Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-05-20 / 20. szám

az, feleségül ireti. anak. rátot küld a csa- |s tiszteli a ha­: Lilyvel. álmaim kérek. ik a szülök: Sok kár. hogy nem is párja. A pró- ó. 27-re tűzik ki. ges formaságo- az udinei tábor- tölti. >>ogy meg akar június 27-re.-na 19-e van? nem adhatok )k segíteni!“ adom! Ha más- ártartásra me­lók is vissza!" 'e át más napra it, és megkapja sm, hogy június snom a szava­zdi az egészet, sküvöt... De az ezredes nem hatódik meg. Ó nem hisz az ilyen történetecskókben. Harry úgy dönt, akkor sem változtat az esküvő időpontján, és helyettese közremű­ködésével megnősül. Június 22-én elküldi Lilynek a szükséges iratokat és közli vele, hogy dr. Sterlacci ügyvéd képviseli majd őt, a vőlegényt. Továbbá megírja neki, hogy 29-én érke­zik, tehát két nappal az esküvő után, mert az ezredes megígérte neki, hogy elengedi. Ráadásul több szabadságot kapott. Két nap különbség, ki hitte'volna. Június 27-én Lilyt egyszerű fehér ruhá­ban ,,a helyettes vőlegény" vezeti oltár elé. Lily ,,igen“-t mond és sír, mert furcsának találja az esküvőt. Aztán hazaér a násznép a hagyományos lakomára. Rengeteg ember jött össze, elhúzódik a nap, Lily újabb és újabb dísztáviratokat kap, fehér ruhában nyitja fel az utolsó borítékot is. A táviratot a brit hadsereg parancsnoka írta alá Udineban és értesíti őt, hogy Harry Pickers tizedes hirtelen meghalt. Őszinte részvét. Meghalt? Lily elájult, tudta, érezte ezt, mintha így lett volna elrendelve. Mintha szembe sza­ladt volna Harry a sorsával. Később megtudták, hogy a fiatal katona végül is meglágyította parancsnoka szívét és szabadságot kapott egy nappal az eskü­vő előtt, hogy akkor köthessen házasságot, ahogy eredetileg tervezte. Július 26-án este azzal a reménnyel siet a vonatra, hogy még á szertartás előtt megérkezik Milánóba. Senki sem tudja, ho­gyan is történt valójában. Az általános véle­mény szerint gyalog, a síneken indult el az állomás felé. Aznap este nagy vihar volt és ő vaksötét­ben ment a síneken. Nem hallotta, hogy a háta mögött felbukkant a vonat. Reggel a sínek melletti kőtörmeléken találták meg a testét, körülbelül ugyanab­ban az órában, amikor Lily fehér ruhában „igen"-t mondott a helyettes vőlegénynek. De abban a pillanatban, amikor férjhez ment, már özvegy volt. A férfi égy arcot lát álmában, találkozik a lánnyal, feleségül kéri, kitart az esküvő időpontja mellett, szalad az éjben és akkor jön a vonat... Lilyból Pickersné lett és az marad élete végéig, élete végéig özvegy. A történet, mint az övé is, nem változhat sem időben, sem térben. Még ha a véletlen művének tartjuk is. Csehből fordította SZABÓ G. LÁSZLÓ DÉNES GYÖRGY Ki tudja már: milyen volt az a nyár, zöld szárnya volt, vagy sárga, lila, kék? Fölszikrázott, mint kristálypohár, ikrás pásztákban ontotta hevét. Ki tudja már: mi áradt szemedből? Tűz kavargott, felhő úszott benne? Mit gondolt valaki a szemedről, aki smaragd-tónak teremtette? Mit gondoltak a bokrok, lágy füvek, míg Íriszeden némán átvonultak? ölbe kaptak a szerelmes egek. Vagy csak én látom ilyennek a múltat? PAVEL KOYŐ Veled Veled vagyok örök. Kövekbe dermedek veled. Benépesülnek veled ősködök. A hold felizzik veled, csókra vár s a beteljesülésre. Veled a füvek őskorába búvok meztelenül, rongyaim letépve. Rémes útvesztőn veled átjutok a csalárdság szégyenletes tőrei között. Az Éden almájáért veled futok, hogy megízleljük titkát, szívem. A sorsot megosztom veled, miként a mindennapi kenyeret. Ha nem gyújthatom lángra szívemen szívedet, izzunk el együtt, kérem az eget. Veled, veled nyomtalanul belépni a felocsúdó szivárvány színébe, ahol szemed fürdik s színeit cseréli. Senki mással, csak veled égve, soha senki mással. Érted, veled bűnben s szemben a világgal. DÉNES GYÖRGY fordítása F. SEBORG FELVILÁGOSÍTOM A FIAMAT Beszélgettünk a feleségemmel, és megállapítottuk, hogy Jens már elég nagy fiú ahhoz, hogy beavassuk a gyerek születésének titkaiba. A feleségem úgy döntött, hogy ez a feladat az apa hatáskörébe tartozik, így vacsora után behívtam szobámba a fiamat.