Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-09-16 / 37. szám

Fejes Endre * Ugyancsak tolakodhattak az Isten színe előtt, amikor a jókedvet osztogatta. Egy délután hóembert építettek az ablak elé, egészen közel a járdához, hogy a rend­őr ne okoskodjék. Nem szerették a rendő­röket. Azután beültek az italboltba, vissza a törzsasztalhoz, és valahányszor koccin­tottak, az ablakon át kedves hóemberükre is emelték a poharakat. Igen ám, de hogy a téli este elérkezett az Üllői útra, akkor látták, baj történt, a hóem­ber sötétben áll, messze került minden világítástól.- Elüti őt valami - nyugtalankodott Zsin- gor, mert ö volt közöttük a legjámborabb. Sajnos, az italt sem bírta, tíz-tizenkét rum után pillogni kezdett, karjára hajtotta fejét, mint valami álmos mackó, és elszundított. Záróránál a cimborák megkocogtatták öt, ilyenkor sötét, mély tüzű szeme riadtan rebbent, kifizette a cehét, majd nagy man­csával a szemét dörzsölgetve, szégyenlős mosollyal hazaballagott az albérleti szo­bába.- Azt mondom, adjatok egy gyertyát - állt föl Zsingor. - Én majd vigyázom öt. És ki is ment egy gyertyával.- Nézzétek csak! - mutatta ámultán egyikük. - Röhög... Na, kiballagtak megnézni, hogy Zsingor húszfokos hidegben mért röhög az Üllői úton, egyedül a hóemberrel. De nem röhö­gött egyáltalán, nagyon komolyan vigyázta a hóembert, csak a gyertya fénye mutatta ilyennek. Akkor elfújták a lángot, és be­hívták. Zsingor pedig kibújt a sofőrbundából,»' lehajtotta mackófejét, és már aludt is.- Vajon mit álmodhat? - töprengtek a cimborák. - Talán mindig ugyanazt ál­modja. Megkocogtatták a fejét.- Mit álmodtál, Zsingor - kérdezték tőle.- Mondd meg nekünk, légy szíves. Zsingor meg csak vakarózott, annyira törte az agyát.- Semmit se - sajnálkozott végül is.- Csak a marha nagy sötétet... Azonkívül semmit se...- A sötétség, az nem álom - sajnálták ók is cimborájukat. - Azért nem érdemes aludni. És énekelni kezdtek kórusban, hogy Zsingor ne aludjék.- Csöndesebben, pilóták! - mérgelődtek a pincérlányok. - Nem az országúton vagytok!- Az álom ellen énekelünk - magyaráz­ták szelíden. - Semmi másért. - Azután lehalkították hangjukat, úgy dúdoltak tovább. Persze nem mindig voltak ók ilyen szelí­dek. Mikor a jeges úton csúszott a kocsi fara, vagy fent a Patkón, a gödöllői kanyar­ban rendőr meszelte orruk előtt a fagyos levegőt egy betétlapért, bizony mogorván érkeztek vissza a törzsasztalhoz. Ilyenkor . nem bírt velük az Isten sem. Megesett, hogy Zsingor cifra káromko­dással keskeny csíkokra szaggatta az asz­talterítőt. A kacagó zongoristát pedig beci­pelte a vécébe, és rázárta az ajtót. A cimboráknak ez igen tetszett, hevesen tapsolták.- Az anyátokat, tefusok! - futkároztak a lányok. - Telefonálunk máris a rendő­rökért! .- A főkapitánynak! - vadultak a cimbo­rák. - Hadd jöjjön! Ne félj, Zsingor, fel az üveget a plafonra! De a szép Icu odalépett Zsingor elé, és megmutatta neki két ibolyavirág szemét. Zsingor pedig csak nézte sokáig. * Hatvanöt éves a kortárs magyar irodalom jeles képviselője- Mindenki mérges, ha elég a csapágya- tárta szét jámborul a két karját. - Ebben a kurva hidegben... Ezt Icu is belátta. Megsimogatta Zsingor mackófejét, és új térítőt hozott az aszta­lukra. Vasárnap reggel megborotválkozva a cimborák, kiszedték az olajat vastag kör­mük alól, és ünneplőruhában érkeztek egy­más után a törzsasztalhoz. Vasárnap nem ittak mást, csak sört, udvariasan társalog­tak, azután elővették a totószelvényeket. Csak Zsingort hagyták ki a közös já­tékból.- Ne haragudj, Zsingor - mondták neki te peches vagy.- Én még nem karamboloztam soha - til­takozott Zsingor. - Ti pedig már összecsó- kolóztatok a fával is. Ezen tűnődtek valameddig a cimborák.