Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-04-15 / 15. szám

Iskolák, évek - emberek Beszélgetés dr. PUTYERA KÁROLLYAL, a Szlovák Tudományos Akadémia aspiránsával ÚJ SZÚ I E 1 Optikai mérőműszerre vár Dávid Béla, a bratislavai Duna Utcai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium igazgatója. A kémiai szak­kör munkáját elősegítő berendezést a Szlo­vák Tudományos Akadémiától kapja kölcsön az iskola.- Ilyenkor érzem csak igazán, milyen sze­rencsés helyzetben vagyunk. Volt növendé­keink közül többen is olyan munkahelyen, illetve olyan beosztásban dolgoznak, hogy nem egy esetben komoly segítséget kapunk tőlük. Tanítványaink az Akadémián is jelentős eredményeket érnek el, s hogy nem feledkez­nek meg rólunk, bizonyítja az is: maguktól jönnek, felajánlva segítségüket. Ez történt most is... Putyera Károly egy olyan műszert játszott a kezünkre“, amely a fémek koncent­rációját méri. Ha nincs ő, nem is tudom, mikor jutottunk volna ilyen műszerhez. Dr. Putyera Károly 1978-ban érettségizett a Duna utcai gimnáziumban. Tanulmányait Prágában a Károly Egyetem Természettudo­mányi Karán végezte. A Szlovák Tudomá­nyos Akadémia Szervetlen Kémiai Intézeté­nek vegyészeti kutatóközpontjában a harma­dik évet tölti. Aspiráns. Jelenleg a molekuláris oxigén komplex vegyületeit kutatja.- Kémiai szakkör már azokban az években is működött az iskolában, amikor én tanultam ott - meséli. - Sajnos, akkoriban még nem volt lehetőségünk arra, hogy különböző méré­seket végezzünk. Most, hogy az Akadémián dolgozom, gondoltam, megkérem az intézet igazgatóját, nem adhatnánk-e kölcsön vala­melyik használaton kívüli műszerünket, hadd lássák a diákok, mennyivel eredményesebb munkát lehet végezni ilyen eszközökkel. Mi­vel a középiskolások a vízben, földben, növé­nyekben előforduló nehézfémek koncentrá­cióját is vizsgálják, ez a műszer tökéletesen megfelel erre a célra, mégha nem a legkor­szerűbb is. A Duna utcai iskolába mindig szívesen megyek, gyakran megfordultam ott akkor is, amikor Prágában tanultam. Nem­csak azért járok oda örömmel, mert jó a kap­csolatom Dávid Bélával, a gimnázium mosta­ni igazgatójával, volt kémiatanárommal, ha­nem azért is, mert én voltam az első, aki ebből az iskolából eljutott Prágába erre a kar­ra. Kötelességemnek érzem hát, hogy tájé­koztassam a diákokat a továbbtanulás feltéte­leiről, illetve foglalkozzam azokkal, akiket ér­dekel az elméleti kémia. Persze, gyakorlati munkát is végzünk; ennek eredményeként már tavaly bekapcsolódtunk a diákköri tevé­kenységbe, s az idén is indulni szeretnénk a versenyben.- Kémia. A tanuló az alapiskola nyolcadik osztályában kezdi tanulni, akkor ismerkedik a képletekkel, vegyületekkel, de akkor, tizen­négy évesen kell pályát is választania. Mikor ébredt rá arra, hogy ez a tantárgy az összes többinél jobban vonzza?