Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-05-20 / 20. szám

Duba Gyula

Dénes György hatvanöt éves

N

éhány éve egyre magabiztosabban hangoztatjuk, hogy nemzetiségi irodalmunk felnőtt, érett lett, megférfiasodott. Állításunkat - biológiai értelemben - gyakori köszöntőink és jubileumi ünnepléseink is alátámasztják. Megszoktuk, hogy immár minden évben ünnepiünk néhány írókollégát, lapot, intézményt, megemlékezünk évfordulóikról, értékeljük megtett útjukat. Közben számvetést készítünk, felidézzük a múltat, emlékezünk. Az emlékezés az idő múlásának terméke, gyarapítja emberi értékeinket, láthatóvá teszi eredményeinket, a jövőnkre hat és követendő irányokat és célokat sugallva megerősíti biztonságérzetünket. A véletlen folytán Dénes Györgyről nemrégen közöltem rövid, személyes hangvételű írást (Hét, 15. szám.), költői-emberi arcélét próbáltam benne megfogalmazni az emlékezés jegyében. Évtizedek óta emberközelből ismerem öt, elmondtam, hogyan láttam tevékenységét és munkáját. S ha most ismét róla szólok, a szerkesztőségi felkérésen túl, évfordulója kapcsán, más jó okom is van, hogy életútjáról elmondjam néhány gondolatomat. Az indok a személyében összegezödö irodalomtörténet, a közös múlt, költői müvének és életútjának nemzetiségi érvénye és értéke. Elsőként jelentkező költője volt egy tágabban vett nemzedéknek - nemzedékemnek -, amely irodalmunk alapozójának vallhatja magát. Nem tudom, érdem-e az alapozás, de ettől még irodalomtörténeti tény marad! Abban sem vagyok biztos, hogy ez a tény a jelen s a jövő számára ilyen értéket jelent, nekem-nekünk azonban fontos, mert mögötte a fiatalság aranykora dereng melengetőn s némi nosztalgikus fényben, ám mindenképpen visszahozhatatlanul.

Az emlékezés azonban nem a melegben való, nosztalgikus sütkérezés élvezetét hivatott szolgálni, hanem a tényekből következő törvény magyarázatát, a magunk és mások okulását elősegítő tanulságot. Lám, ismét eljött az idő, hogy felszólítson: tanulni kell! Állításom talán jelszónak vagy közhelynek tűnik fel, de - igaz! A történelmi idő olyan törvényerejű változások - és változtatások - elé állít, melyeknek megfelelni nem lehetséges a múlt átértékelése, a történeti szemlélet mély átélése nélkül. Nem szólam, hogy ezek az igények és követelmények - forradalmiak! Korszerűbb, értékesebb emberi minőségeket tételeznek fel, másképp elérhetetlenek. Emellett nehézségük ellenére szükségesek és elkerülhetetlenek. Jövőnk feltételei. S ha gyakran nem így látjuk, lebecsüljük vagy szkeptikus hitetlenkedéssel gondolunk a váltások- változások elkerülhetetlenségére, csüggedé- sünk fáradtságunkból, szellemi ellustulásunk- ból (is) következik.

Más - sajátosabb és szűkebb körű - okok is kívánatossá teszik, hogy irodalmunk múltjával érdeklődéssel és időszerű megközelítésben foglalkozzunk. Ma megkülönböztethetően öt nemzedék él és alkot birodalmunkban. Legidősebb íróink mögött nyolc évtized áll, míg a legfiatalabbak alig múltak húszévesek. Irodalmunk tudata és életérzése átfog egy teljes és hosszú emberi életet. Tapasztalataink összegeződése: a teljes nemzetiségi történelem. Dédapák és dédunokák mentalitásbeli távolsága egymástól alig leküzdhető s mégis jelenvaló realitás. A múltat idéző és értékelő emlékezés felelőssége óriási, ennél csak feladatai nagyobbak. Nemcsak felidézni a múltat, hanem az eltelt időt távlatosan áttekintve kijelölni a folyamatosság szilárd pontjait és kötelező értékeit.

