Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-09-02 / 35. szám
felelő sebességgel net róla, hogy így Inyelné a fiút, s elfe- ogy, nem kell öt félég a nővérem kísér- i iskolába, mindig mát. Sokáig csinálta sejtette, milyen hü- sinál. Százszor jobb, /edül szalad. Úgyis iem szabad oldalra >n lépést sem. A vé- ok más egyébre is már. Ha kigyúl csak akkor megy át azt a kölyköt? jócskája volt. Milyen : a lába, ahogy futott! s srác... ibb? > ;zi, hogy a szokásos azdek fecsegni min- ságot. Hadd gondol- lönben is, hóbortos elviselhető, ondom neki - tudod >ltam még? Ez szin- g. Azt mondtad ne- slix Krullt juttatom az ékszel? hogyne - mondja, úgy mondtad akkor? :ettél rá. Intuíció, is... Úgy álta>t, Liza, most mi Htelek akkor téged, ikra tartottalak, kapiIvez a széljárás, mi? la.- Hülye. Én is emlékszem valamire. Az első szóra, amit mondtam neked. Ne tégy úgy, mintha nem tudnád. Azt mondtam neked, hogy kontár vagy. Hisz tudod...- S ez érvényes még ma is? A fejét rázta, hogy csak úgy lobogott a haja.- Fenét. Ma már vén kontár vagy. Nagyon is vén kontár!- A te szádból nagyon furcsán hangzik ez, királynőm. Most semmi pénzért se néznék rá. Azt hiszem, végül elered a könnye. Ez a legjobb orvossága mindenre. S minden úgy lesz, mint korábban. Néhány másodpercig rá se nézek, a legkisebb jelét se mutatom, hogy látom könnyezni.- Ide figyelj! És nézz csak rám nyugodtan, ne félj, nem bőgök, már leszoktam róla. Ez alatt az egész idő alatt ugyanis világos lett mindkettőnk számára, hogy úgysem bírnálak elviselni. Neked viszont szükséged van rám, hát akkor mit hőbörögsz?! Nézem őt, ahogy kívánta. Úgy döntött, hogy nem fog bőgni, hát ez világos. Ha megpróbálnám letörölni a könnyeit, pimaszság lenne részemről.- Ettől vagy királynő, hogy tudd! Alighanem, igazad lesz.- Nincs szükségem az idétlen együttérzésedre, te kis bohóc. Azt akarom, hogy meghallgass. Lehet, hogy már harminckét éves lennék. Lehet, hogy valóban lohadok. Tán valóban nem kedvez a széljárás. Meg az is lehet, hogy előbb halok meg, mint te, de a fordítottja sincs kizárva. Minden lehetséges, érted, minden! Egy azonban bizonyos. Ha százszor akarnátok elhitetni velem - te meg az egész kompániád -, hogy huszonkét évesek vagytok, ha ezerszer is lenne róla hivatalos papíros, akkor is a legidősebb nemzedék maradtok, melyet ez a föld valaha is hordott a hátán. Huszonesztendős járadékosok, huszonöt esztendős nyugdíjasok! öreges végelgyengülés ez a ti örökös vitátok a semmiről. Csak legyen előttetek bármi, ami cseppfolyós...- Királynőm! - vágtam a szavába -, az az érzésem, hogy bezsongtál. Ma valahogy nem vagy formában. Nem vagy véletlenül a tilalmi idő állapotában?- Csak a duma, az örökös duma. Ez minden, amihez értesz, Leó.-Tán mégsem minden. Ha csak ehhez értenék, akkor még ma is szűz lennél. Ezt csupán viccnek szántam. Hát az volt.- Miért vagy ilyen undok? Any- nyira szeretnéd, hogy utáljalak?- Képes lennél rá?- Nem is úgy, mint te! Ez már korántsem hasonlított a szokásos kúrához. Úgy tűnt, hogy a háromárbocos valamilyen víz alatti zátonyra futott. Belerázkódott.- Eddig tetszett minden, Liza. Amikor először mutattalak be a kompániának, örültél neki. A fiúk is. Királynőnek választottak, és megalakítottuk az alkotmányos monarchiát. Lehet, hogy ez neked most jelentéktelennek tűnik, de nekem meg nekik jelentett valamit. Neked is tetszett, hogy dönthettél, amikor valamiben nem értettünk egyet, és folytathattál velünk - ahogy ma mondod - vég nélküli vitákat a semmiről. Játék volt. Egyszerű játék csupán.