Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-05-20 / 20. szám

mYlUUTIMG ffi MEGOIIILAI

Lényegében már három éve folyik a nyugati sajtóban a vita arról, hogy lehet-e hinni az új szovjet külpolitikának, s a kérdésfeltevéskor a főtitkár személyét veszik célba. Kezdetben túlsúlyban voltak azok, akik a szovjet külpolitika gyors stílusváltásában, rugalmasságában, a nagyszabású békeoffenzívában csak propagandát láttak. Három év nagyon rövid idő, különösen ha történelmi távlatokban gondolkodunk, s a külpolitikai peresztrojkát is egy folyamatnak, mégpedig a kezdeteknél tartó, állandóan fejlődő - s mint ilyen: változó is - folyamatnak kell tekinteni. S éppen az idő rövidsége miatt meglepőek e külpolitika eredményei. A Nyugat ma is azon rágódik, hogy komolyan gondolja-e Gorbacsov azt, amit mond vagy pusztán megtévesztésről van-e szó. Csakhogy ma már sok esetben más a kérdésfeltevés hangneme, s más a válasz is. Nyugati politikusok felismerték a szükségszerűséget: komoly, objektív választ kell keresniük, hiszen a peresztrojka nem pusztán szovjet belügy.

Túl a puszta felismerésen, meg is próbálkoznak - társadalmi rendszerük korlátain belül maradva - az objektív válaszadással. S ez jó dolog. Az úgyszintén, hogy közben egymással is vitáznak. John Galvin, a NATO európai erőinek főparancsnoka nemrégiben, a nukleáris tervezőcsoport ülésén kijelentette, hogy a három év alatt semmi újat nem hozott a szovjet külpolitika. Ugyanazon a napon Genscher nyugatnémet külügyminiszter arról beszélt, hogy a Szovjetunióban valóban forradalmi változások mennek végbe, s Gorbacsov szavait igenis tettek követik, példaként az afganisztáni rendezést említette. Az amerikai George Ken- nan, egykori moszkvai nagykövet a Die Zeitben előszót írt Gorbacsov könyvéhez. Ebben azokról, akik azt állítják, hogy a szovjet haderő támadásra készül, s az új szovjet megfogalmazások csak félre akarják vezetni a Nyugatok megállapítja: ,,... minden képzeletet felülmúlóan hiányzik belőlük a realitásérzék Gorbacsov álláspontjának megértéséhez“.

Nem is lehetett elvárni, hogy a Nyugat egyszerre megérti a változások lényegét, s a vitákból is kiérezhető egy jókora adag tanácstalanság, mert az új szovjet külpolitikai filozófiának köszönhető, az évtizedes korlátokat és tabukat ledöntő gyakorlati lépések egyáltalán nem férnek bele a korábbi ellenségképbe, a másik érdekeiről alkotott elképzelésekbe. Az új gondolkodás nélkül megszülethetett volna-e a decemberi rakétaszerzödés? A kettős nullamegoldás még négy-öt éve - amikor az egyensúlyt és egyenlőséget főleg a számszerű azonosságban mérték - a szovjet értékelés szerint elfogadhatatlan volt. Hasonló jelenségnek lehetünk tanúi a regionális válságok megítélésében, amit a legjobban az afganisztáni rendezés bizonyít.

2

Ha tömören jellemezni akarnánk a mai szovjet külpolitikát, két fogalmat lehetne említeni: folytonosság és változások. Hiszen a legalapvetőbb cél, a béke megőrzése a lenini Békedekrétum óta nem változott, változtak azonban - a 70-es évekhez vagy a 80-as évek első feléhez képest is - a béke biztosításának eszközei. Hogy pontosabbak legyünk: hangsúlyeltolódások következtek be, s ez főleg a biztonságpolitikában érezhető. Korábban a leghatékonyabb eszköz a katonai volt, vagyis a védelmi képesség növelése (kétségtelenül meg kellett teremteni a hadászati paritást). Ennek jelentőségét ma sem lehet elvitatni, de a biztonság szavatolásának a politikai eszközei kerültek az előtérbe.

