Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-07 / 1. szám
I I 1 I E gy kellemes őszi szombaton a madárpiacon sétálgattam. Körüljártam a kutyaketreceket, melyeket ebimádók raja bámult. Meghallgattam a „szakemberek“ véleményét az egyes kutyafajták dicséretes tulajdonságairól, esetleges hibáikról, aztán leültem pihenni. Néhány gyerkőc a közelben valami tyúkra emlékeztető madárfélét dobált a levegőbe, de az nem akart elrepülni, folyton visz- szaesett a földre, tompán puffanva. Kíváncsiságom legyőzte a fáradtságomat. Odamentem a gyerekekhez, és pusztai sasfiókát láttam a földön heverni. Nyögéshez hasonló hangokat hallatott. A kékes tokokból éppen csak nőni kezdő tollazata borzas volt és kuszáit. Szemében fájdalom, csalódottság és könyörgés. Kíméljetek meg!? A gyerekek szeme égett a kíváncsiságtól.- Pusztai sas - mondtam tárgyilagosan. Érdeklődő szemek szegezödtek rám.- ön ismeri a fajtáját? Miért nem akar, repülni? Szeretnénk szabadon engedni.- Piatalka. Még láthatjátok testén a tokot, amelyből tolla nő, a csőre szögletében meg ott a sárga folt. Ez két-három hónapos madár.- Csak?! Pedig megverekedett a pulykával is. Azt gontoltuk, öreg madár. Bácsi, ha ért hozzá, vigye magával, a mi kezünkben úgyis rövidesen elpusztulna. Van táskánk, odaadjuk táskástól. ... Amikor kinyitottam lakásunk ajtaját, a feleségem hátratántorodott. Karja ernyedten lehullott, szája szögletében keserű ránc jelent meg.- Már megint?- Á, dehogy; nézz csak ide, micsoda gyönyörűség, no nézd meg - zavaromban összehordtam hetet-havat. A fióka pottyantott egyet a futószőnyegre, majd lábra állt, megrázta magát s néhányszor megemelte szárnyait.- Neked teljesen elment az eszed! - kiabált kétségbeesetten félreugorva az asz- szony. - A lakásból már csak egy dinoszaurusz hiányzik.- Ugyan, ez csupán madárfióka, pusztai sasfióka.-Veled egyre kibírhatatlanabb. Egek ura, de hát mit vétettem neked, miért büntetsz ennyire engem? Hol szedted össze ezt a szörnyeteget? Mire jó ez nekünk? -Tudod, a madárpiacon a gyerekek... A sas körülnézett, még egyszer megrázta magát és nehézkesen kacsázva elindult a dolgozószobám ajtaja felé. Idővel megkedvelte és kisajátította szobám ablakpárkányát, ahol példás rendet és tisztaságot tartott. A dolgozószobámból viszont Augiász-istállót, egyszemélyes oszthatatlan birodalmat csinált. Feleségemmel kénytelenek voltunk a konyhában és a kisszobában meghúzódni. Mániája is volt. Szenvedélyesen megszerette a kézirataimat. Alig győztem elkapkodni őket; amikor a karomra szállt, csőrével felszedte a lapokat, felrepült velük a plafonhoz. Onnan zuhanórepülésben a díványra vetette magát és kihívóan tekintett rám: Próbáld meg, vedd el! Amikor a szobába léptem, hogy megetessem, rikoltva szállt a mellemre, aztán a vállamra kapaszkodott. Ilyenkor a feleségem félelmében eltakarta az arcát. „Ez a vad, vérengző madár egyszer még kivájja a szemed!“ - sikoltotta ijedten. Barátságunk fél éve alatt azonban meg sem karcolt, nemhogy komoly sérülést okozott volna. Rendszerint abban a táskában hordtam sétálni a parkba, melyben a gyerekektől hoztam el. Amikor a táskát meglátta, leeresztette szárnyát és vijjogva futkározott, köröket írt a szobában. Előre élvezte a séta gyönyörét. Amikor a közeli parkba értünk, Varlaam (ezt a nevet kapta tőlem) nem várta meg, hogy kivegyem a táskából, maga sétált ki belőle... Szíjjal gyorsan a lábára erősítettem a húsz méter hosszú vékony láncot. Amint a füvön volt, viszonylag szabadon érezte magát, csámpásan körbejárt, alaposan megnézett mindent. Semmi sem kerülte el a figyelmét, sem az üres konzervdoboz, sem az elhajított pálinkásüveg, a nagyobb dolgokról már nem is szólva. Ha emberek kerültek a szeme elé, úgy tett, mintha nem venné észre őket. Néha a bátrabbak közül egyik-másik megpróbált közel menni hozzá, de a