Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-09-23 / 38. szám
Rudolf Bedrich vallomása Julius Fucík életének utolsó perceiről Uhersky Brod vidéke. Becsületes hazafiak lakják, akik itt a náci rémuralom idején szembeszegültek a fasiszta rémuralommal. Uhersky Brodban él ma népünk antifasiszta harcának hőse: Rudolf Bedrich. A hitleristák halálra ítélték, a berlini Plötzensee börtönben két hetet együtt töltött Július Fucíkkal. Együtt várták a hóhért. Rövid, de szilárd barátság alakult ki köztük, amelyet az akasztó fa sem pusztíthatott el. Csengetek Bedrich elvtárs ajtaján. Középtermetű férfi jön ki, kezét nyújtva üdvözöl. Ugyanez a kéz szorította meg Július Fucík kezét néhány perccel kivégzése előtt. Negyvenöt év telt el halála óta. Bedrich elvtárs kommunista, hetvenhat éves, szikrázó*vitalitással, határozott gesztusokkal. Lebilincselő elbeszélő és kedélyes morva. Izgalmas vallomással szolgált számunkra Július Fucík életének utolsó perceiről. Munkás és lapterjesztő Ki tulajdonképpen Rudolf Bedrich? Ügyes munkás volt, fegyvermüves. Miután szakmát tanult, a harmincas években az Uhersky Brod-i Fegyvergyárban dolgozott. Repülőkbe fedélzeti gépfegyvereket gyártottak. 1938 szeptemberében, a megalázó müncheni árulás után, belép a formálódó illegális csoportba, amelyet tanítója, a kommunista Jan Rychtalík vezetett. 1939. március 15-e után, amikor a Csehszlovák Köztársaságot megszállta a fasiszta Németország katonasága, a Rychtalík-féle csoport fokozza tevékenységét. A csoport tagjai bátor emberek, Uhersky Brod, Bojkovi- ce, Pitin és Prerov környékéről. A férfiak nagy része a fegyvergyárban dolgozik. Morvaországnak ebben a sarkában megjelennek az illegális Rudé právo példányai. Titkos utakon érkezik Prágából, s itt másolják, sokszorosítják. Rudolf Bedrich összekötő Uhersky Brod és Hradcovice között, a Rudé právo sokszorosításához szükséges stencil szállítását végzi. A nyomtatványokat a fegyvergyárban terjeszti. Az újság sokszorosítása előkészítésének kapcsán találkozik a CSKP 1. illegális központi vezetőségének tagjával, Cyril Sumber- rel. A fegyvergyárból Rudolf Bedrich pisztolyokat csempész ki. Ebben a műhelyből Ja- roslav Frydek és Ladislav Hojac segít neki. Az illegális csoport szabotázsakciókat szervez, fegyverkezik, készül a megszállókkal az összecsapásra. Azonban elárulják. A Gestapo az ellenállókat letartóztatja. A letartóztatás és a Kounic-kollégium A Gestapo 1941. február 21-én beront a fegyvergyár műhelyébe. Letartóztatja Rudolf Bedrichet is. Csehül kitünően beszélő Gestapo-legény viszi öt el. Először szelíden hallgatja ki. „Tehát nem ismered Rychtalí- kot.“ Ezt már Őrjöngve ordítja, és csak németül beszél. Kesztyűs kezével üti, pofozza Bedrichet. Kiveri minden fogát. A félholtra vert fegyverműves senkit sem árul el. Letartóztatása után Bedrichet a brnói Kou- nic-kollégiumban börtönzik be. Itt látta utoljára barátját az ellenálló csoportból, a felismer- hetetlenségig összevert Jaroslav Spryslt. Ö maga is az ütlegek záporát kapja, és szörnyű jeleneteknek szemtanúja. Látta az SS gégemetszők zsidókínzásait, az akasztásokat a röplabdapályán. Emberek tömeges agyonlövését a Heydrich-merénylet után. 1942 nyarán Bedrichet az Olomouc melletti Mírovon keresztül a berlini Maobit börtönbe szállítják, ahol korábban a nácik Georgi Dimit- rovot tartották fogva. A Berlini Népbíróság 1943. március 18-án halálra ítéli. Még kilencven napja marad az életből és a reményből. A Plötzensee fegyház 141-es cellájának politikai foglya kilencven napot vár a hóhérra. A 141-es cella lakói A halálraítélteknek ebben a cellájában