Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-02-26 / 8. szám

RÁCZ OLIVÉR

1948 februárjára emlékezünk

Robogj föl Láznak ifjú serege

(Ady Endre: Új, tavaszi seregszemle)

esztendővel 1948 februárja után, a gyorsítás, az átalakítás, az alkotó, új gondolkodásmód, a nyílt párbeszédek sürgetésének napjaiban ide égövörös felkiáltójel kívánkozik - emberek kortársak, február követői és vállalói, nemre, korra és nemzetiségre való tekintet nélkül: nincsen semmiféle más glóbusz, csak az egyetemes nemzetközi glóbusz létezik, és minden észnek meg kell tanulnia a mi ütemünk!

1948 februárjára emlékezünk, és soha talán emlékezés, eszmék és elvek felidézése, napjainkba sürgető megidézése fontosabb és időszerűbb nem volt, mint ma. 1948 februárjának üzenete, hagyatéka és korparancsa nemcsak emlékeztető, hanem ma is élő, kötelező történelmi valóság: hazánk dolgozói 1948 februárjában rakták le a szocializmus építésének alapkövét. Országszerte felharsantak a szirénák. De nem a halál, a légiriadók, bombaveszélyek még fülünkben kísértő vijjogása, hanem az élet, a győzelem, a diadal üde, tavaszt hirdető, friss hangjai. Néhány ünnepi percre megállt a munka. De csak azért, hogy az ünnepi percek elteltével új ütemben, új célokért, egy új, szabad élet ígéretével lendüljön munkába minden csákány és kalapács, minden kapa és véső, új, diadalmas búgással kezdjen termelni minden gép, minden gyalupad, új, szívdobogtató zakatolással gördüljön végig sínéin minden bányászcsille, új ábrákat rajzoljon rajztáblákra körző és vonalzó, új igék, szavak, célok és gondolatok törjenek be az emberi tudatba írótoll és ceruza nyomán. Ma is hallom még a negyven esztendővel ezelőtt hallott szirénák hangját: tavaszt jeleztek, hogy elűzzék a dermedt, sivár fagyokat. Nem egy sóvárgó és régen sóvárgott álom beteljesedését, hanem a céltudatos népakarat megvalósulását jelezték - ma is emlékszem még a néhány ünnepi perc szünetében fülemben és szívemben Ady Endre verssorai csendültek fel:

Künn, a mezükön harsog a Tavasz,

S mi harcból harcba csapatszemlét tartunk.