- Hát ez igaz - válaszolták később. - De azért, lásd csak be, valahol félresikerültél. Különben is, elaludnád a szerencsénket. így már Zsingor is elfogadta.- A csuda érti - bólintott. - Én tényleg elalszom mindent... Ezért hát vasárnap délelőttönként, míg a cimborák az esélyeket latolgatták, ó oda­ballagott a szép Icuhoz, és rákönyökölt a rézveretű pultra.- Milyen volt a hét? - érdeklődött ilyen­kor barátságosan a lány.- Kifogástalan - kopogott babonásan.- Vigyáztam mindenre alaposan. A lány törölgette a poharakat, mosoly­gott.- Hát libákat láttál-e?- Nem láttam - ingatta kerek kobakját.- Hála Istennek, egyet sem láttam. Szívből utálom a fajtáját. Csak gágog, veszekszik, repülni meg nem akar. Az ember aztán csak sajnálhatja őket. Meg a libának zsíros tolla van, csúszik rajta a kerék. A lány hirtelen kérdezte.- Szeretsz még, Zsingor?- Ó, Istenem! - mutatta ilyenkor erős, sárgás fogát. - Ha nem viccelnél, mennék is veled a templomba.- Nem lehet - leste a fiút. - Elalszol a nászéjszakán. Zsingor már vörösödött is a szégyentől.- Még ilyet - motyogta. - Három éjsza­kán keresztül simogatnálak.- Fenét simogatnál! - pukkant ki Icuból a kacagás. - Álmodnád a marha nagy sötétet! A kövér pénztárosnőnek táncoltak fülé­ben az aranykarikák, úgy nevetett.- Ébren csak a vak lát sötétet - feszen­gett Zsingor roppant zavarában. - Ébren világosság van. Hogy mekkora butaságot mondott, azt szegény sohasem tudta meg. A cimborák is csak később, mikor a baj történt. Nem tett ő kárt senkiben, hisz jámbor, jóravaló lélek volt, hanem egy tavaszi haj­nalon háromtonnás kocsijával elkezdőit ke­ringőzni a garázs előtt.- Mit csinálsz, Zsingor? - nevették őt a cimborák.- Beállók a pincébe - mondta lassan, komolyan. S valóban ezen igyekezett. Húzatta a ko­csit előre-hátra, föltolatta a széles trepnit egy pincehelyiség keskeny, meredek lép­csője elé. Végül is lecibálták őt a vezetőfülkéből.- Ittál, disznó! - ütöttek ököllel a hátára. De Zsingor nem ivott. Hangosan lihegett cimborái arcába, úgy bizonyította. És röhögött. Később a nadrágjába vizelt, és ezen is csak röhögött. Akkor sem tett másként, mikor a mentőorvos barátságosan a fehér kocsiba segítette. Este az italboltban erről beszélgettek.- Talán a sok pálinka - vélte a szép Icu.- Attól történhetnek ilyen dolgok. No, a cimborák!- Nekünk kutya bajunk sincs! - vitatták hevesen. - És ehhez mit szólsz? Az ablaktisztító ismerte őt legrégebben.- Az apja sem volt különb - bökött fon- toskodón a homlokára. - Azt is rendőrök cipelték örökké az orvoshoz. A cimborák elhallgattak, mert nem sze­rették a rendőröket. Ittak komoran, pogá- nyul. Azután elfelejtették az egészet. Fütyörésztek újra a volán mellett, poroz­ták vidáman a távoli utakat, esténként virág­gal érkeztek, és csókot kaptak a nyárszagú csokrokért. Már a lombokhoz ért sárgaréz ujjával az ősz, mikor megjelent az italboltban Zsingor. Felálltak mind a cimborák, olyannyira örültek.- Hej, az anyád! - kiáltoztak boldogan.- Gyere csak, gyere, öreg pilóta! De Zsingor nem törődött velük. Esetlenül egy társasághoz ment, és sildes sapkáját haragos mozdulattal odanyújtotta a fröcs- csöspoharak fölé. Nem köszönte meg a filléreket. Kicsiny vászonzacskót csörgetett, mely duzzadt volt már, és beleszórta a pénzt. Nézték a cimborák, szűk résű sze­mekkel.- Mit csinálsz, testvér? - kérdezték szo­rongva. Cibálták rajta a fakó munkaruhát, hogy fölébredjen. - Hol tanultad ezt? Zsingor csak bámulta őket, ijedten topo­gott. A szép leüt sem ismerte meg.-A nótát! - szakadt föl a cimborákból.- Hogy az a cudar Isten is meghallja! Két rendőr hallotta meg, bejöttek az őrült lármára.