Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-06-24 / 25. szám
Háború ez, még ha nem is akarják elismerni. Kelet-jeruzsálemi újságíró kollégám egy arab nyelvű lap szerkesztőségében így kommentálja az Izrael által megszállt területeken már fél éve tartó felkelés eseményeit és a megmozdulások letörésére elrendelt intézkedéseket. Persze, sajátos háborúról van szó, a felek még a hadijelentéseket is másként, más statisztikai adatok szerint fogalmazzák. Izrael hivatalosan alacsonyabb számokat közöl az összecsapások palesztin halálos és sebesült áldozatairól, mint a palesztin jelentések. Különben, aki körülnéz a „zöld vonalon“ belül és kívül, az félreérthetetlen jeleit látja a háborúnak. A palesztin „föld napja“ alkalmából ismét kiéleződött a feszültség, gyakoribbak az áldozatok. A zöld vonal az a demarkációs vonal, amely elkülöníti Izraelt a 67-es háborúban megszállt területektől - a megszállt Golan- fennsík, Ciszjordánia és Gáza kívül esik a zöld vonalon -, Arab (Kelet)-Jeruzsálemet pedig jogilag egyesítették Izraellel. A zöld vonalon túl több mint másfél millió arab él. Ezt a sajátos határt „képzeletbeli“ vonalnak be- cézgették magabiztosan, sejtetve, hogy azt Izrael soha többé nem szándékozik tiszteletben tartani. Március 30-án először, aztán később többször is mégis olyan lépésre került sor, amely nyomatékosabbá tette ezt a képzeletbeli mezsgyét. A hadsereg három napra lezárta a „területeket“, a szinte hermetikus blokád elzárta őket a külvilágtól, az úttorla- szoknál, a lovasrendörséggel, nagy létszámú őrcsoportokkal megerősített akadályok előtt megtorpant minden fajta forgalom. Rádió, tévé, sajtó - se be, se ki. A lázadás földjét körülvette a legsűrűbb szövésű vasfüggöny. Mi történik a „területeken" túl, a zöld vonalon? A világ a sajtó és a televízió jóvoltából láthatta a tüzelő katonákat, a követ dobáló fiatalokat. Láthatta a foglyokat ütlegelő izraeli határrendöröket és a benzines palackokat hajigáló aktivistákat. És hallhatta a hivatalos magyarázatokat: az arabokat - úgymond- a tévényilvánosság mozgósítja, lelkesíti, tömegkommunikáció nélkül Izrael már rég elfojtotta volna a felkelést. A zárlat most is elsősorban a sajtót akarja kizárni. Sikerrel. A sajtóiroda katonai osztályán hiába próbálkozunk engedélyek beszerzésével. A tábori ruhás, csinos, kedélyeskedő katonalányok készségesen telefonálnak ide-oda, mindenhova, ahonnan esetlegesen engedély várható - és ugyanilyen készségesen közlik a nemleges válaszokat, az elutasítást is. A holland televízió, arra hivatkozva, hogy megörökítik a „föld napjának“ eseményeit, felvételeket készít a sajtóközpont környékéről, videózza az eleinte izgatott, majd egyre ráérósebbé váló társalgást. Úgy látszik, ma az az esemény, hogy az eseményről beszámoló sajtót kirekesztik a helyszínről.- Erre eddig még soha nem volt példa- kommentál ingerülten izraeli kollégám az ország legtekintélyesebb napilapjának egyik szerkesztője. - Még az 1973-as októberi háború idején sem zárták le a ,, területeket“, onnan nem érzett veszélyt senki. A „föld napját“ is éppen a 13. alkalommal ünnepük -itt, úgy látszik, veszélyt jelent a 13-as szám. A „föld napján“ a palesztin föld kisajátítása és más módon történt megszerzése ellen tiltakoznak a palesztinok. Új telepek létesítésére, városok fejlesztésére és más jogcímeken jelentős területek kerültek izraeli tulajdonba, ezt pedig megengedhetetlennek tartja a palesztin közfelfogás és jó néhány arab ország (köztük Jordánia) törvénykezése. A „föld napjának“ ünnepségei, előre jelzett és váratlan eseményei évről