Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-08-05 / 31. szám
V LAGYIMIR LOBOV vezérezredes, a szovjet fegyveres erők vezérkari főnökének első helyettese, a 19. pártértekeziet küldötte nemrégiben interjút adott V. Pogrebenkovnak, az APN tudósítójának. • A múltban, amikor a katonaihadászati paritásra törekedtünk, nem használtuk ki mindig a biztonság politikai eszközökkel történő szavatolásával kapcsolatos lehetőséget, és ennek következtében hagytuk, hogy belesodorjanak bennünket a fegyverkezési versenybe. Milyen magyarázatot fűzne a 19. pártértekezleten elhangzott előadói beszédnek ehhez a tételéhez?- Ez a tétel a hetvenes évek időszakára nézve helytálló, és ezért nem kell korábbi történelmi időszakban kifejtett akcióinkra alkalmazni. Igyekszem megmagyarázni, hogy mire gondolok. A háború előtti években próbálkozásaink, hogy meggyőzzük a vezető nyugati köröket a fegyveres erők és a fegyverzetek csökkentésének, a nemzetközi kapcsolatok békés egymás mellett élés alapján történő építésének, egy összeurópai biztonsági rendszer létrehozásának szükségességéről - ezek a kísérletek nem jártak sikerrel. Abban az időben a Szovjetunió volt az egyetlen szocialista ország, amelyet a tőkés világ államainak szoros gyűrűje vett körül - és mindegyik hajlandó volt arra, hogy saját problémáit a mi rovásunkra oldja meg. A nyugati hatalmak - elsősorban az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország - Hitler agresszív törekvéseit minden eszközzel igyekeztek kelet felé irányítani. Ezért a saját védelmünk biztosításával kapcsolatos kérdéseket oly módon kellett megoldanunk, hogy korszerű fegyveres erőket hoztunk létre és ezeket állandóan erősítettük. A háború utáni időszakban, mint ismeretes, megint csak a Nyugat üzente meg nekünk a hírhedt hidegháborút, hozott létre katonai fenyegetést államunkkal szemben. Ilyen körülmények között igen kevés hely maradt a diplomácia számára. A helyzet megváltozott, amikor a Szovjetunió katonai-hadászati paritást ért el az Egyesült Államokkal, amikor a Nyugat megértette, hogy velünk nem lehet az erő pozíciójából beszélni. Ebben az időszakban azonban mi nem értékeltük kellőképpen a politikai eszközök erejét, és mintegy a tehetetlenségi erő folytán továbbra is arra építettünk, hogy biztonságunkat az Egyesült Államokkal és a NATO-val való katonai egyensúly fenntartása révén kell szavatolni. A szovjet vezetés fontos lépéseket tett az ország fejlődéséhez szükséges békés feltételek létrehozása érdekében. A háború következményei azonban még mindig elevenen éltek az emberek emlékezetében. A szovjet emberek tudatában az ilyen gondolatok domináltak: Hadd legyen hiány egyben-másban, csak a haza védelme legyen megbízható. Hódító szándékaink nem voltak. A háború utáni időben védelmi lehetőségeink megállapítása során gyakran nem a politika, hanem a fegyverzetek gyártásának technológiája vezérelt bennünket. A háború örökségeként jól kidolgozott technológia maradt ránk, például a harckocsik gyártása terén, és mi a hagyományosan kitaposott úton haladtunk. Emellett így okoskodtunk: minél több a fegyver, annál jobban védett az ország, annál nagyobb a biztonsága. Harckocsikkal próbáltuk ellensúlyozni az Európában hadrendbe állított amerikai atomfegyvereket, ilyenek akkor nekünk még nem voltak. És így alakult ki az, hogy nekünk több harckocsink van. A korszerűbb rakétafegyvereket csak a hetvenes években részesítettük előnyben. Akkor nemigen reménykedtünk a politikai eszközök hatékonyságában. • Az Egyesült Államok és NATO- szövetségesei azt tervezik, hogy az Európában levő, megsemmisítés alá eső közepes és rövidebb hatótávolságú amerikai rakétákat „pótolják". Tesz-e a Szovjetunió ezzel kapcsolatban valamilyen intézkedéseket biztonságának szavatolására?