- Ne vaduljunk, emberek! - mondták kimért szigorral. - Fölverik a várost! A cimborákat ez most igazán nem érde­kelte. Harsogták egyre csak, teli tüdőből:- „öreg fiúk, FTC hajrá, a síron túl is kergetjük a labdát..." És lesték Zsingort. De az nem hallotta meg a nótát. Botorkált ügyetlenül az asztalok között a sildes sap­kával. Akkor a szép Icu vádlón Zsingorra muta­tott.- Itt nem szabad koldulni! - kiáltott re­kedt dühvei. - Senkinek sem szabad itt koldulni! A zongorista keze megállt a billentyűkön, a cimborák is letörölték homlokukról a verí­téket, és némán, megadóan bólogattak. Csak a szép Icu kezdett el bőgni. Zsingor nem tiltakozott. Szótlanul ment a két rendőr között. Csörgette vászonzacs­kóját. A vidám cimborák nem járnak már az italboltba, elhagyták a régi törzsasztalt. Es­ténként szétszóródnak, látni őket a város­ban mindenfelé. De csak állva isznak, a pultnak dőlve, mint a futóvendégek. Reggelenként, ha kigördülnek a garázs­ból, nyugtalan tekintetük szüntelenül kutatja az utakat. Nem mintha félnének, hisz nem olyan legények ők. Csak... Sohasem sze­rették a rendőröket... DÉNES GYÖRGY Emlék v kék éjszakákból Egy árva mart, elszunnyadt dombtetőn a fák... a lélek ízlelgeti az enyhe éjszakát; nézd csak, ott lohol szívszakadva a bűvös ifjúság. A csillaggyertyák hogy lobognak, ezüstmezőben lomb, virág, Mari hajában rózsaszál, szivében szomjúság. Egy vézna gyalogút bujkál a bokros réten át, ott nyiladozott hús szerelmünk, a kék harangvirág. Ó, hol van már az ifjúság! Hol vagy, Mari? Érzed-e még az éji mezők harmatát? Hallod-e még a szenvedély rekedt varázsszavát? Kísértenek a szép halottak, a régi éjszakák? K érem; mindenekelőtt be kell valla­nom, az én Ványkám egyáltalán nem Ványka, és a legkevésbé sem kisfiú. Valamikor erre a névre kereszteltem vér­csefiókámat, a pöttömnyi madarat, melyet az erdők és tundrák ragadozói közül, az egyik fészekből raboltam el, hogy fölnevel­hessem. Ezek a sólyomféle madarak töl­gyesekben, kisebb erdőkben, ligetekben fészkelnek. A fiókák, miután megtollasod- tak, kirepülnek a fészekből, a sztyeppre költöznek, és hajnaltól alkonyaiig köröznek felette. Rötbarna és halványabb árnyalatú, a szivárvány minden színében játszó szár­nyaikkal szelik a levegőt. Kiszemelik áldo­zatukat: szöcskét, sáskát, mezei egeret, ürgét vagy más csörgő-zörgő, tarló között futkosó, fűben bujkáló állatkát. Azok közé a ritka ragadozók közé tartozik, melyek képesek egyetlen szárnycsapás nélkül egy helyben állni a levegőben. Ilyenkor olyanok, mint az ég kék tengerébe vetett horgász­úszó, melynek szabad szemmel nem látjuk a zsinórját. A házhoz hozott vadat is - örökérvényű parasztszokás szerint - meg kell keresztel­ni, azaz valamilyen személynevet kell neki adni, éppúgy, mint a háziállatoknak, itt kell megjegyeznem, hogy a háziállatokat álta­lában minden háznál ugyanarra a névre keresztelték: például a sertést Havronyának (a Fevronyijából gyártott név) vagy Zinká- nak hívták - de csak így és még véletlenül sem másként; a kecskét, bármely udvarban volt is, csak Máskának, a kandúrt Vászjá- nak, a kakast, természetesen, Petykának. Ványka a házunktól nem messzire levő fészekben, kerekded tarka tojásból bújt ki másik három fehér, pelyhes, meleg, görbe csörű és éles szemű labdaccsal együtt. Világrajöttekor még nem sejtette, hogy szüle­tése után már a hetedik napon Ványka lesz. Az azonban lehetséges, hogy az anyja megsejtett valamit, mert mint őrült keringett a magas tölgyfa fölött, amelyen - kétségbe­esett ,,píi-píi-píi“ rikoltozására ügyet sem vetve - egyre följebb és följebb kúsztam, mindaddig, amíg kezem a fészek száraz, tüskés ágai között meg nem pihent az egyik puha, remegő labdacson. Az anya­vércse olyan közel szállt hozzám, miközben előbb éles, majd