Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-06-17 / 24. szám

E gy ideig még vissza-visszaté- rő téma, hivatkozási alap lesz a sajtóban a moszkvai szovjet -amerikai csúcstalálkozó. Minden jel szerint egészen a következő leg­felső szintű tárgyalásokig. Bizonyítja ezt az is, hogy Moszkvában nagyon sokszor elhangzott a kérdés, lesz-e még az idén egy újabb csúcs, talál­kozik-e ötödször is Mihail Gorba­csov és Ronald Reagan, mi a garan­cia arra, hogy az új amerikai elnök folytatni fogja a „csúcsformába“ ho­zott párbeszédet. Sem szovjet, sem amerikai részről - természetesen - nem adtak ezekre a kérdésekre egyértelmű választ, de mindkét fél határozottan abban reménykedik, hogy Reagannel vagy utódjával, de folytatódni fog az a folyamat, mely­nek Genf volt a kiindulópontja, s egyelőre Moszkva az utolsó állo­mása. Jelképek és jelzések * * • Moszkva, Kreml - fogalmak, jel­képek. Ronald Reagan elnököskö- dése kezdetén a Szovjetuniót - amerikai, s egyáltalán nyugati szó- használat szerint: Oroszországot - a ,.gonosz birodalmának“ nevez­te. Moszkvában több ízben elmond­ta, téves elképzelései voltak a Szov­jetunióról, a szovjet emberekről. Szemmel láthatóan nagyon kelle­metlen volt számára, hogy az újság­írók minden alkalmat kihasználva emlékeztették öt erre a kijelentésé­re, s az iránt érdeklődtek, hogyan érzi magát a ,,gonosz fellegvárá­ban“. A válasza széles mosoly kísé­retében mindannyiszor az volt:,, Na­gyon jól. “ Az elnök és kísérete a sa­ját szemével győződhetett meg ar­ról, hogy a szovjet emberek nyitot­tak, barátságosak, vendégszeretó- ek, s bár sokukban még élnek bizo­nyos előítéletek Amerikával és az amerikaiakkal szemben, sokkal reá­lisabban tekintenek az Egyesült Ál­lamokra, sokkal objektívebben ítélik meg az ország életét, mint az ameri­kaiak a Szovjetunióét. tavaszán az Elbán találkoztak. Ők egy életre szövetségesek maradtak, az ő őszinte baráti érzelmeiken nem változtatott semmit sem a hideghá­ború korszaka, sem a NATO kettős döntése, sem a két ország vezetői­nek időnként fagyos viszonya. Elba olyan jelkép, amely mindig is jelez­ni fogja: volt már példa rá, hogy a két nagyhatalom nem egymás ellen küzdött, hanem együtt harcolt. Amatőr diplomaták Tény, hogy a szovjet és az ameri­kai emberek, a két ország társadal­mi és kulturális szervezetei nem vár­tak és nem várnak arra, amíg a leg­felső szinten minden kérdést megol­danak, minden problémát tisztáz­nak, elhárítanak minden akadályt a közeledés útjából. Kezükbe vették a kezdeményezést, Genf után rend­szeressé váltak kapcsolataik. Béke­hajózás a Mississippin, a Volgán vagy a Dnyeperen, közös békeme­netek a Szovjetunió és az Egyesült Államok területén, a két ország fia­második napján ennek a szervezet­nek az elnöke, Margaret Papandreu, a görög miniszterelnök felesége ^ átadta a Szovjet Kulturális Alapnak a Béke szobrot, melyet a Béke su­gárúton, a Kozmosz Szálló előtt állí­tottak fel. A Szovjet Kulturális Alap nevében az ajándékot Raisza Gor- bacsova vette át. Nem volt ez szo­kásos szoboravatási ünnepség. A világ számos országából össze­gyűlt asszonyok a szobor talapzatá­ra elhelyezett virágaikkal, könnyes meghatottságukkal, ahogy egymás kezét tartva együtt énekeltek, többet mondtak el a nők, az anyák békevá­gyáról, mint amennyi a legválaszté­kosabb szavakkal kifejezhető. Ugyanilyen szívet melengető volt a gyerekek „sajtókonferenciája“ is.