Dénes György költészete modell-érvényú vázlatra ad lehetőséget, s az elismerő ünneplés is megengedi, hogy - a jó ügy érdekében - életműve vonatkozásában lényegre törő kérdéseket tegyünk fel. A válaszadás bonyolultabb, magam csak annyira vállalkozhatom, hogy a kérdésfeltevésen túl oly válaszokat keresek, melyekre illetékes vagyok. A folyamatos és teljes válaszadás irodalmunk jövő feladata lesz. (A válaszadás kötelességét tudatosan hárítom az irodalomra s nem az irodalomtörténetre, mert szerintem a lehetséges válaszok nem történetiek, hanem elvi- alkotásbeliek.)

D

énes első önálló kötete (Magra vár a föld, 1952), hamarább jelent meg, mint az induló irodalmat felsorakoztató antológia (Új hajtások, 1953). Az első költő „státusát“ bizonyára ennek (is) köszönheti. Messze 1988. V. 20. magunk mögött tudva az ötvenes éveket,

ÚJ szú

E

E

1

s hogy állhatatos munkával elértük irodalmunk mai színvonalát, értékeink és öntudatunk relatív magaslatairól visszatekintve hajlamosak vagyunk, hogy e korai korszakot gőgös - s némileg szégyenkező - kézlegyintéssel elintézzük, ad acta tegyük, jelentéktelennek és eredménytelennek ítéljük meg. Szegényes kezdet, dilettáns évek, nem szültek maradandó értékeket! így gondoljuk, s többé-kevésbé indokoltan, éppen csak azt tehetnénk hozzá, önmagunknak is ellentmondva, hogy értékek ugyan nem, ám irodalom született! Vagy talán - az életből vett példára utalva - az érettségizett értelmiségi számára felejthetóvé és lényegtelenné válik az elemi iskola első osztályának időszaka? Az első osztály - tudatos énünk kezdete! Első bizalmas találkozásunk anyanyelvűnkkel, a betű titkaival és a fogalom erejével való ismerkedés, kóstoló a gondolkodás logikájának alapelemeiből. Ilyen időszak az irodalmak történetében is jelentős. Mégis, ezen irodalmi korszakunk szinte nyom nélkül kihullott az idő rostáján, Fábry Zoltán munkásságában kell elmélyednünk, hogy emlékét felidézhessük.

Szerencsénkre ö - Fábry - halálosan komolyan vette ezt a korszakot. Harmadvirágzás című tanulmányában oldalakat szentel Dénes korai verseinek. írása irodalomtudatunk megalapozója és első maradandó dokumentuma. Dénes versei okán ilyen megállapításokat olvasunk benne: „Kissé sok a békegalamb“, ,,pongyolaságot“, ,, frázisnyavalyát“ emleget. Ma közhelyek, a sematikus vers ismérvei, mégis érdemes Fábryt idézni, hogyan fogalmaz: Dénes „Költészete nem elsődleges talajból fakadó, lírai élmény, csupán a pártosság, az öröm és lelkesedés egyik módja. Költészete ennek megfelelően konstatáló líra, megelégedetten megállapító öröm: így van, és milyen jó, hogy így van." Majd hozzáteszi: „Lelkesedni könnyű, csábító is egyben. “ Fábry ekkor már a történelem embere, tudja a költészet szerepét, ismeri az érték fogalmát, s bár könnyű lenne lelkesedni, nem teszi, a művészet lényegét illetően tárgyilagos marad. Tanulságos néhány további megállapítását idézni, melyeket már - készülődő irodalmunk egészének a vonatkozásában - az Új hajtások című antológia értékelésében írt le. Legfontosabb megállapítása- 1954-et írunk -, hogy a szlovákiai magyar irodalom csak egészében - tehát 1918-tól való folytonosságában - érvényes, a múlt is a jelen része, s biztosítéka a jövőnek. Hozzá kell tennünk, hogy a folyamatosságot a legteljesebben személyében képviselte. Okulásul az antológia szerzői elé állítja a múlt példáit, az első köztársaság költőit (mindenekelőtt Győry Dezsőt), ösztönös ráhibázás vagy bölcsesség, hogy az „első osztályos“ írójelöltek figyelmét a közvetlen irodalmi előzmények és hagyományok felé fordította? Bizonyára mindkettő. S mindenképpen értékorientáció, tudatteremtés a távlatos történelmi gondolkodás érdekében.

