Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-02-19 / 7. szám
Szuperfilm a kilencszáz napról A második világháború eseményei, köztük Leningrád kegyetlen ostroma számos filmet ihletett meg. Azonban most első alkalommal készül a fasiszták kilencszáz napos eredménytelen ostromáról és a leningrádiak fantasztikus helytállásáról film nyugati produkcióban. Nem kisebb híresség, mint az Egy maréknyi dollárért, a Volt egyszer egy Vadnyugat, a Volt egyszer egy Amerika rendezője, Sergio Leone kért engedélyt a szovjet hatóságoktól, hogy megörökítse az 1941 -tői 1944-ig tartó iszonyú küzdelem eseményeit, Az ostrom című mamutfilmjében. A Le- ningrádi Filmstúdió jóváhagyta a forgatókönyvet, és maga is részt vesz az ambiciózus terv megvalósításában: a szovjet fél fedezi a kiadások felét, biztosítja a háborús jelenetekhez a sok ezer főnyi statisztát, gondoskodik a modern technikai felszere- - lésről, és természetesen megteremti a helyszíni leningrádi felvételek lehetőségét is. A leginkább talán a Háború és béke változatához hasonlítható óriási vállalkozás érdekessége, hogy a hatóságok most először járultak hozzá a szovjet történelem egyik kiemelkedő epizódjának nyugati feldolgozásához. Az ostrom természetesen nemcsak a hitleri hadsereggel küzdő katonák és civilek helytállásának állít emléket, de szerepet kap benne a szerelem is. A történet központi hőse ugyanis egy amerikai filmhíradó tudósító, aki beleszeret egy csinos orosz fiatalasszonyba. A férfi főhős Robert De Niro lesz, női partnerét egyelőre keresik. Az előreláthatólag százmilliónyi dollárt felemésztő vállalkozásban részt vesz az olasz rádió és televízió, a RAI valamint George Lucas és Steven Spielberg stúdiója is. (n) A szemüveges zseni. A holdarcú varázsló. Az európai film csendes mestere - így emlegetik öt. 1938. február 23-án született Prágában. Első filmjét, a Balthazar úr haláléM 965- ben készítette. Huszonkilenc éves, amikor a Szigorúan ellenőrzött vonatokért Oscar-dijat kap negyvenkilenc, amikor Oscar-díjra jelölik legutóbbi alkotását, Az én kis falumat. Tizenegy filmet forgatott eddig (köztük olyanokat, mint a Szeszélyes nyár, Magány az erdőszélen, Sörgyári capriccio), de játszik és színházban is rendez. Prágában a Cinoherní klubban, külföldön Baselben, Bochumban, Dubrovnikban, Tamperében és Budapesten. XXX- Napjaink egyik divatos kérdése: könnyű-e fiatalnak lenni? De könnyű-e vajon ötvenévesnek lenni?- Nem tudom. Még nem vagyok ötven. Még van néhány napom.- Jó. Akkor negyvenkilenc évesen hogy érzi magát?-Hol így, hol úgy. Egyszer a fogam fáj, máskor a térdem szúr.- Amikor a világot, az embereket nézi, mit érez?- Azt, hogy minden mindegy. Én már megbékéltem. Annyi, de annyi piti dolog dühített egykor... ma már tudom, teljesen felesleges a görcsös erőlködés... nem szabad túl komolyan venni az életet.- De az, hogy él... Jirí Menzel, Otakar Vávra és Milos Forman a moszkvai filmfesztiválon (Zuzana Minácová felvétele) „A humor ott lakott nálunk“ Születésnapi beszélgetés Jirí Menzellel- ... igen, az nagyon nagy dolog számomra. Hogy megszülettem. A többi, ami velem történt, már nem ennyire fontos.- Az sem, hogy Oscar-dijat kapott?- Az sem. Különben is: rég volt. El is felejtettem. Amúgy sem vagyok elfogult a Szigorúan ellenőrzött vonatokkal szemben.- Miért, melyik filmnek van nagyobb értéke az ön szemében?- Például William Wyler alkotásának, az Életünk legszebb éveinek. Régi film. A régi, persze, nem azt jelenti, hogy rossz. Az új meg nem azt, hogy jó. Wyler emberi sorsokat mutat be. Ezt szeretem benne. Azt, hogy ha nem is rólam, de értem szól a film. Hogy úgy hat rám, mintha a közeli ismerőseimet látnám.- A mai rendezők közül kitől kap hasonló élményt?- Formántól. Most néztem újra, már nem is számolom, hányadszor, az Egy szöszi szerelmeit. Meghat, megérint, felvidít ez a film. Futkos a hátamon a hideg, hogy látom: hogyan élnek az emberek.- Hogyan?-Több mint húsz év telt el a Szöszi óta... a világ elég sokat változott, más dalokat énekelünk, más egyenruhát viselnek a katonák, de a gondjaink a régiek. S ami még jobban aggaszt: az emberek többsége, sajnos, úgy hal meg, hogy nem is tudja: mi volt az élete értelme. Úgy veszem észre: valahogy képtelenek vagyunk uralkodni a saját sorsunk fölött, aztán a megértés, a tolerancia, az önzetlenség is egyre inkább elhalványul manapság.