Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-05-13 / 19. szám
en és vártam. Halo- meg újra ellenóriz- jzemanyagot, még /amban, hogy ma- bolygólakót. A na- (lea csak nem jött. témben, fejem a te- roltam mindent fel- ■pgész expedíciót, kísérleteinket, sőt, térek. így éreztem, m ennek a bolygó- ; hiába viaskodtam a motorok a kellő próba kifogástalan, ti, az irány megad- llenörzö rendszere rzet mindenhonnan lűszerfalon kigyúlt emegett, mint mina marakodás, a vér látszott. Úgy tűnt néhányan a házak mások fákra mász- zkesen mozognak, lint a majmok. Klea nem kell. Fennáll 5k a civilizációnak ssal fenyegeti a mi i egész személyze- i/agy kockáztassak, esítjük küldetésün- Vlégsem gondolha- meimre, nem leheindulásra, már csak kiálló kis indítókart ogy bekapcsoljam lóvét. E pillanatban ^hajtásra gondolok, ejlő tényleges ener- áldozatvállalására, 3lemről, az élveze- nről is csak azért, a körülöttük lévő riinél jobban meg is arról van szó, ami , hogy arra a sorsra t, csak azért nem orba, midőn a tech- lés minden gondját, ükség a produktív elem a karom. Ne- ilat, mintha az űrru- a kezem. Észre se íi az indítókart. in mentettem meg jediciót, mert e fur- telen hatalmas víz- •nmisült víztározók- iz űrhajó emelkedni • nem mutatott sem- ékembe és azt hit- imtól. Elvesztettem em láthatom soha roltam abban a kris- most érzem igazán, m! Minden odalett. Eddig még sosem at, pedig a világúr- vagy tizenkétszer án sikerült megsza- omasztó hatásától, skörzetét. Tudtam, lető fájdalmat nem sokszorosára, hajló érzés, melyet mely oly sokszor iilajdonképpen neki ík embernek a tűz valami - a sírás. MIKLÓS fordítása MOLNÁR GÉZA Irigylem ót az álmaiért. Én vagy álomtalanul alszom, vagy ke- délytelen, monoton, szürke álmokat hagyok az éjszakában, gyakran ismétlődő motívumokkal, ezért sokáig fel tudom idézni őket, hónapokkal később is. ... Párizsban vagyok, de ez egészen másfajta Párizs, mint amit valóságosan megismertem, ahol oly sokszor megfordultam. Ez nem a büszke szépségű, szivárványló szí nekkel, a gazdagság méltóságával átszőtt Párizs, nem a művészvilág romantikáját őrző Montmartre, még csak nem is a szomorúságuk ellenére is csodálatosan érdekes párizsi temetők. Álmaim Párizsában szürke omlásokkal tarkított, hepehupás, úttalan, szabálytalan, kopár térségeken járok, valahová el szeretnék jutni, férfiak és nők álldogálnak, mozognak a közelemben, szürke, színtelen emberek, eligazítanak, merre kell mennem, épületek, falak között járok, s érzem, nem fogom megtalálni a helyet, amit keresek, minden megismerhetetlen a sötétszürke égbolt alatt. Vagy: panzióban lakom, de nem tudom, melyik is a szobám, a társalgóban, a folyosókon minden színes, tarka, ám olcsó bóvli. Nem tudom, mit fogok enni, csak sejtem, hogy ez is valami semmit érő ebéd lesz, mellesleg nincs is elég pénzem, még annyi sincs, amivel ezt a sok vacakságot ki tudom fizetni. Fogalmam sincs, mit keresek itt, mit akarok elérni. Minden idegen, lehangoló, értelmetlen és vigasztalan. Ilyesmiket álmodom Párizsról. Máskor meg utazom. Pályaudvaron, vagyok, keresem a vonatomat, de látom, távolabbi sínpárról, épp most húz ki gyorsuló sebességgel az a dízelmotoros, erős, szép