- Nekem kezdettől fogva könnyebben ment a kémia, mint a többieknek, s hamar rájöttem arra is, hogy szimbólumokban is képes vagyok gondolkodni, ami - azt hiszem - a kémiában a legnehezebb. Alapiskolai tanárunk, Varga Ernő észre is vette, hogy én ezen az új nyelven sokkal könnyebben feje­zem ki magamat, mint az osztálytársaim. A kémiának is van egyfajta logikája, ezt kell megérteni. Azóta is, ha valamilyen egyenletre nézek, én nem azt látom, hogy milyen az a vegyület, milyenek a kötései; én a logikát keresem, s ezt éppúgy meg lehet találni benne, mint a nyelvben, a matematikában vagy a fizikában. Emlékszem, jól felszerelt szaktantermünk volt a Zsigárdi (Ziharec) Ma­gyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában, a taná­runk nagyon sok kísérletet mutatott be ne­künk, s néhányunkban annyira megbízott, hogy szabad kezet is adott, én mégsem gondoltam olyasmire, mint a legtöbb gyerek, hogy például robbanóanyagot készítsek. Tet­szett, hogyan változnak az anyagok, ha két fehéret összeöntünk, miként lesz belőle kék vagy piros, de eszembe se jutott volna, hogy otthon vagy az iskola laboratóriumában ma­gam kezdjek kísérletezgetni. Én inkább a gon­dolatokkal játszadoztam. Elképzeltem a kí­sérletet, s a fejemben próbáltam megtalálni a megoldást. Ez teljesen kielégített. Amikor aztán pályát kellett választani, annyira kémiá­val szerettem volna foglalkozni, hogy a brati­slavai vegyészeti szakközépiskolába jelent­keztem. A magyar osztályba. Helyszűke miatt nem vettek fel, ezért úgy képzeltem, autósze­relő leszek, mint a bátyám. Tudom, ez nagyon távol áll a kémiától, de nálunk a családban senki sem volt tanult ember. Én mindig jó tanuló voltam, az alapiskola igazgatója azt mondta, kár lenne értem, s mert a Duna utcai gimnáziumban még volt üres hely, ott kötöt­tem ki. A kémiához végül is az adta a legna­gyobb lökést, hogy az első felmérő dolgoza­tom hármasra sikeredett. Nem tudtam bele­nyugodni, hogy éppen az a tantárgy okoz nehézséget, amelyiket a legjobban szeretem. A másik döntő tényező az volt, hogy Dávid Béla felkarolta azokat, akik érdeklődést mu­tattak a kémia iránt. Hogy lehetővé tette: többet foglalkozzunk ezzel a tantárggyal. Per­sze, nemcsak kémiaversenyekre jártam, fizi­ka- és matematikaolimpiákon is rendszere­sen indultam. A legjobb helyezést kémiából értem el, a szlovákiai fordulóba is bekerültem. De nemcsak a természettudományi tantár­gyak vonzottak. Sok más is érdekelt. Tagja voltam az irodalmi színpadnak is. MárZsigár- don is sokat szerepeltem, műsorunkkal elju­tottunk a Jókai Napokra is, a gimnáziumban pedig a Forrásban dolgoztam. Prágába kerül- ve, az Ady Endre Diákkör vezetőségi tagja­ként, irodalmi műsorok összeállításában se­gítettem. ' - Ne hagyjuk említés nélkül a gyermek­éveit sem. Honnan jött, milyen környezetből, mit hozott magával a szülői házból?- Én még a vidékinél is vidékibb vagyok, hiszen tizenöt évig Kellécsen (Kilic) éltem, olyan tanyán, amely a legközelebbi falutól, Zsigárdtól is két kilométerre van. Tíz ház az egyik soron, tíz a másikon, körül mező, nem messze a Vág, az erdő. Volt hová járnunk fürödni, horgászni, focizni. Minden olyan ro­mantikus volt. A sár nyakig ért, a hó is; mi mindig a szabadban voltunk. Persze, aki ilyen helyen lakik, annak sokat kell segítenie a ház körül. Édesapám mozdonyvezető, gyorsvo­naton, őt ritkán láttuk, édesanyámnak meg sok munkája volt. De ott, közel a természet­hez, mások az emberek. Közvetlenebbek. Mi bárkihez bármikor bemehettünk beszélgetni. Ezért is éreztem magamat olyan idegennek, amikor felkerültem a gimnáziumba. Nagyon furcsa volt az a sok ember. Prágában is nehezen szoktam meg, hogy nem nagyon köszönnek egymásnak az emberek. Hát ezért nem akarok én nagyvárosban élni, inkább vállalom az utazást, a napi bejárást Duna- szerdahelyról (Dunajská Streda).