ÚJ SZÚ

1988. II. 26.

Ünnepi évet ünnepelünk: február hagyatékának negyvenedik évfordulóját. 1948 februárja egész életünk, életfelfogásunk, munkánk, politikai tudatunk irányvonala lett; létünk meghatározójává vált. Politikai és történelmi ünnepnapként lépett be jövőnk irányitó és meghatározó tényezői közé. De az ünnepeknek olykor az a tagadhatatlan és elkerülhetetlen sajátságuk, hogy hajlamosak patinás ragyogásé, önnön méltóságukba dermedt jelképekké válni, s mert olykor ez a jelképek sorsa, az évek múlásával átváltoznak egy hősi múlt csodálatosan szép, de immár emléktáblává cseppkövesedett szimbólumává, így történt, hogy az elmúlt negyven esztendő néhány időszakában, különös és nagyon igazságtalan módon éppen életszínvonalunk, társadalmi, de elsősorban egyéni jólétünk emelkedésének az időszakaiban, olykor megfeledkeztünk a jégtörő február hagyatékáról és üzenetéről. Gyönyörű, emlékéhez méltó ünnepségekkel ünnepeltük meg, de nem eléggé méltó, nem eléggé céltudatos politikai és alkotói következetességgel. Megfeledkeztünk róla, hogy 1948 februárjának hagyatéka nem lehet csupán egy-egy naptári év egyszeri megünneplésének az ih- letöje: életünk egész munkáját és tartalmát maradandóan át kell hatnia. A szakadatlan előrehaladás, gyorsítás és társadalmi átalakítás munkáját is, mert maga az a bizonyos, legendás február is az átalakítás akaratából született. Olykor abban a tévhitben ringattuk magunkat, hogy a lét átalakításának ténye már megtörtént - mindent elértünk, amit akartunk, s a többi már a természetes fejlődés dolga: mint hajdan a homouzion és homoiuzi- on egyetlen „i“ betűjének az ádáz tévelygői, mi is megtorpantunk egyetlen, jelentéktelennek látszó betű előtt; úgy véltük, elérkezett a kényelmes evolúció ideje - a revolúció korszakát már magunk mögött hagytuk. Ennek természetes következményeképpen gyakran arról is megfeledkeztünk, hogy maradéktalanul és a maga eredeti alakjában adjuk tovább február hagyatékát fiataljainknak; azoknak, akik nem hallhatták tulajdon fülükkel a diadalmas szirénák hangját, mert akkor még nem éltek. Nos, igen: az idősebb nemzedékek olykor hajlandók rosszallóan felróni a fiataloknak, hogy nem rendelkeznek ugyanazokkal a tapasztalatokkal és emlékekkel, mint amilyenekkel a korábban született emberöltők léptek be a történelembe; a fiatalok viszont olykor hajlamosak elnéző tisztelettel kételkedni abban, hogy a világ már akkor is létezett, amikor ők még nem éltek, s hogy a világ nem pontosan olyan, mint amilyennek ók szeretnék látni. Magam sem voltam kivétel. Csakhogy, amikor én születtem, valóban rossz volt a világ: még folyt az első világháború. Azután még rosszabb lett: mire húszéves lettem, a legjobb úton haladt, hogy elpusztítsa önmagát. De mire harmincéves lettem, felzengtek azok a szirénák, amelyeknek a hangját a mai harmincévesek még nem hallhatták. Am -ennek ellenére - illetve éppen ezért- megmásíthatatlan előfeltétel marad, hogy a forradalmi átalakításokat, politikai és gazdasági életünk, munkánk minden területének és szakaszának forradalmi átalakítását, politikai, gazdasági és kulturális tevékenységünk minden egyes alkotó műhelyében és kohójában csakis együttesen, közös erővel, közös akarattal, közös gondolkodásmóddal - új: alkotó jellegű gondolkodásmóddal - és közös erőfeszítéssel valósíthatjuk meg. Az összes kortárs-emberöltök közös munkájával. Híven 1948 februárjának hagyatékához és szelleméhez.

Emlékeznünk kell. mert az emlékezés megóv a feledéstől: megőriz a tévedésektől és a felületességtől. Emlékeznünk kell azokra a napokra, amelyekben hazánk munkásosztálya képes volt vérontás nélkül, a szocialista demokrácia és a marxista-leninista alapelvek érvényesítésével győzedelmeskedni a burzsoázia felett, hogy bebizonyítsa a világnak:

Kik voltunk tegnap ködrongy-fantomok

Csatákat gyűrünk megemberesedve.

Szívünkig ér az emlékezés. Ismerjük a múltban elért eredményeinket, és nincsen okunk rá, hogy restellkedjünk miattuk - a múlt megállapodott, megkövesedett valóság: nincsen módunkban változtatni rajta, megszépíteni pedig nem áll érdekünkben: ne habozzunk tehát felmérni hiányosságainkat, mulasztásainkat sem. Aki meg akarja változtatni a világot, annak ismernie kell az átalakítás feltételeit, lehetőségeit és eszközeit: a lehetőségeket, amelyeket önmagának kell létrehoznia, megteremtenie az eszközöket, amelyeket önmagának kell korszerűsítenie és tökéletesítenie. Önmagának, de nem önmagában, nem elszakadva és elszigetelten a dolgozók társadalmának nagy egészétől, mert az átalakítás folyamatát sohasem valósíthatja meg néhány kivételesen kimagasló csodatevő - Veres Péter, a magyar és nemzetközi munkásmozgalom, a magyar és nemzetközi politikai élet és a magyar irodalom nagy klasszikusa irta le hajdan ezeket a megszívlelendő szavakat: „A társadalmi megváltás nem függhet egyetlen Messiástól." S hadd tegyük hozzá: nem állapodhat meg bűvös jelszavak formájában sem, mert minden, aminek az értéke csak a megformálásában van, hamar évül, öregszik, elhal. Az emberi tényező, a történelem minden nagyszabású müvének, alkotásának megvalósítója sohasem