rimánkodó hangokat halla­tott, hogy nem sok időm maradt a gondolko­zásra. Felkaptam az egyik fiókát, s máris a fogaim közé szorított sapkámban találta magát. Otthon Ványkát a padláson, illetve, ahogy nálunk mondani szokás, a szerha alatt helyeztem el. Nem sokáig veszteget­tem az időt, azonnal a mezőre indultam, amely közvetlenül a kerítésünk mellett kez­dődött. Alig tettem pár lépést, eszembe jutott a macska, amely a padlás másik szögletében, a kémény mellett „fészkelt" számos utódjával együtt. Elöntött a hideg veríték, megállt az eszem, amikor arra gon­doltam, az én kis madárkámat karmai közé kaparintja a macska, s pár percen belül nem marad más belőle, csak egy összemocskolt fehér pihecsomó. Nem emlékszem rá, ho­gyan rohantam föl a padlásra, a macska fekhelyéhez, de arra, hogy milyen boldog (Krúdynak, kölcsönvett hősei­ért, köszönettel) A rra ébred, hogy cseng a telefon a nappaliban. Behunyt szemmel ül fel, ellöbb a bal, majd a jobb lábával keres­gélve a papucsot a sötétben. „Ki az Isten lehet ilyen korán!" A kettős ágyból csak a saját szuszogása hallatszik. Felesége ma is, mint minden reggel, kiábrándítóan korán kelt, hogy hétre elérhessen munkahelyére. Újabban még vasárnap is ezt teszi... Érde­kes, őt ma nem ébresztette föl a vekker; holott máskor még morogni is szokott olyankor, ha igaz. Éjfél után, amikor a civakodásból már elege volt, a szokásosnál jobban beszívott abból a kévédből, fgy legalább jól tudott aludni. Jóformán nem is emlékszik sem­mire ... Köhécselve tesz pár lépést a küszöbig. „Dehogyisnem emlékszem. Azt az álmot nem lehet elfelejteni." Az a piszok telefon egyvégtében cserreg. Mintha hűvösebb volna a lakásban, mint máskor. Ráadásul nem ég a villany. Mire füléhez emeli a telefonkagylót, vala­hol túl már letették. Csak a liftajtó kattogása hallatszik a folyosóról. Botladozva megy ki a konyhába. „Mintha még mindig be lennék rúgva." Két gyufaszállal hiába vacakol, nem gyúlnak meg. A harmadik az ujjára ég, „Ellenkezőleg, innom kell valamit. Min­den másként fest, hogyha az ember fel van dobva." Farkasszemet néz a nagy halom mosat- lannal. A vacsoramaradványok közt az asz­talon megtalálja a málnaszörppel kévéd rumot. Az üvegből kodyol, rövideket. Köz­ben megpillantja a gázrezsón a kicsi lábost. voltam, amikt Ványkámat, ar kényelmesen < nyorogva szúr megvillant sze békésen doroi emlőin csüngv lamiféle babon tett, hogy lege varjam a csal; Murkát, úgy, h vegéből pottya kához cipelted nal boldog cső bői ki lehetett < „Nini! Hogy e< S abban a p vérengző a mit dására fölkész zéreltetve nag; Murka hangos MIHAIL A magát a kezed gött. Az volt a macska éde állat, és az okt; vércsefiókámnE Egy óra mú Teli zsebembe színű szöcské Akadt közöttük szárnyú zöldsá szerkentyűvel, élénkpiros lábs forró pusztákr vándorsáska, \ szülöttek, Volg; fehérek, sárgái gák, még sőt összenyomódté gó, sercegő, a váltak. Elégedett lel mégis kétségei kellően édékeli zása jeléül n« Kétségeim ned ről azonnal me másztam hozz; tam?! Madárka sccoocooce „Ki nem állh S otthagyja ; A hűtöszekrt szag csapja m< elmegy az étvá „Senki sem egy kávét, attól E gondolatti ásítás, meg kel bán. Már-már 1 hozzáér a fikus iszonyú monda teszik kulturálttá „Ilyet csak felszisszenve u menekülve hac élettelen bálna zongora; a Schubed-kerint szállt. Visszafekszii sötét párnára h ,,Ó, az az á renléttel kezdő' folytatni?" Sohasem fitc ságát, de egy K mentőöv volt sz nyavalygás és r után végre ágyl Álmában nac tülvergödnie, f Karjaiban vitte Nem volt ő álm; se jutott arra e a tükörben pillái midőn veszeke hátraszegte a r rokra fogva, d makacsul rikks megyek tovább Ezúttal viszo soooeooeoQsoeoeoooooooooooooooooooco

Next

/
Thumbnails
Contents