- Igen, tesz. Ezek azonban politikai jellegű intézkedések. Az én álláspontom szerint, a „kompenzálás" kísérlete ésszerűtlen: a rakétaszerzódés elveszíti az értelmét; miért semmisítsük meg teljesen a rakéták két osztályát, ha a pótlás révén újjászületik a veszély. Hiszen a rakéták megsemmisítése nem a puszta megsemmisítés kedvéért történik. Ez konkrét, gyakorlati lépés a biztonságosabb világ felé. És ezt a lépést éppen ebben az irányban kell megtenni. Nem pedig az atomveszély felé hátrálni. • A szovjet honvédelem fejlesztésének hatékonyságát - amint a 19. pártkonferencián elhangzott előadói beszéd leszögezte - ezentúl elsősorban a minőségi paraméterek által kell biztosítani, a technika és a személyi állomány tekintetében egyaránt. Azt jelenti ez, hogy a szovjet fegyveres erők kiépítése azelőtt az extenzív, mennyiségi fejlesztés elvei alapján történt? És hogyan értelmezi ön az ember minőségi jellemzőit?- Nálunk mindig harcoltak a minőségért. A haditechnika minőségét a tudomány és az ipar fejlettségi szintje határozza meg. A háború előtt olyan ellenfél állt velünk szemben, amelynek technikai felszerelése, szakmai képzettsége és harci tapasztalata felülmúlta a miénket. Ott, ahol hiány volt minőségben, mi ezt mennyiséggel pótoltuk. A harckocsik mellett éppen ezért tartottuk meg a lovasságot is. Nagy létszámú gyalogságunk volt. Más út sajnos nem kínálkozott. Ma, amikor fegyvereink minősége egyre javul, a mennyiségi paraméterek háttérbe szorulnak. Ebben nyilvánul meg - ha úgy tetszik - az ésszerű elégségesség értelme. Miért legyen nekünk több ezer harckocsink, potenciális ellenfelünknek pedig több ezer repülőgépe? Ha van is mindez, akkor a minimális, ésszerű, a védelem számára elegendő szintű legyen. A haditechnika felszámolásának hatékonysága az emberek tulajdonságaitól is függ - intellektuális, fizikai és erkölcsi-lélektani készségüktől arra, hogy rövid idő alatt elsajátítsák a bonyolult technikát. A szovjet katonának nemcsak katonai és technikai tekintetben kell felkészültnek lennie. Hanem mint állampolgárnak, mint hazafinak is. Nekünk védelmi katonai doktrínánk van. Ezért azt a feladatot tűztük ki, hogy az agressziót nem a haditechnika mennyisége, hanem minőségi jellemzői révén kell visszaverni. Ellenkező esetben - tekintettel a korszerű fegyverek jellegére - a védelem vereségre van kárhoztatva. • Ami a szovjet fegyveres erők személyi állományának létszámát illeti, miért ne lehetne ezeket az önkéntes jelentkezés alapján történő kiegészítés elvére állitani, amely például az Egyesült Államok hadseregében érvényes?- Minden attól függ, milyen célok jegyében hozzák létre a fegyveres erőket. A zsoldoshadseregeket, mint a történelem tanúsítja, rablóhadjáratokra, idegen területek meghódítására, nemkívánatos kormányok megdöntésére lehet felhasználni. Pénzért, mégpedig elég sok pénzért harcoltak az amerikai zsoldosok Vietnamban és más térségekben, garázdálkodtak a francia idegenlégiósok Afrikában. A szovjet fegyveres erők megszületésük első napjától fogva csakis a munkások és parasztok államának védelmét szolgálták. Az ország védelme: az egész nép ügye, és ezért a Szovjetunió alkotmánya rögzíti azt, hogy a haza védelme minden szovjet állampolgár szent kötelessége. • Az ön nézete szerint, milyenek a szovjet-amerikai katonai párbeszéd kilátásai? Katonai szinten lehetséges-e „népi diplomácia"?-A népi diplomácia, ahocftan én értelmezem, a népek érintkezése. Az egyik ország polgárai élénken érdeklődnek a másik ország ügyei iránt, és tevékenyen befolyásolják egymást. A mi katonáink sohasem vonták ki magukat ez alól. Emellett az érintkezés különböző szinteken folyik. A Szovjetunió és az Egyesült Államok honvédelmi miniszterei az idén már kétszer találkoztak. Szergej Ahromejev marsallt, a szovjet vezérkar főnökét, szintén kétszer fogadta a Pentagonban William Crowe tengernagy, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke. Ami engem illet, én nemrég Olaszországban majd Törökországban