Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-07-29 / 30. szám

/ JOSEF KADLEC Időszámításunk slőtt háromszázöt- vennégyben történt Szürakusza váro­sában, a tisztakezű Dión házában. Dión szerfölött erkölcsös, férfias és nagylelkű uralkodó volt, aki, mint is­meretes, sok veszedelmet vállalt ma­gára, hogy kiűzze országából Dionü- szoszt, a türannoszt... Plutarkhosz híres Életrajzaiban pontosan leírja: Az athéni Kallipposz egyike volt Dión barátainak, akivel nem a filozófiai előadások során került közelebbi kapcsolatba, hanem azért, mert mindketten be voltak avatva a misztériumokba, és így naponta hosszú órákat töltöttek együtt. Egy alkalommal Dión kényelmes házának egyik tágas helyiségében gyűltek össze a barátai. Dión megszo­kott baráti köre volt ez, és miközben a vendégek kényelmesen elhelyez­kedve heverésznek a kereveten, hal­kan beszélgetnek egymással, hintáz­nak vagy lustán nyújtózkodnak, Dión megfontolt szavakat intéz hozzájuk:- Más hadvezérek a fegyverforga­tást gyakorolták, és háborúkat vívtak, ezzel szemben én hosszú időn át Platón Akadémiájában tanultam, még­pedig arról, hogyan győzedelmesked­jünk a harag, irigység és becsvágy fölött... Nem elég kedvesnek lenni a barátainkhoz és a nemes lelkű em­berekhez, hanem az ellenségeinknek is meg kell bocsátanunk, és szerete- tünket azoktól sem szabad megvon­nunk, akik tévedtek. Csupán ezekben a tulajdonságokban rejlik az igazi győ­zelem. A háborúban elért sikereket sokszor a szerencsének vagy a vélet­lennek köszönhetjük... Némelyek figyelmesen hallgatják, mások kendőzetlenül kinyilvánítják, hogy Dión zengő hangja nem ér el a fülükig, beteltek a lakmározással és a bölcs szavak áradatával. Kallipposz is unott képet vág, ábrándos tekintete mind gyakrabban fordul a terem ho­mályos része felé, ahol már jónéhány- szor felbukkant a rugalmas testű ti­zenhárom éves rabszolgalány, Areté, akinek a látványa végtelenül izgatja egyébként is felajzott érzékeit. Végül is nem tudja türtőztetni magát, és megfeledkezve a vendéglátó iránti kö­telező tiszteletről, hangosan félbesza­kítja monológját:- És mit szólnátok egy kis szórako­záshoz? Nem ártana meg egy kis kockajáték, vagy táncosok, esetleg nők mulattathatnának bennünket... Dión bőkezű vendéglátó, maga azonban szerény, és józan ember az étkezésben éppúgy, mint a mulatsá­gokban. Nem hódol sem a bornak, sem a bacchanáliáknak, így szigorú pillantást vet hát a szomszédjára, és feddőleg így szól:- Nyilván eltévesztetted a házat, barátom. Alighanem más szándékaid vannak a ma estével...- Neked pedig nincs érzéked a mu­latsághoz és az élvezetekhez - vála­szolja ingerülten Kallipposz a megivott bor hatása alatt... Újra elhalad a zsenge Areté a ho­mályos fal mentén. Akár az érzéki csalódás, a másodperc tört részére lenyűgözi a férfiszemeket, szerteosz­latva egy pillanatra a tömény homályt, ám e látomás nemsokára nyomban szerte is foszlik, eltűnik.- Nem tudom, mit óhajtasz valójá­ban - mondja szelíd türelemmel Dión.- Levetkőztetni ezt az éretlen le­ányt - szólal meg hörögve Kallipposz, mintha fulladozna. - Nemcsak levet­kőztetni, hanem el is játszadozni ve­le... Talán örömet szerezne nekem.