Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-02-12 / 6. szám
cooscoososeocceocosoocoococoeoocoeoocoocooso: soocoo SZÜKSÉG VAN A GLOBÁLIS ÖKOLÓGIAI EGYÜTTMŰKÖDÉSRE Korunk egyik alapvető ellentmondása az, amely az ember és az őt is magába foglaló szféra között feszül. Közös sorsunk függ attól, hogy milyen módon oldódik fel ez az ellentmondás. Abba a korszakba léptünk, amikor az embereknek, ha életben akarnak maradni, másként kell gondolkozniuk és élniük, mint eddig. Ez a tétel nem valamiféle felfedezés vagy feltalálás. Fokozatosan alakult ki és fokozatosan hódít meg egyre több embert, akiknek különböző az életmódjuk, a vallásuk, és eltérő élet- és politikai elveket vallanak. Az emberek kezdik megérteni, hogy ha nem változtatunk a dolgok jelenlegi rendjén, akkor az ember mint biológiai lény elpusztulhat. Jelenleg az egyes országok nemzeti keretben meghozandó intézkedései kihatásaikban hátrányosak lehetnek valamely más ország környezeti feltételeire, előidézhetik az egész földkerekség bioszférájának változását. A Mexikói-öböl elszennyeződése, ahol a Golf-áram kialakul, képes megváltoztatni például az áramlat jellegét, amit Európa éghajlata azonnal megérez. Napjainkban sokat írnak a savas esőkről. Ez szintén egész bolygónkat érintő csapás, amelynek méreteit egyelőre még nem eléggé tudatosítottuk. Azoknak a folyamatoknak a hatása, amelyeket a vegyipar fejlődése, a szén elégetése von maga után, egyre intenzívebben érződik. Az atomerőművek szintén az egyik potenciális veszélyforrást jelentik az ökológiai stabilitásra nézve. Mindnyájunknak le kell vonni a csernobili katasztrófa tanulságait. De vajon a gyújtó-, vegyi, de még inkább a nukleáris fegyverek raktárai nem alkotják-e az ökológiai egyensúly lehetséges megbontásának még hatalmasabb forrását? Hát az olyanfajta műszaki tervek, mint a folyók folyásának megváltoztatása, nem válhatnak-e az egész emberiség szempontjából a létfeltételek megfordíthatatlan változásainak forrásává? Hiszen ezek a tervek technikailag megvalósíthatók. Még egy olyan látszólag helyi elgondolás megvalósítása is rontotta a táj ökológiai stabilitását, mint a Kara-Bogáz- öblöt a Kaszpi-tengerrel összekötő szűk (200 méteres) szoros elzárása. A tervet a nyolcvanas évek elején valósították meg, és az volt a célja, hogy csökkentsék a Kaszpi-tenger felszínének párolgását, és ezzel megakadályozzák szintjének süllyedését. De a hidrológiai viszonyok kedvezőtlen változásán kívül semmi mást nem hozott. Most erről is sokat Írnak, és a szorost, minden bizonnyal, újra megnyitják majd, de az országos érdekeknek máris érzékelhető kárt okoztak. De vajon hogyan történhetett meg ilyesmi? Ebben nemcsak a bürokrácia játszik óriási szerepet, hanem, az is, hogy hiányzik az elemi ökológiai kultúránk, és hogy nem tudunk ökológiai kategóriákban gondolkodni. De a legfőbb ok valószínűleg az, hogy nincs megfelelő törvény, amely kimondaná, hogy az ökológiai viszonyokra kiható minden tervet a Szovjet Tudományos Akadémia szintjén kell vizsgálatnak alávetni. Az akadémia rendelkezik ugyanis a megfelelő szakemberekkel, és olyan helyzetben van, amely lehetővé teszi, hogy a hatósági érdekek fölé emelkedjék. Mindenfelől leselkedik ránk az a veszély, hogy ésszerűtlenül használjuk fel a technika vívmányait. Az emberiség továbbfejlődése, civilizációnk haladása pedig jelentős mértékben éppen attól függ majd, hogy a tudósok mennyire lesznek képesek előrelátni az ebből fakadó veszélyeket, és mennyire tudnak majd számot vetni gyakorlati tevékenységük ökológiai következményeivel. Úgy vélem, maximális óvatosságot kell tanúsítanunk még az olyan esetekben is, amikor a tudomány megcáfolhatatlannak látszó bizonyítékot