Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-06-17 / 24. szám
E gy ideig még vissza-visszaté- rő téma, hivatkozási alap lesz a sajtóban a moszkvai szovjet -amerikai csúcstalálkozó. Minden jel szerint egészen a következő legfelső szintű tárgyalásokig. Bizonyítja ezt az is, hogy Moszkvában nagyon sokszor elhangzott a kérdés, lesz-e még az idén egy újabb csúcs, találkozik-e ötödször is Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan, mi a garancia arra, hogy az új amerikai elnök folytatni fogja a „csúcsformába“ hozott párbeszédet. Sem szovjet, sem amerikai részről - természetesen - nem adtak ezekre a kérdésekre egyértelmű választ, de mindkét fél határozottan abban reménykedik, hogy Reagannel vagy utódjával, de folytatódni fog az a folyamat, melynek Genf volt a kiindulópontja, s egyelőre Moszkva az utolsó állomása. Jelképek és jelzések * * • Moszkva, Kreml - fogalmak, jelképek. Ronald Reagan elnököskö- dése kezdetén a Szovjetuniót - amerikai, s egyáltalán nyugati szó- használat szerint: Oroszországot - a ,.gonosz birodalmának“ nevezte. Moszkvában több ízben elmondta, téves elképzelései voltak a Szovjetunióról, a szovjet emberekről. Szemmel láthatóan nagyon kellemetlen volt számára, hogy az újságírók minden alkalmat kihasználva emlékeztették öt erre a kijelentésére, s az iránt érdeklődtek, hogyan érzi magát a ,,gonosz fellegvárában“. A válasza széles mosoly kíséretében mindannyiszor az volt:,, Nagyon jól. “ Az elnök és kísérete a saját szemével győződhetett meg arról, hogy a szovjet emberek nyitottak, barátságosak, vendégszeretó- ek, s bár sokukban még élnek bizonyos előítéletek Amerikával és az amerikaiakkal szemben, sokkal reálisabban tekintenek az Egyesült Államokra, sokkal objektívebben ítélik meg az ország életét, mint az amerikaiak a Szovjetunióét. tavaszán az Elbán találkoztak. Ők egy életre szövetségesek maradtak, az ő őszinte baráti érzelmeiken nem változtatott semmit sem a hidegháború korszaka, sem a NATO kettős döntése, sem a két ország vezetőinek időnként fagyos viszonya. Elba olyan jelkép, amely mindig is jelezni fogja: volt már példa rá, hogy a két nagyhatalom nem egymás ellen küzdött, hanem együtt harcolt. Amatőr diplomaták Tény, hogy a szovjet és az amerikai emberek, a két ország társadalmi és kulturális szervezetei nem vártak és nem várnak arra, amíg a legfelső szinten minden kérdést megoldanak, minden problémát tisztáznak, elhárítanak minden akadályt a közeledés útjából. Kezükbe vették a kezdeményezést, Genf után rendszeressé váltak kapcsolataik. Békehajózás a Mississippin, a Volgán vagy a Dnyeperen, közös békemenetek a Szovjetunió és az Egyesült Államok területén, a két ország fiamásodik napján ennek a szervezetnek az elnöke, Margaret Papandreu, a görög miniszterelnök felesége ^ átadta a Szovjet Kulturális Alapnak a Béke szobrot, melyet a Béke sugárúton, a Kozmosz Szálló előtt állítottak fel. A Szovjet Kulturális Alap nevében az ajándékot Raisza Gor- bacsova vette át. Nem volt ez szokásos szoboravatási ünnepség. A világ számos országából összegyűlt asszonyok a szobor talapzatára elhelyezett virágaikkal, könnyes meghatottságukkal, ahogy egymás kezét tartva együtt énekeltek, többet mondtak el a nők, az anyák békevágyáról, mint amennyi a legválasztékosabb szavakkal kifejezhető. Ugyanilyen szívet melengető volt a gyerekek „sajtókonferenciája“ is.