Miért? Külső és belső tényezőkben, azok bonyolult összefonódásában kell keresni a választ.

A nemzetközi helyzet, a katonai szembenállás és a haditechnika fejlettségi szintjének elemzése elvezetett a felismeréshez - amit Gorbacsov és Reagan első, 1985 novemberi genfi csúcstalálkozóján megerősítették -, hogy egy atomháborúnak nem lehetnek győztesei. Vagyis egyetlen ország biztonsága sem szavatolható csupán katonai-műszaki eszközökkel; s egyik állam sem növelheti a saját biztonságát mások rovására. De miért csak az 1985 áprilisi KB-ülés után nyert ekkora hangsúlyt ez a felismerés, olyat, amely parancsolóan vetette fel a megvalósítás szükségét is. Egy vagy két évvel korábban mindez talán nem volt igaz és időszerű? Dehogynem. Jevgenyij Primakov akadémikus egyik tanulmányában azt a feleletet adja, azért, mert azelőtt még soha nem nyilvánult meg annyira a bel- és külpolitika közötti szoros összefüggés. De fogalmazhatnánk így is: ekkor kezdődött meg az előző időszakban hozott téves döntések felülbírálásának folyamata, a társadalom, a gazdaság reális helyzetének a felbecsülése A szembenézés a lakkozatlan valósággal pedig csak egy következtetéshez vezethetett: a hangsúlyt a gazdasági és szociális fejlesztés meggyorsítására kell helyezni, e nélkül az előrelépés nem valósulhat meg. (S ez magával hozta mindazt, amit napjainkban az átalakítás címszó alatt értünk: az egyre szélesedő demokráciát, a glasz- nosztyot, a gazdasági mechanizmus átalakítását és így tovább.) Természetesen e folyamatnak olyan vonatkozása is van, hogy optimalizálni kell a termelési és a megbízható védelemhez szükséges kiadásokat is.

Különösen hangsúlyozni kell az optimalizálásnak a jelentőségét, kulcsfogalomnak érezzük, hiszen elindít egy láncreakciót. Az optimalizálás a Szovjetunió esetében természetesen a katonai kjadások csökkentését kell hogy jelentse, hiszen a fő cél a gazdasági és szociális fejlesztés. S ha ez így van, ehhez kell igazítani a külkapcsolatok egész rendszerét; elsődleges társadalmi érdekké válik a leszerelési politika, ami nem valósulhat meg a régi módon és a régi eszközökkel; a nemzetközi kapcsolatokban is érvényesülnie kell az új gondolkodásmódnak. A szocialista országok egymás közötti viszonyában, a szocialista és a fejlett tőkés országok, valamint a szocialista államok és a fejlődő világ viszonyában is.

Leglényegesebb célként fogalmazta meg a XXVII. kongresszus a párt külpolitikai stratégiája számára: ,,Az ország gazdasági és társadalmi fejlődésének alapvető feladatai meghatározzák az SZKP nemzetközi stratégiáját is. Ennek fő célja teljességgel világos: biztosítani a szovjet nép számára, hogy szilárd békében és szabadon dolgozhasson.“ A tavaly januári KB-ülésen az átalakítás objektív szükségszerűségét indokolva Gorbacsov az eddig elért történelmi sikerek méltatása mellett a hibákat elemezve rámutatott, hogy az SZKP KB és az ország vezetése „szubjektív okokból kifolyólag nem volt képes időben és teljés mértékben értékelni a változások szükségességét, a társadalomban mutatkozó válságjelenségek elhatalmasodásának veszélyét...“. Majd pedig: „A nemzeti jövedelem növekményének üteme a legutóbbi három ötéves tervidőszakban több mint a felével csökkent. A hetvenes évek kezdete óta a tervek legfőbb mutatóit nem teljesítették. A gazdaság egésze kelletlenül fogadta az újdonságokat, nem volt rugalmas, a termékek jelentős részének minősége nem felelt meg a követelményeknek...“. Megint más helyütt a ,.válság előtti“

