Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-02-19 / 7. szám
A szociális problematika mindig fontos helyet foglalt el a kommunista és munkáspártok programdokumentumaiban és politikai gyakorlatában. A negyvenes évek második felében ezért fonódott szorosan össze a nemzeti felszabadító harc a szociális területen végrehajtott változtatásokra irányuló igyekezettel. Egyidejűleg azonban a kommunisták elutasították a demagóg jellegű reformokat, módosításukat, és alárendelték a szociális szférát a háború által szétzilált gazdaság felújításának és fejlesztésének. Ezeknek a változásoknak a megvalósítására gyakorlati példát adott 1945-1948 között a CSKP. A kommunisták által fogalmazott számos új szociálpolitikai elemet tartalmazott a Kassai Kormányprogram, ennek 14. cikkelye szól azokról a „nagyszabású szociálpolitikai intézkedésekről, amelyek a városok és falvak lakóinak minden rétegeire kiterjednek“. Ez a dokumentum rendelkezést tartalmaz a munka biztosításáról és védelméről, a teljesítmény szerinti jutalmazás elvéről, azonos munka esetén férfiak és nők egyenlő jutalmazásáról. Először látott napvilágot javaslat az összes dolgozónak nyújtandó üdülésről és fürdői gyógykezeléséről. A Kassai Kormányprogram feltételezte a társadalmi biztosítás igazságos megreformálását, s ez vált a felszabadulás utáni időszakban a szociális törvényalkotás alapvető koncepciójává. A Kassai Kormány- programban foglalt szociálpolitikai alapelvek teljesítése, kiegészítve és továbbfejlesztve a demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átmenete időszakában, további módosításokat követelt a szociális törvényalkotás terén is (például a fiatalokról, a háború és a nácizmus áldozatairól való gondoskodást). E területeken nagy szerepet játszottak a munkaügyi és szociális ügyek minisztériumát vezető kommunisták: J. Soltész, Zdenék Nejedly és azok, akik az egészségügyi és a közellátási minisztériumban felelősek voltak a szociálpolitika tágabb értelemben vett demokratizálásáért. Ennek megvalósításában a CSKP kihasználhatta azt a kedvező helyzetet, amely a háború utáni Csehszlovákiában kialakult a bankok, a biztosító intézetek és a kulcsipar államosításával, a mezőgazdaság szociális struktúrájának megváltoztatásával, amely kedvezett a forradalmi munkás-paraszt szövetség létrejöttének és az egyes szakszervezetek növekvő jelentőségének. Ezek nem-' csak fontos tényezői voltak a dolgozók legszélesebb rétegei követelései megvalósításának, hanem fontos szerepet játszottak a gazdaság- és szociálpolitika egységéről kialakított gondolkodásban. A fölszabadított Csehszlovákiában „minőségileg más helyzet alakult ki, olyan, amely a pártnak nemcsak a szociális követelmények megfogalmazását teszi lehetővé, hanem megvalósításukat is.“ Ezt tekintetbe véve tárgyalt a szociálpolitika alapelveiről a CSKP Vili. kongresszusa, amelynek irányelveit felhasználta az 1946. április 26-28-án Prágában tartott országos szociálpolitikai konferencia. Ezen világosan kifejezték: „a kommunistáknak a szociálpolitika területén úgy kell dolgozniuk, hogy többet tegyenek, mint a többiek együtt. Mivel céljuk: elégedett életet biztosítani mindenkinek.