Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-08-19 / 33. szám
LEIF ARNOLD HOLNA A kisfiú és az öregember Az öregember kézen fogva vezette a kisfiút. Akinek a keze kicsi volt, meleg és bizalommal teli. A kisfiúnak dús, sötét haja volt, nem viselt sapkát. Hosszú fogolycsapat elején meneteltek. Amikor egy rétre értek, a kisfiú lelkendezve mutatott a legelésző állatokra.- Nézd, nagyapa, mennyi ló! Az öreg elmosolyodott.- Ezek nem lovak, fiacskám. Tehenek! A kisfiú nagyvárosban született, ott is élt hét esztendeig, a bérházak szürke falai között. Még sohasem látott tehenet. Az öreg még hozzátette:- Ók adják nekünk a tejet... Ezt már tudta a kisfiú. Hosszan nézte a teheneket, majd sírós hangon megszólalt:- Nagyapa, szomjas vagyok...-Tudom, tudom... - válaszolt az öreg.- Mindnyájan szomjasak vagyunk. Légy türelemmel. Majd lesz pihenő és bizonyosan ihatunk is. A kisfiú nem szólt. Az őszi levegő enyhe és párás volt. Az éjjel eső esett, és az út még nem száradt fel egészen. Az öreg átsegítette a kisfiút a tócsákon. A gyerek szakadozott szandálja spárgával volt felkötözve a lábára. Az út menti fákról sárgult levelek hullottak alá. Helyenként összegyűltek az úton, és a kisfiúnak tetszett, hogy szétrúghatta a levélhalmokat. De a nagyapja rászólt: rendesen lépkedj.-Ha húzod a lábad, a homok hamar elkoptatja a cipődet és akkor mezítláb kell jönnöd... A gyerek abbahagyta a rugdosást és a csoszogást.- Nagyapa! - szólalt meg egy idő után.- Miért nincsen itt velünk apa?- Apád ott maradt... Munkára vitték...- Nem is leszünk többet együtt?- Nem. Talán.... A kisfiú gondolataiba merült, majd újra megszólalt:- Akkor mi miért megyünk, ha apa nem jön velünk?- Nem tudom, kisfiam. Kevesebbet kérdezgess. A katonák nem szeretik, ha beszélgetünk. Meg van tiltva. Ha valamit mondani vagy kérdezni akarsz, csak halkan.- Igen... - suttogta a kisfiú. - A katonák haragusznak ránk? Az öreg szótlanul bólintott.- Miért haragusznak? Mi semmit sem csináltunk nekik! Az öreg fáradtan válaszolt:- Mert mi az ö foglyaik vagyunk. Ók pedig katonák, akik bennünket őriznek. A gyerek hallgatott egy ideig, majd újra megszólalt.- Apa majd ott lesz, ahová minket visznek?- Nem. Talán később. Ne gondolj többet erre. Még találkozni fogunk vele... Az öreg halkan és lassan beszélt, hogy megnyugtassa a kisfiút. Az azonban most már sirdogált.- Apához akarok menni...- Nem lehet, kisfiam.- Akarok!-Nem lehet... lépkedj, nehogy a katonák elvigyenek!- Nem akarok menni!- De menni kell. Muszáj! Az öregember erősebben fogta a kis kezet. A gyerek elsírta magát.- Hol van mama?- Az égben.- Ott, ahol a Jóisten és az angyalok?- Igen, az angyaloknál. Neki ott jó... A gyerek elhallgatott és egy ideig nem kérdezősködött. Az öreg arra gondolt, hogy a kisfiú nem érti még, mi a halál. Pedig talán nemsokára ők is... ...Hajnal óta meneteltek. Déltájban egy folyó partján húzódó városkán át vezetett az útjuk. A kis pékségből friss kenyér illata érződött. A kisfiú újra elsírta magát:- Éhes vagyok, nagyapa. Az öreg nyugtatgatta.- Nyugodj meg. Ettünk, mielőtt a lágerből elindultunk.- Az régen volt! És én nagyon kevés ennivalót kaptam!- Nemsokára újra kapunk. Gondolj valami másra s felejtsd el, hogy éhes vagy!- Nem tudom, nagyapa. Fáj a hasam...- Majd elmúlik. A kisváros lakói csoportokba verődve kíváncsiskodtak, nézték a vonuló csapatot. Az útkereszteződésnél két kislány játszott. A homokba nagy négyszögeket rajzoltak és ugráltak egyikből a másikba, színes cserépdarabot rugdosva. A kisfiú az emberek tekintete elöl'nagyapja mögé bújt, de aztán kilesett, hogy lássa a kislányokat. Azok - vele egykorúak - folytatták a játékot. Pirosszínú cserép feküdt az út közepén. A kisfiú lehajolt és felkapta. Az öreg riadtan szólt rá:- Dobd el azonnal!