Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-04-29 / 17. szám
1972 őszén az Olaszok hihetetlen kalandjai Oroszországban cimü film forgatókönyvét írtuk Emil Braginszkijjal. Minél kiadósabban akartunk dolgozni, elhatároztuk hát, hogy szeptemberre Dubultiba utazunk: ott, a Riga-öböl partján alkotóház áll, az írók sajátságos rezervátuma. Braginszkij közbenjárt az írószövetségnél, hogy adjanak nekem beutalót. A Balti-tenger mellékén szeptember már nem idény, a beutalót minden nehézség nélkül megkaptam. Ha jól emlékszem, tartózkodásunknak szeptember 1-jén kellett kezdődnie. Nekem viszont valami elintéznivalóim akadtak, és csak 7-re tudtam elmenni. Ebben a nyolcemeletes íróházban meglehetősen különös szokások alakultak ki. Az íratlan helyi törvények szerint a szobákat emeletenként osztották ki, az író társadalmi helyzetétől és tisztségétől függően. A szobák elosztása nem Moszkvában történt, ahol a beutalókat adták, hanem helyben, az igazgató döntése szerint. Meg kell jegyeznünk, hogy az összes lakosztályok tökéletesen egyformák voltak. Egyforma bútorral rendezték be őket. Két-há- rom színű szabvány függönyök az ablakokon. De ez csak a beavatatlannak tűnhetett így! A szentül tiszteletben tartott íratlan hagyomány így szólt: minél nagyobb az író tekintélye, annál feljebb lakik. De hogyan lehet lemérni, melyik iró különb? Nálunk az írót nem könyveiből ítélték meg, hanem tisztségei, kitüntetései, címei szerint. Ettől aztán minden világossá vált. így a 8. és 7. emeletet a szocialista munka hőseinek tartották fenn, a Lenin-díjasoknak, az írószövetség titkárainak meg a vastag folyóiratok főszerkesztőinek. A 6. és 5. emeletre az állami díjasok pályázhattak és az írószövetség vag^z irodalmi alap vezetőségi tagjai. A 4. és 3. emeletre telepítették az átlagos írói tömegeket. Azokat, akik olykor szintén kiadtak, közöltek, filmeztek, színre vittek valamit. Akadtak köztük befolyásos irodalomkutatók, kiadók szerkesztőségeinek és vastag folyóiratok rovatainak vezetői. A 2. emeleten a teljesen tekin- télytelen szerzők laktak, akik semmiféle hasznot se tudnak hozni, legfeljebb csupán az irodalomnak, valamint a vendégek, vagyis olyanok, akik beutalók cseréjével csöppentek ide, vagy azért, mert jelentősek voltak az élet más területén. Ami az első emeleten lakó írókat illeti, őket említeni szinte már kínos. Ha az embert az első emeletre telepítették, az gyakorlatilag annyit jelentett, hogy ő egy nagy senki. A földszinten nincsen lakószoba, csak az előcsarnok, az étkezőterem, az orvosi rendelők meg természetesen az igazgatói iroda.- Lehetetlen, hogy ilyen szolgálati ranglétra csak úgy ni a puszta földből nőjön ki! - kiált fel a bizalmatlan olvasó. - Valamilyen okának muszáj lennie! Megpróbálom megmagyarázni, hogy a tekintélyesség és emeletiség fogalmai hogyan váltak eggyé ebben az intézményben. A ház keskeny földszorosan áll, ott, ahol a Lielupe folyó a legjobban megközelíti a Rigai-öblöt. így hát az épület felső emeleteiről pompás kilátás nyílik egyszerre a tengerre és a folyóra Is. De mivel magas fenyők veszik körül, a hatodik emeletig a fák csúcsai elfedik az ablakokat. És minél lejjebb megyünk, annál kevésbó vonzó a táj képe. így hát az egész alárendeltségi sor egyetlen kiváltságból sarjadt: kinek van joga rá, hogy gyönyörködjék a vonzó tájban. E látszólagos semmiség mögött azonban igen fontos dolog állt: hogyan értékel téged a társadalom, minek felelsz meg a rangtáblázaton?* Istenem, milyen szívszaggató jelenetek játszódtak le naponta e figyelemre méltó épület két liftjében, még ha külsőleg méltóságteljesen is! Valamely feleség, valamelyik jelentős íróé, belép a liftbe és amúgy hanyagul odaveti:- A nyolcadik emeletre, kérem. Egy másik feleség zavarában félénken mormogja:- Én a harmadikra! És olyan képpel nyomja meg a lift gombját, mintha rongyos szoknyát és könyökein stoppolt kabátkát viselne. És ugyan honnan is bukkant föl mindez a munkások és parasztok államá- bán. Az olvasó bizonyára azt gondolja már, hogy célzatosan színezem így ki, mert engem az első emeletre tettek, és vissza akarom adni a kölcsönt! Türelem! *A rangtáblázatot Nagy Péter cár vezette be 1722-ben. Minden katonai és polgári állami tisztséget tizennégy fokozatba soroltak. Az októberi forradalom után törölték el. így hát egyhetes késéssel érkeztem, de eszembe se jutott nyugtalankodni - hiszen figyelmeztettem őket sürgyönyömmel. A gond- noknő mentegetőzve fogadott:-Tudja, kérem, éppen nincs szabad szoba. Néhány napig, míg valamelyik ki nem ürül, a társalgóban kell laknia!