Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-02-12 / 6. szám
VARDGESZ PETROSZJÁN Hsmmmuss mm wrnnk; Ez az elbeszélés egy lányról szól, aki nem tudta meg, hogy szeretem. Ne csodálkozzatok. Mindjárt elmesélem, hogyan haltam meg azon a forró nyári napon, amikor utcánkban susogtak a falevelek... ...Felidézem életem utolsó napjait - nem hasonlítottak egyetlen addigi napomra sem. Mindenki azt hitte, boldogan élek. Volt anyám, fivérem, családom, kisfiam... Mi kell még a boldogsághoz? De nyilván kellhet valami, mert én nem voltam boldog. S akkor egyszer csak egész életemet ö töltötte be. Előfordult már veletek, hogy álltatok a nyári forróságtól és tulajdon gondolataitoktól elgyötörtén, és valami csintalan kölyök tetőtől talpig végigöntött jéghideg vízzel? Az ember először nagyot ugrik, megfenyegeti a haszontalan kölyköt, aztán hirtelen megérzi, hogy tulajdonképpen ennek a pillanatnak a kedvéért állt az égető napon, talán egész életében erre várt... A lány berobbant az életembe, egy cseppet sem volt óvatos és semmit sem kért. Arra már nem emlékszem, hogy szép volt-e. Szeme mélyén bánatos kérdés rejlett. Úgy éreztem, mintha állandóan azt kérdezné: „Miért?" De kérés nélkül jelent meg és körülfonta napjaimat, mint a karót a felfelé kapaszkodó szölóinda. És semmit sem kért cserébe. Semmit. Nem is tudtam meggyőzni a szeretemről. Valószínűleg akkor magam sem hittem benne, mert pillanatonként azt bizonygattam magamnak, hogy nincs jogom szeretni őt. S talán ezért történt, hogy amikor ő az életét áldozta volna értem, én az órámat néztem; ö teljes meztelen ifjúságát hozta el nekem, én pedig a rolót rángattam és eloltottam a lámpát. Sohasem léptem ki vele az utcára, és soha senki nem tudta meg, hogy mégiscsak boldog voltam. Szerelmünk tűzhöz hasonlított, amelyet tenyerünkkel eltakartunk, bár forró és türelmetlen lánggal égett... Jaj de elhúzódik az eleje. A halálom előtt beteg lettem. Állandóan mellettem tartózkodott az anyám, ott voltak a fivéreim, a feleségem, aki szomorú lett és megsápadt, noha az utóbbi időben már nem értettük meg egymást. Csak éppen az nem volt ott, akit a legjobban vártam és szerettem. Ó nem jöhetett el a házamba. A fivéreim tudták, hogy meghalok, az orvos megmondta nekik. Ók pedig elhitték, s talán még várták is, bánatosan és belenyugodva. Csak anyám nem hitte el, de nem azért, mintha nem tudta volna, mit mondott az orvos... De inkább az utolsó napomat mesélem el. Már tudtam, hogy ezen a napon meg fogok halni. Ezért aztán nevethetnékem támadt, amikor az orvos megpróbált injekciót adni, megtapogatta a hasamat és gyógyszert írt fel: „Naponta kétszer és egy hétig szedje." Nem hibáztattam a nyugodt és meleg kezű embert. Egyszerűen nem értett meg engem, de soha egyetlen orvos sem fogja megérteni, hogy az emberek csak akkor halnak meg, amikor elfáradnak. Egyik tizennyolc éves korában fárad el, a másik hetvenéves korában. Én elfáradtam. De nem szomorkodtam. A könyvszekrényem közvetlenül a szemem előtt állt, de nem gondoltam arra, hogy többé nem veszem kézbe azokat a könyveket. Tudtam, hogy valaki kézbe veszi őket, a könyveknek pedig úgyis mindegy. A könyvek egy kicsit a fecsegókre hasonlítanak: mindenkinek feltárják titkukat, tehát valakinek én utánam is megnyílnak. Csak az ablak előtt susogó akácot nézegettem szomorúan meg az eget, amely távolinak és közönyösnek tűnt. Szerettem volna elvinni magammal egy kis susogást oda a föld alá meg az égnek egy darabkáját. És tudtam, hogy ez lehetetlen.