szolgáltat arra nézve, hogy a természeti folyamatokba való nagyarányú beavatkozásnak nem lesznek káros következményei. Hiszen még nagyon sok mindent nem tudunk. Csak nemrég kezdődött az ember ökológiájának komoly tanulmányozása. Ezért cselekedeteink „ártalmatlanságára“ vonatkozó mai bizonyítékaink elégtelenek. Az ellenkezőjéből kell kiindulni, vagyis abból, hogy ha be kell avatkozni a természet dolgába, azt kell bizonyítani, hogy enélkül romlana az ökológiai helyzet. Az emberi tevékenység, bárhol legyen is a szintere, kihat minden más területre, s ezt mi sem bizonyítja világosabban, mint az a tény, hogy itt Európában, többek között a Szovjetunióban nemcsak az atomfegyver Nevada államban végzett föld alatti kipróbálását regisztráljuk könnyen, hanem minden esetben rögzítjük a nemesgázok koncentrációjának növekedését is. Ez azt jelenti, hogy bizonyos anyagok nemcsak a felszínre szivárognak föl, hanem a földgolyó ellenkező oldalán is észlelhetők. Minden hasonló jelenséget alapos tudományos elemzésnek kell alávetni, de nem utólagosan, hanem előzetesen, ha tisztán akarjuk látni cselekvésünk potenciális következményeit. Bolygónk ökológiai viszonyainak stabilitását érintő minden kérdésben nemzetközi együttműködésre van szükség. Nyilvánvaló, hogy nemzetközi ökológiai (rendszer) kutatóintézeteket kell létesíteni. Nem akarok belebocsátkozni abba a kérdésbe, hogy milyen legyen ezek jogi státusa. Egy valami azonban világos előttem: ezeknek olyan nemzetközi tudományos intézeteknek kell lenniük, amelyeket valóban tudósok hoznak létre tudósok számára, és képesek biztosítani a mérgezett „propagandahulladéktól mentes“, objektív információk beérkezését. Az emberiségnek az ökológiai stabilitás problémáival kapcsolatban még soha nem volt olyan szüksége tárgyilagosságra, mint most. Ha nincsenek ilyen információk, akkor ki vagyunk téve mindenféle spekulációknak és kitalációknak, amelyek rendkívüli módon megnehezítenek mindennemű megállapodást, és veszélybe sodorhatják az emberiséget. Az efféle nemzetközi tudományos együttműködés lehetőségei spontán módon nyertek bizonyítást. Az emberek 1983-ban megtudták, mi vár rájuk, ha kirobban az atomháború. A sajtóban megjelentek a „nukleáris éjszaka", a „nukleáris tél“ kifejezések. Ezek ma már hozzátartoznak a világközvélemény ismeretanyagához, és hatást gyakorolnak az emberek gondolkodásmódjára a legkülönbözőbb országokban. Az idő parancsa az olyan nemzetközi intézetek létesítése, amelyek képesek széles körű kutatási programokat megvalósítani, felbecsülni, hogy valamely nagyarányú akciónak mi a jelentősége bolygónk szempontjából, olyan intézeteké, amelyek konzultálni tudnak a kormányokkal és az ENSZ- szel. Ennek különösen a jövőre nézve van nagy jelentősége. Tudományos eszköztárra van szükség, hogy tilalmakat és korlátozásokat fogalmazzunk meg, hasonlatosakat az emberi társadalom kialakulásának hajnalán megjelent „tabukhoz“. Ezek olyan tilalmak és magatartási szabályok voltak, amelyeknek alapján később az erkölcs keletkezett. A híres szovjet tudós, Vlagyimir Vernadszkij (1863-1945) már századunk kezdetén megfogalmazta a nooszféráról szóló tanításának fő tételeit. A noo- szféra - az értelem szférája. Vernadszkij úgy vélte, hogy az emberiség fejlődése során feltétlenül eléri azt a szakaszt, amikor az embernek biológiai nemként való továbbfejlődése azt követeli tőle, hogy vállaljon felelősséget a bioszféra további sorsáért. A bioszférának át kell alakulnia az értelem szférájává - ez a civilizáció fejlődésének nélkülözhetetlen feltétele. Tanítása kidolgozásakor Vernadszkij valószínűleg úgy gondolta, hogy az átmenet a noo- szféra korába - a jövő zenéje, és nem sejtette, hogy