- Játék... És az élet? Ne szólj semmit, nagyon is jól tudom. Játszotok az élettel, mintha már rég túl lennétek az egészen. Egyetlenegy se akadt köztetek, aki neki- gyúrkózött volna, megpróbálta volna. Hogy elszakadjon. Hogy vállalni merte volna, hogy elkezdje...- Ne légy olyan fennkölt. királynőm, Így nem tudlak megérteni!- Nézd, Leó, tudod hogyan tértünk haza tegnap? Éjfél felé járt az idő, emlékszel? Hogyan sétáltunk a hídon? Megfogtad a kezem és egyszer csak azt mondtad: „Vigyázz, piros!" Holott se közel, se távol egyetlen autó se volt a láthatáron.- Na és?- Semmi.- Liza, én valóban nem tudom, mit mondjak erre, de egy biztos. Idáig tetszett neked így, ahogy volt. Vagy tán nem? Akkor miért jártál velem öt éven át?- Mert mindig abban reménykedtem, hogy egyszer mégiscsak nekifogsz valaminek, legalább úgy, mint Krull. Hogy valamire viszed. Leszel valaki. De te senki vagy, barátocskám, egy nagy senki.- Dolgozom. Végzem a munkám. Végtére is, ez...- Nyolc és fél óra naponta. De hisz úgyis mindegy, hagyjuk az egészet. Kifütyülnének, ha hallanának a kompániában. Micsoda beszéd!- Azt mondtad, fütyülsz az egész kompániára. Az én egész pubertáskori mániámra. Julo Polák rajza Egy csetvás, erősen beágyazódott szemmel bajlódik. Csak aztán mondja, hogy a szem valahára mégiscsak kifordul a körme alól, és messzire pattanva végigugrál a konyha cementjén:- Savanyó Imre. Az igazgató nagyot néz:- Savanyó? Az meg kicsoda?-Após. A majoros gazda, vagyis hát... a bri- gádvezetó Miska apósa. Faluról vándorolt ide, még csak köze se volt a gazdasághoz, nemhogy állandó alkalmazottja lett volna, és mégis őr, állandó éjjeliőr- Micsoda?! - jön tűzbe Marci bácsi. - Vagy én, vagy a kutya, mondta. Én viszont: akkor megyek, akkor én itt se vagyok, dűljön hegyibéd az istálló. És ott is hagytam. Ott én. Kutyástul. Az igazgató bólogat, bicceget, de szóval az ellenkezőjét mondja:- Elhirtelenkedte a dolgot, nem volt helyes az eljárása, Marci bácsi.- Nem-e?- Nem bizony.-Miért? Maga szerint, a... zigazgató elvtárs szerint is tilos a kutya? URBAN ERNŐ* a marhák mellett. És.. .ygy őr, hogy engem túrt ki a helyből. Az igazgatónak rémlik valami, majd olyan jókedv fogja el, hogy még a haja is, kurtára nyesett, vöröses bajűtssza is nevet:- A, az nem úgy volt! - mondja nem annyira Marci bácsinak, mint inkább a háttérben meghúzódó vendégnek. - A kitúrás nem áll, emlékszem már az ügyre. Maga önkényesen, a saját feje után hagyta ott a marhákat, Marci bácsi.- Nono!-De bizony! - ragyog az igazgató. - Még mondtam is a szűkebb vezetőségnek, hogy... micsoda viselkedés ez? Nem ilyen elintézési módot szoktunk mi meg Marci bácsitól. Igaz is: miért hagyta ott a munkát? Csak úgy hipp-hopp, egy szó magyarázat nélkül?- Mert... önérzete is van az embernek.- önérzete?- Az! Nem mondta a brigádvezetö Miska?- Mit mondott volna?-Amit én őneki. Hogy... mindenkor tartottam kutyát. Mindenkor. Még a gróf idejében is. Pont ő tiltja meg és pont a demográciában, hogy kutyát, tartsak?- Sajátságos - rázogatja fejét az igazgató. - Ezt tette volna? •- Hagyja már azt a kutyát. Az esik rosszul, hogy nem volt bizalma hozzánk.- Nekem? Bizalmam? Hogyhogyhogy... ?- Nézze - magyarázza az igazgató -: magát sérelem érte. Maga úgy érezte, hogy önkény, basáskodás, amit a brigádvezetö művel. így volt?- Tisztára! - kap a szón Marci bácsi. - Mi jogon ugrált Miska? A gróf alatt is mindenkor kijárt nekem a kutya. Amilyen kutyához éppen gusztusom volt.