Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-03-25 / 12. szám
lakáshoz jutni is ,* magát a nádas- . Kicsi csupasz ’elé nyújtogatták isik gólyamama a sógorasszony nehéz szatyrot. - örvendezett fogott a bodog- | Szatik elöl állt, Lm jutott volna, lit, egyetértéssel tti elöl - folytatta [- Ugye, milyen barackot, letette 3szi, ő meg ba- dta elégedetlen a sógorasszony lem adott neked / pirosas sárga- épp, mint egy lkát és kitátotta it, megcsikordult, K üres lett. esebbet törd •oátyja verd ki ód van ott? j fölött állt, az zódtak. A hóség- jolatai összeku- it fiatalabbnak, i komolyabbat ili verőfény vakí- elött, mint apró ipek úsztak: az en, a bátyja fia- Jellő völgy előtt, ren... Legalább szerette volna szeretett volna intosat, de a ha- kékek - tovább 3tt közöttük, de iz hó, szikrázik ízen a látóhatár < a hólepte nyírhófehér mezőn, ,,De hiszen ez 6nk" - gondolja ijdul. Hja meg a bátyja :úlyos szempillá- Hviselhetetlenné e egy kis vödörkot XNNA fordítása I ndoklásként, hogy miért nem szeretem a hajvágást, felsorolhatnék különféle érveket. Előhozakodhatnék például néhány jól hangzó, manapság divatos mélylélektani eszmefuttatással is. Állíthatnám, hogy egy-egy nyiratkozás azt a képzetet kelti bennem, hogy a borbély ollója ritkuló hajammal együtt legbenső énemet is megcsonkítja. Hivatkozhatnék allergiára vagy a korai gyermekkorból visszamaradt gátlásokra is, de mindez csak mellébeszélés lenne. A valódi ok az a rengeteg, apró, szúrós hajszál, mely egy- egy hajvágásnak nevezett „műtét“ után, elviselhetetlen viszketést okozva, a nyakamba, majd lejjebb sodródva, más testtájaimra kerül. A minap, leküzdve ellenérzéseimet, betértem a legközelebbi borbélyüzletbe. Azok közé tartozik, melyek egyre üzletiesebbé váló világunkban még ellenállnak a lépten- nyomon tapasztalaható reklámhóbortnak. Létezéséről csak egy diszkrét felirat tanúskodik'. Bár féléves szünet után nyitottam a szűk, timsó- illattal s más nehéz szagokkal telített levegőjű helyiségbe, mégis olyan érzésem támadt, mintha néhány napja jártam volna itt utoljára. Szinte semmit sem változott. Ahogy az lenni szokott, a belépés után minden tekintet rám szegező- dött. Minthogy szerény jellem vagyok, nem szeretek a figyelem középpontjába kerülni, kissé szorongva és lámpalázasan vonultam a helyiség közepén álló alacsony asztalkához. Úgy éreztem magam, mintha egy régen megkezdett némajáték elkésett szereplője lennék. Aztán, szinte ugyanazzal a lendülettel, mellyel érkeztem, mohó érdeklődést színlelve, rávetettem magam az előttem heverő jókora halom régi újságra. Ezzel részben a személyem kiváltotta érdeklődést kívántam gyorsabb ütemben lankasztani, másrészt igyekeztem legalább gondolatban minél távolabb kerülni attól a kellemetlen érzéstől, mely várhatóan - mihelyt az olló csattogni kezd a nyakam körül - a hatalmába kerít. Talán már negyedóra is eltelt - már a libanoni helyzetről is kellőképpen tájékozódtam -, amikor úgy éreztem, ideje szemrevételezni a környezetemet. Lassú, megfontolt pillantásokkal körülnéztem. Hirtelen észrevettem, hogy az, ablak melletti székben még mindig ugyanaz a hosszúhajú, nyurga fiú terpeszkedik, akit a fehérköpenyes fiatal borbélylány már érkezésemkor is nagy körültekintéssel fésülgetett. De hát mit pepecsel vele annyit, türelmetlenkedtem, s türelmemmel együtt lassan szemérmes tartózkodásom is foszladozni kezdett. A lány, aki talán éppen szakmai gyakorlaton volt az üzletben, szemmel