Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-08-26 / 34. szám
A 129 méter hosszú, 21 méter széles hajónk méltóságteljesen szelte a Japán tenger, majd a Csendes-óceán vizeit. Azokban az órákban talán el sem hittük, hogy a hajóba szerelt hullámzást gátló stabilizá- tort működésbe hozták. A kapitány látva a többség zöldessárga arcát, lassúbb tempóra, nem 21, csupán 18 tengeri csomóra (mintegy 35 km/ó) kapcsolt. Jobbára a fedélzeten tartózkodtunk, részt vettünk a kötelező mentési gyakorlaton, s felpróbáltuk az elemlámpával, vízszínezövel, síppal felszerelt úszómellényt is. Igaz, kissé késve érkeztünk a mentőcsónakunkhoz, ugyanis a nagy készülődésben nem hallottuk meg a vészhelyzetet jelző hét rövid és egy hosszú füttyjelet. De amikor balról feltűntek Hokkaido legészakibb sarkán a havas hegycsúcsok, mindenki tekintete jobbra irányult, Honsú szigetét keresve. A Csendes-óceán végül is kegyeibe fogadott bennünket, ám amikor áthajóztunk aTsugari szoroson, úrrá lett rajtunk az izgalom. A másnapi nagy találkozás Tokióval senkit sem hagyott nyugodni, pedig úticélunk még 230 tengeri mérföldre volt tőlünk. Nehezen bár, de elérkezett a várva várt nap, a távolban feltűntek Tokió felhőkarcolói, s a lassan közeledő cél, a kikötő. Megtudtuk, egyedül a szovjet hajók köthetnek ki a főváros szívében, húsz percnyi gyalogúira a Ginzától. A többieket Jokohamába irányítják. De akkor még mindig a parttól két mérföldnyi- re, Tokiótól 25 mérföldnyire voltunk. S hogy gyorsabban teljenek az órák, gyakoroltuk a japán nyelvet és nézegettük Tokió, Jokohama, Nikkó és Kamkura térképét. Aztán végre kikötöttünk. Távolban a tokiói tv-torony s a parton virágzó cseresznyefák - szakurák - köszöntöttek bennünket. PÉTERFI SZONYA eszközei a következők voltak: Brati- slava-Moszkva (Seremetyevói repülőtér), illetve Domogyedovói repü- lőtér-Habarovszk repülőgéppel, a Habarovszk-Nahodka távot tizenhat órányi vonatozással tettük meg, Nahodkából Tokióig pedig két és fél napot hajóztunk. Moszkvától a repülőút kellemes volt, 11 400 méteres magasságban 880 kilométeres sebességgel hét óra alatt tettük meg a 6300 kilométernyi utat. Nem zavart, hogy kint mínusz 52 °C fok volt, és mire Habarovszkban földet értünk, az álmosság, fáradtság miatt már a hétórás időeltolódás sem zavart senkit. A szovjet vasutak kényelmét élveztük ugyan, de nagyon vártuk a nahodkai behajózást. Csak amikor messziről a kikötőben megláttuk a Mihail Solohov hajó kéményét, tudatosítottam igazán, hogy a végcél, Japán, két és fél napnyira van. A Sczecinben 1986-ban épített hajó 417 személy, illetve 147 személygépkocsi szállítására alkalmas és természetesen kényelmes otthont ad a 176 fős személyzetnek is. A Gennagyij Fjodorovics Grigorje- vics hajóskapitány vezette gárda a behajózást követően bemutatta az éttermet, a kényelmes kávéházat, a zenetermet és a játéktermeket, az éjszakai bárokat, de a szaunát és az ajándékboltot is. Elmondták, hogy egy sebész és egy fogorvos oldja meg esetleges nehézségeinket a hajó kórházi részlegén. Kíváncsi lettem. S mert a vendég óhaja ezen a hajón parancs volt, már másnap beszélgethettem Alekszander Iva- nics Sztrekalov orvossal.- Annak ellenére, hogy a kórházi részlegben van műtő is, altatóorvos nélkül nem használhatjuk. Ha bármi adódik, amit nem tudunk önerőből megoldani, a vlagyivosztoki központi kórházzal adóvevő készülék segítségével vesszük fel a kapcsolatot 5-10 perc alatt. A hajózási szabályzat ugyanis nem engedélyezi a terven felüli partraszállást. Szerencsére, ezidáig nem fordult elő olyan betegség, amely a szabályok mellőzésére kényszerített volna. Az utasok leggyakoribb megbetegedése az influenza, a fejfájás, illetve a tengeribetegség okozta rosszuilét. A legénység pedig annak ellenére, hogy 90 nő dolgozik a hajón, edzett, jó erőnlétüket a hajó kondicionáló tornatermében tartják fenn. A korszerűen berendezett fogorvosi rendelőbe épp hogy csak benéztem. A székben ülő másodkapitány, Mihail Szemjenko fájdalmas arckifejezése elvette kérdező kedvemet. (Este meg