Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-06-24 / 25. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA 1988. június 24. XXI. évfolyam Ára 1 korona W álunk már hetek óta tart a vissza­számlálás. Két alapiskolás leá­nyom esténként egyre nagyobb örömmel tépi ki a naptárból az újabb lapot, s hango- san-boldogan számolgatják, hány nap még az iskola. Úgy vélem, rászolgáltak a kéthó­napos kikapcsolódásra, mert főleg az utóbbi hetekben mind több jelét észleltem annak, hogy belefáradtak a tanulás, a feleltetés, az iskolai és az iskolán kívüli körforgás ter- heibe. Leányaim ugyanabba az iskolába jár­nak, ahova jómagam, három évtizeddel ezelőtt. Szomorú szívvel írom le, hogy ők rosszabb körülmények között tanulnak, mint mi, annak idején. Egykori iskolánkban csak­nem mindenre jutott idő, több volt a hely, több volt a mosoly a pedagógus és a diák arcán, következésképpen több volt az öröm is az órákon. Mi néhány nehéz napot kivéve általában szerettünk iskolába járni, gyerme­keim, gyermekeink elég gyakran érzik nyűgnek, valamiféle kötelező rossznak a ta­nulást. Nagyobbik lányom hetente többször is reggel hét előtt indult útnak, mert valaki kitalálta az úgynevezett nulladik órát, s úgy gondolta, hogy a hivatalos első óra előtt még be lehet préselni valamilyen foglalko­zást, ismétlést, pótórát. Miután szinte min­den nap csupán fél öt után ér haza - ekkor ér véget ugyanis a szakköri munka - köny- nyen kiszámítható, hogy körülbelül kilenc órát tölt naponta a harmincöt fős osztály­ban. Még alsó tagozatos volt, amikor kivet­tük a napköziből, mert vasárnap is kapkod­va tömte magába az ételt. Így szoktatták- kényszerítették abban az iskolai étkezdé­ben, ahova a tervezett háromszáz tanuló helyett ezerkétszáz járt naponta étkezni, s átlagosan két-három percük volt az étel bekapására. Kisebbik lányom egész évben szorongva várta a pénteket, amikor a taní­tás végeztével a zeneiskolába kellett rohan­nia, negyed óra alatt kellett elloholnia a vá­roska másik végébe. Pihenésre, ebédre nem is gondolhatott ezen a napon. Gyerme­keim számára a hét legtöbb napja bizony alig jelenteti mást, mint szüntelen verseny- futást az idővel, s viaskodást az aránytala­nul nagy fizikai és lelki megterheléssel. Nem akarom én egyéni gondjaimmal traktálni, untatni az olvasót. A fentieket kizárólag azért írtam le, mert jellemzőnek és eléggé általános érvényűnek érzem ezeket az eseteket. Tapasztalataim szerint sok szülővel, sok gyermekkel történik meg ugyanez, különösen a kisvárosokban, ahol több elhamarkodott intézkedés, például az iskolák integrációja tovább szaporítja az amúgy is meglévő gondokat. Mind több szülő és pedagógus tartja túlzottnak a tanulók terhelését, mások a tantervek, a tankönyvek, az oktatási mód­szerek elavultságára mutatnak rá, sokan pedig úgy vélekednek, hogy oktató-nevelő rendszerünk nem képes eleget tenni korunk és társadalmunk elvárásainak. Kétségtelenül hozzátartozik az igaz­sághoz, hogy az oktató-nevelő rendszer a világ szinte minden fejlett országában lépés- és szemléletváltásra kényszerül, s emiatt átalakulóban van. Külföldön is neves szakemberek, gyakorló pedagógu­sok keresik azt a korszerű és hatékony modellt, amely képes gondolkodó, kreatív személyiségeket nevelni a gyermekékből, amely nem nyomja el, nem uniformizálja a tehetségeket, hanem éppen ellenkezőleg, felkarolja őket, s amely a jövő évszázad követelményeinek is megfelelő szakmai tu­dással, erkölcsi értékrenddel vértezi föl a fiatalokat. Hazánkban más természetű gondok is nehezítik az eredményes nevelőmunkát. Amint arra a tömegtájékoztató eszközeink­ben kibontakozott vita is rámutatott, a het­venes évek derekán, amikor a csehszlovák oktató-nevelő rendszer további fejlesztésé­nek útjait határoztuk meg, több esetben is helytelenül raktuk ki a hangsúlyokat, olykor pedig összemosódtak a célok és az eszkö­zök, társadalmunk valós igényei nem jutot­tak kellő mértékben kifejezésre. Mindezek következtében - olvashattuk néhány hete a Rudé právo hasábjain - az akkor jóváha­gyott elvek és stratégiai célok nem szüntet­ték meg oktatásügyünk korábbi ellentmon­dásait és feszültségeit, hanem még újabba­kat is teremtettek. Természetesen ezek a megállapítások nem az elért eredménye­ket tagadják, s nem is becsülik le azokat a nagy sikereket, amelyeket az elmúlt évti­zed során oktatásunk demokratizálásában, s a lakosság műveltségi szintjének emelé­sében értünk el. A pozitívumokat, többek között sok pedagógus áldozatkész és ki­emelkedő munkáját megbecsülve, hangoz­tatjuk: ma többet és bizonyos mértékben mást is várunk az iskolától. Napjainkban, amikor megtettük az első lépéseket a társa­dalom gyökeres átalakítása felé vezető úton, égetően szükség van arra is, hogy forradalmi változásokat eszközöljünk okta­tó-nevelő rendszerünkben, hiszen az isko­lánkban a jövőnket, társadalmunk jövőjét formáljuk. A pedagógusok lapjában az elmúlt héten adták közre oktató-nevelő rendszerünk je­lenlegi helyzetének elemzését, s várják a hozzászólásokat, javaslatokat. Remélhe­tően mind több pedagógus - beleértve a magyar nemzetiségű szakembereket is - bekapcsolódik a vitába, mert csak így érvényesülhet a kollektív bölcsesség elve a további tennivalók, a szükséges változta­tások meghatározásában. Meggyőződé­sünk, hogy az eszmecsere eredményesnek bizonyul és szocialista oktatásügyünk meg­őrizve eddigi vívmányait - melyek között fontos helyet foglal el a nemzetiségi anya­nyelvi oktatás is - képes lesz a gyökeres megújulásra. E folyamat átalakulását senki sem nézheti a kívülállók közömbösségével. Iskoláink ma még inkább, mint korábban, Lórincz János felvétele csak akkor lehetnek eredményesek, ha a szülök valóban segítő kezet nyújtanak nekik, ha közösen, lehetőleg azonos célo­kat követve munkálkodnak gyermekeink, s társadalmunk jövője, boldogulása érde­kében. E lérkezett június vége, amikor - a költő szavával élve - jókedv- förgeteg hullámzik végig az iskolákon. Ilyenkor talán ildomosabb lenne megszo­kott, fellengzős szavakat írni iskoláról, va­kációról, ezek azonban semmiképpen sem illenének oktatásügyünk mai helyzetéhez, s a megoldásra váró feladatok súlyához, jelentőségéhez. Rövidesen megszólal a ta­név végét jelző csengő, amely ezúttal, hi­tem szerint, mást is jelez. Egy korszak végét, s talán már egy új, az eddiginél sokkal eredményesebb kezdetet, amelyben gyer­mekeink számára újra örömet, pótolhatatlan szellemi élményt jelent majd iskolába járni és tanulni. S2ILVÁSSY JÓZSEF IMlHílr

Next

/
Thumbnails
Contents