- Az én kis falum számomra mégis azt jelzi, nincs veszve semmi, vannak még jó emberek. Hisz egyetlen ellenszenves figura van csak a filmben: a tanácselnök, aki képes lenne „eladni“ a félnótás kocsikísérőt.- Igen, a tanácselnök nem egy jó lélek, de ha jobban megvizsgáljuk a figurákat, mindegyiknek megvan a maga kisebb-nagyobb bűne. Vegyük csak azt a hűtlen kis fiatalasszonyt, akit Libuée Safránková alakít... aki a tóparton enyeleg a szeretőjével. Megéri ő is a pénzét.- Ha már itt tartunk, kinek az ötlete volt ez a frappánsan megoldott jelenet? Hogy mindig akkor mászik elő a bokorból a nő szeretője, amikor a férj lemerül a vízben, s addig csókolóz- nak, amíg az fel nem bukkan.- Ezt Svérák találta ki. Pontosan így írta meg a jelenetet.- És a többi poén? Az ön gegjei? Azok a helyszínen születnek?- Igen, maguktól jönnek. A sótartó is, amelyből Otík kezében az összes só a levesbe hull... jó vicc, gondoltam. Aztán eszembe jutott, hogy láttam valahol. Egy Laurel és Hardy filmben. Most hagytam volna ki? Miért? Hisz amúgy sincs új a nap alatt.- Sajátos, finom iróniáját, gyengéd humorát kitől örökölte?- Nem tudom. A humoromról semmit sem tudok. Ha van - természetesnek találom. Ugyanolyan természetesnek, mint azt, hogy lélegzem és gondolkodom.- Édesapja író volt, ugye?- Újságíró. A háború alatt, amikor elbocsátották az állásából, meséskönyveket írt. Hármat. Magyarul is megjelentek. Később, a felszabadulás után, amikor rendeződtek a viszonyok, megint az újságírás lett a kenyere. Aztán Jirí Tmka dramaturgjaként dolgozott és nem írt több könyvet. Ebben, látja, nagyon hasonlítunk egymásra: én is csak akkor kezdek el dolgozni, ha már nagyon muszáj.- Egyedüli gyerek volt a családban?- Két nővérem van. Az egyik pontosan annyi idős, mint én. Az ikertestvérem.- És a mama? Ő hol dolgozott?- Anyám egész nap otthon volt, minden idejét velünk töltötte, így nagyon szép gyerekkorunk volt. Elkényeztetve szerencsére sosem voltunk, de a harmónia, a nyugalom, a szívélyesség, a humor ott „lakott“ nálunk.- Az, hogy filmrendező lesz, egyértelmű volt?- Nem. Engem a film nem nagyon érdekelt. A színház. Az igen. Csak nem vettek fel. Nem találtak elég tehetségesnek. A tévé teljesen új médium volt akkoriban, úgy gondoltam, ott majd érvényesülhetek. A főiskolára is úgy mentem, hogy tévés leszek, de Otakar Vávra professzor azt mondta: filmrendezőt csinál belőlem. Ha filmrendezőt, akkor filmrendezőt. Nem tiltakoztam.- Évekkel ezelőtt az olasz tévé megrendelésére önnek kellett volna elkészíteni a Prágáról szóló dokumentumfilmet. Állítólag beteg volt, azért adta át a lehetőséget Véra Chytilovának.- Dehogyis voltam beteg... egyszerűen nem volt kedvem az egészhez. Lusta voltam. És pénzem is volt akkoriban.-S ha nem lett volna, milyennek mutatja a prágaiakat?- Olyanoknak, amilyenek. Ami zavar bennük, az az, hogy sok mindenre legyintenek. Még a piszkot, a szemetet is megszokták. Megtanultak együtt élni azzal, amivel ember nem élhet együtt.- Ha választania kellene színház és film között, melyiket választaná?- Le tudnék én mondani mind a kettőről.- S akkor mit csinálna?- Ölnék otthon és olvasnék. Csehov a kedvencem. Úgy tekintek rá, mintha a bátyám lenne. És úgy szeretnék filmeket csinálni, ahogyan ő ír. Olyan humorral és olyan emberszeretettel. Csehov minden egyes novellájában finom hangot üt meg, finoman kommentál és finoman mutat ránk. S ami a legcsodálatosabb benne: a lelkűnkbe lát. Maupassant-t is ezért kedvelem. Meg Tolsztojt... elolvasom Pierre Bezuhov történetét, s nekem az sokkal többet ad, mint egy avantgárd író lélekölő irománya. Enélkül igazán megvagyok.- Akkor jniben maradunk: hány éves voltaképpen?- A barátnőimet kérdezze meg... ők a megmondhatói. SZABÓ G. LÁSZLÓ A világ filmgyártásának történetében nem volt még az Algis Arlauskas fiatal szovjet rendező Érintéséhez hasonló alkotás. A forgatókönyv írója - a vak és süketnéma Alekszandr Szuvorov - játssza a főszerepet, bár soha életében egyetlen filmet sem látott. Különben is, ha itt egyáltalán szerepről lehet beszélni, akkor csak a shakespeare-i értelemben: „Az egész világ színház. Mi valamennyien színészek vagyunk benne.