-A gimnáziumban hogy érezte magát? Mennyire meghatározó az életében, hogy a Duna utcai iskolába járt?- Vissza kell térnem oda, ahonnan elindul­tam. Szerintem azok, akik olyan helyen nőnek fel, mint én, nagyon gyorsan önállókká vál­nak. Ez történt velem is, amikor gimnáziumba kerültem. Megszoktam, hogy ne szoruljak senkire. Amikor a kémia felé vettem az irányt, az alacsonyabb évfolyamokban nemegyszer én magyarázhattam el a tananyagot. Ez na­gyon jó módszer, mert ehhez nem elég felké­szülni, szakkönyveket forgatni, érteni kell a felvetett probléma logikáját is. Végül is ekkor döntöttem el, hogy kémia, de nem a vegyészmérnöki vagy a tanárképző karon, hanem a tudományos irányzaton. A biokémia vonzott. Ilyen szak azonban csak Brnóban és Prágában van. Én az utóbbit választottam.- Itt hogyan alakult az élete?- El kell hogy mondjam: módszereit és az oktatók munkastílusát tekintve egyedülálló ez az egyetem, egy szakon csak néhány diák tanul. Abban a csoportban, amelyikbe én kerültem, magam voltam csak. Ez tökélete­sen megfelelt nekem: egyedül gondolkodni, aztán közösen foglalkozni a feladattal. Ma is az az alapelvem, hogy jó eredmények csak úgy születhetnek, ha a különböző területek művelői együtt dolgoznak, de mindenki tudá­sa legjavát adja. Sokan kérdezik tőlem: miért jöttem szervetlen kémiai intézetbe, ha biofizi­kai kémiát tanultam, hiszen a kettő nem ugyanaz. Számomra nem az a fontos, hogy minek nevezik azt, amivel éppen foglalkozom, engem az adott feladat problémája érdekel, a logika megkeresése izgat. Prágában is csak az volt fontos, hogy értem-e a problémát. Nem az volt a lényeg, hogy hogyan fejezem ki magam. A kémia, a fizika és a matematika egyébként is olyan tantárgy, amelyhez nem kell különösebb nyelvtudás. Szerencsére én jó alapokkal indultam. S ha jó az alap, a kötő­szavakat hozzá lehet tanulni. Harmadéves­ként, amikor specializációt kellett választani, egy olyan kutatócsoportnak lettem a tagja, amelyben egyenrangúnak tekintettek az okta­tóval, az aspiránssal. Megbíztak egy feladat­tal és mellékes volt, hogy mikor tanulok. A vizsgák, ez is érdekes, úgy zajlottak, hogy az oktató felvetett egy problémát, s arról beszélgettünk, néha órákig. így sokkal köz­vetlenebb kapcsolatba kerültünk. A diploma- munka vezetőjénél nem is kellett vizsgáznom; a konzultációk és a leadott anyagok alapján ítélte meg tudásomat. A fehérjék struktúrájá­val és az aminosavak hidrofób-interakciójával foglalkoztam, vagyis a növényi és állati fehér­jék víztaszító kölcsönhatását tanulmányoz­tam. A gyakorlati eredményeket egyenletekbe öntve kerestem a számok logikáját. Matema­tikailag sokáig nem tudták kifejezni ezt a köl­csönhatást. A diplomamunkám olyan jól sike­rült, hogy a feladat bekerült a biokémiai tan­szék évi kutatási tervébe. Az egyetem az az intézmény, amelyet soha el nem felejtek. Oktatóim ugyanis nagyon megszerettették velünk az alapkutatást, bár arra is felkészítet­tek, hogy a tudományos munka anyagilag még ma sincs eléggé elismerve. Negyed­évesként Hollandiában voltam szakmai gya­korlaton. Egyetlen feltétele volt ennek az útnak: a jó tanulmányi eredmény és az angol nyelvtudás. Eindhovenben a Philips és a Shell kutatóintézetébe jártunk... Náluk