Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-08-26 / 34. szám
O lyan költőről, íróról és műfordítóról lesz szó az alábbiakban, akinek a neve ismerősen cseng nemcsak Ukrajnában és az egész Szovjetunióban, hanem - remélhetően - Csehszlovákiában és Magyarországon is. Nyolcvan évvel ezelőtt született az akkori Konsztantyi- nogradban, amelynek mai neve Krasz- nograd. Édesapja szegény zsidó könyvkötő volt, ukrán édesanyja a költő meleg hangú visszaemlékezése szerint esténként mesélt neki, népballadákat mondott és népdalokat énekelt. Ez a környezet nagyban meghatározta Pervomajszkij (családi nevén: llja Gurevics) érdeklődési körét és életútját is. A. húszas években apja műhelyében kezd dolgozni, majd gyári munkás, falusi könyvtáros, Komszo- mol-tisztségviselö, később pedig újságíró lett. Rövidebb lélegzetű prózai művekkel debütál, s ezzel a könyvével még nem kelt különösebb figyelmet, mert alkotásaiban jórészt csak a fiatalos lelkesedés dominál, zsengéiből még hiányzik a gondolati mélység, s a művészi kimunkáltság is elég sok kívánnivalót hagy maga után. Hasonlóan lehet jellemezni Terpki jabluka (Fanyar almák) című verseskötetét is, amelyben romantikus hangvételű költeményekben idézi föl a polgárháború esejet Proletárirók Szövetségének, a RAPP- nak, s ezekben az években Moszkvában lakott, de nagyon gyakran utazott Ukrajnába, ahol a poltavai körzetben fekvő Biliki faluban szállt meg. Ez a hely ma Zalka Máté Múzeum. (Engedtessék meg most egy személyes vonatkozású visszaemlékezés. E sorok írójának az édesapja az első világháború idején sok ukrán haladó gondolkodású társával együtt megszökött az osztrák-magyar hadseregből, s éppen Portavában telepedett le. Lakásunkban gyakran megfordult Zalka Máté, aki édesapám barátja volt. Akkor én még kisgyermek voltam, de jól emlékszem, hogy édesapám és Zalka Máté sokszor sakkoztak majd órákon át beszélgettek: harcokra, hőstettekre emlékeztek. Zalka Máté gyakran énekelt is. Egyszer megkérdeztem édesapámat, hogy ez a bácsi miért énekel ilyen idegen, szomorú dalokat. Apám elmagyarázta, hogy az a bácsi magyar népdalokat és betyárdalokat énekel, s azért ilyen szomorúakat, mert otthagyta a hazáját, szüleit, szeretteit, s a távoli idegenben harcol az emberségesebb életért. Később, amikor az újságokból megtudtam, hogy Lukács tábornokként hősi halált halt az aragóniai fronton, megkönymeg arról, az elmondottakból mennyi az igazság, mégis kedvelte, s tovább mesélte azt a legendát, amelyben a nép szeretetem igazságérzete nyilvánult meg. Zalka Máté természetesen nem csak legendákat mesélt Petőfiről. Beszélt azokról a körülményekről is, amelyek közepette egy-egy remekmű született, hosszasan elemzett-magyarázott. Pervo- majszkij így ír erről: ,,Zalka segítsége nélkül nem tudtam volna behatolni a zseniális magyar költő alkotásainak mélyrétegeibe, egy ideig minden bizonnyal nem is tudatosítottam volna kellőképpen helyét a magyar és a világirodalomban. Máté órákon át olvasta magyarul Petőfi verseit, majd türelmesen hallgatta fordításaimat, hosszasan mérlegelve, olykor élesen bírálva a szavakat. Hol az én lakásomban, hol nála, olykor meg a szállodai szobájában ültünk hosszú órákon át, ő szinte sorról sorra elemezte a versek tartalmát, felépítését, a szavak jelentését, egészen addig, amig nem szólalt meg bennem a költemény melódiája. Ekkor elbúcsúztunk, s én fordítani kezdtem. “ Pervomajszkij 84 Petöfi-verset ültetett át ukránra és oroszra. Köztük vannak