A kérdés magától adódik - időszerűségét is szem előtt tarthatjuk -, mi tette képessé (alkalmassá) Fábry Zoltánt, hogy a művészet értelmében ellentmondó, tehát helytelen, ám általánosan elfogadott, sót kötelezőnek vélt irodalmi gyakorlatot elutasítson? Milyen erő és szempont munkált benne, amikor megállapította, hogy a költők munkájában az egyéniség jele, a „kézjegy nem fontos“, hogy a „forma másodlagos", miért tűnődik el azon, hogy míg az első köztársaság fiatal irodalmárai szellemi rebellisek voltak, apáik ellen lázadók, addig az Új hajtások (ifjú) szerzői nyugodtak, igenlők, elégedettek? Könnyű lenne így válaszolni: Fábry a józan eszére hallgatott. S a válasz igaz lenne, de - kevés. Ennyi nem elég! Kell lenni valami állandó és történelmi érvényű, folyamatos szellemi minőségnek- elsősorban magatartásbeli, morális értelemben - , az irodalom értelmét és szerepét koronként, de az „örökkévaló" jegyében meghatározó értéknek, amely a formaváltások és szemléletbeli változások ellenére önmagával azonos marad. Fábry tudta ezt, pontosabban ezt tudta, amikor botladozva induló irodalmunk elé célokat, irányokat és minőségeket állított.

Dénes második kötetéről (Kék hegyek alatt, 1955) szólva Fábry az ellentmondásokra hívja fel a figyelmet. A versek nagy része a régi, közhelyes hangot élteti tovább, azonban néhány versében, a szerelmi líra néhány darabjában új hang szólal meg, habozva még, de tisztán, érthetően és - költőien. Versei hasadt állapotában mutatják a költőt, korábbi eszmények, fogalmi kötődések, érzésbeli és nyelvi mechanizmusok tartják fogva, ám ugyanakkor taszítja ezektől és vonzza valamilyen átélt őszinteség, tiszta egyszerűség, közvetlen és természetes realizmus. Fábry keményen rászól a költő(k)re: Kevesebb verset, több költészetet! Dénesnek szemére veti fogalomzavarait, tisztázatlan képi- ségét és nyelvi pontatlanságait. Olyan észrevétel, mely akkori líránk közös vonására mutat rá, és folyamatosan is időállónak bizonyul (kezdőinknél s másoknál ma is találkozunk vele!). Mai tekintettel ősökként látjuk e mögött a bizonytalanság mögött irodalmunk széles körű jellemzőjét - eredendő autodidakta voltát. önerejéből élő és nagyrészt önmagából építkező irodalom vagyunk. Az állítás legjobb költőinkre is érvényes (kivétel csak'Tőzsér, aki tudatosan keres lírája számára megalapozott elméleti támasztékokat), és valószínűleg irodalmunk rendhagyó és szegényes kezdeteiből, rendszertelen és hiányos műveltségéből, töredezett kultúrtudatából, nehezen leküzdhető elszigetelődéséből, zártságából következik. (Szabályt erősítő kivételek, persze, vannak.) Magam Dénes verseiben a kezdetektől érzek bizonyos nyelvi készséget, a szavak zeneisége, a hajlékonyság és puhaság iránti érzékenységet, a ritmus és dallam érzékelésére való fogékonyságot, mint amikor mélyen a lélekben harmonikus melódiák zengenek, feltörni vágyó, csengő dallamok és kellemes intonációk. Ám Fábrynak a fogalmi pontatlanságra vonatkozó észrevétele maradéktalanul igaz. Mint ahogy a sematikus elemek leleplezése is helytálló. Micsoda hatalmas erő a költő modora, az idegeiben, érzéseiben és tudatában élő illúzió, a koreszményből következő (gyakran) hamis tudat, mely képes arra, hogy leigázza az ösztönzö- sen józan és reális valóságszemléletet! Tektonikus mozgásoknak keli jönni, valóságos viharoknak és földcsuszamlásoknak bekövetkezni, hogy a hamis tudat - s a hozzá kapcsolódó „művészi" gyakorlat - háttere lelepleződjön, nyilvánvalóvá váljon és a köLőrincz János felvétele