helyzetről beszélt, majd pedig arról, hogy a tudományos-műszaki fejlődésben a legfejlettebb országokhoz viszonyítva nőtt a lemaradás. Több fejlett ország rugalmasan reagált a hetvenes évek gazdasági válságára: a gazdaság szerkezeti átalakításával, technológiai fejlesztéssel. Ezzel a szocialista országok nem tartottak lépést.

3

Mindezt figyelembe véve - és itt vissza kell utalni egy korábbi gondolatra a külső és belső tényezők összefonódásáról - jutottak el szakírók az objektivizálás emlegetésekor a megállapításhoz, hogy a hetvenes évek második felétől kezdve egyre érezhetőbbé válik a Szovjetunió nemzetközi elkötelezettségeinek és a belső gazdasági potenciálnak az összehangolása. Ez is egy olyan összefüggés, amit figyelembe kell venni, amikor arról beszélünk, hogy a szovjet külpolitika ma elsősorban politikai eszközökkel operál az egyes regionális problémák megoldása során is. Nem titok, hogy a szocialista országok - s elsősorban a Szovjetunió - mindig és hathatósan támogatták a szociaiista orientációjú fejlődő országokat. Nézzük azokat, amelyekben évek óta konfliktusos a helyzet. Ezek mindegyikében rendkívül nehéz a gazdasági helyzet, hatalmas összegeket emészt fel a honvédelem, a háború, a fejlesztésre alig, vagy egyáltalán nem jut, s az egyedüli lehetőségük a talponmaradás- hoz a szocialista országoktól kapott támogatás volt. Afganisztánból kivonják a szovjet csapatokat, a Szovjetunió mindent megtett a megnyugtató politikai rendezés érdekében. Kambodzsa: folyik a nemzeti megbékélés meghirdetett programjának a megvalósítása, az országból két éven belül mindenképpen kivonják a vietnami csapatokat. Angola: az előző kettőhöz hasonlóan a szembenálló felek között az erőviszonyok úgy alakultak, hogy katonai eszközökkel nem lehet eldönteni a helyzetet. Itt is megkezdődtek a tárgyalások, s szóba került a kubai csapatok kivonása, természetesen ha a rendezési feltételek kölcsönösen elfogadhatók lesznek. Vagyis az évek óta húzódó válsággócokban felgyorsult a rendezés politikai eszközökkel történő folyamata.

Persze ez nem jelenti a támogatás megszüntetését, hanem a segítségnyújtás valamiféle szerkezeti átalakítását, összhangban a már említett belső erőforrásokkal, s figyelembe véve, hogy a Szovjetunióhoz hasonlóan a testvéri országok többségében nagyszabású belső átalakítás folyik. A legtömörebben talán úgy lehetne megfogalmazni: a Szovjetunió természetesen továbbra is tudatosítja felelőségét, amely reá hárul, mint a világ első szocialista államára, szocialista nagyhatalomra; szolidáris a felszabadító mozgalmakkal, de sokkal árnyaltabban kívánja figyelembe venni, mennyire értek meg egy-egy országban a változások feltételei.

Két további terület prioritása kapott hangsúlyt az utóbbi időben a szovjet párt nemzetközi tevékenységében. Az egyik a szocialista országok egymás közötti viszonyával, a másik a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom helyzetének megítélésével kapcsolatos. Mindkét témakörnek nagy figyelmet szentelt Mihail Gorbacsov tavaly novemberben, az októberi forradalom 70 évfordulója alkalmából tartott ünnepi ülésen (november 2-án) elhangzott beszédében, majd a kommunista, szocialista, szociáldemokrata pártok, demokratikus és felszabadító mozgalmak, szervezetek részvételével megtartott nemzetközi találkozón (november 4-én) elhangzott beszédében is.