- Ma alkonyat tájt rossz látomásom volt - jut eszébe hirtelen Diónnak, és szorongva folytatja: - Az előszobában üldögéltem gondolataimba merülve. Egyszer csak az előszoba túlsó végé­ben hirtelen megvillant valami, és egy magas női alakot pillantottam meg, aki ruházatával is, meg ábrázatával is Erünniszre hasonlított, ahogyan a tra­gédiákban szokták őt megjeleníteni. Sepert, hatalmas porfelleget kavarva maga körül. Félek, hogy ez valami rosszat jelent... Valamennyien felfigyelnek izgatott elbeszélésére. Néhányan megpróbál­ják kedvezően magyarázni az esetet, ám sikertelenül - Dión elvesztette nyugalmát, esengve kéri a barátait, hogy ne hagyják magára, maradjanak vele, és töltsék nála az éjszakát. Mind­inkább hatalmába keríti a félelem, hogy a jelenés újra megismétlődik, ha majd egyedül marad.- Én is nagyon szeretném veled megosztani aggodalmaimat - fordul most Kallipposz Dión felé. - Remé­lem, nem utasítasz vissza egy rövid beszélgetést... Dión habozik, nincs kedve elhagyni a barátait. Végül mégis akarata ellen dönt. A szomszédos szobában négy- szemközt Kallipposz színlelt aggoda­lommal, titokzatos hangon közli vele, hogy a helyzet rendkívül feszült, hogy a katonák nyugtalanok, és lázonga- nak, összeesküvés készül Dión ellen.- Inkább odatartanám mellemet a gyilkos tőre elé, mint hogy szüntelen rettegésben éljek ellenségeimtől - pa­naszolja keserűen Dión. - És a bará­taimtól úgyszintén - teszi hozzá kis­vártatva. Erre már Kallipposz sem habozik, s a mellékbejáraton át beengedi szö­vetségeseit. A házat összeesküvők veszik körül. Mindent a legnagyobb aprólékossággal készítettek elő. Dión barátai most valamennyien önmagukra gondolnak, arra, hogyan menthetik meg a saját életüket, senki sem veszi a bátorságot, hogy a védel­mére keljen. A terem ajtaja mögül zaj hallatszik, részeges kurjongatás, alig­hanem mégiscsak meztelenre vetkőz- tetik kéjvágytól felajzottan az éretlen rabszolgalányt... Az összeesküvők rávetik magukat Diónra, és megpróbálják a párnájával megfojtani. Dión az iszonyattól és fé­lelemtől kidülledt szemmel hadonász és kaparász maga körül, ám mindhiá­ba, nem találja keze ügyében a fegy­verét. Talán épp abban a pillanatban, midőn átlépi a lét küszöbét, ismét maga előtt látja a magas, áttetsző női alakot, amint titokzatos csöndben át­suhan a házán, felsöpörve annak min­den helyiségét, s a nyomában fehér por örvénylik. És Kallipposz, aki nem képes tétle­nül nézni a sikertelen gyilkossági kí­sérletet, most felragadja az asztalról az ott heverő tört, mely voltaképpen nem is tőr, hanem egy véletlenül ott heverő konyhakés, és megfontoltan beledöfi Dión nőiesen puha, tejfehér mellébe.