Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-05-13 / 19. szám
HmnLHKIflaiLBÉPRHfK V. A pokol tornácából Jandó - Hegyi Jánost becéztük így - hívta fel rá a figyelmemet. Ő korábban a nagykanizsai internáló táborból került Garanyba (Hron). (Nyugalmazott honvédezredesként 1983-ban Budapesten hunyt el.) Az újonnan jött őrizetest Nagykanizsáról ismerte. - Beszéltem vele - újságolta arra kért, hogy rajtad kívül másnak ne szóljak róla. Azt akarja, minél kevesebben tudják meg, hogy közénk tartozik, mert amilyen gyorsan lehet, ki kell innen kerülnie, ha másképp nem sikerül, megszökik. Segítenünk kell neki. Fodor Zoltán, mint megtudtam, körülményes úton, nem kevés viszontagság után került a táborba. (Nagyköveti rangban a Magyar Népköztársaság képviselője volt az egyik Bécsben székelő nemzetközi szervezetben, s az általam itt elmondott epizódot ó is megírta a Kozmosz sorozatban 1964-ben megjelent „Az A-3131-es hazatér“ című könyvében. Egy ideig Franciaországban élt, ott dolgozott a mozgalomban. Korábban itthon a politikai rendőrség túlontúl ismerte, ezért a harmincas évek közepén el kellett mennie. A spanyol polgárháború idején ő is harcolt a nemzetközi brigádban. Amikor a spanyol köztársaság összeomlott, sok más antifasisztával együtt megjárta a különféle táborokat, míg végül sikerült kijutnia a Szovjetunióba. Onnan jött haza, hogy felvegye a kapcsolatot a központi bizottság itthoni tagjaival. Negyvenhárom júniusában Rózsa Richárddal és Visontai Ilonával megszállt lengyel területen ejtőernyővel ért földet. Rózsa Richárdot a fasiszták felfedezték, a velük vívott tűzharcban esett el. Őt másodmagával egy Lemberg körüli erdőben bujdosó fegyveres csoport ejtette foglyul. Ezek eszmények és célok nélküli emberek voltak, áldozataikat kifosztották, feltehetően gyilkosságoktól sem riadtak vissza. Hajszálon függött Fodorék élete is. Csak nagy nehézségek árán tudták folytatni útjukat. Sok küzdelem árán eljutottak Lembergbe. Onnan lengyel segítséggel kerültek át magyar ■területre. Már úgy látszott, hogy célhoz érnek, amikor csendőrökbe botlottak. Igazoltatták, majd letartóztatták őket. Néhány hetes nehéz tortúrán estek át. Azt vallották, hogy Francia- országból tértek haza. A csendőrök nem tudták kiszedni belőlük, hogy hol jártak franciaországi tartózkodásuk és a hazaérkezésük közötti időben. így kerültek a nagykanizsai táborba, majd Fodor Zoltán Garanyba. Internálása „óvintézkedés“ volt. Fodor mozgalmi múltját a csenörök nem fedezték fel. Nekünk kellett gondoskodnunk arról, hogy az a táborban se derüljön ki. Fodornak tehát mielőbb ki kellett jutnia a táborból. Most, hogy itthon volt, mindenképpen teljesíteni akarta a rábízott feladatokat. Megszerveztük a szökést. Ebben az időben - negyvennégy elején - egy Bánk Arnold nevű rendórfelügyeló volt a tábor parancsnoka. Felfedezett az internáltak között egy volt bankhivatalnokot, akiről kiderítette, hogy hajdani iskolatársa. Öt jelölte ki táborgazdának. De éppen Fodor érkezése idején ez a „táborgazda“ kiszabadult. Az őrszemélyzet és Bársony tiszthelyettes, a rangidős őrségparancsnok előtt mi „politikaiak“ megfelelő tekintéllyel rendelkeztünk már ahhoz, hogy ezúttal, második alkalommal, közülünk kerüljön ki a táborgazda. Ezekben a nagy változásokat érlelő napokban, amikor „valami lógott a levegőben“, amikor a parancsnok és az internáltak közé telepített detektív is izgatottan puhatolózott, hogy mi várható odakint, úgy látszott: nekünk is érdemes fontolóra venni, nem lesz-e valamire használható ez a tisztség is. A táborgazdáknak az átlagosnál nagyobb mozgási lehetősége volt, napjában többször megtette az utat az alsó és a felső tábor között, ő vezette a tábor létszám-nyilvántartását, neki nyújtotta át az őrség a munkaerő-igénylést külső munkára. A téli hetekben jórészt szünetelt a külső munka. Olykor hóeltakarítás folyt. Bársony tiszthelyettes, aki nagyon szerette a csontból készült bizsut, s aluminium repülőgépet is szerzett már egyet-kettőt, a műhelyekben tudakozódott: hogyan lehetne megfelelő táborgazdát találni. Engem a Fodortól kapott feladat foglalkoztatott. Elő kellett készíteni a szökését. Azt mondtam a tiszthelyettesnek: amíg nem találunk alkalmas táborgazdát, segítek neki a táborügyek adminisztrálásában. Beleegyezett. Ez a segítés azt jelentette, hogy gondoskodni kellett a táborban dolgozó munkacsoportok beosztásáról is. Tárgyalásba kezdtem Mile főtörzsőrmesterrel.