Bedrich három olyan fogolytársát élte túl, akiket kivégeztek. Először Wilenter került sorra, akit közönséges bűncselekmény miatt ítéltek el. Ezután a francia Michelt tették Bedrich cellájába. Ez, amikor a börtönudvaron séta közben meglátta ismerős honfitársát, kérte magát hozzá. Csodálatra méltó módon Michel kérését teljesítették. Bedrich harmadik lakótársa, a tizenkilenc éves hamburgi Kunze, kimondottan gonosztevő, kalandortípus volt. A szlováckói legény ismét egyedül maradt cellájában. Agya eltompult. Apátiába esett. Augusztus 25-én vezették Bedrich cellájába a negyedik fogolytársat Egy fejjel magasabb volt nála, bajszos, fürkésző szemű, megnyerő külsejű. Keménypapírból készült evóedényét és fakanalát kezében tartotta. Hallgatagon szemlélték egymást. Egyiküknek sem volt nagy kedve a beszélgetéshez. „Honnan vagy?" - törte meg a csendet Bedrich. „Fucík vagyok, Prágából.“ „Én meg Bedrich, Uhersky Brodból". Egy ideig gondolkozott, majd megkérdezte a jövevényt: „Nem az a Fuőík vagy, aki azokat a riportokat írta a Szovjetunióról?" „De igen, én vagyok az - bólintott Jula. „Az ördögbe is, ember, hiszen én akkor tőled könyvet olvastam: Az ország, ahol a ma már a múlté." „Én pedig nálatok, Brodban szálltam át a vonatra, - viszonozta udvariasan Jula. - Akkor, amikor Szlovákiából tértem vissza Prágába, miután kiszuperáltak a katonaságtól." „Hogy tudd, nekem is volt közöm az újság- csináláshoz. Nálunk, Morvaországban segítettem a Rudé právo illegális nyomtatásában és széthordásában" - mondotta Bedrich. Ruda csakhamar összebarátkozott Julá- val. Hiszen azonos sors fenyegetése kötötte őket össze. Kezüket bilincs szorította, és az ég boltozatát csupán fegyencruhájuk kékje juttatta eszükbe. Hosszú, térdig érő inget viseltek, amelyet a nadrágba gyűrtek. Vételeztek kabátot is. A rácsos ablak alatt állt Fucík priccse, a fejaljjal és a pokróccal. Mint tapasztalt börtönlakó, Ruda megismertette Julát a Plötzensee börtön napirendjével. Azzal, hogyan kell helyesen sorba állni a sajkával reggeli- vagy vacsoraosztáskor, hogy az ember a felügyelők rúgásait elkerülje. Ellenőrzésekkor Bedrich tett jelentést. Séta közben a börtönudvaron szemével Fucík gyakran kereste Klecant. De sehol sem találta. „A láncokon átfűzött zsinórral összekötve jártunk a fal körül - kutat emlékezetében Rudolf Bedrich. - Úgy megfájdult a csuklóm a bilincstől, hogy zimankós időben még ma is megdagad, és vörös foltok jönnek ki rajta." Ha valaki Julának egy falat kenyeret akart odadugni, Fucík elutasította: „Inkább neki add mutatott rám." A folyosón az óra alatt nagy fekete tábla volt a falhoz támasztva. A foglyok rá-rápillan- tottak. Szoronga figyelték. Nagyon gyorsan megfejtették titkát, miközben mellette jártak el sétára, ami hétfőn, szerdán és pénteken volt, mikor a guillotine és az akasztófa nem üzemelt. A táblán fehér krétával írott szám állt. A blokkban lévő foglyok számát jelentette. A szám csökkent. A naptár 1943. szeptember 4-ét mutatott. A táblán mindketten a 362-es számot látták felírva. Ez a foglyok létszáma a tömeges kivégzés előtt. „Keresd, Rudo, a Riportomat" Rudolf Bedrich halálra ítélése óta körülbelül 145 nap telt el. „Ez valahogy különös, Rudo - töprengett a cellában Fucík. - Gyerek, téged már nem végeznek ki. Hazatérsz." Jula ezt olyan örömmel és meggyőződéssel mondta. „Az én napjaim meg vannak számlálva" - állapította meg teljes nyugalommal. „Rudo, te túléled. De ígérd meg, ha feleségem, Gustina is visszatér, akkor fölkeresed, és megmondod neki, hogy keresse föl Ko- línsky felügyelőt a Pankrácról. Lehetővé tette, hogy írjak. Kicsempészte