- Hogyhogy a társalgóban? Hiszen megtáviratoztam, tudtukra adtam...- Persze, persze. Megkaptuk a táviratát. De szabad szoba nincsen. A társalgó pedig szép tágas. Meg aztán ott a tévé...- De ott ki-be járnak majd, amikor csak kedvük szottyan...- Hová gondol? Lezárjuk, önt senki se fogja háborgatni... Föllifteztünk a gondnoknóvel az ötödik emeletre. Kitárta a társalgó ajtaját. A társalgót az alkotóházba kívánkozó írók nagy száma miatt lakószobává alakították át. Ez láthatóan nemrég történt, talán én voltán az első kísérleti nyúl. A helyiség különös hatást tett. Felülete megközelítette az ötven négyzetmétert, és egész fala óriási ablak volt, a padlótól a mennyezetig. Szokás szerint zongora állt benne, egy éjjeli szekrénykén pedig a tévé. A díványt fekvőhely- lyé alakították át, és meg volt vetve.- De hát hol itt a mosdókagyló, és különben is - kérdeztem megdöbbenve.- Tessék egy kulcs. - A gondoknö a folyosóra lépett és kinyitott egy ajtót, nem messze a társalgótól. - Ez lesz az ön személyes illemhelye. Önön kívül senki se fogja használni. Itt van mosdókagyló is. Benéztem a kamrácskába, melyben tényleg volt minden. Az építész nyilván a személyzet számára tervezte azt a mellékhelyiséget, hiszen az összes lakószobák el voltak látva minden kényelmi berendezéssel. Én pedig beletörődtem. Vendég voltam. És bár szabályos beutalóval rendelkeztem, „nem vertem ki a dilit“. Végül is majd csak eléldegélek néhány napig a társalgóban, hiszen társalgóban sose laktam még. Csak az a kár, hogy nem tudok zongorázni. Egyébként szerzőtársamat, aki idejében érkezett, eleinte (ó szörnyűség!) első emeleti szobában helyezték el, és egyheti kérelmezéssel és panaszkodással kivívta „feljebblépte- tését“, átköltöztették a második emeletre. Az érkezésem utáni reggelen tréningruhát öltöttem, tornacipőt húztam és kiszaladtam a Rigai-öböl homokjára, melyet a tenger simára döngölt. Abban az áldott időben minden reggeli előtt negyven percet futottam és körülbelül hét kilométert nyomtam le. Mikor visszatértem a futásból, szakadt rólam a veríték, és természetesen zuhanyozni kívántam. De sem a társalgóban, sem a mellékhelyiségben nem volt zuhany. Restelltem idegen emberekhez bekopogni. Fürdönadrágra vetkőztem a társalgóban, kilestem a folyosóra, meggyőződtem róla, hogy ott senki sincsen, és besurrantam a vécébe. Ott üggyel-bajjal megmosakodtam a kagylóban, és megvallom, ingerültség fogott el. Valamiért mindez sehogy se tetszett nekem. Ismét kilestem, megvártam, míg a folyosón végigvonult két nő a lifthez, és meteorként tértem vissza termembe. Reggeli előtt borotválkozni kellett. Elővettem villanyborotvámat és kezdtem keresni a konnektort. Egyik falon se volt. Hogyan borotválkozzam meg? A tévére meredtem és rájöttem, hogy az mégiscsak be van kapcsolva valahová. Kezdtem követni, hová vezet a drótja. Négykézlábra ereszkedtem és bemásztam a zongora alá. Végigtapogattam a tévé zsingorát és megleltem a konnektort. A kövezkezett, hogy kihúzzam a tévé villáját, bedugjam a villanyborotváét, tarolva kimásszam a hangszer alól, és mindezek után hozzáfoghattam volna a borotválkozáshoz. De ahelyett, hogy mindezt szép nyugodtan végigcsináljam, egy kissé különösen viselkedtem. Noha egyedül voltam, torkomból szitkok törtek elő, teljesen méltatlanok a művészet művelőjéhez, méghozzá szovjet művelőjéhez. Megragadtam a borotvát és kettesével ugrálva a fokokon, leszáguldottam a lépcsőn. Felrántottam az alkotóház igazgatói fogadószobájának ajtaját.- Bent van-e az igazgató? - kérdeztem igen udvariatlanul a titkárnőtől.