hozta létre az élet nagy értékeit puszta szavakkal: mindig cselekedetekkel, tettekkel alkotott és bizonyított. És hittel, meggyőződéssel, szilárd akarattal.

Szétcsörtetett a Láznak csapata.

Betűt, vonalt, szint és hitet kiváltott.

1948 februárja a jelenünknek üzent, s a jelen a jövőhöz szól, azt építi. A már lefektetett alapokon, de módszereink józan felülvizsgálása és átértékelése mellett, mert a megtett utat csakis a megtett út eredményei mérhetik fel, s mert ellenőrző felügyelet hiányában minden emberi tevékenység ellaposodhat: az ösztönző ellenőrzés támasz és segítség. Ehhez azonban az szükséges, hogy ne áltassuk magunkat: az alkotás, egyetlen emberi alkotás sem azáltal válik jóvá, tökéletessé, mert azzá minősítjük - még a művészeti alkotásoknak sem lehet ez a fokmérőjük: egyetlen regény, költemény, zenemű, képzőművészeti alkotás sem azáltal válik remekművé, mert mindig akad. aki megmagyarázza nekünk, hogy remekművel állunk szemben. Falvak és városok lakói, munkások és értelmiségiek: negyven esztendővel a jégtörő február után mi már megtanultunk olvasni, hallani, látni, s azt is tudjuk, hogy az alkotó ember a legtöbb esetben valóban képes jobbat, tökéletesebbet alkotni, ha tudja, érzi, bebizonyitottnak látja, hogy a mérce valóban mindenki számára egy és azonos. S ez nem lehet megmagyarázás, belemagyarázás. egyes „kiválasztottak“ ízlésének, olimposzi magaslatának a ké- nye-kedvére kiszolgáltatott elbírálásának a tárgya: ami a mércét eléri, meghaladja - érték. Ami azon alul marad - selejt. Termelésben és művészetben egyaránt.

A világot akarjuk megváltoztatni. De ahhoz, hogy a magunk képére formáljuk a világot, előbb önmagunk világát kell az öncélú elfogultságok, szűk látókörű, olcsó megelégedettségek ártó bűvköréből kivonnunk, mert amit Ady „a vakság már nem magyar“ tételéről ír, a szocialista társadalom minden tájára, minden országára, minden nemzetére egyaránt érvényes:

Nincs magyar glóbus és a magyar észnek

meg kell tanulni a mi ütemünk!

Elnézést érte: a felkiáltójelet magam illesztettem a lényeget kiemelő, világgá kiáltó, halhatatlan két sor végére - ma, negyven

így lettünk mi az új-látó szemek,

Uj rezdülés és ünnep az idegben,

Hit, vágy, cél, csók mind-mind azóta más, Mióta mi lüktetünk a szivekben.

Ki minket üldöz, szivét vágja ki,

Ki minket nem ért, önmagát gyalázza, Mert ott vagyunk mi immár mindenütt:

Új a világ nálunk is már, hozsánna.

Új a világ. De tudjuk, Lenin intő figyelmeztetéséből tudjuk, hogy „a múlt ezer láthatatlan szállal húz vissza minket“. Az ember nehezen veti alá magát olyan behatásoknak, amelyekről tudja, hogy egész lényét, gondolkodását, életütemét meg fogják változtatni. De Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának 5. ülése leszögezte: ..Olyan korban élünk, amelyben a korszerű tudomány és technika végérvényesen a társadalom fejlesztésének döntő forrása lett, a társadalom fejlettsége pedig fontos politikai tényezővé vált a kél világrendszer küzdelmében". A küzdelmet ma már nem feltétlenül a fegyverek hatósugarai határozzák meg: a Szovjetunió és aszocialistaországokeröfeszí- tései bebizonyították, hogy ,,bármilyen nagy a békét fenyegető veszély, amelyet az imperialista agresszió politikája okoz, a háború nem végzetszerűen elkerülhetetlen. A háború elhárítása, az emberiségnek a katasztrófától való megmentése lehetséges. Ebben foglalható össze a szocializmusnak, a földkerekség haladó és békeszeretö erejének történelmi elhivatottsága". (Az SZKP XXVII. kongresz- szusának határozatai alapján lefektetett programból.)

