyoldalú szerződéssel ellentétben tárgyaljanak a nyugat-berlini állampolgároknak nyújtott jogsegélyről.

A PRÁGAI SZERZŐDÉS

Már a szerződés parafálása után nyilvánvaló volt, az NSZK aTra törekszik majd, hogy maximálisan gyengítse és korlátozza a szerződés bevezető része harmadik fejezetének jogi jelentőségét („elismerve, hogy az 1938. október 29-i müncheni egyezményt a náci rendszer erőszakos fenyegetéssel kényszerítette a Csehszlovák Köztársaságra"), valamint a szerződés első cikkelyét (

.....a CSSZSZK és az NSZK e szerződés szerinti kölcsönös kapcsolataikat tartva szem előtt semmisnek tekinti az 1938. október 29-i müncheni egyezményt"). Ugyanilyen nyilvánvaló volt, hogy extenzíven és a szöveggel ellentétesen fogja magyarázni a szerződés második cikkelyét is.

Egyébként Frank könyvében csodálatraméltónak nevezte a szerződés megállapítását). miszerint a müncheni szerződés e mostani prágai szerződés értelmében érvénytelen, mivel ez szerinte azt jelenti, hogy csak korlátozottan érvénytelen, vagyis nem kezdettől fogva. Művészi alkotásnak minősítette ezt a fogalmazást, mivel szerinte ez mindkét fél számára elfogadható kompromisszum volt. Állítólag a Német Szövetségi Köztársaságban öt, nemzetközi joggal foglalkozó tanár dolgozta ki ezt a részt. Ennek a csoportnak tagja volt - ezt azonban már nem közölte - Hermann Raschofer, szudé- tanémet szakember, K. H. Franknak, a cseh nép háború után kivégzett hóhérának jogtanácsosa. Raschofer szerint a müncheni egyezmény ma is érvényes, mivel Hitler

Csehszlovákia bekebelezése során csupán a szerződés megszövegezését sértette meg.

A hamis, félrevezető értelmezések ellenére a CSSZSZK és az NSZK szerződésének jelentősége az aláírásától eltelt 15 év távlatából is kétségtelenül igen nagy. Megfelelő alapot képez ahhoz, hogy a két állam kapcsolatai az élet minden területén tovább fejlődjenek.

A szerződés által megoldott fő probléma az, hogy a müncheni egyezményt kezdettől érvénytelennek nyilvánítja. Egyúttal megoldja az érvénytelenítésből adódó következményeket is. A probléma megoldását tartalmazza a bevezető rész harmadik fejezete, valamint a szerződés első és második cikkelye. Ezek a cikkelyek egységet alkotnak. Eszerint a müncheni egyezmény érvénytelenségének egyik fő oka az volt, hogy a szerződést erőszakkal kényszerítették Csehszlovákiára. A szerződés ezáltal megerősítette azt a történelmi tényt, hogy a müncheni egyezményt közvetlen támadó háborúval fenyegetve kényszerítették ki. Ezt megelőzően fenyegetően demonstrálták a hadsereg erejét, széles körű mozgósítást, Csehszlovákia határai mentén nagy átcsoportosításokat hajtottak végre. A szudétanémet párt a náci Németország által irányított és felfegyverzett „Freikorps" fegyveres alakulata felforgató akciókat hajtott végre az országon belül.

Ezzel összefüggésben látni kell a müncheni egyezmény többi aláírójának, Nagy- Britanniának, Franciaországnak és Olaszországnak bünrészességét is. Aktívan részt vettek a fenyegetésben, abban, hogy a müncheni egyezményt rákényszerítették Csehszlovákiára. Míg Franciaország és Olaszország már a második világháború alatt elismerte, hogy a müncheni egyezmény kezdettől érvénytelen volt, Nagy-Bri- tannia továbbra is arra az álláspontra helyezkedett, hogy a müncheni egyezmény érvényes szerződésként keletkezett és csak akkor vált érvénytelenné, amikor Hitler a megmaradt csehszlovák területek elfoglalásával megsértette azt. A német tárgyaló felek szívesen hivatkoztak erre a tárgyalások során. Lelkesedésük észrevehetően alábbhagyott, amikor ismertettük velük a Nagy-Britanniával folytatott egyik tárgyalás eredményét, miszerint Anglia inkább gyakorlati okokból helyezkedett erre az álláspontra, mivel történelme során olyan sok igazságtalan szerződést kötött, hogy bármelyikük érvénytelenítése láncreakciót válthatna ki.