-Csakhogy tudd, hogy a barátod vagyok - mondja neki cinikusan bú­csúzóul. Minden bevégeztetett, körös-körül csend van és moccanatlan nyugalom. Kallipposz keze fejével megtörli verej­tékező homlokát, és felsóhajtva azt mondja fennhangon:- Kissé szokatlan lakoma... Dión halott. Holtan hever lábainál. Mintha csak a második fogás után a fáradtságtól lecsúszott volna az asz­tal alá, és elszenderedett volna. Csak a kés markolata ne állna ki oly hátbor­zongatóan a melléből... A barátainkat megválasztani - mű­vészet - mondja Platón. És Diónnak balszerencséje volt, hogy olyan embe­reket választott barátnak, akik pusztu­lást hoztak rá. Éjféltájban megjelenik Dión házá­ban egy magas, vékony, halovány arcú asszony, áthalad az elhagyatott termeken, vészjóslón járkál a felborí­tott kerevetek között, és gondosan eltünteti az esti pazarló lakmározás, a zajos mulatozás és az alattomos gyilkosság után hátramaradt nyo­mokat ... Időnként mindannyiunkkal megesik, hogy időhiányra hivatkozva szándéko­san kerüljük a bizalmas beszélgetése­ket... A valóságban azonban nincs hozzá bátorságunk, sem kedvünk, hogy megosszuk másokkal a legben- sóbb élményeinket. Vagy túlságosan elmerülünk önmagunkban, bezárkó­zunk saját mikrovilágunkba, és mind­azt, ami annak határain túl történik, ami netán veszélyeztetné vélt nyugal­munkat, nemkívánatosnak és vesze­delmesnek tekintjük... Az N. barátommal folytatott beszél­getésem ritka kivételnek számít. Talán azért, mert kint esett az eső, a novem­beri lucsok szinte elfödte az ablakot, a szobában meleg volt, kellemesen éreztük magunkat, sehova se siettünk, üldögéltünk és figyelmesen hallgattuk az ingaóra megfontolt ketyegését.-Sokat gondolkodtam rajta, ho­gyan kellene élnem - kezdte a bará­tom, miután már elviselhetetlennek látszott közös hallgatásunk. - Lehet­séges, hogy túlságosan érzékeny va­gyok, túl sokat adok a környezetemre, azoknak a jó- vagy rosszindulatára, akik fontosak számomra. Ám most úgy gondolom, hogy végre megtalál­tam a módját, hogyan legyek úrrá gyakori depresszióimon, melyek sok­szor arra kényszerítettek, hogy hátat fordítsák az embereknek, és csodabo­gárként magamba temetkezzem. Ta­lán csodálkozni fogsz, de mindez oly hihetetlenül egyszerű és kézenfekvő, hogy szinte ámuldozom rajta, mily ke­vés is kell, hogy az ember újra megta­lálja a lelki nyugalmát... Az elején megijedtem kissé izgatott ‘A két novellát az Ismert cseh író Árnyjátékok című no- vellasköteteból vettük, mely a minap jelent meg a Madách kiadó gondozásában. hangjától, mely mintha összemosódott volna a ritmikus óraketyegéssel, talán tudat alatt féltem erős kitöréseitől, me­lyekben időnként örömét lelte. Ez egy­szer azonban szinte elkápráztatott megfontolt nézetével, melyet nyilván az a belső meggyőződése diktált, hogy jelentős, sót, nagy horderejű föl­fedezést tett. Ezért nem szakítottam öt félbe, hanem figyelmesen végighall­gattam elbeszélését.- Oly egyszerű az egész, hogy szinte beleszédül az ember - mosoly­gott, és elégedetten megdörzsölte a kezét. Kezén finoman zizegett a száraz bőr. - Mint ahogyan néme­lyek különféle kedvteléseknek hódol­nak, átadják magukat például a gyüj- töszenvedélynek, én is el szoktam raktározni magamnak minden ünne­pélyes pillanatot, mellyel egy-egy nap megajándékoz. Ha nem tudom, mi is történne, minden körülmények között elsősorban a ragyogó, kedvező pilla­natokat igyekszem kiélvezni. És mie­lőtt elaludnék, minden este újra leper­getem e pillanatokat lelki szemeim előtt, részletesen felidézem őket, megvonom az eltelt nap mérlegét. Ma­gam ezt esti jelentéstételnek neve­zem, mely különböző terjedelmű lehet, néha hosszabb, néha rövidebb, mondjuk csak egész kicsi apróságok, jelentéktelen csekélységek, melyeket különben észre sem vesz az ember, vagy nyomban megfeledkezik róluk, ám számomra - miután.