“ A kegyetlen „rendezők“ - a természet és a véletlen - arra kényszerítették Alekszandr Szuvorovot, hogy hihetetlenül nehéz és drámai szerepeket játsszon az életben: kisgyermek korában elveszítette látását, tizenegy évesen pedig a hallását is. Szerencsétlen sorstársaival együtt a vak és süketnéma gyermekek otthonában nevelkedett, amely a Moszkva környéki Zagorszkban van. Négyen közülük, közöttük Szuvorov is, Szokoljanszkij és Mescserjakov szovjet tudósok módszertana szerint tanultak, aztán pedig elvégezték a Moszkvai Egyetem pszichológiai karát. Algis Arlauskas rendező, az Országos Állami Filmművészeti Intézet végzett növendéke és Alekszandr Szuvorov, vak és süket tudományos munkatárs, az általuk alkotott és játszott film bemutatása előtt a Szovjet Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében tartott bevezetőjükben kijelentették, hogy filmregényük „főhőse“: a probléma. Ez a probléma - a vakok és süketek oktatása - első pillantásra igen szűk körűnek, teljesen sajátságosnak látszik: hiszen szerencsére igen kevés vak és süket, tehát egyúttal néma gyermek van, és csak rendkívül kevesen jártasak a vakok és süketek nevelésének tudományában. A legtöbb tudományos-népszerűsítő közlemény azonban éppen e súlyos betegség leküzdésével kapcsolatos, szűk körű technikai kérdésekkel foglalkozik. A fent említett négy vak és süketnéma pszichológustudós csoportja talán éppen azért vált világszerte ismertté, mert nem látnak, nem hallanak, mesterségesen „beállított hangon beszélnek“, minthogy nem hallják önmagukat. Hogyan érintkeznek, tudnak tájékozódni a térben, menynyire nehéz ez - ez került sok szerző és olvasó figyelmének középpontjába. Úgy vélem, az ilyen kíváncsiság iránt tanúsított túlzott figyelem egyáltalán nem indokolt. Hiszen Byron nagyságának titka nem a sántaság, Beethovené pedig nem a süketség, és A megismerés titkának I megérintése j fogyatékosságaik klinikai sajátosságai senkit sem érdekelnek. De ha túlságosan foglalkozunk velük, akkor magukról az emberekről feledkezünk meg. A vakság és a süketség így eltakarja előlünk a személyiség igen gazdag, színes és sokrétű világát. Az Érintés című film ezt a hézagot tölti ki. Nézetem szerint, éppen ezért van változatlanul óriási nézőközönsége, amely nagyon igényes és szakképzett emberekből áll. De a fiatal rendező és a forgatókönyvíró milyen problémát választott filmjének témájául? A látás és a hallás elveszítése azonnal a születés után - még mielőtt a csecsemő megkezdené a látható és hallható világ megértését - csupán a szülők számára tragédia. Ha az ilyen gyermek a pedagógusok erőfeszítései révén tudatra tesz szert, szerencsétlenségét mégsem érti meg teljes egészében: amit nem sikerült megszereznie, azt nem lehet elveszítenie. De a világ színeinek és hangjainak elveszítése a kialakult tudat számára - majdnem elviselhetetlen csapás. És minél tökéletesebb a tudat, annál fájdalmasabb a veszteség felismerése. Éppen ennek a csapásnak a reménytelenségéről írt annak idején a húszéves Szása Szuvorov idősebb barátjának és tanítójának, Evald lljenkovnak, a nagyszerű szovjet filozófusnak. A tanítómester válasza magába foglalja a film egész problematikáját, amely majdhogynem az emberi lét fő kérdése:- Kedves barátom, úgy vélem, azokra a problémákra, amelyeket felvetettél, maga Hegel sem tudott volna végleges és megmásíthatatlan választ adni. Hiszen lényegében arról van szó, hogy az emberiség miért került ki az állati állapotból és tett szert olyan, sok bajjal járó képességre, amilyen a tudat... Miért létezik a nap? Miért létezik az élet? Teménte- len választ eszeltek ki, némelyik szellemes, némelyik pedig bárgyú. Pesszimista és optimista egyaránt akad közöttük. A tudat: nemcsak a csodák csodája. Kereszt is, mégpedig sokkal nagyobb - a gondolkodók számára... Ez az új filmalkotás a tudat bátorságáról, az ember azon megtiszteltetéséről szól, hogy büszkén viseli ezt a fáradságos terhet, arról a harcról szól, amely azért a jogért folyik, hogy az ember az emberiség része lehessen, mindenkinek azért a jogáért, hogy osztozhasson ebben a boldogságban. ALEKSZANDR VELIKORECSIN (APN) ÚJ sző 14 1988. II. 19.
