Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-29 / 30. szám
nyárfatörzs úgy feküdi a vízen, mint egy emberi tenyér: letört ágai mindkét oldalán akár az ujjak. Pariközeiben ringatta a sekély víz. Körülúszkálták a kis halak.-Mit csinálsz itt? - kérdezték tőle.-Pihenek. Napozok.- Hol a lombkoronád, hova lett?- Nem tudom.- Hova lettek a gyökereid? De ó erre is csak egykedvűen: nem tudom. A kis halak tovább érdeklődtek: arra csak emlékszel, hogy VOLT koronád, ugye?- Lehet, hogy volt...- Hát a gyökereid, rájuk sem emlékszel? Ringatózott a vízen, napozott— szundikált:- Lehet, hogy voltak gyökereim. Lomb- és gyökérkoronám. Lehet Kántor Zsuzsa Nyárfa a vízen- ringatózott egykedvűen ez is volt, meg az is.-VOLT-VOLT, de mi LESZ?- úszott át alatta egy virgonc kis raj.- Az egyáltalán nem érdekel, hogy ezután mi LESZ? mire vársz? Semmire se? A nyárfatörzs meg, mint aki fontolgatja a kérdést. Vagy elszundított. Elaludt? Nem. Kis idő múlva válaszolt:- ELUTAZOM! Rövidre csupált ágaival a fatörzs ágaival a fatörzs akár egy nagy emberi tenyér. Kényelmes öböl a bemélyedö közepe, a tenyérmarok: Odagyűlnek ebbe az öbölbe a kis halak és érdeklődnek:- Elutazol? Mikor?- Nem tudom.- Hová?- Nem tudom. Ők meg nevetgéltek: jaj, de buta vagy, semmit se tudsz. Nem is utazol el innen soha. *- De igen - mondta a fa törzs az még hátravan.- Nagy út lesz?- Talán. Sütött a nap, szárította a nyárfatörzset. Mosta a víz, szikkasztotta— korhasztotta a nap. A kis halak fo- gócskáztak alatta-körülötte, az öblében. Jó hely ez, és az is marad. Nem megy semmiféle útra a nyárfatörzs. Azt ó csak úgy képzeli. Van ideje - álmodozik, ábrándozik. Ezt álmodta, mikor szundikált. Nem utazik el. Éjszakánként lenéztek a nyárfatörzsre a csillagok. Ók nem kérdeztek tőle semmit. Mindent tudtak. Lombkoronát, gyökérkoronát. A vihart, ami ledöntötte. A fejszét, ami lenyeste a lombokat, és csak kis száraz ágcsonkokat hagyott a törzsén. A csillagok látták azt a vihart, amivel megküzdött; harcolt amíg bírt az öreg nyárfa. Nagy harc volt. Aztán egyszer csak kiszakadt a gyökerei fele - akkor eldőlt. Aztán meglazult az egész gyökérzet, kimosta a víz. Akkor ő a földre zuhant. Csak aztán, jóval később jött a fejsze. Csak jóval később csúszott bele a vízbe a lecsupaszított fatörzs. A csillagok kék köntösbe takarták éjszakánként. Ezüstköntösbe. Nem kérdeztek semmit, mindent tudtak: a pezsgő életet a lombkoronán. A bogarakat, gyíkokat. A madárrajt. Mókust az ágak között. Egyszer egy macska kapaszkodott fel rá, nyomában menyét. Hajnaltól hajnalig tartott a zsibongás odafent. És a gyökérkorona mélyen a földbe legalább akkora, legalább olyan eleven,,szálloda" volt. A csillagok semmit nem kérdeztek. Szerette a csendjüket a nyárfatörzs. Nézte ó is a csillagokat. Mint régen, valamikor. Tőlük ö kérdezett:- Elutazom, ugye?-El - csillogtak a csillagok.- Sokáig kell várni az utazásra?- Előtte soknak, utána kevésnek tűnik.- Akkor is velem lesztek?- Akkor is.-Az jó- mondta a nyárfatörzs az ezüstköntösben. És nappal megint körülvették a kis halak. Ö lett nekik a Kastély, amiben bujócskázni lehet. Kastély, barlang, vidámpark. Mindig is volt, gondolták, mindig is itt lesz, akár a víz, meg a part. De egy reggel feltámadt a szél, és nagy hullámokat vetett a vízen. Két hullámóriás karjára vette a nyárfatörzset, és besodorták a folyó közepe felé. Akkor még gurgatták egy darabig, gurgatták-görgették, aztán már nem volt több dolguk vele. Vitte az ár. Úszott délfelé lassan. Méltóság- teljesen.- Hé-hahó-hó - kiáltoztak utána a kis halak -, hát itthagysz minket? Hát mégiscsak elutazol? Hová?