évre mind jobban nyugtalanítják az izraeli vezetést. Az idei évforduló a felkelés 113. napjára esett, amire a halálos áldozatok száma meghaladta a másfél százat, palesztin becslések több ezer sebesültről beszélnek, a letartóztatások, őrizetbe vételek, kitoloncolások statisztikáját pedig talán senki sem ismeri pontosan. Mindkét részről készültek az erőpróbára. Feltűnő módon Izraelben a sajtó egy része a politikusokkal egybehangzóan sürgette a sajtó kitiltását a veszélyes területekről. Az egyik kisebbségi lap irigykedve irt az észak- írországi viszonyokról, főként arról, hogy legutóbb még az IRA-tagok temetéséről is kitiltották a televíziót. ,,Ott bezzeg lehet“ - hangoztatják, s egyre több újságírótól és politi- - kustól lehet hallani, hogy a hírközlésnek semmi keresniavalója ott, ahol a hírek születnek, vérben, kínban. Közben nemzetközi példákkal érvelnek és egy-egy kelet-európai eseményt is megemlítenek, ahol is a sajtó kizárásával került sor a rendcsinálásra. Arab-Jeruzsálemben, az Olajfák hegyén áll az AI Makaszid kórház, ott ápolják a sebesültek jó részét. A sebészeten nagy a forgalom, várni kell, míg a doktor Isszám Dkaidek operáló orvos szabad lesz. Csonkolt lábú fiatalember meséli tragédiáját - már amire emlékszik belőle. Vezérszavakat mond: tüntetés, határrendörség, rohamkarabély, _dum- dumgolyó, műtét. Társa bőbeszédűbb. Őrá is rálőttek, és először egy izraeli kórházban operálták meg. Azután került az arab kórházba. Az orvos néhány röntgenfelvételt mutat kezekről, lábakról. - Szó sincs itt dumdum lövedékről - kommentálja a valósággal felrobbant csontok, szakadt inak és erek képeit.- Különlegesen nagy sebességű lövedékek okozzák az ilyen nagy sebeket. Aki ezeket a katonák kezébe adta, az tisztában volt azzal, hogy az áldozatok örök életükre nyomorékok maradnak. Mint ahogy tartós rokkantság marad vissza az elfogott palesztinok szakszerű (furkósbottal vagy karatecsapásokkal történt) ütlegelése után is. A féllábúak között a legfiatalabb egy 12 éves fiú, tőle nem messze egy meseszép arcú diáklány fekszik. - Én sem fogok soha többé egyenesen, emelt fővel masírozni- mondja keserű humorral. Az orvos - akit három-négy percenként hívnak valamely súlyos beteghez - elmondja, hogy az izraeli megszállás, 1967 előtt alapított kórházban 250 ágy van, s a felkelés óta 600 súlyos beteget kezeltek. Kétszáz embert kellett megoperálni. De gondot okoz a tüntetések szétoszlatására bevetett harci gáz is, ami ellen eleinte arcra borított vizes kendővel, zsebkendővel védekeztek. A központi ideg- rendszert károsító gáz viszont vízzel egyesítve súlyos arc- és fejsérüléseket is okozott. A kísérő - egy angol nyelvet tanító arab tanárnő, aki egy pillanatig sem válik meg nejlonba bugyolált izraeli utazási igazolványától - búcsúzáskor politikai vitába keveredik az orvossal. A kisasszony a tárgyalásos politika, egyáltalán a politikai rendezés mellett érvelt, az orvost viszont sokkal türelmetlenebbé tette a vér, a pusztulás és a szándékolt pusztítás látványa. Az elnyomás eszközeinek ilyen szakszerű és átgondolt alkalmazását minden körülmények között megengedhetetlennek tartja, hiszen - mint mondja - „a hatalom minden alkalommal túlerővel vonul fel. Ezt elfogadhatóéban is lehetne érvényesí- 'teni - ha egyáltalán lehet tisztességesen képviselni az ilyen politikát“. A katonaság fellépése, a fegyverhasználat, az ellentmondásos túzparancsok ügye állandóan foglalkoztatja az izraeli közvéleményt. A hadsereg reklámozza a minden eddiginél hatásosabb furkósbotokat (a közvélemény értesülhet arról, hogy nincs