Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-03-11 / 10. szám
Kedvezőtlen-e napjainkban a Szovjetunióban a demográfiai helyzet? Ha igen, azt jelenti-e ez, hogy hiány van munkaerő- tartalékokban? A kérdésekre Vlagyimir Kosztakov, a köz- gazdasági tudományok doktora válaszol. /"■V »akran halljuk gazdasági U V vezetőktől, hogy vállalatuk munkaerőhiányban szenved. Ugyanerről tanúskodnak az üzemek, gyárak, intézmények kapuira kifüggesztett, és a városi információs irodák tábláin elhelyezett, munkaerő-felvételt hirdető szövegek. Széles körben elterjedt az a vélemény, hogy a munkaerő-tartalékok terén mutatkozó probléma oka a munkaerő „hiányában“ keresendő. Fölütötte a fejét egy egyszerű, felületes magyarázata is ennek a jelenségnek: lassult a lakosság gyarapodása, konkrétabban pedig csökkent a születések száma, és ennek folytán lett kevés a munkáskéz. Ez az összefüggés azonban nem olyan nyilvánvaló, mint amilyennek látszik. Mi több, az efféle magyarázat egyenesen hibás. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az összlakosság gyarapodása és a potenciális munkaerő növekedése - két különböző dolog. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy például a hetvenes években, amikor különösen nagy volt a munkaerő-kereslet, a munkaképes korú lakosság (férfiaknál ez 16-59 év, a hónap elején gyakorlatilag nincs mit tenni, a hónap végén viszont felgyülemlenek a munkák. Ez arra készteti a vállalatokat, hogy embereket „tartalékoljanak“. A „létszámfelettiek“ tartása nem eredményez jobb minőséget. Egész „munkáshadsereg“ foglalkozik kizárólag azzal, hogy a terméket a megkívánt előírásoknak megfelelővé tegye, és folyamatosan munkaképes állapotban tartsa a gépparkot és a berendezéseket. A munkaerő- felesleg képződésének egy újabb csatornája a termék nem megfelelő tárolása. Csupán a mezőgazdaságban például, ahol évente a teljes termelési volumen egyötöd része vész el, a veszteségek pótlásán mintegy ötmillió fő „dolgozik“. Még Zaszlavszkaja akadémikus óvatos becslése is azt mutatja, hogy a legrövidebb időn belül csupán minimális rendteremtéssel nem kevesebb, mint tízmillió embert lehetne fölszabadítani (abból a több mint 130 millióból, amit a népgazdaság foglalkoztat). Jelenleg a Szovjetunióban tényként kell megállapítani a munkaképes korú lakosság gyarapodásának títö irodáké. Ilyenek minden városban működnek - a nagyvárosokban kerületenként is -, és munkájuk jellegéből adódóan jóval szélesebb információval rendelkeznek a munkalehetőségeket illetően. Ez logikus is: a vállalat a foglalkoztatottság hatékonyságáért felelős, a teljes foglalkoztatottság gondja pedig az államé. Másodszor. Lényegesen bővíteni és javítani kell a szakmai továbbképzés és a szakmai átképzés rendszerét. A képzést az államnak kell finanszíroznia külön alapból. Harmadszor. Lényegesen bővíteni és javítani kell a pályaválasztást. Nemcsak a munkába álló fiatalokat kell segíteni a szakmaválasztásban, hanem a lakosság egyéb életkorú más csoportjait is, azon belül a dolgozni kívánó nyugdíjasokat is. Végül intenzíven fejlődni fog és máris fejlődik a szolgáltatási szféra. Ez az irány különösen perspektivikus, és itt a foglalkoztatottak száma folyamatosan nőni fog. Ezért növelni kell a szolgáltatási szférában dolgozók munkájának presztízsét. A gazdálkodás új körülményei megkívánják azt is, hogy újszerűén értelmezzük magát a „teljes foglalkoztatottságnak“ a fogalmát is. Gyakran a teljes foglalkoztatottságról alkotott kép az általános munkakötelezettség szocialista elvének téves értelmezéséből fakad, amely elv szerint a szocializmusbán az emberi létezés forrása csupán a munka lehet. Foglalkoztatottsági problémák a Szovjetunióban nőknél 16-54 év) évi átlagos növekménye csaknem két és félszer nagyobb volt, mint a hatvanas években. A hatvanas években viszont, amikor a munkaerő-tartalékok gyarapodása kisebb volt, váratlanul jelentős hiány mutatkozott