- Milyen okosak, milyen értelmesek, milyen komolyak - hangzott itt is, ott is a teremben. Valóban. Sokkal töb­bet tudnak a világ dolgairól, mint azt a felnőttek gondolnák. Néha talán' sarkítva látják a dolgokat, s ez meg­hökkent minket, akik az árnyalatokra figyelünk. Néha nem értik, mit nem értenek a felnőttek azon, ami nekik teljesen világos: bárátkozni kell, táljainak rendszeres találkozói, a rockegyüttesek közös fellépései bizonyítják, hogy a népi diplomácia amatőr nagykövetei legalább olyan fontos és hasznos munkát végez­nek, mint a hivatásos politikusok és szakértők. Igaz, a különleges meg­bízatású népi követek nem döntenek biztonsági és leszerelési kérdések­ről, „csak“ arra hívják fel a figyel­• Kéz a kézben- riogy mi a rossz a másik or­szágban, hibáinkat és vétkeinket kölcsönösen kapásból fel tudjuk so­rolni. Ideje lenne megismerni egy­más előnyeit és jó tulajdonságait is. Ezekből kellene okulni, s nem a régi dolgokat felhánytorgatni. Csak így tudunk előrehaladni közös értelmes céljaink felé - zárta le egy szovjet újságíró a két sajtóértekezlet közti be nem tervezett folyosói „újságíró­közi szemináriumot“. Ezzel minden részvevő egyetértett, a parázs vita lezárult. Ami érdekessé teszi az epi­zódot: a csúcs első napján hangzott el ez a vélemény, még a kremli díszvacsora előtt, ahol beszédében más szavakkal ugyan, de Mihail Gorbacsov is hangsúlyozta ezt a gondolatot. Ez pedig azt jelenti, hogy - ahogy mondani szokás - „fent“ és „lent“ azonosan véle­kednek erről a problémáról. Márpedig ez fontos kérdés, mivel szovjet-amerikai, s egyáltalán bár­mely két állam közti normális kap­csolatokról csak akkor beszélhe­tünk, ha a viszony nemcsak kor­mányszinten rendeződik, hanem gazdasági, tudományos, kulturális téren is, magában foglalja az egy­szerű emberek egészen hétköznapi kapcsolatait. Bizonyítja ezt az is, hogy a szovjet-amerikai viszony legfagyosabb időszakaiban sem szakadtak meg azoknak az egykori katonáknak a kapcsolatai, akik 1945 (ÓSTK-felvételek) met, hogy a nép biztonságot és leszerelést akar, barátkozni egy­mással, nem pedig gyűlölködni. A kormányok alapvető feladata és kötelessége pedig az, hogy figye­lembe vegye a nép érdekeit, a nép akaratának megfelelően csele­kedjen. Ha erről az oldalról közelítjük meg a dolgot, láthatjuk, nem is annyira amatőrök ezek a társadalmi aktivis­ták. Egyre nagyobb tömegeket moz­gatnak meg egyre konkrétabb és nagyobb célok érdekében, s egyre jobban „menedzselik“ magukat, ami nem is olyan lényegtelen vagy másodlagos dolog, ha figyelembe vesszük, hogy vonzó programjaikról és akcióikról nagyon sokan talán nem is hallottak. Ilyen megfontolás­ból szerveztek egy sor „háttérakci­ót“ Moszkvában éppen a csúcstalál­kozó idején. Béke sugárút 36. - ez a címe a Szovjet Békevédő Bizottságnak, s itt működött a csúcstalálkozó ide­jén az a nemzetközi társadalmi köz­pont, amely a legfelső szintű szovjet -amerikai tárgyalások megfigyelé­sére létesült. Itt találkoztak 43 év után ismét az elbai veteránok, itt tartottak sajtóértekezletet a szovjet és amerikai gyerekek, itt volt a Nők az eredményes csúcstalálkozóért elnevezésű nemzetközi társadalmi szervezet főhadiszállása is. A csúcs nem harcolni. Számukra az ország­határ egyszerűen ez a hely, ahol fel kell mutatniuk útlevelüket, de csak azért,hogy a szüleik, akik otthon ma­radtak, tudhassák, hogy ők most hol vannak. Az orosz, illetve az angol az a nyelv, amelyet jól meg akarnak tanulni, hogy szabadon társaloghas­sanak minden barátjukkal. Amerika nincs messze, mert hiszen naponta járnak a repülők, sa légikisasszonyok is nagyon aranyosak, nem szólnak rájuk, ha mászkálnak a gépen, s ott enni is lehet, meg aludni is, és jó zenét hallgatni meg filmet nézni. Igen, Oroszország más, mint Ameri­ka, de a gyerekek ugyanolyanok. És Kátya mamája nagyon finom kalá­csot tud sütni, az sokkal jobb, mint a mélyhűtött torta, amit a mama vesz mindig. Megnéztem az alkalmi gyermek- rajz-kiállítást. A leggyakrabban visz- - szatérő téma: egymás kezét tartó gyerekek, összefonódó szovjet és amerikai lobogók, határozott vona­lakkal áthúzott rakéták, virágok, s feltétlenül mosolygó napocska. Szerintem vágyakat rajzban kifejez­ni ennél egyértelműbben és világo­sabban nem lehet. Emberközelben Kétségtelen, hogy á csúcs