zösségi akarat elítélje, mint életképtelen s káros jelenséget, pusztulásra kárhoztatott gyakorlatot. „Sematizmus vitánk“ két évig „tombolt“ (1962-63), míg az ötvenes évek esztétikai modellje érvényét veszítette (ismert irodalomtörténeti tény, hogy a vita apropója „Dé- nesék“ költészete volt, Tőzsér Árpád dinamikusabb líraeszményének a fényébe állítva).

A

z új kiindulópont csak a realizmus lehetett. A növekedés kora harccal kezdődött, küzdelem a nyelvvel - a nyelvért! Egyre tudatosabb erőfeszítések a lírai képek sejtető erejéért, a fogalmi pontosságért, a forma kimunkálásáért, a nyelvi kifejezöeróért. Más oldalról: a valóságlátás igazáért, a témáért. Fábry Dénes költészetében a legbiztatóbb új valóságelemeket - szerelmi lírája sikeres darabjait már említettük - természetlátásában és leíró verseiben fedezi fel. Ezt mondja: „Dénes György konstatáló költő. Néz és lát: megállapít. Természetnézése tökéletes és ez nagy költői erény.“ Autodidakta lényéből következik, hogy önmagából építkezik. (Lírikusnál ez természetes, mondhatnánk.) Formaalkotásában nem keres új utakat, hanem a meglevő állandó tökéletesítésén munkálkodik, benső elmélyülésre és megérzett lehetőségeiben való kiteljesedésre törekszik. Olyan ősi versíró erő munkál benne, melynek alapja az egyszerű és ösztönös, de elemi erejű önkifejezés igénye, amely megelégszik a saját belső köreivel, önnön méreteivel. Egyszerű és póztalan, nem kalandoz el önmagától és szűkebb világától, de ezeken a méreteken belül őszinte és igaz tartalmak művészi megformálására képes, és olyan valós értékeket alkot, amelyekben népi közössége bizton és felemelóen magára ismerhet. Mondhatnánk, hogy költészetét a kreativitás kevésbé jellemzi, ám annál inkább a természetes

egyszerűség és a mély őszinteség. A lélek tényeit s nem a titkait keresi!

Ahogy múlnak az évek, úgy sorjáznak- három-négy évenként - Dénes György verseskönyvei. Hallod, hogy zengenek a fák? (1962), Évek hatalma (1966), Az idő börtönében (1970), Mélység fölött (1972). A versekben látványosan elfogynak a sémák és közhelyek, megnő a formai tökély, a meggyőző erő, a lírai tartalom egyértelműen és pontosan kimunkált. A sematikus költészet lényegére érdemes még visszatérni egy megjegyzés erejéig: az előre meghatározott - tehát nem felfedező - tartalmi elemek formálják a nyelvezetet, a fogalmi rendszert és tehetetlenné teszik - ellustítják - a költői képzeletet. Az egyéniség alkotókészségét, a merész és eredeti fogalmazás szabadságát és lehetőségét jócskán korlátozzák. Észre sem veszi s gúzsba kötik a költőt. (Analóg helyzetnek foghatjuk fel a neosematizmusnak is nevezhető „modernista“ verselést, amely ugyancsak lírai közhelyeket variál, és „sematikus" formajegyeket halmoz, mint az ötvenes évek költészete.)

Múlnak az évek, Dénes lírája egyre inkább érzi az idő hatalmát, s hogy az ember útja az elmúlás felé vezet. Az öregedés objektív és elkerülhetetlen biológiai és szellemi szükség- szerűség, törvény, amely ellentmond az ember ösztöneinek és vágyainak, érdekeivel ellentétes. Az emberben élő természet törvénye. Az ebből adódó helyzet - drámai állapot- a költő egyre személyesebb lírájának egyik alapmotívuma. A másik a külső természet. Évszakok, tájak, fák és ég, emberek a mezőn és „fenyéren boróka“, az „ősi“ természet és az emberi természet (társadalom) ölelésében a költő, gondterhelten és álmodozva, látva a szépet és élve rútat, híve a reményben s tűrve a sorsot; a nemzetiségi ember, természetes létében, örömök és bánatok közegében, sors és lét történelmi meghatározottságában. Majd jönnek további könyvek: Szemben a mindenséggel (1976), Fenyéren boróka (1979), Virágzó némaság (1981), s a.legújabb kötet, melynek kézirata a nyomdában van és ez évben megjelenik: Elfogy a fény...