- Elmegyek cigarettáért - hallottam hirtelen a bátyám hangját, aki nem dohányzott. Vagy táviratozni akart a rokonoknak, vagy pedig egyszerűen nem akarta látni, hogyan haldoklóm. Megértettem, és egy tekintettel elbúcsúztam tőle, mert azon a világon többé már nem találkozunk. A bátyám kiment. Azt mondtam a feleségemnek, vigye ki a gyereket a friss levegőre. „Jó“ - hallottam a feleletet és rájöttem, hogy most, ezen utolsó alkalommal se értett meg, mint ahogy eddig se, és nem tudja, hogy többé nem hallja majd a hangomat. Megpróbáltam elküldeni anyámat is, de ö nem ment el. Nagyon bánkódtam, és lassan behunytam a szemem. Nem emlékszem rá, mennyi idő telt el, amikor egyszer csak anyám szívszaggató kiáltása hasított a csendbe, s én tudtam, hogy már meghaltam. Félig csukott szemhéjam alól láttam, hogy mindenki bejött, hogy anyámat kivezetik a szobából; ö érezte meg elsőként a halálomat, bár ő volt az egyetlen, aki nem hitt benne. Aztán ment minden a maga útján. Két napig emberek vettek körül, és sok olyan ismerősömet láttam, akikkel évszámra nem találkoztam., Sírtak vagy csendesen, komoran álldogáltak, aztán elmentek. Időnként elfáradtam a hangoktól vagy a csendtől, kérni akartam, hogy beszéljenek vagy éppen ellenkezőleg, hogy hallgassanak, de olyan nyugalom honolt bennem, hogy a szememet se volt kedvem kinyitni. És csodálkozva figyeltem az embereket, akik közül sokról azt gondoltam, hogy jól ismerem. Nem is sejtették, hogy figyelem őket, így aztán nem tettették magukat. Eszembe jutott, miket gondoltam róluk, amikor még éltem, és bevallom, néha szégyelltem magam egykori véleményemért. De nem ez volt a legnagyobb gondom: ót kerestem, de ő nem jött el. Tudtam, hogy nem jöhet el és nem állhat meg a fejemnél, hiszen ha belép, azonnal mindenki mindent megtud. Nagyon vágyakoztam utána, nagyon vártam, még anyámat is meg akartam kérni, hogy hívja ide, de nagyon elfáradtam és nem tudtam kinyitni a szemem. Ellenben most először nyugodtan gondolhattam rá, tudván, hogy senki sem fog megzavarni se telefoncsörgéssel, se a tekintetével, se a szeretetével, se a gyűlöletével. Még akkor is reá gondoltam, amikor az utcánkon vittek, ahol felnőttem és szerettem... Az utca napfényben úszott, de nekem nem volt melegem a napfényben - épp ellenkezőleg, azt szerettem volna, hogy még erősebben, forróbban süssön a nap. Néztem az utcát - villamosok, autók, az emberek bánatosan megálltak, amitől elfáradt a lelkem. Nem akartam, hogy az emberek miattam szomorkodja- nak, éppen ezért egyáltalán nem keseredtem el, amikor egy fa alatt egy fiút és egy lányt vettem észre; kézen fogva álltak és mosolyogva egymás szemébe néztek. Először azt hittem, nem vették észre a temetési menetet, de aztán a lány egyenesen rám nézett, és ismét elmosolyodott. És a fiú is rám nézett, kedves tekintettel. Én is mosolyogni szerettem volna, sót integetni, de úgy elfáradtam, no meg, ha felemelem a kezem, lepotyognak a virágok. Sokáig néztem az utcánkat, a köveket, amelyeken jártam, és szomorú voltam. Arra gondoltam, hogy az utca csupán egyetlen percre szomorodott