- Jens - mondtam -, el szeretnék magyarázni neked valamit. Olyan dolgot, ami bizonyára már sokszor megfordult a fejedben, de nem értetted, miként történik az egész...- Igen apa - felelte Jens boldogan -, tudom, hogy miről akarsz beszélgetni velem.- Remek. Tehát szeretnéd tudni, hogyan jönnek világra a kisgyerekek, pontosabban a kisbabák. Na, akkor figyelj rám.- Óh - sóhajtott csalódottan Jens -, én azt gondoltam... Azt remél­tem, hogy elmondod nekem, hogyan működik az új villanytűzhelyünk.- Azt majd máskor mesélem el. Most hegyezd a füledet. Ez fontosabb. Biztosan láttad már, hogyan röpködnek a méhecskék virágról virágra. Repül a méhecske...- De miért van rajta az a skála azzal a csavarható gombbal? Az mire szolgál?- Skála? Gombbal? A méhecskén?! - kérdeztem elképedve, de aztán rájöttem, hogy ez a fiú még mindig a villanytűzhelyre gondol.- Ami felől érdeklődsz - mondtam -, az a termosztát. De ebből elég. Ott tartottunk, hogy repül az az átkozott méhecske...- Mi az a termosztát? - kérdezte Jens.- Az egy olyan micsoda, ami szabályozza a meleget. Ezt a kölyköt egyáltalán nem érdeklik a méhecskék!- Hogyan szabályozza a meleget?- Fogalmam sincs - vallottam be -, hogyan szabályozza. Dehát végül is leszel szíves meghallgatni, amit mondani akarok neked? Látod, így szálldogálnak a méhecskék ...- Papa, az a kis piros lámpa mikor gyullad ki a villanytűzhelyen?- Akkor, amikor a méhecske túlmelegszik... izé... a tűzhely túlmeleg­szik.- És ezt honnan tudja a kis piros lámpa?- Hagyj már békén! - kiáltottam rá. - Engem egyáltalán nem érdekel, mit csinál az a kis piros vacak. Ha téged az foglalkoztat, menj el a villanyszerelőhöz és kérdezd meg tőle. Ekkor lépett be a feleségem, ránézett Jensre.- Mindent megmagyarázott a papa? - kérdezte a fiútól. Jens kedvetlenül rázta a fejét.- Nem. Mert ő sem tudja, hogy megy az egész... Fogalma sincs. Azt mondja, menjek a villanyszerelőhöz és kérdezzem meg. Megdöbbenve pillantott rám a feleségem.- A villanyszerelőhöz? Miért pont a villanyszerelőhöz? Mondd, normá­lis vagy te egyáltalán? Bebújtam az újságomba, feladva minden reményt, hogy kielégítő választ tudok adni akár a feleségemnek, akár a fiamnak. OROSZLÁNY ERZSÉBET fordítása ■■Ml Mi ■ szott a tornác s megint elfogta ■rogy míg mászik s csukva kezét- iriási markot, az Néhány nappal jj volt, heves és iert feljebb ka- :lopot derékban rűnél, mert az jástól oly heves- ogy a kisfiú arra ib kapaszkodik, . Meghatározott a lába közt, de estére átterjedt, ímegés. : mászott föl az áltsa azt az ér- rt, hogy a kerítés az utcából, aho- I kimennie a ve- niatt. Az oszlop utca egy darab- ő színű autókat, myot, amelynek (tején. Az udvar- nhárítót láthatta nár nem. Gyani- íászna a tornác emlékművet is szomszédos té- i lovasát, amint tek. szkodott neki az elejtse Isidro ar- olyvást félrereb­üntötte el az az igkérte volna az meg, mi volt az, tőgy egy ideje, i óta, az anyja, zett tőle valamit, tét. Talán a szíj- evó szoba lakó- neki a titkot, de elegyedett vele, ilami mosolyféle lazt, amit pedig idro felnőtt volt, sa, de tőle soha- na semmit. Az ír folyton elkapta róla, Isidro szemére emlékeztette. Isidro nem a nagybátyja volt vagy efféle rokon, csak előbukkant vala­honnan, és be-bejárt az anyja szo­bájába. Egyszer látta, amikor be­ment: Isidro, amint behúzta az