Amikor München érvénytelenítésének következményeiről beszélünk, elsősorban az erkölcsi-politikai és nemzetközi jogi következményekre gondolunk. Erkölcsi, politikai téren a müncheni politikának, indítékainak és következményeinek elítéléséről van szó. Ezzel függött össze az a törekvésünk, hogy jogilag felszámoljuk a revansista alapot, habár nem voltak illúzióink azokkal az erőkkel kapcsolatban, amelyek az NSZK- ban szüntelenül különféle elméleteket gyártanak a „hazára való jogról", s a Csehszlovákiába való visszatérést, sőt a határmenti területek visszacsatolását követelik.

Ami a nemzetközi jogi következményeket illeti, elsősorban annak az elvnek a megerősítését akartuk elérni, hogy jogtalanságból nem születhet jog, és az erőszakkal kikényszerített dokumentum nem válhat érvényes szerződéssé. Jelentős az a meghatározás is, hogy a nemzetközi kapcsolatokban tilos az erőszak vagy az erő alkalmazása és a vitás kérdéseket békés eszközökkel kell megoldani.

U

gyanilyen fontos a közös határ sérthetetlenségére és a területi egység korlátlan respektálására vonatkozó meghatározás. A CSSZSZK és az NSZK a szerződésben kötelezte magát, hogy nincsenek és a jövőben sem lesznek területi követeléseik egymássat szemben. A határok sérthetetlensége megerősítésének ugyanúgy, mint az erő vagy az erőszak alkalmazása betiltásának kulcsfontosságú jelentősége van a két ország kapcsolatai, de az európai béke és biztonság szempontjából is. Ezek az alapelvek összhangban állnak az új gondolkodásmóddal. Megsértésük a müncheni tragédiához és a második világháború kirobbanásához vezetett.

JIRÍ GÖTZ,

az NSZK-val 1971-1973-ban folytatott tárgyalásokon részt vevő csehszlovák küldöttség vezetője

A

lig több mit két évvel ezelőtt kezdtük használni az európai közös otthonunk fogalmat. Földrészünk országainak többségében egyre többen használjál*. És nemcsak a szocialista országokban. A fogalom Mihail Gorbacsovtól, az SZKP főtitkárától ered, aki Az átalakítás és új gondolkodás című könyvében így jellemzi:,,Európa valóban közös otthonunk, ahol a geográfia és a történelem szorosan összekapcsolta országok és népek tucatjainak sorsát. Természetesen mindegyik országnak és népnek megvannak a maga problémái, mindegyik a maga életét ákarja élni, ragaszkodni akar hagyományaihoz. Ezért a metaforát folytatva azt lehet mondani: a ház ugyan közös, de mindegyik családnak külön lakása van, még a bejáratok is különböznek. De ezt a házat az európaiak csak együtt, kollektíván, az együttélés ésszerű normáit tiszteletben tartva tudják megóvni, megoltalmazni víztől vagy más elemi csapásoktól, csak így tudják szebbé és biztonságosabbá tenni, fenntartani benne a kellő rendet. “

Új fogalomról van szó, de abból indul ki, azt fejleszti tovább, amit a Szovjetunió fennállása óta az európai kollektív biztonság gondolatának való- raváltásáért, a fegyverkezési verseny leállításáért és a leszerelésért tett. Gorbacsov álláspontja azt tükrözi, a Szovjetunió népe és kommunista pártja mindig arra törekedett, hogy békében, a világ nemzeteivel egyetértésben éljen. Ezt fejezte ki a Vlagyimir lljics Lenin vezette szovjet kormány első külpolitikai lépése, a Békedekrétum is.