szerelvény, amit már úgysem érhetek el, amiről lemaradtam. Aztán találok vonatot, de a személyszállító vagonok falai vakolatlan, vörös télgából készültek. Zsúfolt a kocsi, a vonat nem indul, az emberek, sok köztük az asszony, élénken beszélnek, de nem értem őket. Aztán már megy a vonat, de nem tudom, hová. Valahol leszállók, mintha Alsógöd lenne, s megint a homályos bizonytalanság: miért is vagyok itt? Évtizedek óta álmodom az iskolát, ahol felnőtt fejjel vizsgáznom kellene, de hiába futom körbe a hosszú folyosókat, emeleteket, nem találom az én tanmenetemet, és a vizsga anyagából semmit, de egyáltalán semmit nem tudok. Csupa fiaskó, kudarc - ilyesmiket álmodom. Feleségem mindig tovább alszik, mint én. Óvatosan kelek, nehogy felébresszem, a konyhában megfőzöm a feketémet, elrágcsálok egy kekszet, azután a nappaliban kávézom. Üldögélek a piros kereveten, fázósan beburkolózom fürdóköpenyembe, mint az őszi reggelek nehezen oszló homálya, nyirkosság, szemerkélő eső, szél rázza a fákat, engesztelhetetlenül sodorja a platánleveleket. Kortyolgatom a kávét, morózusan, rosszkedvűen. Feleségem jön ki a hálóból, tántorog a nevetéstől, hosszú hálóinge a szőnyeget söpri, ahogy meggörnyed, s az oldalát tapogatja, úgy kacag, szinte érzem, megnyílnak a falak, jókedvének varázshullámain elkerülünk valami földöntúli, szikrázó, ezüstfényú világba. „Jaj, nem bírom - mondja a nevetéstől fulladozva, s lerogy mellém -, képzeld, mit álmodtam. De éppen most, mielőtt felébredtem ..." „Jó, várj, megfőzöm előbb neked is a kávét. Megiszod, aztán elmeséled.“ Reménytelen kísérlet ez, hogy valameddig még őrizzem ezt a jó reggelrmagányt, morózusságomat, rosszkedvemet, amiben semmire sem gondolva még néhány percre el tudok bújni a világ elől. Visszahúz maga mellé: „Nem, most kell elmondanom, mert elfelejtem.“ - „No jó, kezdjed.“ „Buenos Airesben voltam, a szállodaszobám asztalán ott hevert a Life, tudod, az a képes amerikai magazin, s a címoldalán nagy betűkkel a felirat: Mit jelent Emilnek lenni? S nagy cikk a belső oldalakon, hogy az Emilek összegyűltek a világ minden részéből, megvitatják az egyetlen napirendet: Mit jelent Emilnek lenni; aztán ott voltam a kongresszusi teremben, a sok ezer Emil özött, a színpadon vörös függöny, aranyló barna atmoszféra a falakon, a levegőben, aztán a függöny felment, ott ült hosszú asztalnál az elnökség, csupa Emil, mert ott mindenki Emil volt, s kezdődött a bevezető előadás, amit egy kopasz, lapos Emil tartott, s hosszan fejtegette: Mit jelent Emilnek lenni?“ Én is nevetek, már ráz a röhögés. Még napokig jár eszemben az Emilek kongresszusa. Csakugyan, mit is jelent Emilnek lenni? Nyilvánvalóan semmi mást, mint Gézának, Istvánnak, Károlynak vagy akárki másnak. Vagy talán mégis van benne valami? A témában és a névben? Meglehet. Nagy Lajos bánatosan mesélte egyszer Tamás Aladárnak, hogy hiába volt ö szocialista író, jó író, mégis Babitsnak adták a legfontosabb irodalmi lap szerkesztését. Tamás Aladár vigasztalta: „Majd ha újra győz a szocializmus, másképp lesz.“ Nagy Lajos legyintett: „Meglátod, akkor is a Mihá- lyok fognak szerkeszteni, nem a Lajosok...