is kaptam a magamét, amint mondotta, jól jött volna neki a kényszerpihenő.) • Hajónk a tokiói Harumi kikötőben Már több mint négy hónap telt el azóta, hogy hazatértem Japánból, de álmomban még mindig járom Tokió utcáit, sétálok a jokoha- mai kínai negyedben, csodálom Nikkó csodaszép pagodáit. S amikor végre leültem az írógéphez, hogy papírra vessem élményeimet, akkor döbbentem meg, milyen keveset is tudok a felkelő nap országáról. Éppen ezért, ne várjon tólem a tisztelt olvasó mélyreható elemzést a japán gazdasági csodáról vagy politikai, kulturális életéröl. Ugyanis arról csak annyit tudok, mint bárki, akit érdekel az élet Japánban. Szeretném megosztani személyes élményeimet mindazokkal, akik még nem jártak ebben a csodálatosan szép és sajátságosán egzotikus országban, szeretném elmondani, mit tapasztaltam az utcákon, az üzletekben, á metrón, az éttermekben, családlátogatás során. Tízéves lehettem, amikor - biztos valami olvasmány nyománkijelentettem szüleimnek, hogy szeretném látni Japánt. Elnézően mosolyogtak, megkérdezték, nem fáj-e valamim, s „gyerekes hóbortomat" gyorsan elfelejtették. De az évek múlásával gyermekkori vágyam egyre erősödött. Japán útirajzok után kutattam, igyekeztem elolvasni mindent, amit erről az országról leírtak. Ismerősök és barátok tiszteletben tartva bolondériámat is, elláttak újságkivágásokkal, könyvekkel és én minél többet tudtam meg álmaim országáról, annál nagyobb volt az utazási kedven. De amikor pár éve kijelentettem, hogy 1988-ban, ha törik, ha szakad, elmegyek Japánba, senki nem vette komolyan elhatározásomat. Pedig akkor már nagyon komolyan készültem az útra. EGY KIS FÖLDRAJZ, EGY KIS TÖRTÉNELEM Japán területe 378 000 négyzet- kilométer, a szigetország lakossága meghaladja a 120 millió főt. Négy nagy és kb. 3900 lakott és lakatlan kisebb sziget alkotja az országot, melynek 74 százalékát hegyek borítják. Tizenegy 3000 méternél magasabb hegy magasodik Japán négy fő szigetén, a legmagasabb az alvó tűzhányó, a szent hegy, a Fud- zsiszan. A legnagyobb sziget Honsú, ahol a lakosság csaknem 80 százaléka él, északon a Hokkaido, délen Kjusú és Sikoku található. Japán fővárosa a közel 12 millió lakosú Tokió, amely a tokiói öböl partján, a jól termő Kanto-síkság peremén fekszik. Helyén a XII. században egy Edo nevű falucska állt. Fejlődése a XVII. században indult, amikor is a hatalmat gyakorló sógunok Kiotó, a császári székváros helyett Edót választották központjuknak. Tokió nevét 1868-ban kapta, amikor Mu- cuhito császár (uralkodása alatt kezdődött el a Meidzsi - felvilágosult - korszak, a császári hatalom helyreállítása, s a császár, halála után, a Meidzsi - Felvilágosult - néven került be a történelembe) megdöntötte a sógunok uralmát és székhelyét keletre (Tokió-keleti város, to- =kelet, kyo=főváros) helyezte. A város múltja és jelene a hagyományos és modern nyugatiasodás egymást nem sértő keveredése. Pedig tűzvészek és földrengések rombolták le, de sebeiből mindig fölépült, s szebb, nagyobb lett, mint korábban volt. A fővárosban találhatók a kereskedelmi cégek és bankok, az egyetemeken több mint millióan tanulnak, Tokió ad otthont a leggazdagabb múzeumoknak, könyvtáraknak és színházaknak. De Tokió mindezek mellett megőrizte hagyományait, múltjának hangulatát, miközben a világ egyik legmodernebb fővárosává fejlődött. REPÜLŐVEL, VONATON, HAJÓN Az utazni vágyó készüljön fel egy hosszú, fáradságos útra. Még azok is, akik végig repülőn tették meg ezt az óriási távolságot, kellemetlennek tartják az utazást. A társasutazás résztvevőinek - egyike voltam a 388 turistának - útiránya és közlekedési egy akció megszervezésekor. Nem kell különösebben kémem, könyörögnöm, hogy valaki kapcsolódjon be ilyen vagy olyan tevékenységbe. Sok mindenről beszélgettünk a fónö- vérrel a délelőtt folyamán. Az osztály munkájával kapcsolatban a jó emberi, kollegiális kapcsolatokat emelte ki. Ezt tartja eredményes munkájuk titkának. Már dél felé járt az idő, amikor dr. Éva Fízerová főorvos ránk nyitotta az ajtót. Helyet foglalt, hisz a nap nehezén már túl volt.