a legismertebb költeményei, mint az Akasszátok föl a királyokat, a XIX. száPÉLDAKÉPE: PETŐFI Leonyid Pervomajszkij születésének 80. évfordulója ményeit, s ábrázolja a régi és az új világ küzdelmét. Első nagy sikerét a harmincas években aratja a Nevidomi szoldati (Ismeretlen katonák) és a Vahramova nics (Vah- ram éjszakája) című verses drámáival, amelyekben tragikus konfliktusokat és különös embereket mutat be. Elsősorban e két alkotás révén válik az egész Szovjetunióban népszerű költővé. Nagy példányszámban jelent meg, s milliók számára vált közkedvelt olvasmánnyá a Sljah vijni (A háború útja) és a Deny narod- zsennja (Születésnap) cimú kötet. A hatvanas években adta ki a Dikij med (Vadméz) című regényét, amely az ukrán prózairodalom egyik jelentős alkotása. Emberszeretet és mély igazságérzet hatja át ezt a művét, amely a személyi kultusz és annak következményei ellen Íródott. Ezt az alkotást számos nyelvre, többek között szlovákra, magyarra és csehre is lefordították. Pervomajszkij sokmüfajú és termékeny író, költő volt, s ezen kívül műfordítóként is tekintélyes életművet teremtett. Már fiatal korában, Makszim Rilszkij és Mikola Bazsan neves szovjet-ukrán költők és műfordítók példáját követve, a forradalom utáni viharos időkben - amikor hazájában sokan elvetették a világirodalom korábban született kimagasló alkotásait - bátran hirdette: Ad föntés, vagyis vissza a forrásohoz, mert önmagát és nemzete kultúráját, irodalmát gazdagítja, aki megismeri és nemzete nyelvére fodit- ja le a világirodalom örökbecsű alkotásait. E nemes eszmétől vezérelve fordította le ukránra Heine, Villon, Mickiewicz, Li Bo, Lorca és mások alkotásait. Ma már kevesen tudják azt is, hogy Fucík világhírű műve, a Riportok az akasztófa tövéből, külföldön először ukránul jelent meg, 1946 elején, Leonyid Pervomajszkij ihletett átületésében. Ot egyébként erős baráti szálak fűzték a szlovákiai kultúrához, a szlovák irodalomhoz is. Felszabadulásunk évében a Vörös Hadsereg tisztjeként Bratislavában és Prágában is járt. Szlovákia fővárosában előadást tartott a szovjet-ukrán irodalomról. A szlovák értelmiségiek nevében Milán Pisút köszöntötte ót. Erről a forró hangulatú rendezvényről annak idején Karol Rosemba- um írt lelkes hangú cikket. Műfordítóként a legnagyobb tette kétségtelenül az volt, hogy Petőfi Sándort népszerűvé tette, s az ót megillető szellemi rangra emelte a Szovjetunióban. A magyar és a világirodalom szellemi óriásával a húszas évek végén Anatolij Lunacsarszkij orosz fordításai alapján ismerkedett meg. „Petőfi versei egyszeriben megragadtak, az a kép, ahogy a fiatal költő meghal a forradalomban, kitörölhetetlen nyomot hagyott a szivemben"-írja későbbi visszaemlékezéseiben. P tófi életének és alkotásainak megismertetésében fontos szerepet játszott Zalka Máté, aki az orosz fronton hadifogságba esett, majd a forradalmi események hatására bekapcsolódott a kommunista mozgalomba, s harcolt az Ukrán Tanácsköztársaság megalakításáért. Zalkát bensőséges kapcsolat fűzte Ukrajnához, számos szovjet-ukrán értelmiségihez. Vezetőségi tagja volt a SzovArchív-felvétel nyeztem azt a bátor tekintetű férfit, aki olyan szomorú dalokat énekelt.) Pervomajszkij Ukrajnában ismerkedett meg Zalka Mátéval. Izgatottan mutatta meg neki első Petöfi-fordításaít Zalka nagyon megörült ennek, s attól a perctől fogva sokat mesélt Petőfi Sándorról. „Zalka Máté számára Petőfi élő költő volt- írja Pervomajszkij 1966-ban megjelent Zalka