munkahelyekben. Energikus intézkedéseket kellett tenni, hogy munkát adjunk minden jelentkezőnek: a kis- és középméretű városokban új vállalatokat létesítettünk, és bővítettük a régieket. A hetvenes években a legmagasabb volt a foglalkoztatottság (az ország munkaerő-tartalékainak kilenctizedé), a társadalmi munka termelékenysége viszont visszaesett. Míg 1961-1970 között ez a mutató évi átlagban 6,4 százalékkal emelkedett, addig 1971-1975 között már csak 4,5 százalékot, az 1976-1985- ös években pedig 3,1 százalékot tett ki. JSZÚ m in. 11. Mindez azt bizonyítja, hogy a munkaerő-tartalékok problémáját demográfiai okokkal nem magyarázhatjuk. Érthető ugyanakkor, hogy miért olyan „hosszú életű“ ez a magyarázat: a munkaerő problémáinak ilyen értelmezése sokaknak volt Ínyére. Hiszen a demográfiai tényezővel mint valamiféle objektív és leküzdhetetlen akadállyal próbálták kimagyarázni a vezetők saját hibáikat, rossz vezetési stílusukat. Ha viszont a munkaerő-tartalékok terén kialakult jelenlegi helyzetet érdemben értékeljük, véleményünk szerint arról kell beszélni, hogy nincs hiány munkaerőben, hanem ellenkezőleg: a népgazdaságban munkaerő-felesleg vaó amiatt, hogy a munkaerőt igen csekély hatékonysággal foglalkoztatják. A munka intezitásának színvonala a vállalatok többségénél, az intézményekben és szervezetekben az utóbbi mintegy tizenöt évben érzékelhetően csökken. Ahol elegendő volna egy munkás, aki egymaga több szakmai funkciót teljesít, és eredményesen tölti ki a munkanap minden egyes percét, ott igen gyakran a nálunk bevezetett rend (pontosabban mondva, a könnyített munkarenddel kapcsolatosan gyökeret vert gyakorlat) két, néha pedig esetleg három munkás foglalkoztatását kényszeríti ki. A gyakorlat azt mutatja, hogy az olyan vállalatoknál, amelyeket külföldről vásárolunk, lényegesen több státust állapítunk meg, gyakran a többszörösét annak, amit az eladó cég ajánl. A népgazdaságban sok fölösleges munkaerő van amiatt, hogy sok munkáskollektíva tevékenységében hiányzik a folyamatos ritmus, vagyis rohamos lassulását, ami a kilencvenes évek közepéig folytatódni fog. Ám a munkaerő-tartalékok jelenlegi és várható dinamikája csupán abban az esetben bizonyulhat kedvezőtlennek, ha a népgazdaságban dolgozók volumene a korábbi időszakhoz hasonlóan fog nőni, ugyanolyan intenzitással, ahogy például az 1967-1985 közötti években. Ebben az esetben semmilyen tartalék nem lesz elegendő. Ez azonban nem fog bekövetkezni. Napjainkban forradalmi változások mennek végbe hazánkban a társadalmi és a gazdasági élet valamennyi szférájában. A következő tizenöt évben a társadalmi munka termelékenysége gyorsabban fog nőni a nemzeti jövedelemnél (2,5- szeresére, illetve kétszeresére). Ez az új helyzet azt jelenti, hogy az anyagi termelésben dolgozók száma nemcsak hogy növekszik majd, hanem mintegy 13-20 százalékkal, vagyis 16 millió fővel csökkenni fog. És ebből a pozícióból szemlélve, a munkaerő-tartalékok növekedésének lassulása igen kedvező, minthogy jelentős mértékben csökkenti a felszabaduló munkaerő elhelyezkedési problémáját. Természetesen, a tartósan gazdaságtalan termelés megszüntetése nem lehet elhamarkodott - ilyen döntést csak a kérdés megfontolt és sokoldalú vizsgálata után lehet hozni. Mindazonáltal lesznek ilyen döntések a gyakorlatban. Fölvetődik a kérdés, ha be akarjuk tartani a szocialista társadalom kötelező elveit, amely szerint mindenkinek munkát kell biztosítani, mi legyen a csődbe ment vállalat kollektívájának sorsa? A tervgazdaság lehetővé teszi, vállalva természetesen bizonyos szociális nehézségeket is, hogy biztosítsuk mind a társadalom gazdasági értékét - a munka termelékenységének növelését, mind a szociális értékeket - a lakosság teljes foglalkoztatottságát. Ez egész sor intézkedés megvalósítását feltételezi, amelyek elvileg változtatják meg a munkaerő-tartalékok felhasználását. Először. A munkaerő felszabadulásával