Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-29 / 4. szám
ÚJ szú 1988.1. 29. Iskolák, évek - emberek A csehszlovákiai munkásosztály történelmi jelentőségű győzelmének 40. évfordulóját ünnepeljük rövidesen. Február édesgyermekei a magyar tanítási nyelvű iskolák is, amelyek az eltelt több mint három és fél évtized alatt nemzedékek egész sorát nevelték fel. Olyan egyéneket, akik helytállásukkal, nemes emberi tulajdonságaikkal öregbítették a kibocsátó alma mater jó hírét. Most induló új sorozatunkban közülük mutatunk be néhányat. egy folyamat végeredménye. Innen szemlélve az elmúlt két évtizedben született generációk az anyák tömeges, társadalmi feladatteljesítésének tekintett munkavállalása miatt, már nem lehetnek teljesen egészséges felnőttek. Nem véletlen, hogy az első vészjelzéseket éppen tőlünk kapja a társadalom. Az igen korán abbahagyott szoptatás, a bölcsödébe járás gyermeket és édesanyát egyformán neurotizáló hatása később mutatkozik meg. Nem is szólva a nevelésben elkövetett sorozatos hibákról. Lehetetlenséggel határos dolgokra vállalkozunk, ha csupán a tünetek alapján gyógyítunk. Mást aligha tehetünk, bár sok esetben és fölösleges lenne mondjuk a diagnosztikában komputer-tomográfot beszerezni, de a gyógyítás humánuma, a fegyelem, a rend, a következetesség és a jó közösség csodákra képes. A naprakész informáltság olykor mellékhatásokat kiváltó gyógyszeres kezelésektől mentheti meg a gyermeket, mert tegnap megszülethetett a betegség olyan gyógymódja, amelyről máris Imák a szakfolyóiratok. Nos, ez az a maximalizmus, amit sokan nem értenek meg. Sokan még azt se nagyon tudják felfogni, hogy tökéletes angol tudással, biztos nyelvérzékkel miért jöttem vissza. Én nem visszajöttem, hanem hazajöttem, magammal hozva egy szakmai biztonságot, Portrétöredékek dr. Stefan András megbízott osztályvezető főorvosról // HOL KEZDŐDIK? (Hol kezdődik a gyógyítás?) Kérdés, amelyre talán nem is adható pontos válasz. Ki tudja megmondani, mikor lesz az ember azzá, ami; mikor olyanná, amilyen? Tudja-e az orvosjelölt, hogy tegnap még nem, de ma már gyógyít - meggyógyít? Az életkor előrehaladtával sem jelölhető ki a mezsgye, melyet átlépve az ember már nem fiatalnak, hanem öregnek számít. Mester és tanítvány között a különbséget nem a kor, hanem a tudás mértéke, az embert övező bizalom, tisztelet jelenti. Hol kezdődhet tehát egy emberben az elhivatottság a gyógyításra? A gyermekkori játékban, az élet-utánzásban, a betegséggel és a gyógyulással való első találkozásban, a fájdalmakat enyhítő „doktor bácsival“ való megismerkedésben?- Csak arra emlékszem, hogy körzetünkben volt egy orvos, akit akkor majdnem a jóságos, fehérhajó, halk szavú doktor bácsinak láttam, pedig akkor még igencsak fiatal volt. Ha most azt is elárulom, kiről van szó, megvádolhatnak elfogultsággal és hízelgéssel, pedig attól a tény, még tény marad. Mostani igazgatóm, dr. Gyimesi György belgyógyászfőorvos abban a körzetben gyógyított akkor, amelyben később jómagam is dolgoztam, mint gyermekorvos. Olykor meg-megállt házunknál, s amikor egy-egy asztalitenisz-csatára is kihívott bennünket, szép lassan ö lett családunk körében a jóságos „öregapó“. A valóságban pedig alig tizenkét évvel idősebb nálam. Ezt a perspektívát a gyermeki látásmód torzítja el, természetesen a csodált példakép, az eszményített személy javára. Az első komoly betegségemről csak édesanyám elbeszéléseiből tudok. Nyolchónapos csecsemő voltam, amikor tüdőgyulladással átvittek a határ túlsó oldalán fekvő Pácinba. Az ottani orvos - mondhatnám úgy is - egyetlen penicillin injekcióval meggyógyított. Jóval később lett szinte családi orvosunk dr. Gyimesi György. Ideális viszonyt alakított ki betegeivel, olyan volt ez, hogy sokan hozzátartozónak érezték. Sajnos, ma már nincs ilyen, mondhatnám lehetetlen fenntartani az effajta kapcsolatot. Maga az egészségügy szervezettsége idegeníti el a beteget az orvostól. Annak ellenére állítom ezt, hogy dolgoztam körzetben. Tizenkét falu családjait lehetetlen volt megismerni. Nem maradt más hátra, mint a gyógyításra, a gyermekek személyére koncentrálni. Ez a gyermekorvosi körzet a király- helmeci (Kráfovsky Chlmec) kórházhoz tartozó területnek majdnem a felét teszi ki. Persze, az ott szerzett tapasztalatoknak mostani osztályvezető-főorvosi megbízatásomban látom hasznát. Stefan András szerencsés embernek is mondható. Ott gyógyít, ahol született: az útrabocsátó Bodrogközben. Pedig többször is neki vágott a nagyvilágnak. Ennek a bátor, elsősorban önmaga felfedezését segítő mentalitásnak mind emberi, mind szakmai nyereségeit ott hasznosítja, ahonnan elindult. Kevesen vannak hozzá hasonlók, még kevesebben ott, ahol most már főorvosként, a gyógyítás elkötelezett szakembereként is szeretne otthonra találni. (Helykeresés. Magáratalálás?) Egy-egy ember esetében talán a céltudatosság az, ami ha tehetséggel párosul, a legmeglepőbb és legfelfogadhatatlanabb lesz környezete számára. A céltudatos, tehetséges ember mindent képes alárendelni annak, amit el akar érni. Sokak szemében ez nem mindig pozitív tulajdonság. Márpedig azok, akik nem ilyenek, sokkal többeji vannak, és önmaguk gyengéit sokszor vádaskodással takargatják. A maximalizmust törtetésnek, az elhivatottságot rideg profizmusnak mondják.- Családunkban senki sem volt orvos. Nagykövesden (Vel'ky Kamenec) jártam magyar tanítási nyelvű alapiskolába. így csak az lehetett a példa, az eszményt adó, akivel közvetlenül találkozhattam. Lehet, hogy csak kamaszgyerek számára érdekes felnőttet láttam benne. Azt meg szüleimnek köszönhettem, hogy a hatvanas évekbeli Kassai (Kosice) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumot választottam. Akkor még dr. Rácz Olivér érdemes művész igazgatta az iskolát. Azt hiszem, az ismert költő, író nevével megfelelően minősítettem is az intézményt, ahol 1967-ben érettségiztem. Az összeforrott tanári karban egész sor egyéniség nevelt és oktatott. Közöttük Pálmai Rudolf biológiaszakos, aki úgy tanította az embertant, mint az orvosi egyetem első évfolyamában. Nem lehetett véletlen, hogy latin különórákra jártam, s bújtam a természettudományos könyveket: orvos akartam lenni. Ezt az eltökéltségemet látva, voltak, akik talán az esetleges csalódástól féltve, mindenáram azt akarták, hogy Kassára jelentkezzem, mert oda talán még besegíthetnek. Bennem valamilyen serdülőkori vehemenciával vegyítve már munkált az A szerző felvétele igényesség. Hallottam a kiváló cseh gyermekgyógyászatról, s valamit Prágáról. Akadt valaki, aki biztatott: menjek, nézzek körül, s majd meglátom. A Károly Egyetem Gyermekgyógyászati Karát egy taxisofőr segítségével találtam meg. Ott elsőként három jóságos „mesebeli anyókával“ találkoztam. Mit sem sejtve, nekik mondtam el, hogy gyermek- orvos akarok lenni. Feltehetőleg meggyőzően adhattam elő szándékaimat, mert meghallgattak, megnyugtattak és biztattak. Értettek a kamaszok nyelvén, hiszen - később kiderült róluk - egyetemi oktatók voltak. Felvettek. Szlovákul jól tudtam, de a cseh nyelvet meg kellett tanulni. Kezdetben sokkal többet tanultam szakkönyvekböl, mint az előadásokon. így mire vizsgázni kellett, tűrhetően beszéltem. Mi, magyar diákok később előnyösebb helyzetbe kerültünk az ott tanuló szlovákokkal szemben, hiszen mi csehül vizsgáztunk, tehát azon a nyelven, amelyiken tanultunk. A lényeg az volt, hogy belejöjjünk valamibe. Voltak, akik eljöttek, de nem fejezték be. Igaz, élték világukat, szórakoztak, söröztek, majd vizsgázni akartak Persze, hogy kidobták őket. Vagy akar az ember valamit, s azért mindent megtesz, vagy sóvárog a cél után, de kisujját sem mozdítja érte. Mindent meg kell tenni, különben minek az alapján ismeri fel az ember azt, mire képes, alkalmas-e a hivatására. (Vallomás. Csak a hivatásról?) - A gyermek sohasem színleli a betegséget. Ha beteg, akkor kilencvenkilenc százalékos valószínűséggel az. ösztönösen szeretne visszakerülni eredendő állapotába, vágyik a gyógyulásra, s ez óriási előny a gyógyításban. Egy gyermek mindig élni akar, leegyszerűsítve mondhatnám azt is. az orvosnak csupán segítenie kell ebben a szándékában. Mindez nem megy beleérzés, intuíció nélkül. Persze az érzelmi azonosulás nem jelenti a szüntelen megilletődöttséget, elérzékenyülést. Idővel minden szakmában kialakul bizonyos erősségű védőpajzs a szakmai ártalmak ellen, s ez a gyermekorvost megvédi az érzelgősségtől. Persze a gyermekkel szemben nincs lelki immunitás. Esetleges szenvedéseiket csak elviselni lehet, de közömbösen senkit sem hagyhat. A szeretet hiánya senkit sem predesztinálhat erre a pályára, mert a korszerű gyermekgyógyászatban nincs mellékes körülmény. Mindennel foglalkozni, minden körülményt mérlegelni kell. Családi környezetet, szeretethiányt, sérült lelkületet, családi és esetleges gyermekközösségi hátteret. Újabban szinte robbanásszerűen megszaporodtak a neurotikus gyermekek, akik stresszek, megrázkódtatások hatására lettek ilyenek. A gyermek egészsége a lelki megrázkódtatások alatt szinte szétrobban, ezért is kellene elsődlegesen a családi légkör „gyógyítására“ figyelni, hiszen a betegség sokszor már csak nem vírusos fertőzésről, nem szervi megbetegedésről van szó. Az okok feltárása, orvoslása pedig már a gyermeklélektan, a pedagógia és a szülők feladata lenne. Segítenünk viszont kell, mert nemcsak szakmai, hanem erkölcsi motiváció is van á világon. Véleményem szerint a gyermekgyógyászat esetében meg kellene fontolni az elavultnak tekintett „házi orvosi“ státuszok visszaállítását. Ez nemcsak orvos-gyermek kapcsolatot jelentene, hanem a gyógyítás hatékonyságát mesz- szemenökig segítené. Nagyon sok múlik azon, milyen közegben, közösségben dolgozunk. Az orvos tekintélye is eszerint változik. Egy nagyvárosban az orvos sokáig csupán egyike a diplomásoknak, de kisvárosban, faluban tekintélye lehet. (Egyéni siker, szakmai siker?) Voltak korok, amikor a megszerzett tudás megerősítése, tapasztalatok szerzése végett a fiatal mesterek messzi országokba utaztak. Bár ez az idő elmúlt, Stefan András mégis útra kelt. Feleségén kívül vele együtt utazott Máltára, a Földközi-tengerben fekvő szigetországba angoltanár öccse a feleségével, aki egyben nővérként dolgozott sógora rendelőjében.- Kétségtelen egyéni és szakmai sikerként könyvelhető el a máltai „kaland“. Az anyagi előnyökről nem szeretek beszélni, mivel környezetem éppen ezzel szemben viseltetik a leginkább ellenszenvvel. Mintha bűn lett volna a lehetőséget kihasználni. Máltán éppen az orvosi diploma megszerzésének nehézségei miatt értékelődik fel az orvosi pálya. Jelentős anyagi beruházással ér fel az egyetem elvégzése, ebből adódóan kiváltságos rétegek gyermekei, vagy az állami kölcsön visszafizetését vállalók vágnak csak neki. Persze, nem ez a lényeges ebben a szakmai vállalkozásban. Számomra a legfontosabb volt a munkához való újszerű viszony elsajátítása, aminek megnevezésére nem tudok jobb szót, mint a professzionalizmus. Nem abban az értelemben, ahogyan a mi tudati sablonjaink szerint a profi sportolókat megítélik. Elsősorban a szakmai képzettség szüntelen gyarapítására, - a szellemi készenlétre, a fegyelemre, a minden helyzetben érvényesülő önuralomra és lemondásra gondolok. Bár ott ennek kétségtelenül megvannak az anyagi indítékai is, nem árt, ha a hivatás erkölcsi részében meghatározóvá avatjuk ezeket. Az orvos minden szép szava csupán hatástalan „ráolvasás“, ha nincs meg a szakmai ismerete, nem követi a tudomány fejlődését. Persze mindehhez széles látókör, biztos alapokon nyugvó világnézet és nyelvtudás kell. Tagadom azokat az állításokat, hogy egy vidéki, periferikusnak is mondható kórházban nem lehet világszínvonalon dolgozni. Igaz, túlzott megerősödött világnézetet. Nekem itt a helyem, ahol szüleim, családom, testvéreim élnek. És azok az emberek, akiknek szükségük van rám. Hiszek benne, hogy rám. A szülőföldhöz, az anyanyelvhez ragaszkodás sohasem jelentheti a beszűkülést, a bezárkózást. Az szűkül be, aki nem vállal, nem tevékeny. Más kérdés, hogy ennek ellenére zárkózottnak tartanak, talán nehezen megközelíthető- nek is. Ez azonban nem más, mint előítélet. Hiszek benne, hogy a munkám engem igazol, s azokat, akik bíznak bennem. (Otthon lenni a világban?) Egy portrétöredékekből kirajzolódó erkölcsi tartás lehet, szimpatikus, vagy maximalizmusa miatt sokak számára ellenszenves. Stefan András osztályvezető-főorvosi megbízatása nem végleges. Bár pályázatot nyert meg, mégis másfél esztendeje, két orvosi szakvizsgával, hét nyelv többségének aktív tudásával sem érdemelte ki fölöttesei tartós bizalmát. Mintha valakik önmaguk számára időt szeretnének nyerni, mintha első hibájára, tévedésére várnának, ami után az első intézkedés minden bizonnyal a „megbízatás“ visszavonása lenne. Pedig ö szinte már szakmai megszállottsággal hajtogatja:- Az adott feltételek között kell a maximumot nyújtani. Ez a kórház az új igazgatóval új perspektívát kapott. Sokat tettünk azért, hogy javuljon a műszerezettség, legyenek oxigénsátrak, lélegeztetőkészülék, korszerű inkubátorok. Egy hatvanágyas csecsemő- és gyermekosztály ezek nélkül nem lehetne teljes értékű gyógyítóhely. Összetettebb gondoskodást, sebészeti beavatkozást amúgyis a kerületi intézetekben végeznek, de addig is a tökéleteset kell megcélozni. Itt, Királyhelme- cen... Elfuthatnék, de a feleségemmel együtt kötődünk ehhez a tájhoz. János öcsém most már a magyar tanítási nyelvű gimnáziumban tanít, s előtte abban az alapiskolában, ahová a fiam jár. Gyula öcsém, aki tavalyelőtt szintén Prágában végzett, Kassán gyermekorvos-gyakornok. Édesapám még gyerekkorunkban meghalt, nem véletlen, hogy ennyire kötődünk édesanyámhoz, aki már nyugdíjas, földrajz történelem szakos pedagógus volt. Itt keressük hát a boldogulásunkat, innen próbáljuk formálni, ha nem is a világot, de az itteniek életét mindenképpen. A bodrogköziek is megérdemlik a gondoskodást, a színvonalasabb gyógyítást. Nem akart még itt maradni olyan orvos, akit nem fűznek ide érzelmi szálak, nem kötnek a családi, az anyanyelvi gyökerek. Sokan azért jönnek ide, mert máshol már nem érvényesültek. Néhányunkban ennél sokkal erősebb a motiváció, így mi maradunk, feltéve, ha mások is úgy akarják ... DUSZA ISTVÁN Karel Kubiőek felvétele |