- Reggel komoly, megfeszítő munkát igénylő nap elé néztem. Négy felnőtt és három gyermek szemét mútöttem meg. Minden a terv szerint folyt, nem volt különösebb komplikáció, így végül is gyönyörű ez a mai nap - jelentette ki mosolyogva, mintha ezzel az utolsó félmondatával minden fáradtságot, feszültséget levetett volna.- Szerencsés véletlen folytán kerültem épp a szemészettel kapcsolatba. A rima- szombati (Rimavská Sobota) kórházban kezdőként a szokásos ,,körforgás" folytán kerültem a szemosztályra. Akkor dr. Eugen Vajslovic főorvos volt az osztályvezető. Neki köszönhetem, hogy szemész lettem, sokat tanultam tőle. Aztán mintha az évek során felgyülemlett tapasztalatát összegezné, így folytatta:- Akinek megadatott, hogy probléma- ntesen tát születése óta, nehezen tud- etképzelni a vakok, a látáskárosultak igát. Azt át kelt élni velük, mit jelent az, jy aki korábban csak a fényt és a sötétjét tudta megkülönböztetni, egy műtét i n újra lát. Teljesen más ember lesz. De künk, orvosoknak az is öröm, ha csűri két-három méteres látást érünk el «ezeléssel betegeinknél. A fóorvosnőnek az a véleménye, min- nkinek azt a munkát kell becsületesen, aadással végeznie, amit vállalt. Ezt az jpvetó elvét érvényesíti az osztályon is.- Itt mindenkinek egyformán értékelni >II a munkáját, a helytállását. Csak úgy hét eredményes a gyógyítás. Az orvos iba tesz meg mindent, ha valamelyik ívér vagy akár a takarítónő durván bánik beteggel. Ezt nem tűröm az osztályon, indig azt mondom a munkatársaimnak, jy törődjenek az idősekkel - mert páci- íseink egy része a korosabbak közé rtozik mint ahogyan elvárnák, hogy saját édesanyjukkal, édesapjukkal födjenek egy másik kórházban. Az összetartást nem győzte eléggé angsúlyozni, amikor a titkukról, a ,,re- aptjéról" faggattam azzal kapcsolatban, ogy ez a kollektíva példás magatartásárt kedvelt a betegek körében.- Ha például fél kettőkor hoznak be gy sürgős esetet, senkinek sem jut eszébe, hogy kettőkor lejár a munkaideje. Bozena Parobeková műtős is természetesnek veszi, ha komoly műtétről van szó, hogy itt legyen velem, akár szombaton, vasárnap vagy szolgálaton kívül kell érte menni. Róla pedig a betegek nagyon keveset tudnak, hisz a szó szoros értelmében nem ápolja őket, mint a nővérek, de a műtéteknél nélkülözhetetlen. Szeretni az embereket és segíteni rajtuk - ez dr. Éva Fízefová életfilozófiája. A páciensei sohasem tudják öt kihozni a sodrából, hisz az a legalapvetőbb, hogy ö megérti türelmetlenségüket, ha a gyógyítás hosszú ideig tart, vagy ha a rendelőben sokáig kell várakozniuk.- Évente mintegy 900 beteg fekszik az osztályunkon, viszonylag nagy a forgalom a 30 ágyas részlegen. A felnőttek, a gyerekek egyaránt hozzánk tartoznak a Losonci és a Nagykürtösi (Vefky KrtíS) járásból. Igyekszünk minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy segítsünk a rászorultakon. A gyermekekhez különösen vonzódik, hisz tíz évig abban a rendelőben dolgozott, melyet ö maga hozott létre a látáskárosult gyermekeknek. Ezzel kapcsolatban egy fényképet is előkeres, melyet 1976- ban készítettek.- Ez a kislány a ragyolci (Radzovce) Tóth Rita. Évekig járt hozzám kezelésre, már akkor mondogatta, neki nagyon tetszik a munkánk. Amikor a pályaválasztásra került a sor, az egészségügy mellett döntött. Kitartott gyermekkori vágya mellett, végül is Kosúthné nővérként dolgozik nálunk. Kell ennél szebb elismerés? De a losonci szemészeti osztály húsz munkatársa nem vár különösebb elismerést. Amint mondják, nekik meghatóan szép sikerélményeik vannak: ha olyan páciens hagyja el az osztályt, aki a falat, az ajtófélfát tapogatva jött hozzájuk és mosolyogva, a világot újra felfedezve távozik. Nem, csodákat nem művelnek ezen az osztályon. Amint mondják, azt teszik, ami a kötelességük és úgy, ahogyan a szívük, a lelkiismeretük diktálja. DEÁK TERÉZ Anna Jánoáíková nővér és Elena Kl'úciková főnővér (Jozéf Lóska felvételei) li. 26. i w 13Í3IKOZ3S 9 bínzával (Jifi Zák felvételei) TimifTn imiTi é ifit; p n