el. Elhalad a menet, és minden a régi lesz, az emberek és az autók folytatják útjukat, és így lesz holnap is, mindig így lesz. Tudtam, hogy a kövek, al^ár csak az emberek, nem emlékeznek, a kövek is felejtenek. Tudtam. Aztán kiértünk a temetőbe, és ott megláttam öt, és elmosolyodtam, helyesebben arcomat egész idő alatt mosoly ragyogta be, mert az utolsó pillanatban reá gondoltam. Csukott szemhéjam alól két napon át láttam, hogy senki sem érti ezt a mosolyt, van, aki még csodálkozik is rajta. De ö a temetőmindent megértett, s még azt is észrevettem, hogy visszamosolygott rám. Aztán eltakarták a rokonok, a hozzátartozóim, s nekem eszembe jutott az utolsó éjszakánk... Lépegettünk a sötétségben, csak a sötétségben szerethettük egymást nyíltan, így aztán nemcsak a villanylámpákat gyűlöltük, hanem még a csillagokat is, amikor túlságosan fényesen ragyoktak. Lépegettünk a sötéségben, és ó azt akarta, hogy mondjam ki, hogy öt szeretem a legjobban a világon. Én hallgattam, nyilván már éreztem, hogy belefáradtam ezeknek a szavaknak az elhallgatásába, amelyeket legszívesebben minden hangosbeszélöbe beleorditottam volna. Elfáradtam a sötétségtől, a fényektől, mindentől, ó pedig várt. Később, már a föld alatt, nagyon megbántam, hogy nem mondtam el akkor neki azokat a szavakat, amelyek csak őt'illették. De már késő volt. Miközben az utolsó éjszakánkra gondoltam, már eresztettek is lefelé a sírba. A sírgödör körül tolongó emberek között még egyszer megpillantottam. „Menjek?“ ... - kérdezte a tekintetével. - „Menjek?" - csengett a hangja régebben a telefonkagylóban. Ebben az utolsó pillanatban megéreztem, hogy elég egy intés és jön. De azt feleltem: „Maradj.“ Most is megértett. Aztán eltakartak, és meghallottam a rám hulló kövek és föld kopogását. Aztán már semmit se hallottam - csupán a tömény virágillat maradt meg számomra, amely a föld és közém szorult. Úgy aludtam el, hogy reá gondoltam. Megpróbáltam megjegyezni, hányadika van és milyen nap, de mindössze néhány napig tudtam követni a naptárt. így teltek a napok, hónapok, sőt bizonyára évek is. És nekem eszembe jutottak a szavak, amelyeket nem mondtam el neki és a világnak, ezért jött ez az én megkésett föld alatti gyónásom. És ezek a ki nem mondott szavak foglalkoztattak állandóan, s egyszer csak arra gondoltam, mily rövid ideig tartott a szerelmünk, mindössze néhány hónapig vagy napig... erre emlékeztem ... És egyszer csak ismét megláttam az eget: a temetőnket felszámolták, most kert van a helyén - fű zöldell, virág nyílik. Belőlem virág lett. Ujjongva néztem körül, örülvén, hogy most biztosan megtalálom őt, és átadom neki a szavakat, amelyek egyedül öt illetik... De ő sehol se volt. Körülöttem más virágok nyíltak, nem ismertem őket. Aztán egyszerre megértettem, hogy most ő is vagy virág, vagy fűszál, vagy pedig egy maréknyi mag, a világ ki tudja melyik táján... Kész voltam bejárni az egész földgolyót, hogy megtaláljam, de csupán csak egy virág voltam és azonnal meghaltam, amint megpróbáltam elhagyni a földet. Utoljára haltam meg. S abban a pillanatban, amikor ismét földdé lettem, de csak abban a pillanatban, megértettem, miért halnak meg a virágok oly hamar. Bizonyára minden virág ember volt egykoron; amikor kibújik a földből, keres valakit, s ha nem