Máté című visszaemlékezésében - kor- és sorstársának tartotta. Úgy beszélt róla, mintha most szavalta volna a Talpra magyar-t a Nemzeti Múzeum előtt, mintha most menne a csatába a cári csapatok ellen. “ Zalka teljesen sajátos, szuggesztiv képet rajzolt kedvelt költőjéről, legendákat mesélt Petőfiről, cselekedeteiről, Pervomajszkij életművének 7. kötetében (Kijev, 1970) el is meséli azt a legendát, amely a legjobban tetszett neki a Zalka Máté által előadott történetek közül: Petőfi egy alkalommal télidóben, rosz- szul öltözve indult el Debrecenből Budapestre. A síkságon hóvihar tombolt, s a kiéhezett, csontig átfagyott költő egy út menti kolostorban kéd szállást. Egy szerzetes nyitott ajtót, megkérdezte a fiatalember nevét, majd bevezette egy kis szobába. A gyaloglástól és a farkasordító hidegtől elcsigázott költő aludni tért. Kisvártatva arra hadt fel, hogy valaki gyertyát tart az arca fölé. A kolostor apátja volt, aki megkérdezte:- Te vagy az a Petőfi, akinek dalait egész Magyarország énekli?- Igen, Petőfi vagyok - felelte a költő a hidegtől, s a félelemtől vacogva. Félt, hogy kikergetik ót a hideg éjszakába, mert nem volt tudomása arról, hogy költeményei ennyire ismertek. Az apát barátságosan átölelte s étel- lel-itallal kínálta. Petőfi evett a finom falatokból, kortyolgatott is a jó nedűből, s reggelig szavalta új verseit az apátnak és a szerzeteseknek. Másnap az útra pénzt is adtak neki, s a költő testileg-lelkileg megerősödve folytatta az útját, s kellő önbizalommal és hivatástudattal érkezett meg Pestre. Egy történet a sok közül, amelyet Pervomajszkij Zalka Mátétól hallott. Később - éppen Petőfi verséből - bizonyosodott zad költői, Respublika, Szabadság, szerelem és más kiemelkedő alkotások. Pervomajszkij meleg hangú tanulmányt is írt a nagy magyar költő életéről és műveiről. Ez a tanulmány, amely'1949- ben látott napvilágot, tulajdonképpen magragadó vallomás Petőfi népiségéröl, forradalmiságáról, halhatatlan költészetének hatásáról. Petőfi-forditásaiért a PEN Club magyar tagozata aranyéremmel tüntette ki az ukrán költőt és műfordítót. Pervomajszkij a Vörös Hadsereg tisztjeként részt vett Magyarország felszabadításában is. Több prózai alkotásában, elsősorban elbeszélésekben idézi föl a kemény csatákat. Ilyen műve a Kávé pesti módra című elbeszélése, amelyben Budapest ostromának napjait ábrázolja, amikor az egyik magyar emigráns barátjával, a Magyar Tanácsköztársaság egykori katonájával, Lakatos Árpáddal járja a rommá lőtt magyar fővárost, s keresik a Moszkvából hazatért barátjának az édesanyját és egyetlen húgát. A politikai publicisztika műfajába tartozik a Nyílt levél Kárpáti Aurélnak Budapestre című munkája, melyben a nemzetek közötti kulturális együttműködés magasztos eszméjéről ír: „E nemes eszme szellemében nyújt kezet Sevcsenko és Petőfi, akikről leveledben írsz. Szolidaritásuk nem véletlen, mert ók testesítik meg nemzeteink életenergiáját. Ám magukra maradnának, ha nem állnak ugyanabban a csatasorban Puskin és Heine, Van Gogh és Beethoven, Tagore és Whitman. “ Pervomajszkij magyar vonatkozású művei közül kiemelkedik a Magyar rapszódia című versciklusa, amelynek első része prológus, a második részben Petőfi élete és harca elevenedik meg, habár nevét a szerző nem tünteti föl, a harmadik részben a Szibériában elhunyt magyar forradalmároknak állít emléket, majd a magyar vöröskatonák harcait írja le, s végül azokat a magyar forradalmárokat ábrázolja, akik a Kreml