J

ó érzéssel állapítjuk meg, hogy Dénes György költészete kiteljesedett, lehetőségeit betöltve elérte felső fokát. Életműve kordokumentum. Fejlődésének íve tiszteletre méltó, mai szintjéről visszatekintve nagyon messze látni kezdetét. Kortárs költőnk, az érzésbeli és szellemi útitárs értelmében, sorsunk tanúja, hangja hűséges kísérőnk. Lírája kísérletezőinket nem ösztönzi, de az érzelmi őszinteség és letisztult költői hang híveinek örömet szerez. Ilyen költészet becsülettel betölti történelmi szerepét és közösségi hivatását. Nyelvezetéről is szót kell ejteni. Hajlékony és megnyugtató. Verseiben tág tere nyílik a ritmusnak, a benső dallamoknak, a nyelv zeneiségének, melyről már szóltunk. Legutóbb gyermekverseiben játékosságának, nyelvi leleményének is tanújelét adta. Költészete áttekinthető, mégsem felületes, alapjában véve tragikus líra, drámaiságát elemi és ösztönös - tehát nem intellektuális természetű - már-már biológiai eredetű pesszimizmusa adja.

K

érdésfelvetéseket ígértem, mintegy ezzel akarva kiegészíteni és elmélyíteni a felvázolt irodalomtörténeti portrét és pályaképet. Műkritikánk - amennyiben van! - Dénes költészetével - és még sok más egyébbel - alig foglalkozik. A mai irodalmi gondolkodást a jelek szerint nem inspirálja, a tudomásul vétel gesztusára is alig készteti. A kritikus az újat keresi, felfedez! Úgy tűnik fel, a modern műkritika becsvágya, hogy többet mondjon, mint a mű (a szerző). Olyan anyagot kedvel a kritika, amely lehetővé teszi, hogy szellem(esség)ét csillogtassa. A modern alkotótevékenység s a hozzá társuló kritika tehát más utakon jár. De mellőzheti az irodalomtudat a történeti áttekintést, a fejlődés érzékelését és a jelen szellemi előzményeit? Mai öntudatunk, önismeretünk elhanyagolhatja múltja üzenetét, gyökereit? Tudom, az irodalmi - formateremtó - fejlődés nem folyamatos, nem egyenesvonalú, az alkotó érzékelés és indulat térben és időben kalandozik. A jelen alkotója nem a tegnapi épület tégláit rakja feljebb, hanem az alapoknál kezdi és új épületet emel. A művészi egyszeriség és eredetiség törvényei nem a folyamatosságból táplálkoznak. De a szellemi magatartás s annak etikai összetevője, az írói kultúrtudat és humánumeszmény, mely a mű értékének és egyetemességének biztosítéka, folyamatosságérzés és múltismeret nélkül érvényes aligha lehet. Ma bőven és hévvel - s tegyük hozzá: joggal - beszélünk identitás- és érték- zavarróh az egyéniség széthullásáról és hamis' közösségi tudatról, ágálunk mindezzel, de következetlenül. Siránkozunk a jelenségek felett, de (valószínű) okait illetően tanácstalanok vagyunk. Magam egyik oknak a végleges jelenben élést, a történeti összevetés és historikus értékelemzés hiányát tartom. A művészi érték, a mű egyszeri és ismételhetetlen, de az alkotás törvényei folyamatosak, az íróiművészi érzékelés és teremtő indulat öröklődő történelmi termék. Az író a jelenben ír, de tudata a múltból táplálkozik, ezért mai eredményeinknek az ötvenes évek esetlegességei (is) közvetlen - és tanulságos - előzményei. Dénes György költészete pedig élő híd múlt és jelen között.