találja, azonnal meghal - véglegesen meghal. És megértettem, hogy a világon semmit sem lehet másodszor megtalálni. Ez az elbeszélés annak a lánynak szól, akit nem sikerült megtalálnom. Ezért átnyújtom nektek, emberek, hiszen ti mindig a legdrágábbat veszítitek el az életben. Ne veszítsétek el, emberek! KATONA ERZSÉBET fordítása lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllll A fiú erejét és tájékozódási képességét próbára tette a kanyargós erdei út. Egy idő után már a lépések hosszúságára is koncentrálnia kellett. A lány nem figyelt sem az avarral teli kátyúkra, sem a feketén lecsüngő ágakra. Félig ébren, félig öntudatlanul lépdelt mellette, és amikor tehette, még a fejét is a vállára fektette. Amerre mentek, a süppedékeny erdei talajon' száraz gallyak recsegése kísérte lépteiket. Nemsokára az erdő véget ért, s egy legelőn haladtak tovább. A szétszórt bokrok között a holdfényben úgy világított előttük az országút, mint egy elhagyott, sápadt folyó. Ide már a zenefoszlányok sem hallatszottak el, fennakadtak a hátuk mögött elterülő tölgyfaerdő sűrű lombozatában vagy visszaverődtek a bál színhelyére, a vadászház melletti kis tisztásra. Az országúthoz érve a fiú megállt.- Most merre? - kérdezte. Fogalma sem volt, merre lehet a lány faluja. Furcsa, de még a nevét sem tudta, elfelejtette megkérdezni. Csak az éjszaka ismerkedtek meg a bálban; néhányszor felkérte, aztán a sokadik tánc után már együtt ültek le a csomagolópapírral borított hosszú asztal mellé. Először azt tervezte, hogy apró lépésekben, fokozatosan morzsolja fel az ellenállását. De nem így történt. A lány nem fejtett ki ellenállást, legfeljebb közömbös volt, de csak az elején. A fiúnak feltűnt, hogy amióta elindultak, még egyszer sem hallotta a lány hangját. Aztán az is átvillant a fején, hogy minél közelebb érnek a faluhoz, annál reménytelenebb lesz a helyzete. Most már tudta, hogy kár volt halogatnia a dolgot, ott, amikor a tisztást elhagyták, rögtön cselekednie kellett volna. A lány mintha megérezte volna a fiú vívódását, váratlanul megszólalt:- ötkor megy az első autóbusz. - Talán némi bűntudatot is érzett, mert hozzáfűzte: - Addig veled maradok, jó?... A fiú bólintott. Biztatást érzett a lány szavaiban, s ettől kissé megkönnyebbült. Mintha már a feje sem fájt volna annyira a nehéz falusi bortól. Azt az üveget, amelyet a lánnyal közösen vettek, nagyrészt egyedül itta meg. Egy he pohárral még az asztalon is hagyott hr belőle. é\ A domb mögött hirtelen fények tűntek fel, a falu már csak néhány száz lépésre gr volt tőlük. A házak egy völgynek alig di nevezhető sekély mélyedésben sorakoztak, szépen, szimmetrikusan. A haj- ^ nal már annyira közel volt, hogy a derengés keresztül folyt a neonlámpák kékes sugarán, s fényüket beleolvasztotta az egyre erősödő szürkeségbe.