egyetértés a tekintetben sem, hogy a furkósbotnak milyen hosszúnak kell lennie, és melyik vége legyen vastagabb). Közben a kődobálók ellen bevetik a kavicsokat hajigáló új géppuskát, s a karhatalom sűrű acéldrót hálóval borított gépkocsikkal hajt a felvonulók és a sztrájkolok utcájába. Sztrájk idején kihaltak az utcák. A katonaság néha megpróbálja kikényszeríteni az üzletek nyitva tartását - de az erőszak nem sokat használ. A felkelés helyi vezetőinek felhívására - egyesek szerint egyértelmű, erélyes fellépésére - zárva tartják a boltokat az ingadozók is. A nyitva tartásból néhol politikai és közrendészeti kérdést csinált a hatóság. A helyi palesztin aktivisták több helyütt meghatározták a létfontosságú cikkeket árusító üzletek szűkre szabott nyitva tartását, a katonai parancsnok pedig éppen erre a két- három órára rendelt el szigorú boltbezárást. Ilyenkor a szolgáltatás a szó szoros értelmében megbénul. Az élet azonban mégsem. Hogyan lehetséges ez? Úgy látszik, sokan tudják a titkot, mert a hatóság továbbra is érvényt akar szerezni akaratának, a felkelés vezetése pedig eléri a meghirdetett zárlat betartását. A térképre rajzolt zöld vonalon kívül létezik egy másik elkülönítő határ is, és ez nem kevésbé nyugtalanítja az izraeli vezetést. A „lelki zöld vonal“ a lakosságot származás és nemzeti-nemzetiségi hovatartozás alapján osztja két nagy részre. Az egyik oldalon állnak az izraeliek, a másikon pedig a megszállt területek arabjai és Izrael arab nemzetiségű állampolgárai. Az arab nemzetiségű izraeliek eddig általában elfogadták, vagy legalábbis tudomásul vették a mindenkori izraeli kormánypolitikát, indulataiktól, hangos politikai vélemény-nyilvánításuktól nem kellett tartani akkor sem, amikor - a háborúk során - Izraelben és körülette felforrósodott a levegő. Most változóban van a helyzet. A felkelés hónapjaiban rogyadozik az állampolgári szolidaritás. Izrael arab alattvalói nem titkolják rokonszen- vüket azok iránt, akik a földrajzi zöld vonal túlsó oldalán kezdeményezték és folytatják a polgári engedetlenségi mozgalmat, a tüntetéseket, a súlyos véráldozatokkal járó felkelést. Március végén hét napra betiltották az Izraeli Kommunista Párt lapját, az AI Ittihadot. A párt hivatalosan tiltakozott, a főtitkár szóvivője és tanácsadója sajtókonferencián protestált a hatóságok és a bíróság döntése ellen, aktivistái pedig tüntetésen követelték a határozat hatálytalanítását és a megszállt területeken bevezetett elnyomó intézkedése visszavonását. A tüntetők transzparenseket emeltek magasra, jelszavakat skandáltak, de- a történeti hűség kedvéért hozzá kell tenni- elég mérsékelt sikerrel. A Tel Aviv-i járókelők féltucatnyi nyelven szidták, gúnyolták őket. Tovább kell pontosítani azt, amit a zöld vonalról leírtunk. Mert ez a zöld vonal - elágazásaival - mintha megosztaná az izraeli társadalmat is. Sőt, dilemma, gyötrő kétségek elé állítja a tisztségviselőket és a katonákat, akik esetleg vívódnak: az erkölcs parancsát teljesítsék, vagy az elöljárók utasításait. Az arabok számára látszólag egyszerűbb a döntés. Ók - nagy részben - a felkelés helyi vezetőségéhez és a PFSZ-felhívásokhoz igazodnak. Főként a megszállt területeken. És egyre inkább a szúkebb értelemben vett határokon belül is - mondják alig leplezett csodálkozással Tel-Avivban, még azok is, akik egyébként nem szívesen ismerik be ezt a furcsa fejleményt - hiszen - úgymond - „az izraeli araboknak“ mindenük megvolt, jó dolguk volt, sőt a megszállt területek arab lakói is jobban élnek, mint az arab országok menekülttáboraiban tengődő