Dinamikusabbá, hatékonyabbá akarja tenni a Szovjetunió a szocialista országok egész kapcsolatrendszerét, ez például az első, a genfi szovjet-amerikai csúcstalálkozó utáni gyors tájékoztatás és a nézetegyeztetés során vált szembetűnővé, de említeni lehetne a KGST-n belüli együttműködés átalakítását, tökéletesítését célzó erőfeszítéseket is. Úgyszintén sokszor kapott hangsúlyt a közös vonások és célok mellett az egyes szocialista országok belső sajátosságainak, eltérő jegyeinek a figyelembe vétele, a szocialista út sokszínűsége.

Hasonló módon közelíti meg a Szovjetunió a nemzetközi kommunista mozgalmat, azt a mozgalmat, amely az utóbbi évtizedekben számos gonddal, ellentmondással, nézeteltéréssel küszködött. Idézzünk a másodikai beszédből: ,,A Komintern, a Tájékoztató Iroda, sőt a kötelező döntéseket hozó nemzetközi tanácskozások időszaka elmúlt. De a nemzetközi kommunista mozgalom él. A pártok teljesen és visszavonhatatlanul önállóvá váltak. Mi már a XX. kongresszuson szóltunk erről. Igaz, hogy nem rögtön szabadultunk meg a régi beidegződésektől. .. A nemzetközi kommunista mozgalom fordulópont előtt áll, ugyanúgy, mint a világ fejlődése és az őt mozgató erők." A november negyedikén elhangzott Gorbacsov- beszédből: ... „a haladó erők között a kapcsolatrendszer magasabb szintű kultúrája kívánatos. Olyan, amely lehetővé teszi tapasztalataink sokszínűségének a felhalmozását, segíti környező világunk megértését, annak sokféleségével és ellentmondásaival. A «mindentudás gőgje« rokonságban áll azon aggályokkal, képesnek bizonyulnak-e az új problémák leküzdésére, és egy olyan, mindmáig meglévő szokásról tanúskodik, hogy -automatikusan visszautasítják a sajátjuktól eltérő álláspontokat. így pedig nem alakulhat ki sem párbeszéd, sem termékeny vita; a fő baj viszont az, hogy ennek maga az ügy látja kárát."

Anatolij Dobrinyin a Béke és Szocializmus folyóirat munkájáról áprilisban megtartott prágai értekezleten vázolta azokat a gondokat, amelyekkel a nemzetközi kommunista mozgalomnak szembe kell néznie, s a megoldás módjáról is beszélt. Kijelentette: szemmel láthatóan lemaradtunk a huszadik század végére jellemző realitások lényegének az elemzésével, értékelésével. Ezt pótolni kell, szükséges az új elméleti kérdések elemzése.

Ezek közül most ketföre szeretném felhívni a figyelmet, amelyek nélkül nehezen érthetők meg az új külpolitikai filózófia alapjai, s az e filozófia szellemében fogant gyakorlati lépések, amelyek közül már többet említettünk is.

s

Az egyik időszerű elméleti kérdés az egyetemes emberi, valamint az osztályérdekek és problémák közötti viszony. A másik pedig a nemzetközi társadalmi fejlődésben, s ezen belül a kapitalizmus fejlődésében tapasztalható új jelenségek vizsgálata, hiszen a tőkés társadalom sokkal életképesebbnek bizonyult, mint korábban, például a szocialista építés kezdeti éveiben gondolták.

Világunk alapvető tendenciáit és ellentmondásait jellemezve a XXVII. kongresszuson tartott előadói beszédében Mihail Gorbacsov kijelentette: „A történelem ménete, a társadalmi haladás egyre parancsolóbban követeli az államok és népek világméretű, konstruktiv, alkotó együttműködésének megteremtését, s nemcsak követeli ezt, hanem meg is teremti ehhez a szükséges politikai, anyagi, társadalmi feltételeket.