“ A szociálpolitika további fejlesztésének alapja Csehszlovákiában a Gottwald kormány országépítő programja lett. Ez a program számba veszi a szociálpolitika terén az egyes ágazatokra háruló következő feladatokat: egyesíteni, gazdaságosabbá tenni és demokratizálni a társadalmi biztosítás rendszerét; egyesíteni és tervszerűen kiépíteni az állam által irányított egészségügyi gondoskodást, különös figyelmet szentelve a megelőzésnek; javítani az anyákról és a gyermekekről való gondoskodást a csecsemőhalandóság visz- szaszorítása és a népességnövekedés érdekében; megteremteni az ifjúságról való gondoskodás új szervezeti alapját; a munkaképtelenné vált személyek szociális ellátásának javítása; a két világháború és a náci megszállás áldozatairól való gondoskodás; elsősorban a sokgyermekes családok érdekeit tartva szem előtt; felülvizsgálni a lakáspolitika eddigi gyakorlatát; növelni a falvak gazdasági, szociális és kulturális szintjének egészét. Másrészt az országépítő program meghatározta a szociális szféra gazdasági feltételeit. Szükséges volt egyebek közt a megfelelő munkaerő biztosítása, elsősorban a bányák és a mezőgazdaság számára, hogy teljesíteni lehessen a kétéves tervet. Egyik eszköze volt ennek a munka nemzeti mozgósítása, amelynek célja a munkaerő ésszerű széthelyezése, és újabb munkaerő biztosítása a gazdaság fontos ágazatai számára. Törvényes intézkedésekkel felszabadították a munkaerő áramlását, az „elfelejtett szakmák“ érdekét tartva szem előtt; feltételeket teremtettek a lakosság újabb rétegeinek - elsősorban a nőknek - a munkába állításához. Zápotocky átadta Soltész miniszternek „Az állami biztosítás vázlatának atapelvei“ című dokumentumot, amely alapja lett annak a törvényjavaslatnak, amelynek bevezetője ezekkel a szavakkal fejezte ki a reform célját: „Át kell alakítani az állami biztosítás szervezetileg és tárgyilag egyesített valamennyi ágazatát, amely kiterjeszti védelmét az önálló keresőkre; javítja a pénzügyi és egészségügyi támogatást és mindenekelőtt a nyugdíjakat, hogy az életszínvonal, amely a munka jövedelméből ered lényegében megmaradjon azután is“. E területen ezzel egyidejűleg új elem jelent meg, amely a munkához való viszony megváltozását jelentette - a munkaverseny. A fel- szabadulás után az első napoktól kezdve nagy munkalelkesedés lángolt fel. Az egyes üzemek, közlekedési vállalatok és főleg a bányák versenyezni kezdtek egymással, hogy melyik hajtja végre hamarább a háború és a megszállás által szétrombolt gazdaság felújításának feladatát. A bányászoknak, akik a szovjet sztahanovisták példáját követték, rendkívüli aktivitásával sikerült biztosítani a szénellátást 1945-1946-ra. Nagy segítséget jelentett a vasutasoknak a burgonya- és cukorrépaszállítás biztosítására indított munkakezdeményezése 1945 őszén. A munkások önkéntes segítsége, melyet a falu lakosságának nyújtottak, egyben a kommunisták agitációja is volt az 1946-os választások előtt. A szociális szféra új feladatait a bérpolitika is támogatta, amelyben kezdettől fogva az a törekvés érvényesült, hogy megszüntessék az „éhbéreket.“ Férfiak és a nők munkájáért járó jutalmazásban először érvényesült az érdemszerűség. Mindezeknek természetesen határt szabott az általános pénzügyi helyzet, főleg a veszélyes inflációs jelenségek, amelyek nem engedték meg a bérek emelését a nemzetgazdaságra való tekintet nélkül. A kormány ezért az árak csökkentését szorgalmazta (például 1947 április elsejével), de az 1947-es rossz termés nagy mértékben korlátozta a dolgozók életszínvonala emelésének lehetőségét. Az 1947-es rossz termés következtében erőteljesen romlott a közellátási helyzet. Tartalékokat kellett keresni a lakosság ellátásának biztosítására. Felemelték a gabona fölvásárlási árát, és