mindez hamarosan napjaink realitásává válik, amellyel nemcsak a tudósoknak, hanem a gazdasági szakembereknek és a politikusoknak is számolniuk kell. Már ma fontos döntéseket kell hoznunk az ökológiai problémák egész körével kapcsolatban. Holnap késő lehet, és az emberiség a bioszféra globális folyamatainak ellenőrizhetetlen és előre nem jelezhető körülményei közé kerülhet. Az emberiség természetesen a különböző országok, népek, embercsoportok ellentmondásos egysége volt a múltban, az ma is, és az lesz a jövőben is. Valamennyinek különfélék az érdekei és céljai, eltérő a felfogásuk az élet értékeiről. Ez így van napjainkban, és nem lesz másként a jövőben sem. Felmerül a kérdés: lehetséges-e ilyen körülmények között mindenki számára elfogadható döntéseket hozni? A válasz bonyolult, és azoknak a nemzetközi intézeteknek speciális és elmélyült vizsgálatait igényli, amelyek létrehozásának szükségességéről már volt szó. Ugyanakkor az a meggyőződésem, hogy számos esetben, különösen amikor ezek az esetek globális jellegűek, elérhető az emberek között a kellő megegyezés. Ennek érdekében nem szabad megszűnnie veszélyérzetünknek; ösztönözze ez a veszélyérzet a tudósokat nemzetközi erőfeszítésekre és arra, hogy megértsék és megvalósítsák a nooszféra korába való belépést. Éppen abba a korba, amely elképzelhetetlen egy nemzetközi kutatási program kialakítása és Földünk kollektiv értelmével hozott döntések nélkül. NYIKITA MOISZEJEV akadémikus (A Himija i Zsizny című folyóiratból, rövidítve) oósooooo9QOOOoo90ooooscoososooooeo9oosoo9eoeogooooas>oo9oeeoa< • A csernobili atomerőmű balesetet szenvedett blokkja a köré emelt szarkofággal (Archív-felvételek) A „Szarkofág“ Amerikában „Egyszer talán majd Vlagyimir Gubarjevnek köszönhetjük, hogy segített csökkenteni egy nagy háború valószínűségét“ - írta Dán Sullivan, a Los Angeles Times kommentátora a Szarkofág című darab Los Angeles-i bemutatója után. A darabot Bili Bushnell állította színpadra. Producerként Diane White jegyezte. Az ismert amerikai orvos, dr. Robert Gale professzor látta el szakmai tanácsokkal a társulatot. A premierre a First Vintage Books kiadásában megjelent Gubarjev Szarkofág című könyve. Alábbiakban Gale professzor előszavát közöljük. Feljegyezte: Grigorij Nerzeszjan. 1986. április 26-án a robbanás világhíressé tette Csernobilt. Ez volt eddig a világ legsúlyosabb nukleáris katasztrófája. A reaktor néhány óra alatt egy radioaktív felhőt lökött ki magából, amely körülrepülte a Földet és milliók életére volt hatással. Azóta több mint egy év telt el, de Csernobil még mindig foglalkoztatja a világ nyilvánosságát. Hogy miért? Erre nem olyan könnyű válaszolni. A magyarázata kereshető az atomenergia fel- használása, az emberi egészségre gyakorolt hatása iránti élénk érdeklődésben, az atomfegyverek jelenléte és az atomháború veszélye miatti aggodalomban. Csernobilről azonban elmélkedhetünk tágabb értelemben is. Ténylegesen • Robert Gale ez volt a civilizáció első találkozása az atom rejtélyével és hatalmával. Az atomkorszak, persze, másképp kezdődött: Enrico Fermi munkálataival a chicagói egyetem futballpályája alatt levő laboratóriumban, és persze a Hirosima és Nagaszaki fölötti atombomba-robbanásokkal, melyek kitörölhetetlen nyomot hagytak a történelemben. A legtöbb ember számára ezek ugyan rendkívüli, de mégis absztrakt események voltak, távol az ó mindennapi gondjaitól és nem voltak hatással az életére. Csernobil megváltoztatta ezt a szemléletet. Az anyák az Egyesült Államokban, mérföldek tízezreire a Szovjetuniótól, aggódni kezdtek, vajon nem veszélyes-e gyermekeiknek, ha friss zöldséget kapnak enni. A csernobili katasztrófa után az