és átcsoportosításával kapcsolatos mechanizmus tökéletesítése. Míg ma a vállalat maga köteles munkát találni fölöslegessé vált munkásai számára, addig a jövőben véleményünk szerint ésszerű volna fölmenteni a termelési vezetőket ettől a gondtól. Ez az erre szakosodott helyi szervek feladata lenne, például a tanácsi végrehajtó bizottságok mellett létrehozott munkaeró-közveA társadalom javára végzett munkában való részvétel szó szerinti, tehát kivétel nélkül minden egyes személyre vonatkoztatott értelmezése azonban sokkal inkább a mindenkire érvényes foglalkoztatottságot jelentené, mintsem a „teljes“ foglalkoztatottságot. Mindig vannak olyanok, akik objektiv okok miatt, legalábbis időlegesen nem tudnak dolgozni. Például a tanuló fiatalok, a nők a gyermekszülést követően, a sokgyermekes családanyák. Véleményünk szerint teljes foglalkoztatottságon egy olyan helyzetet kell érteni, amikor az országban biztosítva van a lakosság elhelyezkedési lehetősége. És ha korábban a teljes foglalkoztatottság biztosításának csupán egyetlen útját ismertük, a munkahelyek számának növelését, akkor a termelés hatékonyságának érdekében ma ez ellenkezőleg értelmezendő. Ma például nálunk a felső- és középfokú oktatási intézményekben, a szakközépiskolákban tanulóknak több mint egyharmada (több mint négy és félmillió fő) úgy kap szakmai képzést, hogy közben dolgozik. Ugyanakkor, ha felülvizsgálnánk az ösztöndíjak mértékét és emelnénk az ösztöndíjakat, csökkentve ezáltal az ösztöndíj és a munkabér közötti „ollót“, az e téren végzett fölmérés adatai szerint sokan inkább a nappali képzést választanák a levelező oktatás helyett. Vagy még egy példa: jelentősen csökkenteni lehetne a női foglalkoztatottságot, ha emelnénk a gondozási segélyt és a szülési szabadság időtartamát. A nyugdíjasok foglalkoztatottsága pedig csökkenni fog, ha növeljük a nyugdíjakat. Nyilvánvaló, hogy a jelenleginél jóval nagyobb mértékben kell a termelésben olyan formákat is alkalmazni, mint a rövidített heti vagy rövidített napi munkaidő, illetve oly módon, hogy házhoz adják ki a munkát. A foglalkoztatási problémák eredményes megoldása a gondolkodás komoly átalakítását követeli meg mindenkitől. A Szovjetunió Alkotmányának az a tétele, amely garantálja az ember munkaválasztási jogát, figyelembe véve érdeklődési körét, változatlanul érvényes. Most azonban, a választás során, fokozottabb mértékben kell számolnunk mind saját tényleges képességeinkkel, mind pedig a társadalom szükségleteivel. (A KOMMUNYISZT című folyóiratból, rövidítve) A Szovjetunió lakossága a statisztika tükrében Számok és tények A Szovjetunió lakosságának száma 1987 első feleben 282,3 millió volt, a Föld lakosságának 6 százaléka. De eloszlása az ország óriási területén egyenlőtlen: Moldva, Ukrajna, a Kaukázus, Oroszország közép-európai körzetei, a Baltikum, Közép-Ázsia oázisai sűrűn lakottak, mig nagyon ritka a lakosság Szibéria középső és északi részében. A Szovjetunió átlagos népsűrűsége négyzetkilométerenként 12,3 fő. Az országot 101 nemzet és nagyságrendű a következő 23:- orosz- ukrán- üzbég- belorusz- kazah -tatár- azerbajdzsán -örmény -grúz- moldvai- tadzsik- litván- türkmén- német- kirgiz- zsidó- csuvas- Dagesztán nemzetiségei (Észak- Kaukázus)-lett- baskír- mordvin- lengyel- észt nemzetiség lakja, közülük milliós 137,4 millió 42,3 millió 12,5 millió 9.5 millió 6.6 millió 6.3 millió 5.5 millió 4.2 millió 3.6 millió 3.0 millió 2.9 millió 2.9 millió 2.0 millió 2.0 millió 1.9 millió 1.8 millió 1.8 millió 1.7 millió 1.4 millió 1.4 millió 1.2 millió 1.2 millió 1.1 millió Vannak közöttük kisszámú -100 ezer főnél kisebb számú nemzetek. Vannak olyanok is, amelyeknek lélekszáma az ezret sem haladja meg. Ilyen hat van, de nem asszimilálódnak, nem tűnnek el. A legkisebb számú nép a negidálok, akik a Távol-Keleten, az Amur és az Amguny folyók völgyeiben élnek összesen 504-en vannak. Hagyományos