az árkülönbözetet a milliomosadóból befolyt pénzeszközökkel egyenlítették ki. Nagy jelentősége volt a Szovjetunióból behozott gabonának. Az élelmezés megszervezésére rendkívüli közellátási bizottságok alakultak, ezek mint a nemzeti bizottságok szervei működtek, függetlenül a közellátási minisztériumtól. Feladatuk volt a fennakadás nélküli közellátás és a gabonafelvásárlás zavartalan folytatásának biztosítása. Ezek a bizottságok segítettek a közellátásban jelentkező válság leküzdésében az 1947-1948-as év fordulóján, és forradalmi elemet képviseltek az osztályszempontokat érvényesítő elosztásban. A fogyasztási cikkek terén különösen feszült helyzet alakult ki a textilipar terén. Bonyolították a helyzetet a magánkézben lévő nagykereskedelmi vállalatok, amelyek központjává váltak a textillel folytatott spekulációnak. A jobboldali miniszterek ellenállásának dacára a kommunisták a kormányban keresztülvitték a textíliák állami elosztására vonatkozó rendelet elfogadását, amely a magán- textilnagykereskedelem még 1948 előtti fölszámolását jelentette. Az egyes gazdasági ágazatokban a dolgozókról való gondoskodás előnybe részesítése nem szorította háttérbe azon csoportok érdekeit sem, amelyek a termelési folyamaton kívül álltak. Különösen sürgető volt az ifjúságról való gondoskodás, amely rendkívüli módon megsínylette a megszállás anyagi és erkölcsi következményeit. A szociálpolitikai kérdésekről folyó tárgyalásokon a kommunisták a szervezeti alapelvek egységesítését szorgalmazták, mivel eddig a fiatalságról való gondoskodás jótékonysági szervezetek ügye volt. A nemzeti bizottságok 1944/45-ben bekövetkezett megerősödése lehetővé tette az ifjúságról való gondoskodásnak a népi hatalom hatáskörébe vonását és megfelelő pénzeszközök fölszabadítását. A népi demokratikus Csehszlovákia ezzel megoldotta azt a problémát, amelyre a burzsoá köztársaság képtelen volt, ugyanis az ifjúságról való gondoskodásra kidolgozott törvényjavaslat 1936- os elutasításával továbbra is az önkéntes szervezetek, egyesületek „jóindulatára“ bízta ezt a feladatot. A kommunisták' vezette szociális ügyek minisztériuma egyidejűleg támogatta a bölcsődék, gyermekotthonok, óvodák, aratási vagy más mezőgazdasági csúcsmunkák időszakára alakított gyermekmegőrzők és ipari- tanuló-kollégiumok létesítését is, és kidolgozta a szünidei gyermeküdültetés programját, amelynek a szociális szempont mellett az ifjúságnak a köztársaság felújításában játszott szerepének méltánylása is célja volt. A lakosság minden csoportját érintő területe a szociálpolitikának az egészségügy. A február^ előtti időszakban ennek legfőbb jellemzője az elmaradottság. Egyik oldalon álltak azok a haladó egészségügyi dolgozók, akik a kitűzött programban az ország felújítását látták, de az ő erőfeszítéseiket fékezte azoknak az ellenállása, akik a gyógyításban nem a népegészség ügyét látták, hanem elsősorban kereseti forrást. Akadályt jelentett az egészségügyi minisztérium is, élén A. Procházkával, aki a néppárt jobbszárnyának egyik képviselője volt. A haladó orvosoknak először a háború utáni egészségügy áldatlan állapotával kellett leszámolniuk, és a náci megszállás következményeit eltüntetniük. Növekedett ugyanis a fertőző betegségek előfordulása, mindenekelőtt a tífusz és a tüdóbaj. Az egészségügyi ellátás fejlesztésének nagy akadálya volt a kórházi férőhelyek hiánya. Katasztrofális volt az orvosok és az egészségügyi dolgozók állományának vesztesége. (1938-hoz