Közös

otthonunk

Miután 1934. szeptember 18-án a Szovjetunió csatlakozott a Népszövetséghez, Genfben is érvényesítette az európai kollektív biztonság gondolatát. Ez az időszak elválaszthatatlanul összekapcsolódik egy másik kiváló diplomata, Makszim Makszimovics Litvinov nevével.

„Litvinov lelkesen propagálta azokat az elveket, amelyek a Népszövetségre vonatkozó megállapodások alapját képezték. A harmincas években egy európai államférfi sem látott világosabban, egy sem beszélt igazabban. Sajnos; Utyinov egyedül állt. Süket fülekre talált az az állítása, hogy a béke oszthatatlan. Figyelmen kívül hagyták azt a követelést, hogy a nyugati hatalmak csatlakozzanak a Szovjetunióhoz annak a veszélynek az értékelésében, amely Németország újrafelfegyver- zéséből eredt."

A szovjet külügyminisztert és a Hitlernek Nyugat által tett engedmények politikáját a leghivatottabb személy - Summer Welies, Roosevelt elnök közeli munkatársa, neves amerikai diplomata jellemezte így az 1944-ben megjelent emlékirataiban.

Ezek a szavak egyúttal azt is bizonyítják, ki a felelős azért, hogy a nyugati országok kdrmányai nem értették meg a szovjet fél koncepcióját, nem támogatták az európai béke szavatolására és a kollektív biztonsági rendszer kialakítására vonatkozó számos javaslatát. Szovjetellenes politikai koncepciójuk, osztálygyülöletük a szocializmus első országával Szemben erősebb volt a fasizmus fenyegetésénél.

Ez a magyarázata a Hitlernek tett engedmények szűk látókörű politikájának és annak, hogy expanziós törekvéseiket Keletre irányították. Ennek klasszikus bizonyítéka, hogy Franciaország és Nagy-Britannia elárulta Csehszlovákiát azzal, hogy

1938. szeptember 30-án aláírta a müncheni egyezményt, az ún. nyugati demokráciák nyugodtan feláldozták „a kis ismeretlen közép-európai országot". Ezzel az ötven év előtti jellemtelen lépéssel nemcsak elárulták jól felfegyverzett kis szövetségesüket, hanem nem tudták megakadályozni a második világháborút sem, amely miattuk tört ki

1939. szeptember elsején. Ezzel egyúttal eltemették földrészünkön a kollektív biztonság gondolatát, legalábbis az akkori időszakban.

Hat nehéz háborús év következett. A fasizmus központjában szenvedett vereséget, Berlin felett kitűzték a szovjet nép győzelmét jelképező vörös zászlót. A háború utáni fejlődés nem volt egyszerű. Erre az időszakra rányomta bélyegét a hidegháború.

Azt, hogy szerencsére nem sikerült forróvá, vagyis atomháborúvá változtatni, mindenekelőtt a Szovjetunió és a Varsói Szerződésben egyesült szövetségeseinek érdeme. Politikájukban a béke doktrínáját érvényesítették. A hatvanas évek kezdetétől, a harmincas évekhez hasonlóan, ismét kezdeményezések születtek az európai kollektív biztonsági rendszer kialakítására. Nyugat eleinte kommunista propagandaként visszautasította ezeket a javaslatokat. Csakhogy a közvélemény nyomása és a nyugati politikusok egy részének reális állásfoglalása nem maradt eredménytelen. Ezt tükrözte az európai biztonsági és együttműködési konferencia, amelynek harmadik szakasza 1975- ben Helsinkiben valósult meg. Harminchárom európai ország, az Egyesült Állámok és Kanada képviselői a Finlandia palotában aláírták a Záróokmányt.

Ez a dokumentum a békés közös európai otthonunk felépítésének ma is egyik alappillére. Ennek az otthonnak a lakosai az emberi civilizáció elpusztulásának veszélye nélkül akarnak a 2000-ik évbe lépni. VITSUCHY

X.30.

München, valamint a CSSZSZK és az NSZK közötti szerződés