összeadtam és számbá vettem őket - elegendőek ahhoz, hogy nyugodtan elalhassam és nyugalmasan tölthessem az éjsza­kát... És éppen ez az, amire mindhiá­ba áhítoztam. Egyszeriben nem volt semmi, amibe belekapaszkodhattam volna, amiből lelkierőt meríthettem volna az elkövetkező napra... Egy pillanatra zavarba estem, nem tudtam, mit gondoljak minderről, vajon mennyiben lehetnek segítségére az embernek az efféle egészen egyszerű dolcfbk a mindennapi bizonytalansá­gainak eloszlatásában. De alighanem segítségünkre lehetnek, elvégre N. barátom biztosan nem beszél a leve­gőbe. Hangjában igazi elragadtatást éreztem.- És mit teszel akkor, ha olyan sivár napok jönnek, melyek semmi olyat sem hoznak, ami megfelelne esti el­mélkedéseidnek? - kérdeztem óvato­san. - Mi lesz akkor?- Tévedés - jelentette ki határozot­tan, és fáradt arcán egy pillanatra felcsillant az elégedettség fénye. - Olyan napok nincsenek. Egy kis jóakarattal mindig található egy-egy kisebb világosabb árnyalat. Néha elég egy futó mosoly, egy kézszorítás, a megértés apró jele. Világos volt számomra, hogy állás­pontja szilárd, az én kételyeim nem ingathatják meg, ezért nem fricskáz- tam öt tovább tolakodó kérdéseimmel, ahelyett csodálattal figyeltem ragyogó önbizalmát.- Ha netán tudni akarnál valamit a legfényesebb pillanatról, melyet az utóbbi időben átéltem, örömmel be­szélek neked róla - folytatta habozás nélkül. - Nemrégiben beszállt hozzám a felvonóba egy fiatal nő, aki ugyanab­ban a házban lakik, ahol én. Időnként összetalálkoztam vele, de különben semmit sem tudunk egymásról. Ez alkalommal rendkívül izgatott volt, lát­tam, alig képes visszatartani a sírást. A végén mégsem volt képes uralkodni magán, és hangos zokogásban tört ki. Megfogtam a kezét, és próbáltam megvigasztalni. Nem tudom, hogy egyáltalán odafigyelt-e a szavaimra. Sajnáltam őt, ezért mesélni kezdtem neki a saját tapasztalataimról, arról, hogyan keresek mindennap egy csi­petnyi örömet. Rám emelte könnyben úszó szemét, és azt mondta, ne hara­gudjak, de az efféle hiábavalóságokra még gondolni se tudna. Később meg­tudtam, hogy mély érzelmi csalódás érte, elhagyta őt a szerelmese vagy a férje, nem tudom pontosan, kicsoda, és nem tudott úrrá lenni a bánatán. Tegnap újra találkoztam vele a folyo­són. Nyomban odarohant hozzám, és hálálkodva köszönetét rebegett, meg­hívott magához, és kávé mellett me­sélni kezdte, hogy az én módszerem szerint esténként, mielőtt elszende- redne, ő is újra maga elé idézi a derűs és fényes élményeit, melyeket egyéb­ként elfelejtene. Egyébiránt egészen kellemes fiatal nő.- Tetszik neked? - érdeklődtem.- Túlságosan is - válaszolta jelen­tőségteljesen, rám emelve csillogó szemét. - Csakhogy szegényke a fé­nyes pillanatokba belesorol tücsköt- bogarat. Főként a férfiak szerelmi ajánlatait, akikből szinte már egész­ségtelenül sok forog körülötte. Nem is csoda, hogy olyan nagy az érdeklő­dés iránta, hiszen olyannyira elhagya­tott.