és elrejtette Riportom lapjait. Toalettpapírra írtam ceruzával. A kézirat talán nem veszett el. Ha Gustina nem térne vissza, keresd azt az embert és a Riportot magad. Kérlek, Rudo..." Minden halálraítéltnek lehetősége volt levelet írni haza, amelyet persze cenzúráztak. Mindenkinek előrenyomtatott mintát, kalamárist és tojlat hoztak a cellába. Csupán a népbíróság által elítéltek írhattak kegyelmi kérvényt is. Ezzel a jogával élt Bedrich és Fucík is. Bedrich elvtárs látta, amint 1943. augusztus 31 -én kivégzése előtt nyolc nappal utolsó levelét írta nővéreinek, Libusának és Verának: „Kedveseim!... Úgy történt, ahogy az várható volt. Most egy barátommal ülök a Plötzensee fegyház cellájában és zacskókat ragasztunk, énekelünk, és arra várunk, hogy mikor kerül ránk a sor. Néhány hét olykor egy hónap szokott lenni. A remények elhervadnak, mint ősszel a levelek. A lírai lelkületűe- ket, akik ezt szemlélik, szorongás fogja el. De a fának ez nem fáj. Mindez olyan természetes, magától értetődő. A tél úgy készíti elő az embert, mint a fa. Higgyétek el: semmit, egyáltalán semmit sem vett el ez abból az örömből, amely bennem él,-s napról napra jelentkezik valamely Beethoven-motívummal. Az ember nem lesz kisebb, ha egy fejjel rövidítik is meg. Hón áhítom, hogy ha majd mindennek vége lesz, ne gondoljatok rám szomorúsággal, hanem olyan örömmel, amilyennel mindig éltem. Mindenki mögött egyszer becsukódik az ajtó... Kérlek benneteket, írjátok meg, mi van Gustinával, és adjátok át neki legforróbb üdvözletem. Hogy mindenkor szilárd és becsületes legyen és nagy szerelmével, melyet még mindig érzek, ne maradjon egyedül. Még mindig fiatal és sok érzelem van benne, hogy joga legyen özvegyen maradni. Azt akartam, hogy boldog legyen, és azt akarom, hogy nélülem is boldog maradjon. Azt fogja mondani, hogy ezt nem lehet. De igen. Minden ember pótolható... És most kedveseim mindnyájatokat ölellek, csókollak, és bár ez kissé furcsán hangzik: viszontlátásra. A ti Julátok." Buchlov felől fúj a szél... Nemcsak zacskóragasztással telt Rudolf Bedrich és Július Fucík ideje. Sokat beszélgettek szabadságban telt életükről, illegális munkájukról; cseh és orosz dalokat énekeltek. Fucík legszívesebben a Buchlov felöl fúj a szél... kezdetüt énekelte. Bedrich megnyerte Fucík bizalmát. Jula elmondta neki: „Itt, Berlinben, mint kisgyerek színdarabot játszottam. Olyan szívesen vetném egyszer papírra mindazt, amit együtt elszenvedtünk. Tudod, Rudo, annyi mindent akartam még csinálni, arnire nem volt időm. Be szerettem volna fejezni az Egy nemzedék Péter elött-et. Tanulmányt akartam írni Karéi Havlícek Bo- rovskyról, a cseh zsurnalisztika óriásáról..." Ezeket a vágyait Fucík képes volt naponta háromszor elismételni Bedrichnek. Sóvárgott az irodalmi alkotásra. Színesen ecsetelte társának azokat a bolyongásait, amelyeket a Őumavában tett Gustinával és nővérével, Verával. Az emberért élt „Amikor Fucíkot hozzám tették, mintha friss levegő áramlott volna a cellába." - emlékezik Bedrich. - Már nagyon rossz állapotban voltam. Depresszióba estem. Lassan már azt sem tudtam, hogy hívnak. De Julával egy csapásra tudtam nevetni is. Vidámmá tett. Valami mágikus eró volt benne. Olykor az ember valakivel egy évet is eltölthet, anélkül, hogy lebilincselné. Egy napot töltöttem Julával, s már ismertem, megértettem őt, volt miről beszélnem vele. Kiváló társ volt. Borzasztóan optimista. Ez alatt a tizennégy nap alatt állandóan valamiről okoskodtunk. Mintha ezzel akartuk volna magunkból kiönteni a börtönben elszenvedett sok fájdalmat. Később mintha szégyellettem