“ Sokat gondolkodom ezen is. Talán a Lajosban az „a“ és az „0“ barnasága, borongóssága? A Mihálynak pedig az „i“ és az „á“ dinamizmusa, lendülete? Mi volt az, amire Nagy Lajos ráérzett? Az is járt az eszemben, Örkény vagy az öreg Karinthy micsoda pompás groteszket tudott volna írni ebből az álomból, az ötletből: az Emilek világkongresszusa. Mit jelent Emilnek lenni? Másik reggel megint nevetve ébred a feleségem. „Már megint álmodtál?“ - kérdeztem bosszúsan. Az isten verje meg ezt a nyomorult világot, hogy lehet ilyen teliszájú nevetéssel, jókedvűen ébredni? De már mondja is: „Képzeld, volt egy krokodilom. Pórázon vezetgettem, és éppúgy tudtam vele beszélgetni, mint az emberekkel. És otthon voltam, megyek be a szobába, s látom, hogy az én krokodilom két lábon áll, tükröt tart maga elé, a másik mellső lábával egy reszelöt tart és azzal reszeli a fogát. Hát te mint csinálsz? - kérdezem tőle. Azt mondja, hogy nagyon fáj a foga, mert ö fogfájós krokodil, azért reszeli a fogát. Elviszlek inkább a fogorvoshoz, ajánlottam neki. Kijelentette, ö nem bízik a fogorvosokban, azok mind pancserek, ő kireszeli a fogát, ahogy kell. Hát így éldegéltem a krokodilommal...“ „A fogfájós krokodil“ - gondoltam, nem is rossz cím, egyszer ezzel is lehetne valami ifjúsági vagy gyereksztorit írni. Aztán észbe kapok. „Kettesben a krokodillal. Meg az Emilek. Ejnye, én hol vagyok a te álmaidban? Soha nem álmodsz velem.“ „Dehogyisnem - mondja. - Éppen tegnap reggel... csak amikor felébredtem, te már elmentél a kiadóba. Azt álmodtam, hogy te vagy az anyukám. Te szültél engem és te vagy az anyukám. Én még egészen kicsi voltam, és ott ugráltam az Íróasztalodon, a kéziratpapírjaid meg a tolláid körül. És nagyon mérges voltam, hogy folyton csak írsz, ahelyett, hogy engem tisztába tennél, mikor már pisis a bugyikám...“ Szavai nyomán felidézódött bennem az édesanyja, ki már évtizede a temetőben nyugszik. Bámulatos energiájú, apró kópé- ságokra, tréfára mindig kész, aranyos-drága öregasszony volt. A koráról egyszerűen nem vett tudomást. Mondja egyszer: „Meglátogattam egy öreg bácsit, itt lakik az utcánkban, elég nehezen mozog már...“ Gyanakodva kérdeztem: „Hány éves az az öreg bácsi?“ „Hát van már vagy hatvan.“ Anyósom ekkor volt hetvenöt éves... Ahogyan futnak velünk az évek, egyre szembetűnőbben tapasztalom, hogy a lánya öt formázza. S néha arra gondolok, talán jó is ez, hogy ennyire kétfélék vagyunk. Hogy én ilyeneket álmodom, ő meg olyanokat. Hogy azokkal a kitalálhatatlanul furcsa álmaival, az önfeledt nevetéssel kiragad a reggeli depresz- szióból. Muszáj vagyok vele nevetni - s utána már nem is olyan lehangoló az előttem álló nap sok rosszízű, kedvetlenító gondja. S oha nem lehet tudni, ki miért veszíti el az emberek bizalmát. Itt van például szegény Vilcsik Pál esete. Ő aztán igazán nem szolgált rá a kegyvesztettségre, hiszen mindent megtett azért, hogy megbízható legyen. Szorgalmas, becsületes volt, és ami a legfontosabb, figyelt. Azon kevesek közé tartozott, akik bármikor szó szerint fel tudták idézni ki, mikor, hol és mit mondott. Nem hordott magával magnetofont, rejtett kamerát, sem lehallgató készüléket, csak szorgosan jegyzetelt. A