- Kicserélünk néhány embert a mosodában - ajánlottam neki -, ketten, hárman panaszkodnak, hogy fáradtak, másokat küldünk helyettük, pihentebbeket. A főtörzsőrmester nem ellenkezett. így került a mosodába - a dróton kívülre - Fodor Zoltán. Nem egyedül: harmadmagával, hogy ne legyen feltűnő. A szökést két héttel későbbre terveztük. Úgy láttuk, addigra megszervezhetjük zavartalan lebonyolítását. Marián, akik akkoriban „téli tájképeket“ festett Bánk parancsnok részére, azt a megbízást kapta, hogy szerezzen valakit, aki elkíséri Fodort Garanyból Sátoraljaújhelyre, a kisállo- másra. Szabó János vállalta ezt a nem veszélytelen megbízatást is. Elérkezett az akció végrehajtásának napja. A mosoda délutánra annyi ruhát gyűjtött össze teregetésre, hogy a kapun állandóan ki-be jártak nagy kosaraikkal a szállítók. Egyszer kettő jött be, s négy ment vissza, másszor hárman jöttek a mosodából ruhákkal megra- kodottan, aztán egy ment vissza, s megint egy. (Ezt a mosott ruhát ki-be szállító manővert Kroó László szervezte, akinek a Kossuth Könyvkiadó 1978-ban jelentette meg „A ga- ranyi világfa“ című regényét.) A kapuör összezavarodott, már nem tudta, hányán jöttek be, hányán mentek ki. Beérte annyival, hogy szemmel tartotta a mosoda épületét. Besötétedéskor a szokásos tizenegy főnyi személyzet vonult be szabályszerű rendben a kapun, s utánuk Mille főtörzsőrmester a mosoda kulcsaival. Csak egy-két társunk értesült róla és én tudtam, hogy Fodor kint maradt a mosoda mögötti farakásnál, s Marián dolga lesz ha visszaérkezik szokásos festóútjáról, elkísérni öt Szabóékhoz. Közeledett az esti létszám-megállapitás ideje. Ezen az estén elkísértem mindenhová a tiszthelyettest. - A festő még nem jött be- mondtam. Tudomásul vette, mert gyakran megesett, hogy Marián az esti tájat örökítette meg. A nagyteremben, amelyben Fodor az egyik felső ágyon lakott, Hegyi János és Jándi Mihály - ugyancsak a spanyolországi nemzetközi brigád harcosa volt - előzőleg berakták a takaró alá a helyiségben lakók kenyéradagját. Az élükre állított veknik, pokróccal letakarva lentről olyan látszatot keltettek, mintha valaki aludt volna odafönt. Megállapodásunk szerint a szoba két-három más lakója is „aludt“, amikorra a létszámolvasásra sor került. A szobalétszám az ágyak mellett állókkal és az alvókkal teljes volt. Bársony tiszthelyettes elégedetten távozott. Odakint havazott. A szél hordta a havat. A tábort dombok övezték. Körülöttünk hamarosan vastag hóréteg takart be mindent. Csak mi, a beavatottak voltunk percről percre nyugtalanabbak. Izgatottan számolgattuk az idő múlását, vajon jól, tervszerűen megy-e minden, eljutott-e Fodor és Marián Szabóékhoz, eljut-e Szabó bácsi Fodor Zoltánnal Sátoraljaújhelyre? A pesti vonatnak valamikor tíz óra után kellett indulnia. Hirtelen lárma hallatszott. A tiszthelyettes jött vissza néhány rendőrrel. Engem kerestek. - Újra kell létszámot olvasni - mondta dühösen Bársony - nem egyezik a kimutatás, eltérés mutatkozik. - Mi történt? - érdeklődtem meglepetést színlelve az egyik rendőrtől. - A mi létszámunk pontos.