emberek féltek Európába utazni, és némelyek még most is tartanak tőle. Európára még súlyosabb hatása volt a katasztrófának. Csernobil ott még mindig állandó vitatéma és ok a súlyos aggodalmakra. A Szovjetunióban több mint 100 000 embert telepítettek ki az otthonából. Legtöbbjük nem is tért visz- sza. Lengyelországban az emberek jód- tablettát adtak a gyerekeiknek. Olaszországban hónapokig nem lehetett friss gyümölcsöt enni. A lappföldiek levágták sugárzást kapott rénszarvasaikat. Mindez azután történt, hogy a radioaktív felhő körbejárta a földgolyót, pontosabban azért, mert a katasztrófa a Föld egyik pontján katasztrófa mindenki számára. így jósolják a rákos megbetegedések, a vele született és öröklődő hibák terjedését, és ezek fele a Szovjetunión kívül fog bekövetkezni. Most világosodik meg előttünk, hogy mi is tulajdonképpen az a nukleáris korszak, melyben már több mint 40 éve élünk. Az atomháború lehetséges következményei is világosabbá váltak számunkra. Egy walesi farmer elmesélte nekem, hogy amikor a II. világháborúban a Csendes-óceánon szolgált, örült, hogy az amerikai atombombát ledobták, mert azt hitte, hogy ez segíteni fogja a háború befejezését. Most már kételkedik benne, hogy igaza volt-e. Azt hiszem, a legtöbb embernek, sok tudósnak, politikusnak és katonai stratégának is csak nagyon halvány elképzelései vannak még egy bármilyen korlátozott atomháború lehetséges következményeiről is. Először is, minden élet egy csapásra ki lenne oltva. Azután óriási területek fertőződnének meg évszázadokra, a világgazdaság és a társadalmi struktúra megsemmisülne. Hogy egy ilyen háborúnak még milyen következményei lennének, mondjuk, a Föld ózonburkának megsemmisülése és a nukleáris tél kitörése következtében, azt nehéz megjósolni. Egy amerikai stratéga nemrég kijelentette, hogy túlélhetünk egy atomháborút, ha elég ásónk van, hogy fedezéket építsünk. Ki veszi ezt be tőle Csernobil után! Vlagyimir Gubarjev megtekintésre méltó darabot írt a csernobili tragédiáról. A címe Szarkofág, arról a 300 000 tonnás beton- és acélszerkezetről, melybe a sérült reaktort bezárták. A szarkofág szó mumifikált fáraókra emlékeztet. A szarkofágról pedig elmondhatjuk, hogy egy élő fáraó fekszik benne, aki túl fogja élni e sorok olvasóját. Csernobilnak tulajdonképpen túl súlyosak a következményei, hogysem nyugodtan lehetne róluk beszélni. Gubarjev a probléma emberi oldalát boncolgatja. Azt mutatja be, mit tettek az orvosok a katasztrófa után, vagyis azokat az eseményeket használja kiindulópontnak, melyekben a szovjet kollégák és én tevékenykedtünk. Sokan, ha a darabot megnézték vagy elolvasták, el fognak gondolkodni arról a veszélyről, amely az atomenergiával jár. Milyen következtetéseket kell levonni? Természetesen a technológiák önmagukban sem nem rosszak, sem nem jók, értéküket az emberi társadalom határozza meg. A sugárzást sikeresen használják rákos gyermekek kezelésére, az atomfegyverek gyártására is, melyek minden életet elpusztíthatnak. Mi, nem pedig az atomenergia dönti el, hogy áldás lesz-e vagy átok. Optimista vagyok. Hiszek az emberben levő jóban. Hiszek abban, hogy kiutat találunk abból a dilemmából, amely elé az atomenergia állított minket. Legyen bármilyen paradox is, talán Csernobil segített bennünket hozzá ennek a szükségességnek a fölismeréséhez. Hogyan? Azzal, hogy fölnyitotta az emberiség szemét, a kis planéta lakóinak megmutatta a kölcsönös függőséget és világossá tette, hogy a szovjet emberek, akárcsak az amerikaiak - ha az áldozatokat segítik - az életnek adnak elsőbbséget a politikai nézeteltérésekkel szemben. A Szarkofág című darab egy kicsiny, bár fontos lépés ebben az irányban. (Novoje Vremja)