falainál esküdnek meg arra, hogy minden erejükkel hozzájárulnak Magyarország felszabadításához. S ez a nap sok-sok áldozat és véres harc árán negyvenöt tavaszán eljött. Erről így vall az ukrán költő, aki negyvennégy végén a Vörös Hadsereg tiszti egyenruhájában ért az éhező, vérző Budapestre: .....azon a napon eljutottunk a Dunához, ahol a parton megpillantottam Petőfi bronzszobrát. Aki ehhez az óriáshoz vezetett, már nem volt az élők sorában. Zalka Máté spanyol földön hunyt el, Hidas Antal élt ugyan, de a rágalom, a durva önkény szögesdrótok között tartotta őt fogva, messze hazájától... Illés Bélával némán álltunk a szobor előtt. A közelünkben lövedékek csapódtak be, bombák robbantak, a túlsó parton, Budán még folyt a vér. Kezet nyújtottunk egymásnak, s közös úton indultunk tovább. “ A magyar, a szlovák és a cseh kultúra igaz barátja, lelkes népszerűsítője, a népek, nemzetek közötti barátság és testvéri együttélés hirdetője, és cselekvő harcosa volt Pervomajszkij. Megérdemli hát, hogy tiszteletre méltó életművét, életútját ismerjék és számon tartsák e tájon, a számára olyannyira kedvelt Közép-Európában is. MIKULÁS NEVRLY A GYERMEKARCU ISKOLÁÉRT Egy pedagógus feljegyzéseiből Szokásomhoz híven a gyerekek asztalánál ebédeltem akkor is, amikor a két oldalamon ülő lányka közül az egyik véletlenül rátaposott a lábamra.- Hűha, gyerekek, valami kutya lehet az asztal alatt - szisszentem föl.- Micsoda? - csodálkozik rám Szilvi és Móni egyszerre.- Itt mászkál a lábamon. Mónika neveti el magát előbb, ebből sejtem, hogy ö lehetett.- Akkor adjunk neki csontot - mondja, és egyik kezét máris ledugja az asztal alá; Szilvi nem egészen érti, mi folyik előtte, de ö se akar kimaradni semmiből, utánozza Mónit:- Nyám, nyám, nyám - csámcsognak mindketten.-Jujj! Engem megharapott - kapja föl kezét Mónika az asztal alól. Ekkor ér oda a napközis névelő.- Kislányom, csak beszélsz, beszélsz, az evés meg nem halad.- Nem baj - súgom oda Móninak, ahogy hátat fordított nekünk a nevelő -, ami megmarad, majd odaadjuk a kutyának.- Milyen kutyának? - kérdi Móni hihetetlen komolysággal.- Hát ami az asztal alatt van - magyarázom zavartan. Mónit azonban még egyszer már nem lehet belerángatni a „kópé- ságba". Hangja rendreutasító és egyben szemrehányó:- Nincs is ott kutya. Elefánt a porcelánboltban Lám, milyen döbbenetes változást idézhet elő egy hétéves gyerek viselkedésében még az ilyen jó szándékú, emberhangú figyelmeztetés is. Ennyire sebezhető lenne az a burok, amely Mónika képzeletvilágát elválasztja az őt körülvevő való világtól? Szomorú volna, ha bebizonyosodna, hogy mi, felnőttek, csak azért, mert nem a gyerekek fejével gondolkodunk, nem a gyerekek nyelvén szólunk hozzájuk, akarva-akaratlan árasztjuk magunkból a belénk sulykolt „alapigazságokat", például azt, hogy „Az ebédlő nem játszótér, az élet pedig nem játék!" S ha ez nem igaz, akkor legnagyobb igyekezetem ellenére is járkálok a törékeny lelkek között, mint egy jóindulatú elefánt a porcelánboltban? Miénk az egész udvar Ahogy az iskolaudvaron sétálgatok, egyszerre csak meglátom magam hátulról. Elképzelem, amint őgyelgek és morfondírozok ott, hátam mögött összekulcsolt kézzel. Tudom, hogy szemmel tartanak a gyerekek. Van, aki odasodródik hozzám, van, aki messziről bár, de leplezetlenül figyel, és vannak, akik szemük sarkából lopva, időről időre pillantanak rám. A tanár mindig fő tájékozódási pontja a diákoknak, hozzá igazitják viselkedésüket. Jól