- Szökés volt a felső táborban - felelte. - Egy vagány kereket oldott. Vagány? - No még csak ez hiányzott - gondoltam. - Hetek óta nem volt szökés a táborból. A véletlenek szerencsétlen összejátszása folytán az ismeretlen felső tábori internált éppen ezt az estét választotta ki magának szökésre. Nagy veszély még nincs - nyugtattam magam. - De a közlés mégis felzaklatott. Ha a létszám a felső táborból történt szökés miatt nem egyezik, ez eddig rendben volna. De... „Megszámoljuk még egyszer és Fodort újra beleszámoljuk“ - döntöttem el magamban. Fölöttébb kellemetlen, hogy a szökés miatt most fölverik a környéket, elfoghatják Fodort is s vele együtt Mariánt. Szabó bácsi is bajba kerül. Mariánnak elnézik a kései bejárást, ha értesíteni lehetne, hogy mi történt, talán valahogy visszajutnának a drótkerítés alatt. De nyilván nem tudnak a másik szökésről, mi pedig pillanatnyilag tehetetlenek vagyunk... Újra kezdődött a létszámolvasás. Fodor barakkjában minden este és ezúttal is huszonhat volt a létszám. A veknik változatlanul ott domborodtak a pokróc alatt.- Mindenki a helyén van? - kérdezte tőlem a tiszthelyettes némi gyanakvással. - Mindenki - feleltem. Bársony és emberei elvonultak. Nehezen teltek az órák. Hallottuk, amikor éjféltájban a kapuőr átkiáltott a távolabbi őrszemnek: - Már elkapták!- Még jó, hogy a felsőből lógott - mondta az őr - így nem nekünk lesz bajunk miatta.- Ne is legyen - felelte a kapus. Még mindig reménykedtem. Csak öt ne fogják el - fohászkodtam. - Nem, bizonyára nem őt kerítették kézre - győzködtem magam. A rendőrök szavaiból világosan kiderült, hogy azt kapták el, aki a felső táborból szökött meg. Mialatt a néhány beavatottal töprengtünk, mérlegeltük a lehetőségeket, odafent az irodán csengett a telefon, de ezt csak később tudtuk meg. Fazekas, a sátoraljaújhelyi rendőrkapitány hívta Bánk táborparancsnokot.- Felügyelő úr, ön egyetlen szökést jelentett. Vajon az egy szökevény kivételével minden őrizetes a táborban van? - kérdezte. - Mindenki a helyén van, tanácsos úr - jelentette gyanútlanul a parancsnok. - A létszámot másodszor is ellenőriztettem, a szökevényt leszámítva teljes a létszám. - Úgy? - dühöngött a rendőrtanácsos. - Akkor ön mivel magyarázza azt, hogy mi két szökött internáltat vettünk őrizetbe. Óriási felfordulás támadt. A rendőrök harmadszor is végigjárták a tábort, hogy összeszámolják az embereket. Ezúttal már mindenkit talpra állítottak. Amíg a másik helyiségben folyt a művelet, a kenyeret eltüntettük Fodor ágyából, mert nem volt már kétséges, hogy a szökés meghiúsult. Marián a létszámolvasás befejezése előtt érkezett vissza, félig összefagyva. A farakásnál kuksolt, majdnem betemette a hó. Ott várta be, amíg Szabó bácsi visszatért és örömmel újságolta, hogy barátunkat egy kocsirakomány kukoricaszár alá rejtve elvitte a vonathoz, s a jegyét is megváltotta Pestig. Sem Szabó bácsi, sem Marián nem sejtette, hogy egy váratlan szökés halomra döntötte az egész jól kitervelt vállalkozást. A mozgósított újhelyi rendőrség mindenkit igazoltatott, különösen az állomás környékét fogta szoros blokád alá. Fodor Zoltánt reggelre visszakísérték a felső táborba. Sötétzárkába került. Hagyomány volt, hogy az elfogott szökevényeket a rendőrök agyba-fóbe verték, mert azok kellemetlenséget okoztak nekik is, szolgálati mulasztásért megbüntették őket. Gyorsan cselekedni kellett. Amit addig titkoltunk, azt most megmondtam Bársony tiszthelyettesnek: a szökevény a mi emberünk, a politikai internáltak közül való, s nyilván azért szánta rá magát a szökésre, mert „évek óta nem tud a családjáról, már napok óta látszott rajta az elkeseredettség". Az örsparancsnok nyilván késedelem nélkül jelentést tett értesüléséről, mert Fodor - amikor letelt az egyhetes fegyelmi büntetése és visszatért közénk az alsó táborba - elmondta: éppen, amikor a rendőrök felgyűrt ingujjal neki készültek, hogy rárohanjanak, megjelent a táborparancsnok és leintette őket. Egy ujjal sem nyúltak hozzá. Mindez a legtragikusabb esztendő, 1944 küszöbén történt. Még senki sem tudta, hogy az események milyen