Lőrincz János felvétele a legfontosabb kérdés az volt: miért és miért úgy. Azóta bármivel kezdjek is foglalkozni, én is ugyanezt a kérdést teszem fel. Szerintem ez a kutatás kiindulópontja. Meg az, hogy megkeressem az optimális megoldást. A Phi- lipsnél és a Shellnél is mielőtt nekiláttak ennek vagy annak a munkának, először min­dig ezt a két kérdést tisztázták. Ezt egy kutatónak mindig szem előtt kell tartania. Hogy véletlenül se kerüljön egy csigasorba. Sajnos, ez az elv még nem vált mindenna­possá nálunk; sem az alap- sem az alkalma­zott kutatásban. Az Akadémián is gyakran érzem azt, hogy olyasmivel foglalkozunk, amiről nem is tudjuk biztosan, hogy szolgál-e valamilyen célt. Ami viszont meglepő volt számomra Hollandiában: csaknem minden élelmiszer, amit árusítottak, mű volt: a dzsem is, a tej is, a vaj is. Egy olyan országban, ahol annyira védik a természetet, a környezetet, mint ott, ezt egyenesen természetellenesnek találtam.- Amikor végzett, a tanszéken maradt.- Igen, még egy évig a tanszéken marad­tam. Aspirantúrára készültem. Folytattam a korábban megkezdett kutatómunkát a fe­hérjékkel, konkrétan az inzulinnal és a ribo- nukleázzal. E két enzim téralkatával és hidro- fób-kölcsönhatásával foglalkoztam. A pro­fesszorom nagyon szerette volna, ha a tan­széken maradok, Prágában azonban belátha­tó időn belül nem jutottam volna lakáshoz, s mert közben megszületett a fiam, döntenem kellett, hol telepszem le. Addig ugyanis heten­te ingáztam Prága és Dunaszerdahely között, s ezt hosszú távon nem lehet bírni. A csalá­domhoz közelebbi munkahelyet az Akadémi­án találtam. Két évvel ezelőtt aztán itt is lehetővé tették, hogy aspirantúrára készül­hessek.- Milyen témát választott?- A mostani feladatom a molekuláris oxi­génnek a megkötése vegyi úton. Erről annyit kell tudni: vannak szervetlen anyagok, ame­lyekben ugyanaz a folyamat játszódik le, mint a biológiai rendszerekben. Ez a folyamat többször is megismételhető, Így olyan körfo­lyamat jön létre, mint a természetes anyagok esetében. Nekem az a feladatom, hogy talál­jak egy olyan rendszert, amely ipari célokra is felhasználható. Olyan modellt keresek tehát, amely a lehető legpontosabban közelíti meg a természetes anyagokat. Jelenleg az oxigén, a kobalt és a zeolit kombinációját vizsgálom. Volt is egy dolgozatom tavaly, amellyel bene­veztem az intézet háziversenyébe és első helyezést értem el. Ez a munka a zeolit és a komplex anyagok kölcsönhatását elemzi különböző módszerekkel. Az oxigént és a ko­baltot talán sokan ismerik, a zeolitot bizonyá­ra kevesebben; ez a természetben is előfor­duló olyan szilikát, amely a katalizátorok alap­anyaga, tehát ipari célokra is felhasználható. Mivel üreges szerkezetű, változtatható a tulaj­donsága. Hogy milyen mértékben, azt ma még pontosan nem tudjuk.- Mi lesz ennek a gyakortati haszna?