Az ilyen együttműködésnek meg kell akadályoznia az atomkatasztrófát, hogy a civilizáció fennmaradhasson. Ehhez közösen és mindenki érdekében más kiéleződött globális problémákat is meg kell oldani. A két rendszer versengésének, konfrontációjának összekapcsolásában, a világ országai közötti egyre fokozódó kölcsönös függőség tendenciájában rejlik a jelenlegi fejlődés reális dialektikája. így, az ellentétek küzdelmében, nehezen, bizonyos mértékben mintegy tapogatózva alakul ki az ellentmondásos, de kölcsönösen összefüggő és sok mindenben egységes világ. “ Az ellentétek egységéről és harcáról van itt szó, arról, hogy a szocializmus és kapitalizmus harcát már nem a két rendszer összefüggései nélkül tárgyalja.

Ez az idézet arra volt jó a Nyugaton néhány ideológusnak, hogy úgy állítsák be a dolgot, mintha a szovjet párt feladta volna az osztályharc elméletét, s helyette a világméretű integráció tendenciáját helyezi előtérbe. Tényleg erről lenne szó?

A kongresszusi definíciót az ellentétes és mégis egységes világról november 2-án mondott beszédben tovább pontosította: ,.Ennek oka a világgazdasági kapcsolatok nemzetközivé válása, a tudományostechnikai forradalom átfogó jellege, a tájékoztatási és híradási eszközök alapvetően új szerepe, a föld erőforrásainak helyzete, a közös ökológiai veszély, a fejlődő világ valamennyiünket érintő, kiáltó szociális problémái. A legfontosabb ok mégis az, hogy az emberi nem túlélése kérdésessé vált...“. Másutt: „A békés egymás mellett élés lenini koncepciója, természetesen, változásokon ment át... mint a győztes proletariátus osztálypolitikájának folytatása, a későbbiekben, s különösképpen az atomkorszakban, az egész emberiség túlélésének feltételévé vált.“

„így a társadalmi fejlődés érdekeinek elsőbbségéről szóló lenini elmélet új értelmet és jelentést kapott.“

S .még egy rövid idézet a két nappal későbbi beszédből: „A szocializmus számára ebben az irányvonalban mintegy ötvöződnek magának a rendszernek az osztályérdekei az összemberi érdekekkel. “

Szó sincs tehát az egyetemes emberi és az osztályérdekek szembenállásáról, hanem arról, hogy a mai világban a kettő összefonódik, feltételezi egymást. Tehát a nemzetközi munkásosztály harca a saját érdekeiért egyben az egyetemes emberi érdekekért, a globális problémák megoldásáért folytatott küzdelem is. Az egyetemes és az osztályérdek viszonya ez esetben egyáltalán nem kizáró, s az új filozófia a jelenkor parancsoló szükségleteinek megfelelően az egyetemes érdeket helyezi előtérbe. E hangsúlyeltolódás gyakorlati vetületei- ként tekinthetünk a Szovjetunió külpolitikai kezdeményezéseire. S amiért mindez van: a túlélésért az atomkorszakban.

Dobrinyin említett beszédében is a probléma két aspektusára hívta fel a figyelmet: 1. Korábban a marxisták úgy vélték, az osztályelnyomás felszámolását az összemberi problémák megoldása fogja követni. Ma pedig nem lehet sikerre számítani az osztályharcban, ha nem tűzzük zászlónkra az összemberi jelszavakat és feladatokat. 2. Miként kapcsoljuk össze konkrétan az egyetemes és az osztályérdekekért folytatott harcot? Ez a feladat csak úgy oldható meg, ha minden országban figyelembe veszik az adott nemzeti specifikumokat.