volna, hogy ö halott és én túléltem. Sohasem szűnök meg Julát tisztelni." A Plötzensee fegyház kivégzókamrájában- az épület Nyugat-Berlin területén van- a náci hóhérok két és félezer ellenállót fejeztek le, illetve akasztottak föl: németeket, cseheket,'lengyeleket, franciákat, hollandokat, belgákat és Európa más megszállt országainak antifasisztáit. Közvetlen a kivégzés előtt hátrakötötték a kezüket, és a nőket kopaszra nyírták. Az akasztófa vagy a guillotine alá az örök az elítélteket facipöben vezették. A szörnyű munkáért fizetésükön kívül jutalomképpen még cigarettát is kaptak. Egyesek kitűntek cinizmusukkal, főleg a sza. nitéc. Ez a „szamaritánus" kényszerítette a beteg foglyokat, hogy a folyosó hideg kövén órák hosszat üljenek. Ha a beteg és megkínzott foglyok hívták, hogy ápolja őket, nevetve válaszolt: „Már nem lesz rám szüksége. Hiszen valamennyiüket felakasztják." A fasiszták elvetemültségét bizonyítja az is, hogy a halálraítéltek közül sokan meghívót kaptak saját kivégzésükre. Védőikkel közölték a kivégzés pontos idejét, és azt javasolták nekik, hogy a borzasztó látványra időben és lehetőleg sötét öltözetben jelenjenek meg. Tömeges kivégzéskor - általában nyolc embert egyszerre - az akasztófán az egyes elítélteket fekete függöny választotta el egymástól. Halálra várva légitámadás alatt Eljött 1943. szeptember 4-ről 5-re virradó éjszakája. Légitámadás Berlin ellen. Bombázták a Plötzensee fegyházat is. Bombák süvöltöttek, robbantak, a föld a villanások fényében reszketni látszott,-mintha ki akarna pukkadni. A száznegyvenegyes cellában Rudolf Bedrich és Július Fucík lába alatt is mozgott a padló. A fegyörök az óvóhelyre siettükben elfelejtették eloltani a villanyt. Világított egész éjjel. Jula riporteri szíve ismét izgatottan feldobogott. Fölállt a lecsukható ágyra. Megkérte Rudolf Bedrichet, hogy kissé emelje őt föl a rácsozott ablakhoz, és segítsen tartani az egyensúlyát. Közben mindkettőjük keze meg volt bilincselve. És Jula haditudósítóvá lett. Pontosan beszámolt Ffüdolfnak arról, amit lát: „Ember, ez aztán tűzijáték... Az eget fényszórók pásztázzák... Valahol tűz van. Hallottad? ... Ez jó nagyot robbant. Vajon lelönek-e valamilyen repülőgépet a tüzérek... Most egész Berlin szenved, nemcsak mi... Vigyázz!" A bomba a fogház közvetlen közelében csapódott be. Majd újabbak és újabbak. Az egyik épületet találat érte. Jula elhátrált az ablaktól. Ruda segített neki leereszkedni a padlóra. Mindketten a falhoz lapultak, mintha egybe akarnának olvadni vele. Ha blokkjukat találat éri, és beomlik a mennyezet, így van némi esélyük, hogy nem temeti el, nem nyomja agyon őket. Néznek egymásra. Kétszeresen is halálra vannak ítélve. Egymás tekintetéből olvassák: „Legalább hamarabb letudjuk." Bedrich elvtárs beismeri: „Féltem. De Jula szakállas arcán nem láttam félelmet. Csodálatra méltó hidegvért tanúsított. Ha nem lett volna ott, bizonyára megőrültem volna. Tudja, nehéz átélni egy ilyen súlyos bombázást bezárva, amikor az ember menekülne ki, valahova elrejtőzni. Ez alatt a légitámadás alatt Jula és én dallal bátorítottuk magunkat." Az őrök csak reggel nyitották ki a cellájukat. Lekísérték ókét a pincébe. „És én állandóan úgy fogtam Julát, mint az apámat. Nem túlozok. Hosszú fegyencingébe kapaszkodtam" - mondja Rudolf Bedrich, aki tizennyolc évvel fiatalabb Fucíknál. A bombázástól megrongálódott blokkból a többi fogollyal együtt áthelyezték őket a sétálóudvarra. Innen Bed- richet és Fucíkot az E blokkba kísérték, azután az A blokkba, új cellába. Túlélték. „Csúnya dolog volt" - komorodott el Jula Fucík. „Üdvözöld