- Vegyük csak a zeolitot: mint említettem, ez az anyag az iparban a katalizátor szerepét tölti be, ennek segítségével állítják elő a ben­zin különböző fajtáit, ezzel szűrik ki a kéndi­oxidot és a nitrogénoxidot is. Nálunk is hasz­nálatos például a Slovnaftban. Hogy lesz-e gyakorlati haszna annak a kombinációnak, amelyet én vizsgálok, az attól függ, mire teszi alkalmassá a tulajdonsága. Ezt a rendelkezé­sünkre álló ismeretanyag alapján egyelőre nem lehet tudni. Természetesen azt szeret­nénk, hogy haszna legyen, de az alapkutatás­ban nagyon nehéz előre látni, mikor lesz ennek gyakorlati értelme, öt, tíz, vagy tizenöt év múlva, nem tudni. Egy biztos: az eredmé­nyek révén közelebb juthatunk az egész téma megismeréséhez. De hangsúlyozom: én csak alapkutatással foglalkozom, egyes anyagok tulajdonságainak a feltárásával. Ez pedig el­sősorban az ismeretanyag bővítését szolgál­ja. A molekuláris oxigén megkötése lényegé­ben a negyvenes évektől foglalkoztatja a ku­tatókat, a zeolitot azonban csak az ötvenes évektől használják, éppúgy, mint a kobalt és az oxigén kombinációját. Ezzel szemben e három anyagot együtt csak egy-két éve vizsgálják.- Az aspirantúra befejezése után hogyan tovább, mi az elképzelése?- Maradok az intézetben. Hogy később milyen feladattal bíznak meg, még nem tu­dom. Attól, hogy nem találok magamnak olyasmit, ami érdekel, nem félek. Nincsenek titkos elképzeléseim. Ha világosan látom, hogy „miért és miért úgy“, akkor bármit meg tudok szeretni. Nem azért dolgozom az Aka­démián, mert ez jól hangzik, hanem azért, mert szeretek mindig valami újjal foglalkozni. Úgy érzem, bíznak itt bennem, hiszen ered­ményeket mutatok fel. Ha valami nehezíti a helyzetünket, elsősorban az, hogy nem könnyű megfelelő szakirodalomhoz jutni. Pe­dig ha ez nincs, nem tudjuk megítélni, milyen a munkánk, nincs összehasonlítási alapunk, nem látjuk, mi a helyzet a világban. Abban a témakörben, amelyben én dolgozom, na­gyon sok a jó színvonalú munka. A friss információ az alapkutatásban fontos feltétel. Ez nem lehet pénz kérdése. Megfelelő ada­tok, ismeretek hiányában megtörténhet ugyanis, hogy évekig olyasmivel foglalko­zunk, amit máshol már megoldottak. Ha el­akadok valamiben, nagy örömömre, még ma is felhívhatom az egyetemet, bárkihez fordu­lok is, szívesen fogad. De ne csak az informá­ciószerzésről beszéljünk. Van itt egy másik kérdés is: az információátadás. Ez legalább olyan lényeges. Ezért is jó, ha időnként eljut­hatunk egy-egy tudományos konferenciára. És nem lehet mellékes az információcsere sem. Intézetünk szerencsére támogatja a kül­földi utakat.- Kanyarodjunk vissza a családhoz, Duna- szerdahelyre. Nem lenne jobb, ha közelebb lakna az Akadémiához?- Bejáró vagyok, reggel öttől este ötig álta­lában minden napom egyformán zajlik. A sza­badidőmet a családra fordítom, nem vagyok tudóstípus, aki csak a kutatásnak él. Felesé­gem, Ildikó óvónő a helyi magyar tanítási nyelvű óvodában. András fiam ötéves, István nyolchónapos. Ha nem vagyok velük, akkor focizom. A csilizradványi (Cilizská Radvan) csapatban játszom. Ezt én lazításnak, kikap­csolódásnak veszem. Egyébként bármivel foglalkozom is, akkor csak azt csinálom, sem­mi mást. Nem vagyok én fanatikus kémikus, de fanatikussá válók, ha valamit szeretek. Ki nem állhatom a félgőzzel végzett munkát. Hobbim a számítástechnika, szabadidőmben ilyen könyveket olvasok. Hogy végleg Duna- szerdahelyen maradunk, ezt már eldöntöttük. Ez a kisváros felel meg a leginkább a mentali­tásomnak, érzésvilágomnak. Közel a szülők­höz, ahhoz a környezethez, amelyben felnőt­tem. Amúgy sem felejtheti az ember: honnan jött, honnan indult el. TÖLGYESSY MÁRIA 1988. IV. 15.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents