Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-15 / 2. szám

ISZÓ 3 8.1.15. Az emberiség megmaradásáért Abban a harcban, amelyet az emberiség ma a nukleáris veszély ellen vív, különösen fontos, hogy meglegyen a kölcsönös megér­tés és az együttműködés valamennyi olyan társadalmi-politikai erő között, amely hozzá­járulhat a nemzetközi helyzet rendezéséhez. Ezen erők közé tartoznak természetesen a kommunisták és a keresztények. Kapcsola­tuk fejlődése a mai világ sokféleségének, bonyolultságának egyik megnyilvánulása lett. A két eltérő világnézet - a materialista és az idealista világnézet - képviselői, egyfelől a marxista-leninista tanítás, másfelől a ke­reszténység követői keresik a közös alapot a politikai együttműködéshez. Ez korántsem egyenes vonalú és egyértelmű folyamat. Ám a legfontosabb ma az, hogy ez realitássá vált, a társadalmi-politikai valóság egyik eleme lett. A kölcsönös megértésre való törekvés el­sősorban abból fakad, hogy a világ ma éles fordulatot vesz. Újfajta gondolkodásra késztet az, hogy nukleáris-kozmikus korba léptünk, hogy az összemberi érdekek kerültek előtér­be, hogy elmélyültek a régi társadalmi ellent­mondások és újak keletkeztek, hogy aggód­nunk kell bolygónk jövőjéért. A minőségileg új fegyverfajtáknak, elsősor­ban nukleáris fegyverek földi és kozmikus változatainak a létrejötte megköveteli, hogy a különböző társadalmi rendszerű államok az érintkezés új formáit és módszereit keressék, hogy a békés egymás mellett élés váljék a nemzetközi kapcsolatok tényleges alapjává. Az a marxistákat és keresztényeket egy­aránt eltöltő aggodalom, amiatt, hogy vajon milyen jövő vár a világra, ha egyre növekszik, a nukleáris katasztrófa veszélye, megteremti a feltételeket ahhoz, hogy politikai állásfogla­lásaik minden világnézeti ^eltérés ellenére is közeledjenek. ■ ' Vallásos körökben egyre nyilvánvalóbbá válik és tért hódít az az igazság, hogy a Szov­jetunió őszintén érdekelt a fegyverkezési haj­sza beszüntetésében, a békét és az emberi civilizáció puszta fennmaradását fenyegető veszély pedig a katonai-ipari komplexumtól és az Egyesült Államok ama politikai köreitől indul ki, amelyek a nemzetközi kapcsolatok­ban az erőre akartak támaszkodni. Az atom­háború a hívőkben mind gyakrabban az Apo­kalipszis, a bibliai világvég képzetével társul. A keresztények és a kommunisták közötti együttműködés lehetősége a többi között ab­ból adódik, hogy a vallásos körökben fokozó­dik a differenciálódás, a rétegeződés a világ­ban végbemenő társadalmi-gazdasági válto­zások nyomán, annak következtében, hogy mind nagyobb arányokat ölt a társadalmi és nemzeti felszabadulásért folyó harc. A forra­dalmi munkásmozgalom képviselőit és a ke­resztény dolgozókat a tőkés országokban egyesíti az, hogy a monopóliumok támadásá- sával szemben nagyjából azonosak az érde­keik. Az ipari és a fejlődő tőkés országok köré­ben egyre inkább tért hódít az a felismerés, hogy az imperializmus rendszere jórészt a „harmadik világ“ népeinek kifosztásából tartja fenn magát. Ezért aztán a keresztény dolgozók egyre aktívabb erővé válnak az antiimperialista frontban, a monopóliumok az Egyesült Államok külpolitikai expan­ziója ellen folyó harcban. Ezekben a küzdel­mekben edződik a keresztények politikai gon­dolkodása, tarthatatlanokká válnak azok a korlátok, amelyeket az uralkodó körök és az őket támogató klerikális reakció erői a dolgo­zó emberek egységének' útjába próbálnak állítani. Konkrét akciókra van szükség, mind­azoknak az erőknek az összefogására, ame­lyek harcolnak a békéért és a társadalmi igazságosságért. A kommunisták és a keresztények együtt­működésének fejlődésére kihat a klerikális antikommunizmus válsága is. Ez a sok egy­házat érintő folyamat érezteti hatását katoli­kus körökben, néhány protestáns egyházban, és abban jutott kifejezésre, hogy kiéleződtek az ellentétek a papság különböző képviselői között, hozzájárult ahhoz, hogy ezekben a kö­rökben egyre inkább felismerik: lehetetlen immár mellőzni a dolgozó néprétegeknek a társadalmi változások, az antiimperialista erők akcióegysége utáni vágyát. Erre való tekintettel a felsőbb egyházi körök egy része rugalmasabb álláspontra helyezkedett mind a Nyugat, mind a „harmadik világ“ orszá­gaiban. Ily módon a keresztények és a kommunis­ták együttműködése korunk törvényszerűsé­geinek egyik történelmi megnyilvánulásává, a háborúéllenes és felszabadító harc fontos tényezőjévé válik. POLITIKAI KOMPROMISSZUMOKKAL A kommunista mozgalom mindig nagy je­lentőséget tulajdonított a hívő dolgozókhoz és a vallási szervezetek demokratikus köreihez való viszonynak, a velük való együttműködés­nek, úgy fogva fel ezt, mint a proletariátus politikai és osztályszövetségeinek részét. A kommunisták számára az ilyen együtt­működés nem véletlenszerű valami, nem hol­mi taktikai fogás, ahogy ezt ellenségeink olykor állitják, hanem olyasmi, ami a marxis­ta-leninista alapeszmékből fakad. Lenin az ezzel kapcsolatos problémákat olyasminek tekintette, ami „egyenesen és elkerülhetetle­nül következik a dialektikus materializmus­ból“. Mélységesen hibásnak minősítette azt a véleményt, hogy a marxizmusnak a vallás­hoz való viszonya úgynevezett „taktikai“ meggondolásokkal magyarázható... Ellenke­zőleg, a marxizmus politikai irányvonala eb­ben a kérdésben elválaszthatatlanul össze­függ filozófiai alapjaival.“ A kommunisták ideológiai álláspontja nem­csak megengedi, hanem sok esetben meg is követeli a szövetséget olyanokkal, akik nem fogadják el végső céljaikat, nézeteiket és világszemléletüket. Aki lemond a politkai kompromisszumokról, attól tartva, hogy az ideológiában nem állja majd meg a helyét, az gyakorlatilag nem bízik eszmei-világnézeti fegyvere erejében, vaskalapos szektássá vá­lik. Lenin kíméletlenül bírálta a marxizmus „tisztaságának“ efféle védelmezőit. Ugyan­akkor, mint hangsúlyozta, vállalva a kompro­misszumot, tudnunk kell „megőrizni, megszi­lárdítani, megacélozni, továbbfejleszteni a munkásosztály és szervezett élcsapata, a kommunista párt forradalmi taktikáját és szervezetét." A kommunisták és a keresztények mai viszonya folytatja és továbbfejleszti azt az irányvonalat, amely a múltba nyúlik vissza. A kommunista mozgalom már a harmincas, években mozgósította a néptömegeket, a hí­vőket is beleértve, a fasizmus és a háború elleni harcra. S amikor a háború kirobbant, a hitleristák által megszállt országok kommu­nista pártjai afelé orientálták tagjaikat, hogy lépjenek akcióegységbe valamennyi antifa­siszta erővel, a többi között az ellenállásban részt vevő keresztényekkel. A háború utáni években mozgalmunk az uj körülmények kö­zött továbbfejlesztette az összes erők egysé­gének az eszméjét, kiszélesítette a társadal­mi bázisát az imperializmus és a monopóliu­mok ellen, a demokráciáért, és a szocializ­musért vívott harcnak. A kommunisták és a keresztények együtt­működése elsősorban politikai problémaként jelentkezik, azoknak az akcióknak az alkotó­részeként, amelyek a kialakuló antiimperialis­ta frontok megszilárdítására irányulnak. Egy­re jobban tért hódít az a gondolat, hogy a kommunisták számára a keresztényekkel való együttműködés nem időleges taktika, hanem stratégiai irányvonal, hosszú távú program. Ez az együttműködés olyan körül­mények között alakul ki, amikor a békeharc összeolvad a társadalmi haladásért vívott harccal és fordítva. A kommunisták nem arc nélküli homogén tömegnek tekintik a keresztényeket, ezért differenciált álláspontra helyezkednek a val­lás hatása alatt álló különböző társadalmi prök tekintetében. Az a kérdés, hogy mikép­pen és kivel fejlesztendő az együttműködés, az egyes konkrét esetekben való célszerűsé­gének a megítélésével függ össze. Mind az egyházak vezető köreivel, mind az azok képviselőivel való érintkezés és kapcso­lat indokolt olyan esetekben, amikor a kom­munistája a közös akciókat lehetővé tevő álláspontokat keresve szigorúan elvhűek ma­radnak. Nyilvánvaló, hogy a merőben ideoló­giai kérdések megtárgyalását szolgáló talál­kozók akkor lesznek hasznosak, ha előbbre visznek a közös akciók felé, a kölcsönös megismerés felé. Az együttműködés sikeres fejlődésének fontos előfeltétele az, hogy a keresztény felet olyan körök képviseljék, amelyek őszintén óhajtják a dialógust, érdekeltek az imperializ­mus kül- és belpolitikája ellen, a békéért és a társadalmi haladásért folyó harcban. Amikor ellenben a klerikális körök csupán azért lép­nek kapcsolatba a kommunistákkal, hogy újabb ideológiai vagy politikai diverziót hajtsa­nak végre a forradalmi erők ellen, a „dialó­gus“ csak árt. A kommunisták korunk legfontosabb kér­déseiben úgy bocsátkoznak vitába a keresz­tényekkel, hogy mindvégig híven kitartanak a világszemléletük mellett, fellépnek az ideo­lógiai nézeteltérések elsimítása ellen. Első­sorban a nukleáris háború veszélyének az elhárításáról és az emberiség megmaradásá­ról, az imperializmus elleni harcról, a fejlődő országok problémáiról stb. van szó. Persze minden egyes országban konkrétan meg kell határozni a megtárgyalandó problémák körét. Sok testvérpártnak a gyakorlata arról tanús­kodik, hogy ezen a téren van egy s más új, érdekes és hasznos. Vegyük csak szemügyre például a Franciaországban, Olaszország­ban, Belgiumban, az Egyesült Államokban és több latin-amerikai országban szerzett ta­pasztalatokat. A kommunisták, amikor fejlesztik együtt­működésüket a keresztényekkel, nem tagad­ják meg meggyőződésüket. Megmagyaráz­zák nézeteiket, megmutatják, milyen nagy lehetőséget kínál a keresztényeknek a mar­xista-leninista tanítás az emberiség békés jövőjének biztosításában, a társadalomnak a szociális gazdaságosság elvei szerinti át­alakításában betöltendő szerepüket illetően. A BÉKÉT KI KELL -HARCOLNI A keresztények és a kommunisták együtt­működésének objektiv előfeltételei a vallásos környezetben ma kibontakozó szövevényes folyamatokból adódnak. Az osztályharcba, a monopóliumok elleni harcba bekapcsolódtak a tőkés ipari orszá­gok: Olaszország, Franciaország, az NSZK stb. hívő dolgozói. Itt napjainkra a városi középrétegek tönkremenetele, a termelés kü­lönböző szféráiba való bekapcsolódásuk kö­vetkeztében a proletariátusnak, a bérből élő dolgozóknak egy alapjában véve új nagy csoportja alakult ki. Ez a csoport, bár sok tekintetben a vallásos ideológia hatása alatt áll, mégis egyre inkább kiemelkedő szerepet tölt be a monopóliumok és a burzsoá állam elleni harcban, tevékenyen részt vesz a sztrájkmozgalomban. Nyugat-Európa, La- tin-Amerika, Afrika sok országában számotte­vően megnőtt a keresztény szakszervezetek­nek, más keresztény munkásszervezeteknek, a megfelelő országos és nemzetközi szövet­ségeknek és tömörüléseknek a befolyása. Tagjaik, akik hagyományosan kitartanak val­lásos meggyőződésük mellett és hívőknek vallják magukat, egyre szembeötlőbb formá­ban válnak jelentős társadalmi-politikai erővé. Afrika és Ázsia országaiban nagy arányo­kat öltött a vallásos jelszavak alatt folyó felszabadító harc. Az afrikai földrészen a ha­ladó gondolkodású vallásos erők elutasítják az apartheidet és1 a rasszizmust, szembe- szállnak az imperialista hatalmak neokolonia- lista politikájával. Nem is szólva Latin-Ameri- káról, ahol sok keresztény fellép az Egyesült Államoknak és helyi bábjainak a basáskodá- sa ellen. Éppen itt jelentkezett először a „lá­zadó egyház“, a „felszabadítás teológiája“, itt keletkezett a „bázisegyház“, a „népi“ egyház. A vallásos körök háborúellenes mozgal­mak, a békeharc fontos részévé váltak A hí­vők és szervezeteik a nyolcvanas évek elején - az ötvenes évekhez képest - kezdeménye­zőbbek, következetesebbek lettek, határozot­tan megnövekedett politikai tudatuk, megmu­tatták, hogy értik, merről fenyegeti tényleges veszély a békét. A nukleáris háború elleni fellépésük főleg Reagan-ellenes jellegű A klérus legrealisztikusabban gondolkodó képviselői a háborús veszély forrását az Egyesült Államok imperialista erőinek milita­rista politikájában látják, támogatják a Szov­jetunió békepolitikáját, békés javaslatait. Olyan nemzetközi kapcsolatok mellett emel­nek szót, amelyek a békés egymás mellett élés elveire épülnek. Kitágultak azok a földrajzi határok, ame­lyek között vallásos körök részt vesznek há­borúellenes akciókban. Nemcsak Európa, ha­nem az Egyesült Államok, Kanada, latin­amerikai, afrikai, ázsiai országok is ilyen ak­ciók színterévé váltak. A békeharc méretei és formái a különböző országokban, a különbö­ző társadalmi-politikai körülmények között el­térőek. Ez a harc tartalmában is,, eszmei­politikai orientációjában is igen változatos. A vallásos közvéleményben egyre jobban megerősödik az a meggyőződés, hogy a bé­két ki kell harcolni. A passzivitást felváltja a dinamizmus az olyan konkrét békeszerető célokért való küzdelemben, mint a tömeg- pusztító fegyverek likvidálása, a nukleáris kísérletek betiltása stb., az együttműködés a háborúellenes mozgalom más osztagaival. A világháború a hívők szemében nem annyira büntetés az eredendő bűnért, az eljövendő Apokalipszis, Harmagedón, mind inkább bi­zonyos szociális erők tetteinek az eredmé­nye, amelyekkel szembe lehet szegülni. A DIALÓGUST FOLYTATNI KELL A jobboldali klerikális körök minden lehető módon próbálják útját állni annak, hogy a hí­vők és a papok részt vegyenek a háborús veszély elleni harcban. Az egyház legkonzer­vatívabb képviselői olyan utasításokat adnak, amelyek megnehezítik a keresztényeknek a békeszerető erőkkel, különösen a kommu­nistákkal való érintkezést és együttműködést. A jobboldali klerikálisok a vallásos körök­ben a béketeremtő hangulattal olyan koncep­ciókat állítanak szembe, amelyek célja meg­indokolni, miért kell támogatni az imperializ­mus militarista politikáját, az imperializmus által indított fegyverkezési versenyt, elvonni a hívőket a nukleáris háború veszélye elleni harctól. Ezzel kapcsolatban előtérbe kerülnek . az olyan eschatológiai konstrukciók, ame­lyekben a háborús veszély forrásaként „a gonosz erői“ szerepelnek, ezen pedig a Szovjetuniót és a többi szocialista országot értik. Ámi az Egyesült Államokat illeti, az e szerint a séma szerint természetesen a „jó erőinek", „az igazság erőinek“ a megtestesí­tője. A nemzetközi porondon kialakult feszült­ség lényegét emellett az ateizmus, a hitetlen­ség és az isteneszme közötti ellentétre veze­tik vissza. A békés egymás mellett élés elvét néhány konzervatív egyházi ideológus nem annyira nemzetközi síkon tárgyalja, mint inkább bel­politikai, sót családi síkon, a munka és a tőke, a burzsoá állam és állampolgárai, a különbö­ző nemzedékek stb. közötti békére buzdítva. Reakciós egyházi személyek szítják a hí­vőkben az ellenséges érzületet, a türelmet­lenséget, a gyűlöletet a kommunistákkal szemben, „álnok ellenségnek" tüntetik fel őket, akik az együttműködés hirdetésével ta­kargatják „a hatalom megragadására" irá­nyuló terveiket, hatalomra jutva pedig véget vetnek majd mindennemű szabad vallásgya­korlásnak és adminisztratív úton be fogják tiltani az istenhitet. Ebből a kiagyalt, primitív premisszából gyakran azt a következtetést szűrik le, hogy káros a hívők és a kommunis­ták mindennemű párbeszéde. Azt hangoztatják, hogy a kommunisták, lévén marxisták és következésképp ateisták, tanításuk folytán nem mehetnek bele ilyen párbeszédbe. A kommunistáknak ez, úgy­mond, csakhogynem „tilos“, maga a párbe­széd pedig a kommunisták számára csupán „csel“. A reakciós klerikális propaganda egy másik hamis tézise azt sugallja a hívőknek, hogy ha kapcsolatba lépnek a kommunisták­kal és együttműködnek velük, ezzel elárulják hitüket, istenüket, a „gonosz erőinek" az eszközévé válnak. A dialógussal kapcsolatban ellentmondá­sos álláspontot foglalnak el a Vatikánban is. Egyféléiéi látszólag elismerik az ilyen dialógus jogosságát és célszerűségét, másfelől olyan követelményeket és feltételeket támasztanak, amelyek megnehezítik a tisztességes véle­ménycserét. Nem könnyíti meg a Szentszék által képviselt katolikusokkal való kapcsolatot az sem, hogy a Vatikán vezetői sértő nyilatko­zatokat tesznek azokra, akikre ma is élő szóhasználatukkal rásütik a „totalitáris és ateista rezsim“ bélyegét és akiket „korunk szégyenének" kiáltanak ki. A dialógus ellenzőinek a mesterkedései nem ál íthatják meg ennek fejlődését sem doktrinális, sem gyakorlati szinten. Jó például szolgálhatnak erre a keresztények és a mar­xisták rendszeres találkozói, amelyeket 1971 óta szervez a Nemzetközi Békeintézet és a bécsi egyetem keretében működő Békeku­tató Központ. A béke problémáinak két külön­böző világnézet szemszögéből való tárgyalá­sa lehetővé teszi tekintélyes tudósoknak, egyetemi tanároknak, társadalmi szervezetek vezetőinek, hogy szembesítsék egymással a koruKk kulcskérdéseivel kapcsolatos néze­teket, hogy jobban megértsék egymást, hogy levonják a szükséges gyakorlati következte­téseket. A megtett lépések eredményeit publi­kálták mind a keresztény folyóiratok hasábja­in, mind a kommunista sajtóban. Hasznos tapasztalatokat adott a marxista és a katolikusok 1986. októberi budapesti találkozója, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia és a vatikáni Nemhívők Titkársága szervezett. A „Társadalom és erkölcsi érté­kek" téma keretében megtárgyalták a béke, az igazságosság, a szolidaritás kérdéseit, amelyek a vallásos erők és a kommunisták együttműködésének az alapjául szolgálnak. A gyakorlati dialógus egyre inkább a hábo­rúellenes húsvéti menetek, más közös béke­megmozdulások formáját ölti. Ez kifejezésre jutott a különböző orientációjú szaftszerveze­tek együttműködésében, a dolgozók érdekei­nek védelmében, a monopóliumokkal és a többi nyugati országban hatalomra jutott jobboldali erőkkel szemben. A világ 60 országának több mint 200 egy­házi személyisége vett részt a tavaly február­ban Moszkvában rendezett békefórumon. Az ennek keretében működő vallási szekció egy­hangúlag elfogadott egy felhívást, amely kö­zös akciókat sürget a békéért, a nukleáris háború veszélye ellen. A keresztények és a marxisták közötti dialógus még korántsem tárta fel teljesen az e téren kínálkozó lehetőségeket. A dialógus következetes továbbfejlesztése elengedhe­tetlen mindkét fél, sőt általában a béke és a társadalmi haladás ügye szempontjából. NYIKOLAJ KOVALSZKIJ professzor, a történettudomány doktora (Szovjetunió) IfAIIIIIIillCTAIf ÉC VCDCCneUVEI/ 19 1TAIIVABD11I flUIV!inU!i!>i i M!l ' ISsífE - '& 5 cpi f £ä li|L n i yiBPkU Wtf »Ji

Next

/
Thumbnails
Contents