az elvtársakat“ Bedrich és Fucík cellájába a külső ablakon át némi fény is behatolt. Szeptember 7-én volt, este nyolc óra után. A szürkületben a fogház folyosóján különös jövés-menés támadt. „Mi történik!?" - kiabálnak át egymásnak cellájukból az elítéltek. „Nem tudjuk, nem tudjuk" - tér vissza visszhangként. Bed- rich és Fucík is a szomszédokat szólongatja. A zaj, mintha elvágták volna - elült. Vészjósló csönd támadt. A látszólagos nyugalmat újabb zaj szakította meg. Egyszeriben valamennyi elítélt megértette. Az örök csoportonként vitték társaikat tömeges kivégzésre. Zűrzavar keletkezett. Férfiak búcsúzkod- tak. Egyesek sírva, mások imádkozva., Jajveszékelés töltötte be a folyosót, s olykor egy- egy velötrázó üvöltés. Valakit, aki elkeseredetten ragaszkodik az élethez, erőszakkal vonszolnak az akasztófa alá. A guillotine nem „üzemel". A légitámadásban megrongálódott. Az elítéltek második hulláma a horgokhoz megy kivégzésre. Rudolf Bedrich és Jula Fucík pattanásig feszült idegekkel várakozik. Jula nyugalmat erőltet magára. Dalt dúdolva fekszik a priccsen. Bedrichnek elakad a hangja. Jula igyekszik elűzni gyengeségét. Éneke fölerősödik. Azt mondja Bedrichnek: „Azzal kell vigasztalódnod, hogy tudjuk, miért halunk meg, hogy halálunk nem hiábavaló! Nincs miért szégyenkeznünk." A kivégzéseket az újabb légitámadás sem szakítja meg. Egész éjjel gyertyafénynél folytatódnak. Szeptember nyolcadikán reggel öt óra előtt, amikor már a hóhérok ájuldoznak, a pribékek az utolsó csoportot viszik az akasztófa alá. Bedrich és Fucík cellájának ajtaja is kitárul. Őrök jönnek. Odalépnek Fucík ágyához. „Keljen föl." Levették bilincseit. „Vetkőzzön le." Jula leveti hosszú ingét. Nem siet. „Los, los...“ Vajon mi az, ami átsuhan éles elméjén? Papíringet húznak rá. Egyszer csak kiszakítja magát kezükből, Bedrichhez ugrik. „Üdvözöld az elvtársakat" - mondotta. Többet nem szólhatott. Kezét hátrakötötték, és durván kilökték a cellából. A folyosón át megindultak a kivégzökamrába. A cella ajtaja becsapódott. A megrendítő jelenet után Rudolf Bedrich mozdulni sem volt képes. Teljesen megdermedt. Arra gondolt, hogy rövid idő múlva öt is elvezethetik. E három borzalmas éjszakán, szeptember 7., 8., és 9. a fasiszták több száz embert öltek meg. Rudolf Bedrich több mint fél évet sínylődött a Plötzenseeben: 1943. március 18-tól szeptember 29-ig. A sors különös szeszélye folytán szerencséje volt, élve kikerülni onnan. A papírínget nem kellett magára öltenie. A potsdami felsőfokú bíróság halálbüntetését tíz évi fegyházra változtatta. Sohasem tudta meg, miért. Fucík barátját a brandenburgi börtönbe, majd Bauereuthba szállítják. Jármű kerekeket javít egy lakatosműhelyben. Itt éri meg a fel- szabadulást. Rudolf Bedrich teljesítette ígéretét, amelyet Julius Fucíknak a Plötzensee fegyházban tett. Fölépülése után, 1945 nyarán Prágába utazott Gustina Fucíkovához. Á Rudé právo épületében találkozott vele. Elmondta neki, milyen titkot bízott rá Jula. Gustinát a kíváncsiság fölvillanyozza. Valamit sejt a Riportról, de nem ismeri annak az embernek a nevét, aki Jula kéziratának lapjait kicsempészte a Pankrácból, és rejtegette. Bedrich elvtárs közli vele: Adolf Kolínsky. Gustina Fucíková azonnal nyomozni kezd a Riport az akasztófa alól után. És csakhamar megleli az irodalomnak e gyöngyszemét. JAN JELINEK ■ HIIHBft IK HA Ifl Jf 1 I JB A A II M 8HBBBI M B fl ■ |B|M lm fS m Mr ■R5 |IH Bm* " :'*lt 8 3D ÜB >*£ fS B 1$ S9k É % iN&ii 111 |§ || | \§m 1|1|B m 189 Pi SSW ® “ 91 919HIWW Wf Wl ni ts SmP»' 39 ÍmHBS *BB^ $% fl *&6k is * SS B 9 ® ’’ ■■■ B. pk &G ül B B I