- Nem! - makacskodott a kisfiú. - Nem dobom. Szép.-Nem szabad semmit felvenni. És az a kő a kislányoké! Nem veheted el.-Találtam - ellenkezett a kisfiú. - Az enyém!- Ha a katonák meglátják, agyonlőnek! A gyerek azonban még erősebben szorította markában a kis követ. Az út elkanyarodott és a folyó mentén haladt. A folyó széles volt, bővizű. A fasor véget ért. Az út és a folyó szántóföldek között haladt. Már érett a gabona, aranysárgán hullámzott az enyhe szélben. A vonulók nézték az arató parasztokat. A lovak és az aratógépek egy időre elfeledtették a kisfiú fájdalmait. De aztán ismét sírdogálni kezdett. Egyre éhesebb lett. Fájt a lába is. A szandáljába homok került, a zsinór elszakadt, a talpa egyre jobban sajgott. Az öreg nem mert egy pillanatra sem megállni, hogy megigazítsa a gyerek lábbelijét. A katonák állandóan figyelték őket, nem engedtek pihenőt. Fegyvercsövek meredtek rájuk és az öreg tudta, hogy ez nem tréfa.- Biztosan megérkezünk nemsokára és akkor pihenhetünk... - mondta a kisfiúnak. A kisfiú sírt. A szavak nem használtak. Az öregembernek eszébe jutott valami.-Ha nem sírsz, kapsz tőlem valamit... van a zsebemben egy darab kenyér. Száraz, de a te fogaid jók! A sírás abbamaradt. Az öregember elmosolyodott.- Darabokban adom... jó?- Igen, igen, nagyapa... - a kisfiú hangja el-elcsuklott. - Sok van? Az egészet nekem adod?- Igen, az egészet. De előbb töröld le a könnyeidet. És óvatosan egyél, hogy ne lássa senki. Nehogy a katonák elvegyék ... A kisfiú bólintott és maszatos kezével letörölte a könnyeit... Az öreg a zsebébe nyúlt és letört a kenyérből egy darabkát, odanyújtotta a kisfiúnak, aki gyorsan bekapta. A falat kenyér semeddig se tartott. Kicsi volt - a gyerek pedig éhes. Amikor a kenyér elfogyott, az öreg a zsebében kitapogatta a kenyérmorzsákat - azokat ő akarta elszopogatni -, de a kisfiú nyújtotta a tenyerét és ö nem tudott ellenállni. Odaadta a morzsákat is az unokájának. Amíg az evéssel volt elfoglalva, a kisfiú elfelejtette, hogy fáj a lába. Az éhsége azonban nem múlt el, hiába nyelte le a morzsákat is. Hízelkedve kérdezte:- Van még, nagyapa?- Nincs. Nincs több. A folyócska mellettük simán, zátonyok nélkül folydogált. Itt-ott egészen az országút mellé húzódott. Az öreg ismerte az utat is, a folyót is - arról mesélt, hogy néhány óra múlva egy nagy hídhoz érnek. De a kisfiú ennivalóért könyörgött. Nagyapja rászólt.-Ne sírdogálj... ha a hídhoz érünk, biztosan pihenünk és enni is kapunk... A parton magasra nőtt a gaz. A folyó vizén vadkacsák vadásztak. A kisfiú soha nem látott még ilyen nagy madarakat. Az öreg magyarázta, hogy a kacsák hogyan eveznek hártyás lábukkal és hogyan buknak a víz alá élelemért. Később egy mesét mondott valami kis kacsáról, amelyik elveszítette az anyját és teljesen egyedül maradt a világon. Egész nyáron egyedül kószált és sok kalandot élt át. De a mesének szomorú volt a vége, a kacsa nagy, sötét erdőbe ért, ahol egy éhes róka felfalta... Ez a mese nem tetszett a kisfiúnak.-Nagyapa! Inkább Jakab törpéről mesélj! Az öreg elmosolyodott.- Igen... Jakab törpéről... de ezt csak a te nagyapád találta ki, amikor te még egészen kicsi voltál, és a térdemen lovagoltál. Most már nagy vagy, nem lenne érdekes számodra. Inkább valami mást...-Nem, nagyapa! Jakab törpét akarom hallani! A gyerek egyre makacsabbul követelte. Az öreg megint elmosolyodott.- Szóval emlékszel még a kis mesére? Pedig néhány év elmúlt azóta...