- Bent, de éppen taná... Nem hallgattam végig és szó nélkül berontottam az igazgatói irodába. Csakugyan valamilyen gyűlés folyt. Majdnem az egész személyzet jelen volt - összesen vagy tizennégy- tizenhat alkalmazott. Az igazgató az asztálnál állva valami beszédet mondott. Amint meglátott, félbehagyta a szó közepén.- Mi van - fordult felém.- Hol van itt önöknél a konnektor? - kíváncsiskodtam.- ön miért jön be ?- Nini. itt van - örvendeztem. Fittyet hánytam mindenkire, az elosztóhoz mentem, kihúztam belőle az asztali lámpa zsinórját, bedugtam a villanyborotva villáját és kezdtem borotválkozni, mintha mi se történt volna. A tanácskozás elnémult. A csendben jól hallatszott hazai villanyborotvám harsány don- gása.- Azonnal menjen ki innen! - parancsolta az igazgató.- Megborotkávlkozom és kimegyek!- Hagyja abba a huligánkodást! - kiabált az igazgató.- Próbáljon ön borotválkozni a társalgóban, a zongora alatt. - Ekkor tükröt pillantottam meg a falon és többé ügyet se vetettem a körülöttem lévőkre. Nem volt időm rájuk. Elfoglalt a tennivalóm. A tanácskozás láthatóan kátyúba jutott. Megértették, hogy én el nem megyek, míg meg nem borotválkozom, és mind hallgatva vártak. Én pedig rájöttem a dolog ízére és nem siettem, nagyon figyelmesen borotválkoztam. Aztán szokás szerint kifújtam a sörtét a borotvából és így szóltam:- Megyek reggelizni. így hát legyen szoba, mire visszajövök. Ha nem, beköltözöm az ön irodájába. Az igazgató nyilván komolyan vette fenyegetésemet. A reggeli után várt rám a gondnoknó. Valamilyen csoda folytán került szabad szoba, szépen kitakarítva, tökéletesen tiszta és lakályos. Valami megfoghatatlan jelekből az is érződött, hogy néhány napja senki se lakott benne. A szoba a negyedik emeleten volt. Persze, véletlenségból: ha rajta áll, az igazgató a pincébe száműzött volna. De csupán arra szorítkozott, hogy az egész hátralévő időben nem köszönt nekem és úgy tett, mintha én nem is léteznék... öt óv múltán újra Dubultiba mentem Braginszkijjal, hogy az Erkölcstelen történt című darabon dolgozzunk. Az igazgató ugyanaz volt még, és én kuncogtam: ezúttal vajon melyik emeletre küld engem? Akkorra történetesen fölvettek már az írók soraiba, sót, ki is tüntettek, fel is babéroztak. Nyilvánvalóan alkalmassá váltam már az ötödik emeletre. Értettem én jól, hogy kár lenne túl magasra szállnom vágyaimmal, nem szabad a hetedik menyországról álmodoznom. Végtére is ez szerénytelenség lenne! De az ötödik emeletre már mégiscsak megfelelek az ö rangtáblázatuk szerint! A valóság megjósolhatatlannak bizonyult. A haragtartó igazgató nem felejtette el, hogyan borotválkoztam az irodájában, és (gondolni is szörnyű reá!) a második emeleten helyezett el. Ugyanakkor szerzőtársamnak a hatodikon adtak szobát! Férfiasán tűrtem. Sokan sajnáltak, együtt- éreztem velem, fölháborodtak az igazságtalanságon, de én színleltem, hogy mindegy, ez engem nem érint, én fölötte állok az ilyesminek. Mit is tehettem volna egyebet?... SZEGŐ GYÖRGY fordítása UWE BERBER* Kötelesség Mindent, mi odafent a szél hátán suhan, a földet lassan barázdáló forrást, mindent, mi a hegyeket tartja s rügyet fakaszt a fákon, örömhírt, baráti eszmét, a folyton dúdolt dalt, s a törékeny, tovaillanó életet, amely akkor tud újjászületni, mikor a legnehezebb, erejével keresve az egyensúlyt, mindent magába gyűjtött a lány, aki kedves nekem, s most édes táncba szerveződik versemben... Harc a szerelem? Hegyóriás? Érdem? A szeretet kötelesség, az élet értelmetlen másként. Mindenki átéli a szerelmet legalább egyszer. Nem lehetnénk, ha nem létezne. És nem lenne ó sem! BALÁZS F. ATTILA fordítása ROZE NYLAND Ének Gyermekkorom erdeiben gyakran álmodoztam, vakmerőn, hallgatagon, könnyű léptekkel róva az ösvényt. Vihar rohant rám egy napon, megállítani nem volt hatalmam, szétszórta vakmerő álmaimat. Álmokról álmodom: végleg elvesztek-e? Elsodorta ókét a lelketlen vihar? Tetteket szültek az álmok, s a tettekből új álmok születtek. Néha, mikor a csupasz őszi fák alatt fütyülve söpör az utcán a szél, szeretnék erdőket álmodni, hallagatagon és vakmerőn, könnyű léptekkel... HARASZTI MÁRIA fordítása * NDK-beli költők Szabó Gyula: Nők kévékkel (fametszet)