jártam, ahol módom volt felszólalni a parlament két házában. Találkoztam katonákkal, és végül megbeszélést folytattam a török fegyveres erők vezérkari főnökével. És említsem azokat a sajtókonferenciákat, amelyeket a szovjet honvédelmi minisztérium vezetősége állandóan rendez a külföldi újságírók számára. Ez utóbbiak, mellesleg szólva, buzgón látogatják katonai alakulatainkat, és elbeszélgetnek a személyi állomány tagjaival. Ez nemcsak a nyitottság és a nyilvánosság politikája a gyakorlatban, hanem az érintkezés sajátságos formája is. • Mellesleg szólva, mi a véleménye arról a javaslatról, hogy rendezzenek találkozót 20 szovjet és amerikai katona részvételével?- Én az érintkezés híve vagyok, de ellenzem a látszatmegoldásokat. Ez pedig - látszatdiplomácia. Vajon ebben rejlik a „népi diplomácia" értelme? Hiszen mi és az amerikaiak egyaránt nagyon jól tudjuk, hogy az ilyesmi - előre megszervezett intézkedés. Természetes és széles körű kapcsolatok szükségesek. Ha emlékezetem nem csal, tavaly tőlünk mintegy 300 katonai küldöttség és csoport utazott külföldre, mi pedig több mint 450-et fogadtunk. Vagy pedig nézzük a haditengerészeti flottánkat. Ez évente körülbelül 20 hivatalos baráti látogatást tesz külföldi kikötőkben. Tengerészeink mindenütt találkoznak a helyi lakosokkal, hangversenyeket adnak számukra, ezeken több ezer vendég gyűlik össze. Éppen az ilyen kapcsolatokat kell fejleszteni. Akkor eltúniK az „ellenségkép", s megértjük, hogy valamennyien olyan emberek vagyunk, akik békében akarnak élni. (APN) A szovjet katonai doktrína Hogyan lehet szavatolni a biztonságot? A diagnózis egyértelmű volt: gyomorrák. S bár Vagyim Ruszakov, a rosztovi orvostudományi egyetem professzora sok súlyos műtétet végzett már, erre az operációra nehezen szánta rá magát. A beteg ugyanis az édesanyja volt. ... Meglepő módon jól aludtam. Reggelizni azonban már nem tudtam. Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ma is csak egy szokásos műtét lesz. Holott tudtam, hogy az eddigiektől és az ezután következőktől a mai teljesen különbözni fog... Édesanyámat fogom operálni... Mindenképpen meg kell nyugodnom. Ráadásul anyának ma van a születésnapja. Babonásan megborzongtam. A klinikán minden úgy fogadott, mint máskor. Felmentem a kórterembe. Anya fejét lehajtva fésülködött. Arra gondoltam, mi lesz, ha örökre így marad meg emlékezetemben. Rám nézett és ezt mondta:- Szedd össze magad. Én már kész vagyok. Valami rendkívülit szerettem volna mondani neki. De csak közhely sikeredett.-Akkor megyek majd be a műtőbe, ha már elaltattak. A születésnapodat majd a műtét után megünnepeljük. Az orvosiban igyekeztem átnézni a kórlapot, de koncentrálni alig tudtam... A diagnózis egyértelmű volt: gyomorrák, súlyos állapot. Amikor ezt először megtudtam, el is döntöttem: „Nincs mire várni, én magam végzem a műtétet!" De édesanyámról van szó... Hogyan csináljam? Mi lesz, ha hirtelen... Még elgondolni is szörnyű volt. Rokonaim a végtelenségig bíznak bennem, de az egész felelősség terhe rám hárul. Ha erőt vesz rajtam a csüggedés, és nem vállalom, akkor az emiatti lelkiismeret-furdalást, önmarcangolást sem lesz köny- nyebb elviselni? megtehettem volna, mégsem vállaltam... Biztos van valaki, aki így sem ért meg, s ezt gondolja: „Azért műtötte meg az anyját, mert senkiben sem bízik." Mindez persze jelentéktelennek tűnik ahhoz képest, ami most vár rám. A bizonytalanság... Elküldhettem volna anyát egy moszkvai klinikára. De én nagyon jól tudom, milyen véletlenek csúszhatnak be egy ilyen műtétnél. Jobb, ha magam csinálom... A második közös megbeszélés után döntöttem úgy végleg, hogy vállalom a műtétet. Kollégáim szemrehányóan kérdezték:- Mi van, nem bízol bennünk? Persze pontosan értettem célzásukat, valójában a lelkiismeretük szólalt meg: le akarták venni vállamról e döntés rendkívüli nehéz terhét. Hiszen tudják, hogy éppúgy megbízom bennük, mint magamban. De vajon tisztességesebb-e áthárítani a műtétet? Ha valami történik, egész életemben átkozni fogom magam gyengeségemért.