- Igen, emlékszem és hallani akarom, Jakab törpét és az erdei állatokat...!- Na jól van, de te fogod elkezdeni. Öreg vagyok, már nem jól emlékszem. A kisfiú hitetlenkedett.- Azt mondod, nem emlékszel rá, hogy hol lakott Jakab törpe?- De emlékszem: az erdőben élt, ugye?- Egy piros házikóban... - egészítette ki a fiú.- Igen, egy kis piros házikóban. És az erdőben mindenféle állatok. - Az öreg fáradtan bólogatott közben. - Tigrisek, elefántok meg medvék és majmok, meg mindenféle állat. így van?- Igen, igen... emlékszem rá.- Elmeséled?- Megpróbálom. Az öreg erősen gondolkodott, majd mesélni kezdett a törpéről, aki csatangolt az erdőben, bogyót és virágokat szedett és beszélgetett az állatokkal. A kisfiú felnevetett, amikor a törpe és a teknős találkozott. A teknős sántikált, mert éppen fájt a lába... az oroszlán megijedt Jakabtól, az elefánt a tó vizét mind az ormányába szívta. De abbamaradt a nevetés, amikor nagyapja Jakab és az őzike találkozását mesélte. A kis óz megengedte Jakabnak, hogy a hátára üljön és nyargalt vele az erdőn keresztül, egészen a piros házikóig. A mese véget ért. A kisfiú lelkendezve kérdezte:- Ha találkoznánk egy őzikével, a hátára ülhetnék?- Biztosan.- Az erdőben sok állat él, nagyapa?- Igen. Sok, nagyon sok. A kisfiú elkedvetlenedett.- Én még soha nem láttam vadállatot.- Nem baj, kisfiam.-Szeretnék oroszlán lenni, hogy felfaljam a katonákat, akik minket őriznek!- Hallgass, fiam, nem szabad így beszélni! A gyerek elhallgatott. De egy fiatalabb férfi, akinek a feje be volt kötözve, odafordult és így szólt:- Mit félsz, öreg? Mindegy már, úgysem sokáig élünk! Az öreg rámordult:- Csendesebben! Meghallja a gyerek!- Na és? Csakhamar megtudja ő is. Vagy te nem hallod mögöttünk a lövéseket? Mindenkit agyonlőnek, aki lemarad...! Az öreg még haragosabb lett.- Nagyon is jól hallom, hogy mi történik! De minek ijesszük a gyereket? Ismét meneteltek egy darabig, az öreg oda fordult a gyerekhez.- Nézz csak fel, milyen szépen süt a nap a felhők közül... A kisfiú felnézett, de az öregember fúr-, fangja nem segített. Sírva szólalt meg:- Most még éhesebb vagyok. És szomjas is. És fáj a lábam... Az öreg felsóhajtott.- Lépj könnyedebben... ha hídhoz érünk, ahol pihenő lesz, megpróbálom megjavítani a papucsodat... ott majd eszünk és iszunk is. A nap nyugatra tért. Közeledett az este. Eltűntek a bárányfelhők. Az út száraz, poros volt. A csapat könnyű porfelhőben menetelt. A por az öreg ruháját erősen belepte és megült a gyerek arcán is. A kisfiú most már valóban sirt, de nem szólt semmit. A por befurakodott az orrlyukába, a szájába, sőt a torkába is. Aztán abbahagyta a sírást. Folyó könnyei fekete, szutykos vonalakat rajzoltak az arcára, a por marta a szemét. Az öreg ránézett kis unokájára, de most nem láthatta az arcát, mert lehajtott fejjel baktatott mellette. Az út továbbra is a folyó mellett haladt. A meder keskenyebb lett, a víz folyása sebesebb, gyakran zátonyos. Még egy falun haladtak keresztül, de a kisfiú már nem érzékelte. A szemét és a fülét ellepte a por. Nem látta a kíváncsiakat, akik az út mentén álltak és nézték a vánszorgókat. Amikor a falun is túljutottak, megszólalt az öreg:- Látom a hidat, kedvesem. Mindjárt ott leszünk. A fiú hallgatott, az öreg kissé hangosabban megismételte, amit előbb mondott.