- Milyen okosak, milyen értelmesek, milyen komolyak - hangzott itt is, ott is a teremben. Valóban. Sokkal többet tudnak a világ dolgairól, mint azt a felnőttek gondolnák. Néha talán' sarkítva látják a dolgokat, s ez meghökkent minket, akik az árnyalatokra figyelünk. Néha nem értik, mit nem értenek a felnőttek azon, ami nekik teljesen világos: bárátkozni kell, táljainak rendszeres találkozói, a rockegyüttesek közös fellépései bizonyítják, hogy a népi diplomácia amatőr nagykövetei legalább olyan fontos és hasznos munkát végeznek, mint a hivatásos politikusok és szakértők. Igaz, a különleges megbízatású népi követek nem döntenek biztonsági és leszerelési kérdésekről, „csak“ arra hívják fel a figyel• Kéz a kézben- riogy mi a rossz a másik országban, hibáinkat és vétkeinket kölcsönösen kapásból fel tudjuk sorolni. Ideje lenne megismerni egymás előnyeit és jó tulajdonságait is. Ezekből kellene okulni, s nem a régi dolgokat felhánytorgatni. Csak így tudunk előrehaladni közös értelmes céljaink felé - zárta le egy szovjet újságíró a két sajtóértekezlet közti be nem tervezett folyosói „újságíróközi szemináriumot“. Ezzel minden részvevő egyetértett, a parázs vita lezárult. Ami érdekessé teszi az epizódot: a csúcs első napján hangzott el ez a vélemény, még a kremli díszvacsora előtt, ahol beszédében más szavakkal ugyan, de Mihail Gorbacsov is hangsúlyozta ezt a gondolatot. Ez pedig azt jelenti, hogy - ahogy mondani szokás - „fent“ és „lent“ azonosan vélekednek erről a problémáról. Márpedig ez fontos kérdés, mivel szovjet-amerikai, s egyáltalán bármely két állam közti normális kapcsolatokról csak akkor beszélhetünk, ha a viszony nemcsak kormányszinten rendeződik, hanem gazdasági, tudományos, kulturális téren is, magában foglalja az egyszerű emberek egészen hétköznapi kapcsolatait. Bizonyítja ezt az is, hogy a szovjet-amerikai viszony legfagyosabb időszakaiban sem szakadtak meg azoknak az egykori katonáknak a kapcsolatai, akik 1945 (ÓSTK-felvételek) met, hogy a nép biztonságot és leszerelést akar, barátkozni egymással, nem pedig gyűlölködni. A kormányok alapvető feladata és kötelessége pedig az, hogy figyelembe vegye a nép érdekeit, a nép akaratának megfelelően cselekedjen. Ha erről az oldalról közelítjük meg a dolgot, láthatjuk, nem is annyira amatőrök ezek a társadalmi aktivisták. Egyre nagyobb tömegeket mozgatnak meg egyre konkrétabb és nagyobb célok érdekében, s egyre jobban „menedzselik“ magukat, ami nem is olyan lényegtelen vagy másodlagos dolog, ha figyelembe vesszük, hogy vonzó programjaikról és akcióikról nagyon sokan talán nem is hallottak. Ilyen megfontolásból szerveztek egy sor „háttérakciót“ Moszkvában éppen a csúcstalálkozó idején. Béke sugárút 36. - ez a címe a Szovjet Békevédő Bizottságnak, s itt működött a csúcstalálkozó idején az a nemzetközi társadalmi központ, amely a legfelső szintű szovjet -amerikai tárgyalások megfigyelésére létesült. Itt találkoztak 43 év után ismét az elbai veteránok, itt tartottak sajtóértekezletet a szovjet és amerikai gyerekek, itt volt a Nők az eredményes csúcstalálkozóért elnevezésű nemzetközi társadalmi szervezet főhadiszállása is. A csúcs nem harcolni. Számukra az országhatár egyszerűen ez a hely, ahol fel kell mutatniuk útlevelüket, de csak azért,hogy a szüleik, akik otthon maradtak, tudhassák, hogy ők most hol vannak. Az orosz, illetve az angol az a nyelv, amelyet jól meg akarnak tanulni, hogy szabadon társaloghassanak minden barátjukkal. Amerika nincs messze, mert hiszen naponta járnak a repülők, sa légikisasszonyok is nagyon aranyosak, nem szólnak rájuk, ha mászkálnak a gépen, s ott enni is lehet, meg aludni is, és jó zenét hallgatni meg filmet nézni. Igen, Oroszország más, mint Amerika, de a gyerekek ugyanolyanok. És Kátya mamája nagyon finom kalácsot tud sütni, az sokkal jobb, mint a mélyhűtött torta, amit a mama vesz mindig. Megnéztem az alkalmi gyermek- rajz-kiállítást. A leggyakrabban visz- - szatérő téma: egymás kezét tartó gyerekek, összefonódó szovjet és amerikai lobogók, határozott vonalakkal áthúzott rakéták, virágok, s feltétlenül mosolygó napocska. Szerintem vágyakat rajzban kifejezni ennél egyértelműbben és világosabban nem lehet. Emberközelben Kétségtelen, hogy á csúcs