láthatóan nem sietett, s mintha azt a célt tűzte volna ki maga elé, hogy most, ha törik, ha szakad, megalkotja élete első remekművét. E cél érdekében mindent elkövetett: sürgött-forgott, hajladozott, nem kímélte sem magát, sem az eszközeit. Mikor a serénykedésében odáig ért, hogy egy kisebbfajta tűzoltókészüléknek is beillő sprayt húzott elő a fiókjából, összerezzentem. Szólni kéne, néztem szét várakozó férfitársaimon. Ök azonban, mintha összebeszéltek volna, unottan bámultak maguk elé. Segélykérőn a másik fodrásznőre néztem, hátha benne szövetségesre találok. Hiába, az ő arckifejezése azt sugallta: a maga kuncsaftjával mindenki azt csinál, amit akar. S mintha e tételt máris bizonyítani akarná, már kente is a habot az övére. Olyan ridegen és mosolytalanul, mintha a férje lenne a kuncsaft helyében. Mit tegyek, töprengtem. Ha kinyitom a számat, akkor vagy szedem a sátorfámat, vagy maradok, de akkor kiteszem magam egy bizonytalan kimenetelű hajvágásnak. Tehetetlenségemben, mint egy hipnotizőr, a lányra szegeztem a tekintetemet. Meglehetősen szemrevaló volt. Ha elfogulatlanul szemléltem volna, akkor különösen a hamvas bőre tesz rám jó benyomást. Az üde hamvas- sághoz még a fülében lógó piros klipszek is jól illettek, s az a szűk köpeny is, amely alól elismerésre méltó formás domborulatok sejlettek elő. A lehetetlent kívánta, a fiú haját tökéletesre fésülni. Persze, nem sikerült neki, mindig akadt egy-két hajszál, mely nem ide, hanem oda hajlott. Közben a fiú, nem zavartatva magát a jelenlévőktől, arról ábrándozott, hogy jövőre, ha minden jól megy, érettségizni fog. Ezen, mint egy kitűnő viccen, mindketten jót nevettek. Míg kacarásztak, a lány a jóízlés határait sértő módon oda- odadörgölődzött a fiúhoz. (Kérdés persze, hogy ezek a határok hol húzódnak manapság.) Végül a fiú nagy nehezen mégis felállt. Igaz, kelletlenül és olyan bágyadtan, mint ahogy egy, a nyugdíj korhatárához közeledő bányász emelkedik ki a tárnából az éjszakai műszak után. Nem tétováztam, gyorsan felálltam, és ruganyos léptekkel elfoglaltam a helyét. Azzal a hideg bizonyossággal ültem le, hogy életemben először megtagadom a borravalót. Én, aki máskor egy szimpla hajvágásért három korona borravalót szoktam adni, most a visszajáró pénzt az utolsó fillérig leszámoltatom a markomba.- Hogy parancsolja? - kérdezte a lány behízelgő hangon, s hamvas arcára még egy kedveskedő mosolyt is erötetett. Szándéka a napnál is világosabb volt, le akart ke- nyerezni. A tükörből rám villanó kép azonban megnyugtatott. Egy ritkuló hajú, szőke pasas ült velem szemben, olyan mereven és távolságtartón, mint egy korosodó férj az anyósa születésnapi zsúrján. Jóleső érzés fogott el. Ezt az arcot, kislány, te nem fogod megpuhítani, gondoltam.- Kicsit levágni - mormoltam -, de úgy, hogy azért maradjon is belőle. .. Bólintott piros klipszeivel, mint aki pontosan érti, mire gondolok. A következő pillanatban már döfködte is a nyakamba a kikeményített, kétes tisztaságú nyakbavalót. Hiába ez a lendület, gondoltam kis kárörömmel a lelkem mélyén, borravaló nem lesz. Most nem lesz. Egyszer neked is rá kell döbbenned arra, hogy az élet nem habostorta. Hiába vagy szép, hiába vagy fiatal, te sem kaphatsz meg mindent tálcán. Ha belegondolok, akkor ez a gesztus még az én részemről lesz áldozat, én leszek ebben a helyzetben a negatív hős, pályádon talán az első csalódás okozója. összeráncolta a homlokát, és olyan „mit lehet ebből kihozni“ pillantással vizsgálni kezdett. Nem vitás, az én fejem alkotásra ösztönző anyag, olyan mester kell hozzá, aki a szakma fogásainak legszélesebb skáláját ismeri. Egy borbélynak a kuncsaft feje körülbelül azt jelenti, amit egy szobrász számára a nyers márvány. Hirtelen csattogni kezdett az olló a hátam mögött. A lány nekilendült, puha ujjaival végigzongorázott egy könnyed futamot a tarkómon. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy rosz- szul esett. Ahhoz viszont kevés volt, hogy borravalóellenes elhatározásomban megingasson. Az efféle gyermeteg női praktikákkal szilárd jellemű férfiakat nem lehet levenni a lábukról. Továbbra is mereven ültem, és gyanakvó pillantásokkal figyeltem mozdolatait. Egy idő után el kellett ismernem, hogy kezdő létére nagy felelősségtudattal dolgozik. Például, ahogy a fülem melletti érzékeny területet elrendezte, dicséretre méltó volt. Majdhogynem tökéletes. S nem is volt tolakodó, és nem viháncolt. Csak a legszükségesebbeket kérdezte, ilyeneket: Ennyi elég lesz? Itt jó lesz így? A fület hagyjuk ki, vagy tegyünk rá egy kicsit? Ráhagytam tegyen rá, ha úgy gondolja. A munka hevében néha áthajolt fölöttem, ilyenkor egy-egy levendulaillatú pillantra a hóna alá kerültem. Az akaratot nem lehetett elvitatni tőle. Talán mégsem kellene a végén olyan nyíltan visszautasító- nak lennem, gondoltam. Úgy teszek majd, mint aki még nem is hallott borravalóról, szépen, udvariasan megköszönöm a visszajáró pénzt, s lehet, hogy az ajtóból még rá is mosolygok, hadd törje egy kicsit a fejét, hol is rontotta el a dolgot. Ekkor azonban olyan esemény történt, amely nemcsak bizonytalanabbá tett, de tovább kuszálta amúgy sem egyérelmű érzéseimet. Egy ártatlan mozdulatnál - az asztal felé nyúlt a fésűért - kissé nemtörődöm módon hajolt át fölöttem. Ezt a tulajdonképpen egyszerű s gyakori borbélymozdulatot azonban úgy koordinálta, hogy előbb, erős szívdobogást okozva, a fejemet súrolta (mintegy felvillantva előttem egy esetleges összeütközés lehetőségét), majd visszafelé, anélkül, hogy erre kellőképpen felkészülhettem volna, a fehér köpeny legfeszesebb és legtöbb izgalmat sejtető része beletalált az arcomban A tükörben módomban volt látni a gyors hatást, melyet az összeütközés váltott ki belőlem. Zihálni kezdtem, s az addig egykedvűen maga elé bámuló faarc hirtelen megtelt naiv csodálkozással. Talán mondanom sem kell, hogy abban a pillanatban eszembe sem juttotak szokásos szorongásaim, sem azok a szúrós hajszálak, melyektől ilyenkor már többnyire a hideg futkosott a hátamon. Lopva a hamvas arcára néztem. A lány nem zihált, s a legcsekélyebb zavar sem látszott rajta. Továbbra is olyan elmélyülten végezte a dolgát, mintha legalábbis Sámson haja lett volna a gondjaira bízva. Egy pillanatra meginogtam. Lehet, hogy rosszul ítéltem meg ezt a lányt? Talán mégsem az a csél- csap diszkótündér, akinek első, csalóka benyomásaim alapján gondoltam? Ha ez így van, akkor mérlegelnem kell a döntésemet. Megingathatom-e egy zsenge leány emberekbe vetett hitét egy visszatartott borravalóval? Nem hagy-e majd ez egy életre szóló nyomot a lelkében? Fejemben gyorsan kavarogtak a gondolatok, nem tudtam, mit tegyek, pedig a hamvasarcú már a hajszálakat kefélte nagy gonddal a vállamról. Aztán óvatosan kibontott a fehér nyakbavalóból, s félreállva közölte: hét korona. Kihúztam a tárcámból a tízest, s komoly megfontolt arccal nyújtottam át. Az