- Eh, nem a kutyáról - magáról van szó! - veszti türelmét az igazgató. - Arról, hogy panasszal élhetett volna. De maga fölhúzta az orrát, és egyből odadobta a gyeplőt.- Oda hát! - ellenkezik Marci bácsi. - Akinek esze van, tudja: csősznek, bakternek dehogyis parádé - második kéz és második szem a kutya! A szimatról meg a fülelésröl nem is szólva... Teszem azt: csikaink is voltak itt a majorban, ugye. A csikó meg milyen? Játékos, rakoncátlan, huncut. Velem is hányszor megtették, hogy mire észbe kaptam volna, már réges-rég a lucernásban voltak. Éjnek évadján. Újhold alkalmával. Amikor a tulajdon orrát is csak tapogatva találja meg az ember. Éhe, de ott volt nekem a kutya. Csak annyit mondtam a kis büdösnek: uccu, kerítsed, Betyár, és mindjárt megindult a nyomon. Az igazgató szenved. Uralkodik magán, de az arcának nem tud parancsolni, és úgy ül, olyan képpel kínlódja végig Marci bácsi fabulázását, mintha a fogát csiszolnák érzéstelenítés nélkül. Mert fabulázik Marci bácsi, egyik kutyatörténetet a másik után emlegeti föl, és az se zavarja, hogy az igazgató vendége eközben a noteszébe firkálgat. Most cigarettára gyújt. Ezt az alkalmat használja ki az igazgató, hogy leszögezze:- Azért mégis szólhatott volna.- Hon? - kapja föl erre Marci bácsi a fejét.- Ott az agronómus, ugye? - oktatja szépszerével az igazgató. - De ott a párttitkár is, aki - ha jól tudom - rokon is. A feleségének Mari néninek a rokona. Miért nem szólt legalább annak? Csak ezt ne mondta volna az igazgató! Egy darabig se ö, se Marci bácsi nem juthat szóhoz, mert a prímet Mari néni veszi át. Csak úgy az ajtófélfa mellől valóságos genealógiai szakelőadást rögtönöz a rokonság fokáról, eredetéről és mibenlétéről. Majd a gyermekekre tér át, mert messze földön híres tisztasága és kardos mivolta mellett tizenegy élő gyermek dicséri szorgalmát, türelmét és vasegészségét. Lélegzetnyi szünet. Mari néni most azt taglalná, azért fohászkodott föl, hogy a második fiú miért és hogyan előzte meg a házasság szent kötelékének megcsomózásában az elsőt. De csak a téma megpendítéséig jut, mert az igazgató ismét él az alkalommal és ismét közbeszól. Marci bácsinak mondja:- És engem is fölkereshetett volna.- A... zigazgató elvtársat? - szörnyed el Marci bácsi, s markában fölkiáltójel gyanánt mered föl az éppen köpesztésbe fogott kukoricacsö.- Miért? - neheztel meg az igazgató. - Hát akkora potentát vagyok én, hogy a megkeresésem is probléma? Kit és miért utasítottam én el valaha is. Tud egy ilyen dolgozót megnevezni?- Nem - ismeri el Marci bácsi. - Nem tudok. Szó se róla, világéletében fain, demogratikus gyerek volt a zigazgató elvtárs.- És maga mégis nyakaskodott. Pedig ha megkeres - egyből tisztázhattuk volna ezt a szerencsétlen kutyahistóriát. És tisztázni is fogjuk. Még ma előveszem miatta a brigádvezetöt. Marci bácsi megijed, szabódik:- Nem kell - mondja. - Ez már nem ügy. Ez már réges-rég el van boronáivá.- Nincs mese - áll föl és nyújt kezet az igazgató.- Csakhogy te nem fütyülsz rájuk. Hogy a pubertáskorra céloztam volna? Tévedés. Ti kinőttetek a pubertáskorból már tizenhat esztendős korotokban. Vagy még előbb.- Liza, ma alighanem meg vagy húzatva egy kicsit. Különben miért kérdezted volna két órával ezelőtt, hogy elveszlek-e, ha most...- Egy pillanat, Leó. Azt kérdeztem, szeretnéd-e, ha összeházasodnánk. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit más? Remélem, tudod, hogy mit válaszoltál? Hogy ökör- ség lenne. S igazad van.- Akkor hát miért kérdezted tulajdonképpen?- Meg kellett kérdeznem. Úgy éreztem, nem lenne tisztességes, ha meg sem kérdezném. És még valami: ne higgy magadról isten "tudja mit, még akkor se, ha megszakításokkal ugyan, de kihúztuk öt évig. Valójában ugyanis csak két napig voltunk, illetve jártunk együtt. Először, amikor az ágyamba feküdtél, a másik meg ma van, amikor kipenderítelek belőle. Már az előbb is megfordult a fejemben, s egyre inkább elhatalmasodott bennem a gyanú:- Liza..., Liza, te úgy vagy... ?- Semmi közöd hozzá, csupán rám tartozik.- Hogyhogy, végtére is... Furcsán vetette rám a szemét:- Miért is mondom neked mindezt, Leó?- Akkor is! - vettem mély lélegzetet. Zúgott a fejem. Elmosolyodott. Valahogy furcsán. Tán kissé szomorkásán. Vagy bohókásan:- Ne félj - mondta -, csupán ketten tudjuk. Vagyis most már csak te.- Szörnyű vagy, Liza! Nem vettem le róla a szemem. Láttam, amint vitorlát bontott. A híd korlátjához támaszkodtam és jó nagyot köptem a vízbe. A nyálat nem is láttam. A folyó sötét színű volt. Úgy tettem, mintha gondolkodnék, mit mondjak neki búcsúzóul. Pedig nagyon is jól tudtam, ha megfordulok, se híre, se hamva. S hogy nem is látom ót soha többé az életben. Hirt se hallok felöle. Egyikükről se. Nagyon jól tudtam. Számoltam ezzel. VÉRCSE MIKLÓS fordítása- Ami jár, az jár. Még kutyaügyben se szabad megrövidíteni a dolgozókat. De Marci bácsi visszarántja a kezét, csap egyet, és így kiált föl:- Bosszú! A Savanyó Imre bosszúja volt az egész! Ö hergelte föl ellenem a brigádvezetö Miskát.- Az após, tudom már - csicsítja az igazgató.- Legyen nyugodt: rokoni részrehajlás miatt is elő lesz véve a vö.- Nem fél az attól - kesereg Marci bácsi. - A végén úgyis kimászik a slamasztikából. És úgy mászik ki, hogy engem nyom bele. Nyakig.- És én? - veti ki mellét az igazgató. - Én hol leszek eközben? Marci bácsi azonban rá se hederít.- Lesett, figyelt, még éjszaka is a nyomomban volt az a nyúves Savanyó - hadarja. - Hogy mikor hibázok. Mikor kaphat valami mulasztáson. És addig lesett, addig szamuklált, hogy a harmadik éjjel szerencséje lett.- Szerencséje? Miféle szerencséje? - kérdezi epésen, végképp türelmét vesztve az igazgató. Marci bácsi nagyot fúj.- Kilesett - nyögi. - A marhák elfeküdtek, el is bólintottak. Jó meleg is volt, és hát... a végén én is. Savanyó viszont föl a dombra, föl a vejéhez, hogy ... Miska, Miska, kelj föl, láss csudát javában alszik az éjjeliőröd! No, föl is serkent az, és futott is, amilyen jó vö és amilyen megveszekedett egy jóakaróm nekem, de neki már nem lett szerencséje. A küszöbig se ért, és neki a kutyám. Úgy neki, hogy a nadrágját is jól megszabdalta. Én persze arra már régesrég talpon, és magasba a fokost, hogy: állj, ki vagy, egy lépést se, ha kedves az életed. Miska pedig - mert a kutya is megtépázta, és a tettenérés se sikerült - olyan méregbe gurult, hogy csaknem ott robbant szét nekem. Ezért és ekkor mondta, hogy vagy én, vagy a kutya, ketten nem kellünk éjjeliőrnek. Hát. Én viszont: egy a szolgálat éS jó szolgálat az, ha a kutyámmal ketten tesszük is... Igazam volt, vagy nem volt igazam? Erre feleljen, igazgató elvtárs! Az igazgató mosolyog, de igen zöld, igen vacko- ros ez a mosoly.- Részben... A körülményekhez képest- mondja. - Majd még beszélgetünk róla. Csak az önérzet, az a rettentő nagy önérzet, Marci bácsi. És úgy nyújt kezet, mintha bizony a háttérben fülelő noteszes ember előtt egy remekül induló mutatványt elfuserált volna. • Az íróra emlékezünk, születésének hetvenedik évfordulója alkalmából.