- Mindjárt a hídnál leszünk. Már látom. Nem sok van már odáig. Ott a füvön majd megpihenünk ... Mi van veled, nem hallod? Semmi válasz. Már csak az öreg keze nyújtott segítséget a kisfiúnak. És régen nem a menet elején lépdeltek már. A lövések egyre közelebbről hallatszottak. A kisfiú lábai még átbotorkáltak egy dombocskán, aztán nem tudott tovább menni. Az öreg próbálta, biztatta, de a gyerek nem hallotta a szavait és nem volt benne semmi erő. Akkor az öreg a karjára vette és úgy vitte át a hídon. Karján a fiúcskával, halálos fáradtan lépdelt az öreg. Hátulról katonacsizmák dobbanásait hallotta, de nem fordult meg. A kisfiú nem hallotta a sorozatot és nem érzett semmi fájdalmat, amikor a lövedékek eltalálták. Abban a pillanatban, amikor az öreg a földre zuhant, a fiúcska marka is kinyílt és valami a földre esett belőle. Egy piros színű kis cserépdarab... Oroszból fordította: ANTALFY ISTVÁN SZILÁGYI DOMOKOS* Nem figyeltem od< Nem figyeltem oda mikor a világ készült nem figyeltem oda és most helyem keresv aláhullok - most sem tudom hova mert elhagytam s elhagyott a szerencsém Nem tudom milyen napban hónapban évbt száll meg szent eretnekségem s annyit se bár hol született meg ama tűzmadár HERVAY GIZELLA Fordított Fordított szerelem - merülök lassan magányba. Útszélén éltem - szemedbe ült az ága. Szemedből kiestem - növekszem felnőtt háláira. SZOCS GÉZA Sír, tavasszal Szilágyi Domokos, sírodon mindenféle fehér virág nyílik! Szilágyi Domokos, ha hallanád ezt a zümmögést, ha hallanád! Tele méhekkel ez a hely itt, közel a szilvafához. Te Szilágyi, tudod-e, hogy Weöres Sándor lefele jövet a Bethlen-kripta felől megbotlott azon a helyei Jött lefele, szeptemberben, mint egy sétáló, tö boszorkány a napsütésben és arról beszélt, hí Weöres. Erről beszélt és megbotlott. Kevés híj ott, kis híján térdre ereszkedett ott, ahol másfí múlva Nagy László támaszkodott tiedhez oly h s bámult gyanakvóan összehúzott szemmel a g most fehérség és parányi szárnyak erőfeszítés ' ötven éve született a tragikus sorsú románia A _ ügyvéd rengeteg cigarettát szívott és idenZ oda kapkodott folyton. Leült, felállt, aktákba lapozott, az öngyújtóját kattogtatta vagy a gépírónót intette oda az Írógép mellé tömör mondattal:- Misellke, írunk! Misellke rövid negyedóra alatt vagy tízszer ült le és állt fel a gép mellől, mert az ügyvéd úr hol telefonált, hol mindenféle gyanús alakokkal tárgyalt bizalmasan. Mikor a bűnöző pofák annyira lekötötték a doktort, hogy nem volt hajlandó a telefon- kagylóért nyúlni, Misellke emelte fel és madárhangon csipogta bele:- Itt az ügyvédi tanácsadó hivatal. Persze, tanácsot sosem adott, csak a kagylót nyújtotta át doktor Pincseknek, ha az nem intett nemet a fejével. Ha igen akkor Misellke azt csicseregte az ügyfél fülébe, hogy hívjon egy óra múlva, amikor az ügyvéd úr szabad lesz, mert most éppen foglalt. Most illenék leírni, milyen egy ügyvédi iroda belülről, mennyire sivár és lehangoló, s milyen ágrólszakadt kis madár Misellke, aki valószínű, az egész életét gépírónöként éli le. Vékony, hegyes madárképe még hegyesebb lesz, s idővel kemény madárcsőrré válik, hangja bereked és nem csipog majd a telefonba, hanem károg, esetleg rikácsol, s .az ügyfelet nem csalogatja, hanem elriasztja Pincsek II. doktortól, mert az I. Pincsek akkor már görbebottal sétál valamelyik parkban, hacsak nem alulról szagolja az ibolyát. Ki tudja, akkor majd hány ezredik doboz bonbont kapja Misellke az ügyfelektől, melyeket megköszönni is elfelejt. De nem hízik meg a töméntelen édességtől, mert talán meg sem kóstolja a dobozok tartalmát. Az sem tudható, hová teszi őket. Ö csak ír, ír, zörgeti a gépet, már nem is figyel a sokadik Pincsekre, hiszen kívülről tud minden szöveget, mert egyik akta olyan, mint a m réln beül É varji V L A m esi é bán. I-S Hiszei Szia a képi egy S2 s élve. Csc Pinr ügyfel, voltak.