legjelentéktelenebb értekezleten is írt, s nem úgy, mint mások, a látszat kedvéért, hanem pontosan. E tulajdonságát apjától örökölte, aki évtizedeken át banktisztviselő volt, a legprecízebb ember, akit Vilcsik valaha is ismert. Ezért nemcsak szerette, hanem tisztelte is az apját, mint követendő példaképet. A szeretet általában elfogult, de a tisztelet az nagyon is őszinte érzés, mert mozgató rugója a ráció. Az öreg Vilcsik kicsi korától kezdve arra nevelte a fiát, hogy semmit ne gyűlöljön jobban a pontatlanságnál.- Minden bajnak az oka a világon, hogy az igazságot meghamisítják - mondogatta. - Az emberek összevissza beszélnek és másnap mindent elfelejtenek, mi rosszabb, letagadnak. CSICSAY ALAJOS pon aztán eszébe jutott édesapja okos tanítása, betért a legközelebbi papírboltba és megtömte a táskáját jegyzetfüzetekkel és írószerekkel. Munkához látott. Míg mások végigbóbiskolták az Egyetlen módon tudod elejét venni e csalárdságnak, ha jegyzetelsz. Bárhol légy is, készíts magadnak feljegyzéseket, s ha szükséges, lapozd fel a noteszodat. A fiatal Vilcsik eleinte megfeledkezett az atyai intelmekről, de csakhamar tapasztalnia kellett, hogy lépten-nyo- mon ellentmondásokba botlik. Egy naértekezleteket, lopva újságot olvastak vagy keresztrejtvényt fejtettek, addig ő figyelt és írt. Rövid gyakorlás után olyan csodálatos képességre tett szert, hogy gyorsírás nélkül is rögzíteni tudott minden elhangzott mondatot, szinte szóról szóra. Feltételezhetné az ember, hogy szörnyű feladatra vállalkozott, de nem. Azelőtt minden gyűlést pokoli kínok között ült végig. Hol aludt, hol a gondolatai kalandoztak el. Ám, más lett a helyzet a megnyitó szavaktól a felszólalásokig, sőt a zárszó utolsó mondatáig mindenre emlékezett. A hibát akkor követte el, amikor eldicsekedett az apai örökséggel. Nem a jegyzetelést rótták fel neki, hanem azt, hogy mindenről tud. Az ilyen embertől jó óvakodni. Fel sem tűnt Vilcsiknek, hogy lassan elhúzódnak tőle az emberek. Előbb csak a székek maradtak üresek mellette, majd a folyósón is kitértek előle. Kihagyták a szülői munkaközösség választmányából, s egyre kevesebb meghívó érkezett címére. Végül már egy sem. Ö azonban annyira belefeledkezett a jegyzetelésbe, hogy ezt nem tudatosította. Irt, ahol csak tudott. Hiába tették neki szóvá, nam használt. Névtelen levelekben fenyegették meg, végül a nagynyilvánosság előtt bírálták. Ám Vilcsik ekkor is írt szüntelenül. ;ek valouch RAFAEL ALBERTI m r m ■ ■ fr irtási idő Extremadura gyermekei yesen feladtam a gondolatot Az extremadura gyermekek iltészetböl hasznot húzhatok mezítlábasok. vegírása Ki lopta el cipőjüket? •nése közt t egy lakótelep nevelni kölyköket Itetni tnnákat A hőség s a hideg megsebzi őket. Ki vette el ruhájukat? Ágyukat és álmaikat inak eső korbácsolja. Ki tette rommá házukat? Idalkorrektura végre )t látott Nem tudják egyetlen ; teljesen világos csillag nevét sem. tett volna írni ' Ki döntötte le iskolájukat? igazabbul Az extremadurai gyermekek élet valójában szebb szomorúak és komolyak. lyennek látszott rtelme Ki lopta el játékaikat? •lyett an szedve BALÁZS F. ATTILA fordítása HARASZTI MÁRIA fordítása Gyökeres György felvétele