foglalkozásuk a vadászat és a halászat. A Szovjetunió mint soknemzetiségű állam 15 szövetségi köztársaságból, 20 autonóm köztársaságból, 8 autonóm területből és 10 autonóm körzetből áll. Csupán az ország lakosságának két százaléka nem rendelkezik a nemzeti államiság saját formáival; ennek oka e népek kis száma, illetve területi szétszórtságuk. A szövetségi köztársaságokban a törzsökös nemzetiség képezi a lakosság túlnyomó többségét (kivétel ezalól csupán Kazahsztán), így az Oroszországi Szovjet Föderativ Szocialista Köztársaságban a nem orosz lakosság 17,4 százalékot tesz ki, az Ukrán SZSZK-ban a nem ukrán - 26,4 százalékot, az Üzbég SZSZK-ban a nem üzbég- 31,3 százalékot, a Grúz SZSZK-ban a nem grúz lakosság - 31,2 százalékot; a többi köztársaságban ez az arány még kisebb. Az ország 9 és 49 év közötti lakosságának 99,8 százaléka tud ími- olvasni, 86 százalékuknak van felső- vagy középfokú (teljes vagy nyolc osztályos) képzettsége, emellett a falusi lakosság ebben a vonatkozásban gyakorlatilag nem különbözik a városlakóktól, mivel a Szovjetunióban törvény szerint a középfokú oktatás mindenki számára kötelező. A tanintézetekben az ország 57 nemzeti nyelvén folyik oktatás, a nemzetek közötti érintkezés eszközéül pedig az orosz nyelv szolgál. A hat össz-szövetségi népszámlálás közül az utolsó (1979. évi) azt mutatta, hogy az orosz nyelvet 214,8 millió személy jól beszéli. A kétnyelvűség az egész szovjet nép egyik jellemző vonása. jt A felekezeti hovatartozásról a Szovjetunióban nem vezetnek nyilvántartást és statisztikát. Az ország lakosságának 62 százaléka városlakó. A Szovjetunióban 2176 város van; közülük 48-ban a lakosság száma 500 ezer és egymillió között van, 23-ban több mint egymillió. A városi épületek 45 százaléka nyolcemeletes. A városi lakosság 80 százalékának van önálló lakása. A lakbér egy négyzetméterenként 13,2 kopeket tesz ki. A lakások többsége kétszobás, a lakóterület 30-38 négyzetméter. A népgazdaság foglalkoztatja a lakosságnak csaknem 48 százalékát (azok számbavétele nélkül, akik egyéni gazdaságban dojgoznak). A mezőgazdasági dolgozók termelik meg az ország nemzeti jövedelmének csaknem 30 százalékát. 34 millió falusi és városi lakosnak van háztáji gazdasága. Az öregségi nyugdíjasok száma megközelíti a 40 millió főt. A szovjet emberek átlagos életkora megközelítően 70 év; a férfiaké 66, a nőké 74 év. Az országban kevesebb a férfi, mint a nő - mindez még mindig az 1941-1945. évi nagy honvédő háború következménye. De az aránytalanság fokozatosan csökken: amíg a különbség 1959-ben 20,7 milliót tett ki, addig most 18 millióra apadt. A magas korúak száma tekintetében a Szovjetuniót illeti meg a „világrekord": minden millió lakosra 80 százéves és idősebb ember jut. Összehasonlításképpen: az Amerikai Egyesült Államokban - 15 (fehérek), Franciaországban - 7, Angliában - 6, Japánban pedig -1. Az országban több mint 70 millió család él. Évente mintegy 2,7 millió új házasságot kötnek. A családok átlagos száma 3,5 fő (városban 3,3, falun 3,8 fő). A családok ossz-számából 29,5 százalék háromtagú, 23,0 százalék négytagú, 18,0 százalék, pedig öt- és többtagú. Az utóbbi időben az országban évente a házaspárok 1,4 százaléka válik el, aminek következtében 700 ezer 18 éven aluli gyermek marad az egyik szülő nélkül. A férfiaknál a második házasság esélye kétszer nagyobb, mint a nőknél. De a második házasság, sajnos, sokkal kevésbé szilárd, mint az első. A 70 millió házaspárból 10 millió - nemzetiségüket tekintve- vegyes. Ezek a házasságok egyébként szilárdabbnak bizonyulnak. Lehetséges, ez annak a következménye, hogy az emberek kezdettől fogva felkészülnek arra, hogy a családban különböző szokások és nézetek fognak együtt élni. Ha az országban megmarad a jelenlegi születési arányszám (évente 1000 főre megközelítően 20 gyerek), akkor a Szovjetunió lakossága 2000-re eléri a 300 millió főt. (A PRAVDA anyagai nyomán)