legfon­tosabb eseményei, a világ sorsát nagyban befolyásoló események azok voltak, melyek zárt ajtók mö­gött zajlottak, s amelyeknek ered­ményei részben megállapodások formájában váltak ismertté, vagy re­mélhetőleg minél előbb szerződéssé válnak. Ezekről a két szóvivő, Gen- nagyij Geraszimov és Mariin Fitzwa- ter tájékoztatott naponta, s az ő be­számolójuk alapján a világsajtó. A legkedvesebb, ha úgy tetszik, az igazán emberi, megható események egészen másak voltak. Maradjunk a szóvivőknél. Az amerikai kollégák elbeszélése sze­rint Fitzwater arról híres, hogy min­den tájékoztatóján elsüt egy-egy sztorit, szójátékot, amivel megne­vetteti hallgatóságát, „oldja“ a han­gulatot a néha nem éppen szívderítő bejelentései előtt. Vasárnap, a csúcstalálkozó első napján, a kö­zös tájékoztatón már elhangzott a két bejelentés, már feltettek vagy három kérdést is, amikor az egyik amerikai újságíró odakiáltott a Fehér Ház szóvivőjének: - Mariin, s hol van a mai sztori? - Még nem cso­magoltam ki a humorom - vágta rá derültséget keltve Fitzwater. Más­nap Geraszimov kapott enyhén pro­vokáló kérdést: - Gondok vannak a tárgyalásokon? Ma nem olyan széles a mosolya, mint tegnap volt. Egy - elnézést a hasonlatért - fültől- fülig mosoly kíséretében jött az „el­lenkérdés“: - Centiméterben méri vagy hüvelykben? Természetes, hogy a közel öt és fél ezer újságíró nem lehetett ott mindenütt. A kiválasztottak közé, az úgynevezett poolba csak a legna­gyobb hírügynökségek és televíziós társaságok tudósítói és néhány sze­rencsés fotóriporter került be. A töb­biek a belső tévéhálózaton keresztül voltak jelen az eseményeken. Utó­lag kiderült, ők voltak a szerencsé­sebbek, mivel ók valóban mindenütt ott voltak, semmiről sem maradtak le, míg a pool tagjai naponta csak egy-egy esemény szemtanúi lehet­tek, bár igaz, közvetlen közelről. Tény viszont, hogy a rendkívül szi­▲ Mihail Gorbacsov és Ro­nald Reagan a Vörös téren tett sétájuk során gorú biztonsági intézkedések na­gyon megviselték őket: átesve a személyes ellenőrzésen már csak a kijelölt helyen tartózkodhattak, né­ha órákig várakozva a két vezetőre, hogy „elsüthessék“ kamerájukat vagy gondosan megfogalmazott kérdésüket. Sokszor sajnáltuk azt is, hogy a tévénézők milliói - még ha ezek­ben a napokban a szokásosnál hosszabban voltak is szinte minden televízió hírműsorai és nagyon sok egyenes adás volt a csúcs esemé­nyeiről - gyakran csak a „megszer­kesztett“ tudósítást látták, amely ugyan lényegretörö volt, de nem mutatta meg a csúcs főszereplőinek egyszerű emberi arcát. Megkapó volt látni, ahogy a csúcs előtti napon a Szovjetunió Legfel­sőbb Tanácsa Elnökségének ülésén a decemberi rakétaszerződés ratifi­kációs okmányának aláírása után Andrej Gromiko aggódott, nehogy elkallódjon a toll, amellyel a történel­mi dokumentumot aláírta. Moszkva angol tagozatos 29. számú iskolájá­ban Nancy Reagan önfeledten éne­kelt egy angol gyermekdalt a kicsik­kel, szinte féltőn fogta a kezüket. Ebben a pillanatban nem az ameri­kai First Lady volt, hanem - igazi nagymama, aki a más unokáját ép­pen úgy tudja szeretni, mint a saját­ját. A csúcs utolsó napjának délu­tánján Mihail Gorbacsov találkozott a világ minden részéről Moszkvába érkezett békeaktivistákkal. Az egyik hölgy ajándékot adott át az SZKP KB főtitkárának - unokája számára. A Reagan-házaspár terven felüli sé­tája után két órával jártam az Arba- ton. Az utcai portréfestők szinte megfeledkeztek arról, hogy „kun­csaftokat“ fogjanak, lelkesen tár-, gyalták, melyiküknél állt meg az el­nök és felesége, mit mondtak képe­ikről. Talán másnak más a vélemé­nye, de számomra ezek és a hason­lók voltak a legfelső szintű szovjet -amerikai találkozó csúcspontjai. GÖRFÖL ZSUZSA VI. 17. • Nancy Reagan a moszkvai isko­lában. A háttér­ben Nanuli Se- vardnadze Moszkva után

Next

/
Thumbnails
Contents