Azóta ezen a téren is megszülettek az első jelentős eredmények. Tudjuk, hogy az élet buktatói, még a fegyverek gyilkos hatósugarai is leküzdhetők, s néha kockázat nélkül nem létezik emberi alkotás, a konkrét célok, a pontosan megfogalmazott közeli és távlati feladatok lehetővé teszik, hogy az ember újra meg újra kivívja a lét biztos és magabiztos megszilárdításának a jogát, a fejlődés lehetőségeinek és eszközeinek zálogát.

Úgy, ahogyan 1948 februárja hirdette meg. Egész népünk számára; a csehszlovákiai magyarok számára is, mert a csehszlovákiai magyarok különösen sokat köszönhettek ennek a februárnak. A jég megtört, és néhány hónappal később megjelent az első magyar nyelvű csehszlovákiai sajtótermék, az Új Szó, s utána mind a többiek. És néhány hónappal később megnyíltak a csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolák. Megalakult a Csema- dok. Megindult a magyar nyelvű könyv- nyomtatás.

A csehszlovákiai magyarság, együtt az ország két nemzetével és összes nemzetiségeivel, együtt velük és nem elszigetelten tőlük, meglelte hazáját, létjogosultságát, fejlődésének feltételeit és biztosítékait szülőföldjének szabad talaján. Jellegzetes, sajátos kulturális és szellemi hagyományainak tiszteletben tartásával és azok ápolásának fokozott lehetőségeivel. Az emberi tényező, amely nemcsak tényező, hanem elsősorban és mindenekelőtt: ember, az elmúlt négy évtizedben a csehszlovákiai magyarság életében és soraiban is bebizonyította, hogy alkotásokra, tettekre képes. A termelésben - a mezőgazdaságban, az iparban, a technika, tudomány és a kultúra területein egyaránt. Azokon a területeken is, amelyeken a tettek anyaga, eszköze maga a kimondott és leírt emberi szó: a művészetekben, az irodalomban is. S hadd legyek szerénytelen: írótársaim nevében leszek az - mi, csehszlovákiai magyar írók valamennyien részt óhajtunk venni az átalakítás, a gyorsítás sürgető folyamatában. Célunk: irodalmunk színvonalának, hitelének megszilárdítása; célunk őszintébb, nyíltabb, közvetlenebb kapcsolatokat teremteni minden irodalmi alkotás címzettjével, az olvasóval. Mert tudva tudjuk, hogy nemcsak író - olvasó nélkül sem létezik irodalom. Mindketten és együttesen felelősek az átalakítás, a gyorsítás, a fejlődés megvalósításáért. Híven ama február hagyatékához és üzenetéhez. Így köszöntjük 1948 februárjának negyvenedik évfordulóját.

Nem tudom, amikor ezeket a sorokat Írom, még nem tudhatom, milyen lesz a meteorológiai előrejelzés 1988 februárjának napjaira. De azt tudom, hogy fedje bár a kinti világot vastag hótakaró, borítsa bár a vizeket csillogó jégpáncél, függetlenül fagytól, jégtől, hótakarótól, a szívekben emlékező tavasz lesz, hogy újra meg újra meghirdesse az új, tavaszi seregszemlét:

Robogj föl Láznak ifjú serege.

Villogj, tekintet, világbiráló kardunk,

Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz, Harsogó Tavasz, kisérd el a harcunk.

Szabó Gyula: ÚJ NAP SZÜLETIK