fordulatot vesznek. Szaporodtak a hírek a háborúból való kiválás, a különbéke lehetőségeiről. Óvatosak voltak azok is, akikről később a tomboló véres terror, a Sztójay és Szálasi rémuralom hónapjaiban lehámlott az emberiesség minden máza. Márciusban került volna sor a szökés újabb kísérletére. De a zempléni dombok között is megjelentek a zöld ágakkal álcázott német harckocsik, halálfejes SS-ek, Gestapo-embe- rek és csendőrök lepték el a tábort. Kettős drótkerítéssel vették körül az épületeket, s egymástól húsz lépésnyire gépfegyvereket állítottak fel. Ettől kezdve csak halottak kerültek a szögesdróton kívülre. Az élők? Több mint ezrünket május 21-én gyalogszerrel Sátoraljaújhelyre hajtottak, bezsúfoltak valamennyiünket a haláltáborba induló vagonokba. Ha addig olykor-olykor a pokol tornácán jártunk, rabságunk utolsó esztendejében a pokol legmélyére zuhantunk. Harcok, bukások, erőpróbák évei tán 1945. május 9-én tértem vissza az életbe, az alsó-sziléziai Dörnhau (a helység mai lengyel neve Kolce) táborából. Nagyobb felelősséget és következetesebb ellenőrzést A Rimaszombati (Rimávská Sobota) Közép-szlovákiai Tejfeldolgozó üzem valameny- nyi kommunistájának és dolgozójának igyekezete arra irányul, hogy a 8. ötéves terv feladatait egyenletesen teljesítse. Minden évben felajánlást tettünk, ennek köszönhetően nemcsak teljesíteni, hanem túlteljesíteni is sikerül tervfeladatainkat. A 8. ötéves terv első két éyében minden tervmutatót száz százalék fölött teljesítettünk, a nyereség tervét pedig 4,5 millió koronával teljesítettük túl. Évente 63 millió liter tejet vásárolunk fel, s ezt a mennyiséget szűkös körülmények között, elavult berendezésekkel dolgozzuk föl. Higiéniai szempontból nem felelnek meg az öltözők, a szociális berendezések, sót a többi üzemrészleg sem. Az épületek állaga leromlott. Nincsenek kielégítő raktárhelyiségeink, úgy hogy a csomagolóanyagot ponyvák alatt az udvaron tároljuk. Súlyos probléma az is, hogy berendezéseink a lakóterület közvetlen közelében üzemelnek, és főleg a szárító berendezéseink légszennyezéssel teszik kellemetlenné a lakosság életét. Járásunk bizonyos területeken elmaradt, ez a megállapítás tejfeldolgozó üzemünkre kétszeresen érvényes, s amellett már az új üzem építését a vállalattizenöt éve halasztja és csupán a legszükségesebb karbantartásokra biztosít pénzeszközöket. A termékek egy része ideiglenesen a termelóhelyiségekben van elraktározva, s ez hátrányosan befolyásolja a minőséget. Jelentős problémáink vannak a tej mikrobiológiai szennyezettségével, ennek értékei a norma határán mozognak, ugyanis mind a mai napig a fogyasztásra szánt tejet harmincéves alumíniumtartályokban dolgozzuk fel, mivel az új rozsdamentes tartályok termelóhelyiségeinkbe nem férnek be. A termelöfeladatokat ellátó kollektívák joggal követelik a pártszervektöl és az üzem vezetőségétől az alapvető berendezések korszerűsítését, a munka és szociális feltételek javítását, azonban ezeket a jelenlegi körülmények között megvalósítani nem lehet. Az új tejfeldolgozó üzem építése már három ötéves tervben feladatként szerepelt. Az üzem kommunistái és dolgozói a számos Ígéret, határozat eredménytelensége láttán már nemigen hisznek a változás realitásában. Megmagyarázhatatlan azonban számunkra, hogy a határozatok nem teljesítéséért miért nem vonnak senkit felelősségre. Rá szeretnék mutatni továbbá arra a tényre is, hogy járásunk a kerületben a mezőgazdasági termelés terén a legproduktívabbak közé tartozik és naponta 350 ezer liter tejet termel, s ennek feldolgozása az új tejfeldolgozó üzem építésének elodázásával egyre nehezebb. Ezért tekintettel a jelenlegi helyzetre, szeretnénk, ha az új üzem építkezése már 1989-ben megkezdődne. ELENA KOSORÍNOVÁ, a Rimaszombati Közép-szlovákiai Tejfeldolgozó Üzem dolgozója Harcok Kijev fölszabadításáért (Archív felvétel) 1988. V.