viszonyítva Csehországban 45 százalék, Morvaországban 35 százalék), s nagyon aránytalan volt az orvosok széthelyezése. Többségük a nagyobb városokban tevékenykedett, s ez nem felelt meg a betelepített lakosság egészségügyi ellátásának, főleg a nezebben megközelíthető határvidéken. Az egészségügyi helyzetet súlyosbította a gyógyszerek és általában a gyógyászati anyagok hiánya. Az aggasztó egészségügyi helyzet legsúlyosabb következménye a nép- szaporulat növekedésének lelassulása volt, amely a nagy csecsemőhalandóság miatt állt elő. Ebből a helyzetből a kiutat és a helyzet javulását csupán az egész rendszer átalakítása, az egészségügy népivé tétele jelenthette. Legvilágosabb programjuk erre a kommunistáknak volt, amely még a megszállás alatt kidolgozott tervezetből indult ki. Ezt dr. Milos Nedvéd vezetésével egy orvoscsqport készítette elő. Ennek jellegét a dokumentum bevezető szavai fejezik ki: „Döntő alapelv, amelynek egyenlő értéke van az alkotmánytörvény- nyel: minden állampolgárnak joga van a leghatékonyabb megelőző és gyógyító egészségügyi ellátásra. Az egészség az újkori államban nem magánügy, hanem közügy, ugyanúgy, mint a munka, a műveltség és a jog.“ Nedvéd terve első lépés volt a szocialista egészségügy koncepciójának kidolgozására. Mindjárt a felszabadulás után építhettek rá a kommunista orvosok, akik 1945. december 8-9-én tartották első konferenciájukat. Tanácskozásuk határozata kifejezi az egységesen irányított egészségügyi ellátás követelését; a társadalmi biztosítás megreformálását, amely szerint fokozódna az orvos szerepe az egészségügyi gondoskodás terén. Követeli a határozat minden gyógyintézet, berendezés és gyógyfürdő sürgős államosítását, az egészségügy összpontosítását, és főleg a gyógyszerek termelésének és elosztásának államosítását. Az egészségügyi berendezések államosításának ügye konfliktus tárgyává vált a haladó egészségügyi dolgozók és azok között, akik a gyógyítás magánvállalkozás-jellegét védelmezték. Az egészségügy államosításának kérdése csak február után oldódott meg, amikor a Nemzeti Front újjászületett kormánya radikális intézkedéseket tehetett az egész hálózat demokratizálására. Legfontosabb volt ezután az állami biztosításról hozott törvény, amely gerince lett a népi demokratikus Csehszlovákia újjászervezett egészség- ügyi rendszerének. 1945. májusának első napjaitól kezdve a társadalmi biztosítás szorosan összefonódott az egységes szakszervezettel, amelynek meghatalmazottai a forradalmi napokban átvették a biztosítás igazgatását. Már 1945 júniusában a Szakszervezetek Központi Tanácsának elnöke, Antonin A Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom törekvése ellen felléptek a biztosító intézetek képviselői, támogatva a politikai jobboldal által, amelynek a választás előtti időszakban az állami biztosítás a licitálás tárgya lett. A törvényjavaslat tárgyalása során a kormányban (1946. április 26-án) a nemzetiszocialista miniszterek fenntartották maguknak a jogot a javaslattal való egyet nem értésre. Később a tervezetet az ideiglenes nemzetgyűlés elé terjesztették ugyan, de megtárgyalására már nem került sor. A további tárgyalás az állami biztosításra vonatkozó törvény előkészítésének egyes szakaszairól a nemzetiszocialisták, a néppártiak és a szlovák demokraták ellenállása miatt elhúzódott. Ők síkra szálltak a társadalmi biztosítás addigi megkülönböztető rendszere mellett, amelyben különleges helyet foglaltak el a közalkalmazottak. Arra törekedtek, hogy továbbra is fönntartsanak egyes különleges biztosítóintézeteket bizonyos ágazatok számára. 