- Rágyújtasz? - állt meg a fiú váratlanul. A lány bólintott, aztán türelmesen dl megvárta, míg a fiú elővett a zsebéből két cigarettát, s mindkettőt meggyújtotta s a szájában. Lendvay Tibor A nap éppen ekkor kelt, az erdő borította domb közepéről emelkedett é felfelé. A fák fekete tömegére vörös fény v vetődött. Egyszeriben olyan lett az erdő s széle, mintha meggyulladt volna vagy E mintha valaki ügyetlen kézzel összemá- \ zolta volna vörös festékkel. í- Milyen szép! - lelkendezett a lány. r - Most kel a nap!... Láttál már napfel- t keltét? [ A fiú nem volt különösebben elragad- < tatva a látványtól. Még el is mosolyodott ; a lány gyerekes viselkedésén. Milyen r naiv, gondolta. Az ajkát nézte, amely r kissé szétnyílt a csodálkozástól, s a ró- I sen át elövillantak fehér fogai. Most oda I kellene lépni, és meg kellene csókolni, : gondolta. Ilyen szépnek még az éjszaka folyamán nem látta. Milyen csodálatos. ERNEST HEMINGWAY A tóparton még egy kihúzott csónak feküdt. A két indián várakozva állt. Nick és apja a farülésre került, az indiánok eltolták a csónakot, s az egyik beugrott evezni. George bácsi a további csónak farába ült. A fiatal indián eltolta a tábori csónakot, s beszállt, hogy George bácsit átvigye. A két csónak sötétben indult el. Nick jóval maguk előtt hallotta a ködben a másik csónak evezővilláit. Az indiánok gyors, kurta csapásokkal eveztek. Nick hátradőlt, apja átfogta a karjával. Hideg volt a vízen. Az indián, aki velük evezett, nagyon keményen dolgozott, de a másik csónak mindjobban megelőzte őket a ködben.- Hova megyünk, papa? - kérdezte Nick.-Át az indián táborba. Egy indián nő nagyon beteg.- Aha - mondta Nick. Az öböl túlfelén partra futott a másik csónak, mire odaértek. George bácsi már szivarozott a sötétben. A fiatal indián felhúzta egy darabon a csónakot a partra. George bácsi mindkét indiánnak szivart adott. A fiatal indián lámpát vitt, felmentek mögötte a partról, s átvágtak egy csuromharmatos réten. Aztán a ranordó-uthoz, amely felvezetett a hegyekbe. A fahordó-úton sokkal világosabb volt, mert kétoldalt kivágták a szálfákat. A fiatal indián megállt, elfújta a lámpáját, s mentek tovább az úton. Az útkanyarral fordultak, ekkor egy kutya jött elő ugatva. Szemben fény világított a kunyhókból, itt laktak az indián kéreg- hántók. Újabb kutyák rontottak nekik. A két indián visszazavarta őket a kunyhókhoz. Az úthoz legközelebb eső kunyhó ablaka világos vöt. Egy öregasszony állt a kunyhóbejáratnál, kezében lámpa. Benn faágyon fiatal indián asszony feküdt. Két napja próbálta már a gyerekét megszülni. A tábor valamennyi öregasszonya segédkezett neki. A férfiak kivonultak az útra, ott ültek a sötétben, s dohányoztak, távol az asszony lármájától. Éppen felsi- koltott, mikor Nick és a két indián belépett a kunyhóba, apja és George bácsi után. Az alsó ágyon feküdt, nagy, dagadt teste felnyomta a takarót. Fejét oldalra fordította. A felső ágyon hevert a férje. Három nappal ezelőtt igen csúnyán megvágta baltával a lábát. Pipázott. A szobában nagyon rossz szag volt. Nick apja hogy tegyenek s amíg a víz rr kel beszélgete- Ennek az reke lesz, Nick- Tudom - Nem tudi apja. - Ide fig ban, amit va A kisbaba m s az asszony i ni. Minden izn hogy a baba történik olyan tozik. 1 - Értem - r Éppen akkc szony.- Ó, papa, adni valamit, a sikoltozást?- Nem. Nir lenítőm - moi a sikoltozás nem is hallo dekes. A férj a fel fordult. A konyhár intett az orv' a víz. Nick apj ba, s úgy a a nagy üstt Zsebkendőbe bözó dolgoké a vízbe, amit- Ennek fc s dörzsölni a mosdótál darab szappí borból hozott te az apja ke mást dörzsc Apja nagyon dósán megm ben beszélt.- Tudod, f fejjel előre ke néha nem nem, olyank csinálnak m hogy ezt az operálnom, tudjuk. Mikor m már a kezét, hoz látott.