- És téged ez zavar?- Egyelőre nem - felelte bizonyta­lanul. - A legkedvesebb felfedezéseim közé tartozik...- Vajon meddig fog ez az ügy tarta­ni? - szegeztem neki a kétkedő kér­dést, mert nem tudtam megállni, hogy meg ne tegyem. Úgy tett, mintha nem hallaná. Amikor később búcsút vettünk egy­mástól, és lekísértem őt a lépcsőn a ház kapujához, feltúrté felöltője gal­lérját, és a vállán át odavetette: - A mai napomnak ez is egyik fényes pontja volt. Ez a szép este, amit együtt töltöttünk. És hálásan megszorította a kezem. Elszántan kilépett a barátságtalan novemberi éjszakába, áthaladt az ut­cai lámpa széles fénykúpján, melyben világosan láthatók voltak az eső fer­dén aláhulló foszlányai, a szeszélye­sen ide-oda röpködő hópelyhekkel, és nemsokára eltűnt a nyirkos sötétség­060 KÖVESDI JÁNOS fordításai E gyik ismerősöm, aki a diplorr selő volt, a következő törtt amelyet változtatás és kommentár i Bielanira mentem látogatóba. Ki tam, hogy taxival megyek. Félórá megpillantottam egy közeledő taxi amikor kinyitottam a kocsi ajtaját, v hajú, előkejő tekintetű urat pillant oldalon akarta magát befészkelni szóváltás robbant ki közöttünk:- Én foglaltam le a kocsit.- De uram, hiszen látja, hogy én! - Tessék kiszállni!- Szálljon ki ön!- Nagyon fontos ügyben megyek - Én meg a miniszter feleségénei JANUSZ OSEKA- Szálljon ki gyorsan!- Hogy merészel így beszélni?- Kimászol, vagy nem?- Menj innen a fenébe! I - Ne lássam itt tovább a pofádat- Pofája az ökörnek van, meg ne- Idegbeteg vagyok, és szétcsap- Csak ki ne tépjem a...- Hallgass, idióta!- Tűnj el innen, te tökfilkó!- Gazember! E rövid szóváltás után kinyújtott összeszorítottam a fogamat, és a > kituszkolni a kocsiból. Egy pillanat m maradt annyi ideje, hogy ököllel öli nyögve estem a kocsi ülésére. EIsl tünk. Még láttam, hogy a deres haj rohan. Nemsokára megérkeztem ismerő xiból, fizettem. És már üdvözöltem i: Néhány perc múlva megjött a köv hajú, disztingvált úr, akit nem is olyí megismerni. A háziasszony bemuta- K. úr, a mi híres diplomatánk...- Z. úr, az akadémia professzora. Barátságos mosollyal üdvözöltük Úgy láttam, hogy egészen kedve nek szelíd tekintete volt, homloka m élcelődött. Hiába, mégis csak az ak De elhatároztam, ha taxit keresi gyek, igyekszem elkerülni, mert az éreztem a fájdalmat. A professzorna hordárnak. CSICSAY KÁROLY- Jószerencsét! - s az ajtó becsapódott. A felvonókas óvatosan szállt alá a tíz em­berrel. Nem szeretem ezt a köszö­nést, a szerencsét nem lenne szabad kihívni. Apám is így köszönt mindig, mégis bete­mette a bánya. Neki van a leg­mélyebb sírja a világon. Anyám sose engedett a bá­nya közelébe.- Eleget rettegek apád miatt - mondta nemegyszer. Nem voltam otthon, amikor a baj történt. Behívott az igaz­gató, ö mondta el, s részvéttel szorította meg a kezemet. Dél­ben már vonaton ültem. Anyá­mat nem találtam otthon, kü­lönben minden a helyén volt, mint régen: biztonságot adó nyugalom, anyám kint szor­goskodik az udvaron, apám a bányában sokszáz méter mélyen marja a földet. Nyáron lagzit ültünk volna.

Next

/
Thumbnails
Contents