emlékszem tanárokra, akiknek igyekeztünk folyton a háta mögött tartózkodni, és emlékszem azokra a tanáraimra is, akikre legyintettünk: „csak ó" van velünk? Akkor miénk az egész udvar. A diákok szövetségese Szeretném, ha a gyerekek engem nem sorolnának a vizsla tekintetű tanárok táborába, ha nem tartanának idegen katonai őrszemnek. Ha nem sorolnának maguk fölé. Mert lehet a tanárokat szeretni, tisztelni, sőt szerelmesnek lenni beléjük, de a legjóízübb mókázások alkalmával is előbb-utóbb az derül ki, hogy a diák az diák, a tanár pedig tanár maradt. Nem vethetik le magukról ezeket a szigorúan kettéválasztott szerepköröket. És hadd lépjem át felnőtt létemre diákország bűvös határát, hadd legyek - nem újra diák, de hadd legyek a diákok szövetségese. Hadd legyek továbbra is és egyre inkább Attila vagy legfeljebb Attila bácsi. Mert kell lennie minden gyerek életében legalább egy olyan felnőttnek, aki nem várja el, hogy mindig előre köszönjenek neki a fiatalabbak, és akit - habár húsz évvel öregebb - az előírt „jó reggelt kívánok" helyett akár szevasszal is lehet köszönteni. Kell valaki az iskola falain belül is, akivel lehet bokszolni és kergetözni, akinek lehet dicsekedni, felvágni és tetszeni. Akinek fülébe titkokat lehet sugdosni, akinek nevét tréfás mondókákba lehet foglalni. Akit nem zavar, ha kabátjába csimpaszkodnak, ha apunak becézik, vagy tévedésből Szilvi néninek szólítják, s az se, ha kórusban tanárbucsi- nak csúfolják. Akikkel viccelni is lehet Igen, érződik a gyerekeken, mennyire fontos nekik, hogy keresztnevemen szólíthatnak, hogy kollegának címezhetnek, hogy hangosan a szemembe nevethetnek, amikor véletlenül narancsszörppel hígítom föl a forró gulyáslevesemet. Nemcsak érzem, de tudom is, mennyire kellenek az olyan felnőttek, akikkel viccelni is lehet. Magától értetődőnek tartom, hogy minden szünetben újra és újra kezet nyújtanak, hátba veregetnek, mintha hetek óta nem láttuk volna egymást. Gyakran igen fáradságos viszonozni ezeket a furcsa közeledéseket, de mindannyiszor igyekszem legalább figyelemre méltatni a nemegyszer szemtelennek tetsző megnyilvánulásokat is. Úgy hiszem, még az eltúlzott közvetlenség sem rosszindulatból vagy akár illetlenségből ered, hanem inkább a szünet nélkül elnyomott egyéniségük mohó kapcsolatteremtési vágyából. Én éppen ezért nem akarok mindenáron adni nekik, többet semmi esetre sem, mint amennyit a gyerekek kihoznak belőlem. De azt viszont úgy és ahogy egyéniségem lehetővé teszi. Olyan valaki akarok lenni szemükben, akihez legbensöbb önszántukból, sajátos diákérdekek nélkül lehet közeledniük. Olyan, aki holnap nem kéri számon a ma együtt töltött időt, s az elhangzott szavakat. Akinek szemében nem lapulnak felmérőlapok, ellenőrző kérdések, osztályzatok és más fegyverek. Aki törődik velük, és szükség esetén közbe is szól, de nem kíván a természet dolgába fölülről, idő előtt, hivatalból beavatkozni. Elsősorban jelenlétemmel szeretném megteremteni a felszabadul- tabb emberi kapcsolatok lehetőségét. Talán az a gyerek, aki egyszer már megizlelte az oldott, közvetlen, egyenrangú kapcsolatok ízét, annak később felnőttebb fejjel is hiányozni fog ez az íz. S aki ösztönösen vagy tudatosan keresni kezdi megnevezhetetlen hiányérzetének okát, az előbb-utóbb meg is találja. Föltéve, ha vállalni is meri az életkortól, társadalmi rangtól független, a meglevő különbségeken túl levő lelki rokonságát másokkal és korábbi önmagával. DUNAI ATTILA í. Vili. 26.