ajtót, ránézett - ö éppen a tornácon volt -, s a tekintete ugyanolyan volt, mint az anyjáé. A kisfiú a galéria oszlopá­hoz támaszkodott. Délidő volt, nagy csönd honolt a házban. A szíjgyártó is megjelent, rápillantott; akkor nem mosolygott, s az arca ugyanúgy fe­hérlett, mint a keze. A kisfiú tudta, hogy a szíjgyártó is észrevette, ami­DANIEL MOYANO* kor Isidro bement. Leste egy darabig az ajtót, míg az valóban kinyílt, és az anyja dugta ki rajta a fejét. Ránézett a kisfiúra, de a tekintetét közben mintha a szemközti falra függesztet­te volna, és úgy mondta, hogy ha kedve van, sétálhat kint a járdán, csak az úttestre ne lépjen le. A szo­bából ventilátor zümmögése hallat­szott. Az anyja ismét becsukta az ajtót, és elfordította a kulcsot a zárban. Amióta Isidro bejárt az anyjához, engedélyezték neki, hogy kimenjen az utcára, és a járdáról nézze az autókat. O azonban sohasem ment ki, mert attól félt, hogy az autók eltapossák, ahogy a szíjgyártó ku­tyáját. Csak a fej s rajta az az eltátott száj emlékeztette a kisfiút a megbol­dogult |ószágra. A kutya többi része borzalmasan megváltozott, feltárta előtte, mi van a belsejében: vér, csont, zsigerek. „Az a gyomra", vi­lágosította fel a szíjgyártó, amikor érdeklődött, mi lehet az a fura zacs­kó, ami olyan volt, mintha felfújták volna. A szemetes csak hétfőn jár, és a gyomor fölpuffadt a szemétlá­dában. Az azonosítható fej a láda fenekén hevert, levelekkel és papí­rokkal takarták le, a mancsok földi maradványai kilógtak a láda pere­mén. Nem is annyira magát féltette, inkább a kutyát. Ha kimegy az utcá­ra, az állat gyomra megint kikerül a szabad levegőre, s védtelen ma­rad fényes nappal, míg el nem viszi a szemetes. Amikor az anyja becsukta az ajtót és elhallgatott a ventilátor zümmö­gése, lődörögni kezdett a galérián. Nem megy ki az utcára, az udvar kihalt, a ház csöndes. Sokat járkált, számlálgatta a kőlapokat, aztán föl­mászott a ciszterna tetejére, hogy onnan kukucskáljon ki az utcára. Innét láthatta az emlékmű lovasának kinyújtott ujját, de úgy gondolta, ha felmászik az oszlopra, onnan talán többet láthat. Akkor, mászás közben fedezte fel azt az érzést. Most az anyja megint becsukta az ajtót, és ő megint kimehetett volna az utcára, de a félelem visszatartot­ta. Igaz, most nem a kutya volt félelmének tárgya, hanem Isidro. Még szerencse, hogy a pasas képe elhomályosodott, mikor mászott fel az oszlopon, hogy érezze azt a vala­mit, ami fölfelé fokozódott. Úgy gon­dolta, hogy Isidro ott bent bizonyába a homlokával szól az anyjához. Nem tetszett neki Isidro szeme, nem azért, mert éppúgy elkapta róla. mint az anyja, hanem a homloka miatt nem tetszett. Széles homloka volt, amely homályosan fénylett a haja tövénél. Mély ráncok barázdálták, mintha ajkak volnának, középen és a halántéktájon. Ritkán hallotta Isid­rót beszélni, de amikor fölidézte a szavait, az jutott eszébe, hogy a hang a homlokából jön, a ráncok közül, és közben a szája csukva van. A szeme magasan ült, bajosan lehetett belenézni, mert úgy tetszett, váratlan és ismeretlen szikrákat szór, talán oly váratlan és ismeretlen volt a szeme, mint az a fölerősödő érzés, ami az oszlop tetején várta. A fémgyűrűig az érzés inkább kelle­mes, de ahogy növekszik, kibírha- tatlanná válik. Isidro szeme szintén növekedett. Bámulta a zárt ajtót, amelyik mögött, nem vitás, Isidro homloka rejtőzött. Annak az érzés­nek az emléke újból visszatért: mindkét kezével megragadta az oszlopot, és mintha habozott volna. Hogy elhessegesse magától azt a bizonyosságot, hogy csupán an­nak az érzésnek a kedvéért mászik, úgy döntött, hogy noha az anyja kiengedte az utcára autót nézni, mégis jobb lesz kitekinteni az oszlop derekáról, ahogy