- Messzire. Nagyon messzire - szólt vissza a nyárfatörzs. - Erre vártam. Egy darabig kísérték, aztán már csak néztek utána. De hamarosan eltűnt a szemük elöl. MEGFEJTÉS A július 18-i számunkban közölt feladatok megfejtése: a legtöbb fekete négyzet a hármas számmal jelölt táblán van; 1-a, 2-b, 3-b, 4-a, 5-c. Nyertesek: Kovács Dezső, Szilice (Silica); Tóth Katalin, Bratislava; Czakó Krisztina, Gímes (Jelenec); Nagy Mária, Vágfarkasd (Vlöany); Mag Erika, Fülek (Fi- l'akovo). A Loch Ness-i „szörny" Ki ne hallott volna a híres Loch Ness-i (Ness-tó, Skócia) szörnyről? A mendemondák e főszereplőjéről azt hiszik, hogy egy nagy testű őshüllő, amely időnként felbukkan a tó vizének felszínére, majd újból alábukik, és éli saját víz alatti életét. Felkutatására már sok expedíciót szerveztek - de rábukkanni soha nem lehetett. A múlt évben is volt egy ilyen akció, de az is fiaskóval végződött. A kutatási program vezetője szerint a nagy mélységű tó minden zegét-zugát átkutatták érzékeny radarberendezésekkel, de a termetes szörny nem került szem elé. A Loch Ness-i szörny nemlétezése a szakembereket nem lepte meg, hiszen tudják hogy a régmúlt földtörténeti korok sárkánygyíkjainak virágkora egyszer s mindenkorra lezárult - az óriáshüllök sok-sok millió évvel ezelőtt kipusztultak. Képtelenek voltak napjainkig fennmaradni, mert időközben megváltozott az időjárás, a táplálkozási körülmények, másrészt egyre több ellenség kerekedett felül. Ennek ellenére még ma is élnek olyan hüllők, nagy testű gyíkok, amelyek sok tekintetben hasonlítanak az egykor élt ősökre, de méreteik természetesen távol vannak őseikétől. A mai méretű óriáshüllők többsége nehezen megközelíthető szigeteken él. Ugyanis ottlétük többé-kevésbé biztosítva volt: bővében voltak tápláléknak és ellenségek sem zaklatták őket. Délkelet-Ázsiában, a Kis-Szunda-szigetekhez (Indonézia) tartozó 340 négyzetkilométer területű Komodo-szigeten - és még néhány apró, szomszédos szigeten - őshonosak az ún. komodói varánuszgyíkok, amelyek akár három-négy méteresre is megnőnek, és súlyuk megközelítheti a 200 kilót is. Ezekből az 1910-ben felfedezett óriásgyíkokból mindössze 700-1000 példány él, de fennmaradásuk biztosítottnak látszik, mert az indonéz hatóságok szigorú védelemben részesítik őket. A Komodo-szigettól néhány ezer kilométerre, a Csendes-óceánban találjuk a nevezetes Galapa- gos-szigeteket, amelyek időtlen időkig emberek által lakatlanok voltak. Itt biztonságban élhették Komodói varánuszgyíkok egy felfüggesztett kecske lábáról rágják a húst. életüket a csaknem kétméteresre megnövő varacs- kosfejű és tengeri gyíkok. Társaságukban jól megfértek a hatalmas elefántteknősök is, amelyeknek testsúlya elérhette a 200-250 kilogrammot. Létük csupán akkor vált veszélyeztetetté, amikor az Európából szétszéledt hajósok összefogták egy részüket, mert mint „élő konzervek" nagyszerűen Devai- tak a hosszú hajóutakon. Szerencsére nem pusztultak ki teljesen, és állományuk, mióta védetté váltak, ismét gyarapodik. Az előbb már említett varacskosfejű és tengeri gyíkokkal közeli rokonságban van a Közép-Ameri- kában, főleg Mexikó kietlen térségeiben őshonos orszarvú gyík. Ez egy talajlakó - vagyis rendszerint föld alatti üregekben élő-, nagy növésű, leguánféle, amely fejlődéstörténetileg hosszú (több mint két- százmilló éves) múltra tekint vissza. GONDOLKODOM, TEHÁT... NÉGY FŐVÁROS Ha az egyforma ábrákban található betűket sorrendbe rakjátok, négy európai főváros nevét kapjátok eredményül. <3>©b0^> ® © ® GD ®©<s> 0® © ® © BETŰREJTVÉNY Gyulai Pál A Szél és a Nap Egykor régen Szél úrfival fogadott az öreg Nap: egy vándor köpenyét melyik lophatná el hamarabb. Jött a Szél, s magát felfúván zúgott-búgott, mint csak tudta, a köpenyt úgy húzta, fútta. Hát a vándor mit csinál? Elébb ugyan félelmében ijedten kap fűhöz-fához, de a köpenyt majd a vállhoz szorítgatja, s odébbáll. Tóth Bálint Mosolyog a jó öreg Nap, s hó sugárral, fényes-szépen megindul a tiszta égen. Hát a vándor mit csinál? Lassabban megy, meg is izzad, a meleget alig állja, majd a köpenyt földhöz vágja, s hogy pihenjen rajt’ megáll. Egykor régen így nyeré meg Szól úrfit az öreg Nap; többet ésszel, mint erővel, így közel, úgy hamarabb! Siklók A siklókat szeretem nézni lenn a tavon, míg