legfontosabb eseményei, a világ sorsát nagyban befolyásoló események azok voltak, melyek zárt ajtók mögött zajlottak, s amelyeknek eredményei részben megállapodások formájában váltak ismertté, vagy remélhetőleg minél előbb szerződéssé válnak. Ezekről a két szóvivő, Gen- nagyij Geraszimov és Mariin Fitzwa- ter tájékoztatott naponta, s az ő beszámolójuk alapján a világsajtó. A legkedvesebb, ha úgy tetszik, az igazán emberi, megható események egészen másak voltak. Maradjunk a szóvivőknél. Az amerikai kollégák elbeszélése szerint Fitzwater arról híres, hogy minden tájékoztatóján elsüt egy-egy sztorit, szójátékot, amivel megnevetteti hallgatóságát, „oldja“ a hangulatot a néha nem éppen szívderítő bejelentései előtt. Vasárnap, a csúcstalálkozó első napján, a közös tájékoztatón már elhangzott a két bejelentés, már feltettek vagy három kérdést is, amikor az egyik amerikai újságíró odakiáltott a Fehér Ház szóvivőjének: - Mariin, s hol van a mai sztori? - Még nem csomagoltam ki a humorom - vágta rá derültséget keltve Fitzwater. Másnap Geraszimov kapott enyhén provokáló kérdést: - Gondok vannak a tárgyalásokon? Ma nem olyan széles a mosolya, mint tegnap volt. Egy - elnézést a hasonlatért - fültől- fülig mosoly kíséretében jött az „ellenkérdés“: - Centiméterben méri vagy hüvelykben? Természetes, hogy a közel öt és fél ezer újságíró nem lehetett ott mindenütt. A kiválasztottak közé, az úgynevezett poolba csak a legnagyobb hírügynökségek és televíziós társaságok tudósítói és néhány szerencsés fotóriporter került be. A többiek a belső tévéhálózaton keresztül voltak jelen az eseményeken. Utólag kiderült, ők voltak a szerencsésebbek, mivel ók valóban mindenütt ott voltak, semmiről sem maradtak le, míg a pool tagjai naponta csak egy-egy esemény szemtanúi lehettek, bár igaz, közvetlen közelről. Tény viszont, hogy a rendkívül szi▲ Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan a Vörös téren tett sétájuk során gorú biztonsági intézkedések nagyon megviselték őket: átesve a személyes ellenőrzésen már csak a kijelölt helyen tartózkodhattak, néha órákig várakozva a két vezetőre, hogy „elsüthessék“ kamerájukat vagy gondosan megfogalmazott kérdésüket. Sokszor sajnáltuk azt is, hogy a tévénézők milliói - még ha ezekben a napokban a szokásosnál hosszabban voltak is szinte minden televízió hírműsorai és nagyon sok egyenes adás volt a csúcs eseményeiről - gyakran csak a „megszerkesztett“ tudósítást látták, amely ugyan lényegretörö volt, de nem mutatta meg a csúcs főszereplőinek egyszerű emberi arcát. Megkapó volt látni, ahogy a csúcs előtti napon a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének ülésén a decemberi rakétaszerződés ratifikációs okmányának aláírása után Andrej Gromiko aggódott, nehogy elkallódjon a toll, amellyel a történelmi dokumentumot aláírta. Moszkva angol tagozatos 29. számú iskolájában Nancy Reagan önfeledten énekelt egy angol gyermekdalt a kicsikkel, szinte féltőn fogta a kezüket. Ebben a pillanatban nem az amerikai First Lady volt, hanem - igazi nagymama, aki a más unokáját éppen úgy tudja szeretni, mint a sajátját. A csúcs utolsó napjának délutánján Mihail Gorbacsov találkozott a világ minden részéről Moszkvába érkezett békeaktivistákkal. Az egyik hölgy ajándékot adott át az SZKP KB főtitkárának - unokája számára. A Reagan-házaspár terven felüli sétája után két órával jártam az Arba- ton. Az utcai portréfestők szinte megfeledkeztek arról, hogy „kuncsaftokat“ fogjanak, lelkesen tár-, gyalták, melyiküknél állt meg az elnök és felesége, mit mondtak képeikről. Talán másnak más a véleménye, de számomra ezek és a hasonlók voltak a legfelső szintű szovjet -amerikai találkozó csúcspontjai. GÖRFÖL ZSUZSA VI. 17. • Nancy Reagan a moszkvai iskolában. A háttérben Nanuli Se- vardnadze Moszkva után