any- nyi, mint tíz, mondta a lány, és mielőtt folytatta volna a számolást, energikusan kinyújtottam a kezem. Nem tenyérrel felfelé, a visszajáró pénzért, nem. Elhárító módon és olyan diszkrét nagyvonalúsággal, amilyet ma már csak régi filmekben látni egyik-másik úriembertől. A többi a magáé, kisasszony, mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, s mint aki heves ellenállásra számít, meg is ismételtem: a többi a magáé... ■■ MARTON IVÁN Képek Pista bá’ pótkocsiján ülök részem egy szekrény öltöny írógép meg papír a szülői házba költözöm pók fut a gerendán anyám csupa rongy de toporog érez mit sosem tudott a panellakó 1J e ot látszani opott télikabátodban kis egér rős vagy Hét Epizód az orleáns-i szűznek tartozom - mondta a férfi ha ha ha - nevetett az asszony leoltották a villanyt az asszony a hátát mutatta a szobában is fagypont alá zuhant a hőmérséklet a férfi érezte még éjszaka fel kell kelni s elindulni föltérképezni azt a hálózatot, amelyet létrehoztak. Kutatóink azt állítják, hogy az emberek sokban hasonlítottak hozzánk: az emberi váz megközelítőleg olyan, mint a roboté, csakhogy titán helyett kalcium alapanyagú. A kutatók demográfiai robbanásról beszélnek: „ez volt az az erő, amely az űr felé kényszerítette őket". Ám a különbségek másmilyenek. Utolsó tanulmányi utam során, amelyet egy belső bolygóra tettem, találkoztam az emberrel. Valószínűleg az utolsó volt ebben a rendszerben, és annyi ideig lehetett már egyedül, hogy elfelejtett beszélni. Miután megtanulta nyelvünket, jól megértettük egymást, és úgy terveztem, hogy visszatértemkor magammal hozom. De valami történt vele. Egy napon egyszerre csak elkezdett a hőségre panaszkodni. Megmértem hőmérsékletét, és megállapítottam, hogy kimerültek a termosztatikus áramkörei. Volt nálam egy készlet cserealkatrész, és tekintettel az ő meghibásodosára, nekiláttam a munkának. Minden nehézség nélkül megállítottam. Előírás szérint, ahogy nálunk szokás, nyakába szúrtam egy tűt, hogy megszüntessem a kontaktust. Nem is mozdult többet. De amikor kibontottam, belül más volt, mint mi. És amikor összeraktam, nem tudtam többé elindítani. Aztán érdekes módon bomlásnak indult - egy év múlva, amikor eljött az ideje, hogy hazatérjek, nem maradt belőle más, csak a váza. Igen, az emberek egészen mások. BALÁZS F. ATTILA fordítása Alan Bloch AZ EMBEREK SOK Archeológus vagyok s mesterségemből kifolyólag az emberekkel foglalkozom. De kétlem, hogy a holt planétákon végzett ásatásokkal valaha is megoldom titkukat- vagyis rájövök arra, miben különböztek tőlünk, robotoktól. Nézzék, én valamikor együtt éltem egy emberrel, s bizony nem volt az olyan egyszerű, mint ahogy az iskolában tanították. Természetesen rendelkezünk bizonyos adatokkal, és igyekszünk folyamatosan kiegészíteni a dokumentumokat, de azt hiszem, azért alapjában véve egy helyben topogunk. Tudjuk, történészeink legalábbis azt állítják, hogy az emberek egy bizonyos FÖLD nevezetű bolygóról származnak. Azt is tudjuk, hogy határtalan bátorsággal utaztak bolygóról bolygóra, s ahol megfordulta^, településeket hoztak létre. Emberekkel, robotokkal, néha vegyesen: visszatérést elősegítendő. De sosem tértek vissza. Azok voltak a világ legfényesebb napjai. De vajon ennyire öregek lennénk mi már?- Az embereken eluralkodott a dicsőség lelkesültsége (azt hiszem, erre illik a régi kifejezés: „isteni“), amely szétszórta őket a csillagok között. Mi pedig nem tudtuk 0