testvéreik. Az izraeli közigazgatásban, iparban, mezőgazdáságban dolgozók a „területekről" bejáró arabok keresete és életszínvonala is felülmúlja máshová került sorstársaikét. Hát akkor miért? Mi lehet az oka? - tanakodnak. Elárulhatom, nem könnyű megjegyzés nélkül végighallgatni az efféle eszmefuttatásokat, hiszen az ember a zsidó történelem tragikus fordulatai számon tartó közvéleménytől talán azt is természetesnek tartaná, hogy a másikról is feltételezze: ó sem csupán kenyérnél él. Am a másik - ez esetben a palesztin ellenfél - helyzetét kevesen érzik és élik át, az arab és a palesztin reagálás pedig nem mindig követi a már előre sejthető izraeli hivatalos politikai gondolatsablonokat. A sajátos értetlenség leggroteszkebb példáját K. N. lapszerkesztő szolgáltatta március végi Tel Aviv-i beszélgetésünk alkalmával. - A lá- zongók a felelőtlenek befolyása jelentéktelen- mondta. - Mutatok én magának nemsokára olyan palesztinokat, akik szívesen együttműködnek velünk! Ók a valóban felelősségteljes, komoly emberek. Nem azok, akiknek semmi befolyásuk nincs az ügyekre. Kollégámnak mintha fel sem tűnt volna, hogy ennek a „nem létező" befolyásnak az ellensúlyozása hónapok óta leköti az izraeli hadsereget, a rendőrséget, a határőrséget, hogy a felkelés (nevezik „lázongásnak", „eseményeknek", „zavargásoknak“) megosztja az izraeli lakosságot, hogy a zöld vonal nem kerüli el az egyébként lojális izraeli állampolgárok lelkét sem. Az együttműködésre kész arabok megléte azonban azt is tanúsítja: az arabságot nem lehet úgy kezelni, mintha az teljes egészében a politikai zöld vonal másik oldalán állna. De- mint Tel Aviv-i beszélgetőpartnereim konstatálták - észre kellett venni, hogy egyre inkább erősödik a lojalitás a PFSZ iránt és most már ez a meghatározó tényező. Másként nehezen lehetne magyarázni, hogy az arabok zöme miért engedelmeskedik a sztrájkfelhívásoknak, még azoknak is, amelyek húsbevágóan érintik (magyarán, sértik) pillanatnyi szociális érdekeit. Izraelben szabadnak nevezhető a sajtó- de a hatóságok most hirtelen érzékenyek lettek a lapok, a rádió, a televízió bíráló hangjára. Amit azért - biztonsági érdekekre hivatkozva - természetesen befolyásolni lehet. Más a helyzet a felkeléssel kapcsolatos röplapokkal és a felkelés egyesített hazafias vezetőségének jelentéseivel, felhívásaival. Ez tiltott irodalom: létrehozásáért, terjesztéséért súlyos büntetés jár és ezt még az erőszakos fellépést egyébként elvető politikusok sem támadják. Ebben a kérdésben mellékes, hogy valaki a lelki zöld vonalnak ezen vagy azon az oldalán áll-e. Es mi a legfontosabb? Politikusok nem merték, újságírók megtehették és megválaszolták ezt a kérdést, szigorúan saját néztei- ket előadva. -Az a leglényegesebb- mondta A. B. Shalom szerkesztő -, hogy valaki hogyan vélekedik a területekről. Hogy meg akarja tartani őket, vagy hajlandó teljes vagy részleges visszaadásra Az izraeli társadalmat megosztó legfontosabb repedés ezen a vonalon húzódik. Hiszen ez elkülöníti egymástól azokat, akik tárgyalni akarnak (a palesztinokkal is) a békéről, tehát a béke ellenében visszaadandó területekről, azoktól, akik továbbra is az erőre bíznák az ország sorsát. Mert akkor tartósan be kell rendezkedni a maihoz hasonló, szörnyűnek tartható állapotokra. És melyik nép akar generációkon át együtt élni a háborúval vagy a háborús veszéllyel? Ami a megszállt területeken folyik, háborúhoz hasonlítható. A háború szele, forgószele pedig megsuhintotta Izraelt is. KRAJCZÁR IMRE Izraeli katona egy palesztin lányt ütlegel (ŐSTK-fetvéteí)