máskor is, hogy megmentse a kutyát a szemétládá­tól, és hagyja megelevenedni újra a gyomrát, hadd bújjon be az élet­mentő bőr takarója alá. Fölemelte a lábát, és elkezdett kúszni fölfelé: csússzon csak a fogva tartott oszlop a lába közt! Az érzés úgy lepte meg a szokott helyen, mint valami meleg fuvallat. Félt ettől az érzéstől, azzal a lassan emésztő, kívánt, űzött féle­lemmel. Az érzés az oszlop derekáig egyre hevesebb lett. Itt a fiú megtor­pant, nehogy tovább erősödjön. Ab­ban a pillanatban megjelent a szíj­gyártó a bőrkötényében, a keze úgy csüngött, mint valami haszontalan tárgy, a színe akár a kötényé. A kis­fiú változatlanul ölelte az oszlopot, titkos gyönyöre okozóját, de pirult a gondolattól, hogy a férfi esetleg odanéz, és fölfedezi, mit érez. „Né­zek ki az utcára", közölte, mire a fér­fi elmosolyodott, és a mosolya elá­rulta, hogy fogalma sings, mit érez a fiú, mert ha lett volna, biztosan megszidja érte a felnőttek megrög­zött szokásához híven, hogy érthe­tetlen okokból megtiltanak minden örömöt. Egyetlen csusszanással a földön termett, végigmérte a szíj­gyártót, és kijelentette, hogy a hom­loka nem olyan, mint Isidróé. A férfi elvigyorodott, rákacsintott, és azt mondta, hogy szeretnie kell Isidrót. Erre ő azt válaszolta, hogy sohasem fogja szeretni, de a férfi kötötte az ebet a karóhoz, hogy pedig minden­képpen szeretnie kell, mert mostan­tól kezdve Isidro lesz az apja. A kis­fiú megmosolyogta a szíjgyártó együgyűségét. Azt hiszi szegény, hogy akárki, aki csak úgy fölbukkan a sokadalomból, az ő apja lehet. Egyszer a fülébe jutott, hogy az apja kutyagumit sem ér, és hogy hála Istennek, nagyon messze van, meg hogy a legokosabb, amit tehetnek vele, ha hazajön, hogy bedobják a szemétbe. A szíjgyártó nem várta meg, amíg a kisfiú arcáról lehervad a mosoly, hanem rávágta, jól tudja, persze, hogy Isidro nem az igazi apja, de mindenesetre olyan, mintha az apja volna. Amikor valóban leher- vadt a kisfiú arcáról a mosoly, a szíjgyártó már eltűnt az utcai ka­pun át. Megint ránézett az anyja szobá­jának ajtajára, és ki tudja, mi jutott először eszébe: az érzés, amit a szíjgyártó félbeszakított, vagy a lo­vas távoli havasokra mutató ujja. Megint megragadta az oszlopot, s felmászott a derekáig. Az érzés kellemes volt és heves. Úgy érezte, ha teljes nagyságban megpillantja majd a lovasszobrot a magasból, bizonyára nem éli túl azt az élményt. Átmászott az oszlopot kettéosztó fémgyűrűn, és kissé feljebb kapasz­kodott. Az érzés még hevesebb lett, úgy érezte, menten belepusztul. Ha megpillantja a lovast, biztosan meg­hal. Újra nekirugaszkodott, és máris ott volt az oszlop tetején, látta a feje fölött a közeli famennyezetet, a fa erezetének különös rajzolatait, az­tán egy iramodó pókot. Erősen ka­paszkodott az oszlopba, egész tes­tével nekifeszült, hogy siettesse, ki tudja meddig, azt az ijesztő, de elke­rülhetetlen érzést. Ahelyett azon­ban, hogy a lovasszobor felé nézett volna - már látszott a ló és részben a lovas is az anyja szobájának nyitott szellózőablaka felé lesett. A ventilátor tébolyultan keringett. Az anyja meztelen volt, hanyatt feküdt, a szemét becsukta, izzadt homloka úgy fénylett, mint Isidróé szokott. Isidro nyitott szemmel hevert mellet­te, szintén meztelenül, és mintha a szellőzőablak felé sandított volna. A látvány egy pillanatig tartott csupán. A keze meg a lába hirtelen meglazult az oszlopon, csúszott a föld felé, a kőlapok egyre növe­kedtek alatta. A lovas és a ló végleg eltűntek, a kutya gyomra viszont visszatért az emlékezetébe, és mint­ha egyre nagyobbra puffadt volna, bent, a fejében. HALÁSZ TÜNDE fordítása * Argentin író, 1930-ban született

Next

/
Thumbnails
Contents