a sás sejtelmesen bólong, de hallgat körben mindenütt, hogy kígyóznak el, felszegvén fejük gőggel, s körülöttük kis kengyelfutók: szalad cikk-cakkban a sok vízipók, s pár hal fordul, titokzatos tükör, a fény felé, pikkelyük tündököl a zöldön át, míg a nádi rigók: „Kicsit keress!" - víg nászi vigadót csapnak - sápognak kotnyeles kacsák... Ők úsznak, mint ki mit se hall, se láf hogy szinte várom, bűvülő varázsigéket suttog a tündéri sás, s rá megrázkódnak és átvedlenek,- lesznek, mint voltak: vízi hercegek. NOBEL-DÍJASOK 5. „Atomfényképezés" Bár Max Theodor Laue bebizonyította, hogy a röntgensugár ugyanolyan elektromágneses hullám, mint a fény, kezdetben a gyógyászati felhasználásán kívül nem tudtak mit kezdeni vele. Pedig nyilvánvaló volt, hogy ha áthatol a különféle anyagokon, akkor alkalmas lehet az atom szerkezetének felderítésére is. Tehát a látható fényhez hasonlóan „fényképezésre" is felhasználható. Ezt az angol Charles Glover Barkla professzornak sikerült bizonyítania. A századelőn több tudóstárshoz hasonlóan a röntgensugárzás felé fordult az ő figyelme is. Megszakította a néhány évvel korábban elkezdett zenei tanulmányait. 1902-ben Londonból Liverpoolba O. Lodgehoz utazott, első mesteréhez. Nála tanulmányozta, a „rejtélyes" sugarakat. Eredeti foglalkozását tekintve ö is fizikus volt. A középiskola befejezése után a liverpooli egyetemen folytatta tanulmányait, ahol közeli kapcsolatba került Lodge-val. De egyéb dolgok, köztük a zene is, érdekelték. Később a híres cambrid- ge-i egyetemen Joseph John Thomsonnak volt az asszisztense. Thomson a gázokban keletkező villamos kisülésekkel foglalkozott - tehát ó is a kisülési csövet használta vizsgálataihoz, 1906-ban fizikai Nobel-díjat kapott. Több fizikai Nobel-díjas került ki a keze alól. Barkla az első pillanattól fogva tudta, hogy a röntgensugaraknak a fényhez hasonló tulajdonságait szeretné bizonyítani. Hét évi kutatás után visszatért Londonba. 1912-ben kinevezik az ottani egyetem természettudományi tanszékének vezetőjévé. Kísérleteivel kideríti, hogy a röntgensugarak az anyagok atomjain úgy szóródnak, mint a fény a tárgyakon. Ebből két fontos következtetésre jut. - Először is arra, hogy Röntgen rosszul gondolta, hogy az általa felfedezett sugarak a hanghullámokhoz hasonlóan terjednek, hiszen minden jellemzőjükben a fényre hasonlítanak, továbbá, hogy a szóródás alapján az atom szerkezetéről információkat lehet kapni. Főleg ez utóbbi ténynek volt nagy jelentősége, hiszen csak tíz évvel Barkla kísérletei előtt jutottak a tudósok arra a következtetésre, hogy nem az atom a legkisebb részecske (az „atomosz" görög szó, magyarul oszthatatlant jelent). Az atom villamosán töltött, kisebb alkotóelemekből áll. Az első atommodellt az angol Er- nest Rutherford dolgozta ki, majd Barkla kutatásaival egy időben a dán NielsBohr pontosította. Barkla kísérletei az atom belső szerekezetének tisztázása miatt voltak létfontosságúak. Elmélete abból a megfigyelésből született, hogy az atomokon a röntgensugarak szóródnak, miközben megváltozik a sugárzás egy részének rezgésszáma is. Ez egy teljesen új jelenség volt. Barkla kutatásainak fő területe ez az alacsonyabb rezgésszámú sugárzás, illetve a rezgésszámváltozás lett. Rövid időn belül kiderítette, hogy a szórt röntgensugarak rezgésszáma független az eredeti sugárzás rezgésszámától, mert a szóróanyag, vagyis az atom minőségétől függ. Mégpedig úgy, hogy a szórt sugárzás rezgésszáma folyamatosan nő az elemek atomszámával. Barkla kísérleteivel sikerült első mérési eredményeket szerezni az atomok belső szerekezetéröl, és magyarázatot adni a Mengyele- jev-táblázat rendhagyó elemeinek viselkedésére. Kutatásaival jelentős mértékben hozzájárult az atomok belső szerkezetének felderítéséhez, ezért munkássága elismeréséül neki ítélték az 1917. évi fizikai Nobel-díjat, amelyet az első világháború miatt csak egy évvel később, 1918- ban vehetett át. OZOGÁNY ERNŐ