- Én magam végzem a műtétet - vetettem véget a beszélgetésnek. - A műtéti nap részleteit megbeszéltük, köszönöm. A szokásos időben kezdünk, minden úgy lesz, mint máskor... Elérkezett hát a nap, az óra. Az orvosi szobában valamilyen folyóiratot lapozgattam, amikor a diszpécser szenvtelen hangon megszólalt:- A beteget bevitték a műtőbe. Most kezdik az altatást. Anya a műtőben van... Az osztály folyosója végtelen „Én magam végzem a műtétet11 hosszúnak tűnt. Az emberek - munkatársaim, a kórtermekből kinéző betegek - aggódó, együttérző tekintetükkel kísérték lépteimet. A műtéti mezőt lepedőkkel körülkerítették. A rég megszokott mozdulattal nyújtom a kezem, a nővér máris adja a szikét. Megszokott mozdulattal, bal kezem ujjaival megfeszítem a bőr felszínét. A szike egyenletesen, hangtalanul vágja a szövetet. Ebben a pillanatban, egy villanásra, rettegéssel vegyes fájdalom hasít belém. De csak egy villanás az egész. Kényszerítem magam, hogy csak „egy beteget" lássak magam előtt. Most előtűnik a hatalmas daganat a gyomor kis hajlatában. Az lehetetlen, hogy már nem műthetó! Nem, a daganat ránőtt ugyan a gyomorra, de nem terjedt át a szomszédos szervekre. Ez önmagában véve bíztató jel. De vannak-e áttételek? Nem láthatók... Tehát merjem eltávolítani? Igen, akármilyen bonyolult és rendkívüli legyen is az operáció... Vajon mi az ott, a gyomor megmaradt részének hátsó falán? Áttétel lenne? Szinte fizikailag érzem, hogy bizonytalanságom hosszú másodpercekben mérhető.- Ki kell venni - jegyzi meg türelmetlenül egyik asszisztensem.- És mi van, ha mégsem metasztázis? Mintha nem hasonlítana... Csináltassunk gyorsan egy hisztológiai vizsgálatot! Kimetszek egy csomót, elküldöm a laboratóriumba. Kevés a remény, hogy ezúttal szerencsém lesz. Egyszerűen nem lehet ilyen sorozatos szerencsém. És mégis van némi remény. Folytatom a műtétet. Hamarosan üzennek: egyelőre nem látnak rákos sejteket. Egy hét múlva adnak pontos leírást. Tehát megint nekem kell döntenem. Kényszerítem magam a gondolkodásra. Ha lennének metasztázisok, akkor lenniük kellene a hashártya más részein is. De nincsenek, ezeket a csomókat pedig alkohol segítségével elpusztítottam. Nem kell tehát bonyolítani a műtétet sem. ... A műtét a végéhez közeledik. Én magam varrom a sebet, ebben az egy dologban kivételezek anyával. A műtét eme szakaszában ugyanis általában kimegyek a műtőből. Elvágom a cérnát, leteszem az ollót. Készen is lennénk?- Hogy van a beteg?- Nagyon jól - válaszol az altatóorvos. És azonnal hozzáfűzi: nincs semmi nyugtalanító... Kimegyek a folyosóra. A falaknál még mindig ott álldogálnak a betegek, csendben ülnek az asztaloknál a nővérek...- A beteget visszavitték a kórterembe - jelenti a diszpécser. Fölmegyek. Anya még nem ébredt fel, de pulzusa jó, bár kissé szapora, vérnyomása normális. Most felébredt. Igyekszik tartani magát, nem panaszkodik.- Nincs velem baj, ne aggódj. Nem csaptál be? Tényleg te mútöttél? Az éjszakát bent töltöttem a klinikán. Kivételesen jól telt. Aztán pedig - mintegy jutalomként - semmilyen rendkívüli esemény, szövődmény nem lépett fel, anya tiszteletre méltó kora és a műtét súlyossága ellenére sem. A szervezet védekező reakciói jól működtek. Már az operáció előtt reménykedtünk ebben, mert az előkészítő kezeléstől gyorsan erőre kapott, és hirtelen javult az állapota. Már csak a szövettani vizsgálat eredményét kell megvárni... A megküldött szürke papírlap eloszlatja utolsó félelmemet is. A biztonság kedvéért újra és újra elolvasom. Talán, hogy ismét bízni tudjak s hogy elhihessem: ez a gond már a múlté. A sorsnak ezúttal hálás lehetek! P. S. Ez 1969-ben történt. Édesanyám most nyolcvanhét éves. (Szovjetszkaja Rosszija - Szputnyik)