1946-1947 fordulóján a további huzavona ellen fellépett a Szakszervezetek Központi Tanácsa és az egész ügy tárgyalását fölvétette a Nemzeti Front tanácskozásának napirendjére. Ezen a fórumon az a döntés született, hogy az állami biztosítás mint a Nemzeti Front közös műve valósul meg. 1947 júniusában először ült össze a Nemzeti Frontnak az állami biztosításban illetékes bizottsága. 1947 decemberében ez a bizottság előterjesztette a kormánynak megtárgyalásra a betegbiztosításra vonatkozó törvényjavaslatokat, azokkal az észrevételekkel és megjegyzésekkel együtt, amelyeket a nemzetiszocialista, a néppárt és a demokrata párt képviselői fűztek hozzá. 1947 őszén a Nemzeti Frontban megkezdődött a riyugdíjbiztosítás törvényjavaslatának előkészítése. Az állami biztosítással foglalkozó bizottságnak 1947. december 3-án tartott ülésén Zdenék Nejedly a szociális ügyek minisztere azzal a javaslattal lépett föl, hogy a kormány mind a három törvényjavaslatot (az állami biztosítás szervezetét, a beteg- és nyugdíjbiztosítást) egyszerre tárgyalja meg és hagyja jóvá. Javaslatát támogatta a CSKP és a Szakszervezetek Központi Tanácsa, ellenezték a nemzetiszocialisták, a néppártiak és a szlovák demokraták. Mint más esetekben is, a tanácskozás' zsákutcába jutott, mivel a reakció eltökélte, hogy föladja a Nemzeti Front közös platformját, és a csehszlovákiai fejlődés haladó kurzusa ellen támadást intéz. A kommunisták igyekezete ellenére sem tűzte tárgyalása napirendjére a február előtti kabinet az állami biztosításra vonatkozó törvényt. A dolgozók legszélesebb rétegeinek nyomására a törvény bekerült azok közé a követelések közé, amelyeket az üzemi tanácsok kongresszusa fogalmazott meg határozatában. A februári győzelem utat nyitott a dolgozók igazságos szociális követeléseinek. Röviddel 1948 februárja után az Alkotmányozó Nemzetgyűlés számos törvényjavaslatot vitatott meg és fogadott el, ezek kétharmada a szociális területet érintette. Köztük volt az állami biztosításra vonatkozó törvény is, amelyet"^ 1948. április 15-én elfogadott. Ugyanebben az időszakban fejeződött be a népi demokratikus köztársaság alaptörvényének előkészítése. Az 1948. május 9-én a legfelsőbb törvényhozó testület által elfogadott alkotmányban bennfoglaltattak az 1944/45 - 1948-as évek forradalmi vívmányai. Első alkalommal fejeződtek ki benne azok a szociálpolitikai alapelvek, amelyek a Kassai Kormányprogramnak és a Gottwald- kormány országépító programjának teljesítéséből indultak ki. Az alkotmány minden állampolgár számára biztosította a munkához, az igazságos jutalmazáshoz, a pihenéshez, az egészségvédelemhez (beleértve a munkavédelmet is) való jogot. Biztosította a szakszervezeti mozgalom aktív részvételét a szociális kérdések megoldásában és főleg ellenőrzési jogát a népgazdaságban. Az alkotmányban helyet kapott a család, az ifjúság, a gyermek és a nők védelmére vonatkozó rendelkezés is. Jellegével biztosította országunkban a szociálpolitika további fejlesztésének kiindulóját. 1948. július 17-én perspektíváit kormányának programjáról szólva Antonín Zápotocky a következőképpen körvonalazta: „A szocializmushoz vezető népi demokratikus út nyitva áll, előre kell menni rajta. A gyakorlatban ez azt jelenti; naponta gondoskodni kell a nép élet-, szociális és kulturális szükségleteiről.“ MILOSLAV MARTINÉK 1.19.