barátságtalan fogadtatás láttán, amilyen gyorsan csak lehetett, igyekeztek el- szelelni, mert a közelebbi ismerettség semmi jót sem ígért, csak kellemetlenséget. Varlaam jógazda módjára bejárta a birodalmát, aztán hozzám jött és igazgatni kezdte tollazatát. Minden apróságot megtalált és kirázott „ruházatából“, ami esetleg zavarhatta volna repülésében. Neki-nekirugasz- kodott, széttárta szárnyát, majd fölemelkedett a levegőbe és körözni kezdett fölöttem. Varlaam remekül viselte a láncot, mely féken tartotta röptét. Úgy viszonyult hozzá, mint a cirkusz kupolája alatt gyakorlatát bemutató artista a biztosító köteléhez. Jól látszott, érzi szárnyában az erőt. Vére felpezsdült, élvezte a majdnem szabad szárnyalást, s a létnek ezt a formáját látva, az én szívem is hevesebben vert. Úgy éreztem, Varlaammal együtt szállók, rovom a köröket, repülök a levegőben, keringek, teli torokból üvöltök, földre vetem magam és újra fölszállok a tágas kék égbe, ahol viselkedésemet nem korlátozzák emberszabta törvények, örültem, hogy ezekben a percekben teljesen azonosulok Varlaammal, ugyanazt éreztük. Amikor elfogyott Varlaam ereje, pörgety- tyűként zuhant rám. A földre estem, majd hemperegtünk a fűben. Néha kíváncsi csoport gyűlt körénk, nem értették, tmi történik. Valaki azt gondolta, sasra vádászom, és kiabálni kezdett: „Fogják meg, fogják meg az aljast! Jaj, elszalad... Ragadják galléron! Az kellene neki..." Mások azt hitték, a sas megtámadta az embert és ledorongolták a segítségért kiabálót: „Micsoda ostobaság, nem látja, a szemét vájja ki. Segítsenek rajta, még elhurcolja a hegyek közé... hallotta az állatkert igazatójával folytatott beszélgetésemet és mindent megértett? Hallani éppen hallhatta, de hogy értette is volna? Az azért aligha hihető. Bár, amikor időnként szidtam őt, mindig nagyon bűntudatosan lógatta a fejét. Jósággal viszonozta a kedvességet, válaszolt a nevére, hívásra egyik szobából átszaladt a másikba, s ha valamit mondtam neki, fejét oldalra fordítva figyelt, nehogy egy szót is elszalasszon belőle. Lehet, hogy Varlaam valóban mindent megértett, amit mondtam, csak nem tudott válaszolni? Ettől a gondolattól nagyon kényelmetlenül éreztem magam... Egy óra múlva megérkezett a taxi. Fogtam a táskát és beléptem a szobába. Varlaam teli torokból rikoltozni kezdett és a szoba egyik sarkából a másikba rohangált. Nem talált búvóhelyet, fölröpült és a mennyezethez verte magát. Amikor kimerültén a padlóra zuhant, sarokba szorítottam és megfogtam őt. Hirtelen fölborzolta tollazatát, berzenkedett és rám akarta vetni magát, meg akart csípni. Számomra érthetetlen dühvei, őrjöngve tiltakozott, míg végre sikerült a táskába dugnom. Egész úton gyűlölködve nézett rám s a csőrével folyton megakarta ütni a kezemet. Rendőr! Hívják a rendőrséget!“ Az is megtörtént, hogy a játék kellős közepén megjelent a rendőr és tapasztalt pszichológus bölcsességével igyekezett eligazodni a látottakon. „Tehát ön azt állítja, hogy ez egy szelíd sas?“ „Szelídített“ - válaszoltam. „Lehetséges, hogy ragadozó és teljesen szelíd... Csak nehogy ügy járjon, mint Berberék az oroszlánnal. Szelídített, szelídített, aztán egyszer mégis széttépte a gazdáját családostul?" A rendőr nem volt eléggé dörzsölt, elárulta magát, így könnyű volt kitalálni, mivel nem ért egyet. Különben, igaza volt, minden megtörténhet. A ragadozó az ragadozó marad, de mégsem úgy reagáltam, ahogy várta. „Elnézést, őrmester, önnek teljesen igaza van. A rend, az rend. Hazamegyünk, viszontlátásra.“ Máskor a rendőr hazakísért, pedig még tíz perc járásnyira sem laktunk a parktól. A kapu előtt mosolyogva, kedvesen elbúcsúzott, miközben nem felejtett el nagyobb óvatosságra inteni. Esténként pedig újra és újra ismétlődött a kellemetlen párbeszéd drága nejemmel, síkra szállt a házi tűzhely békéjéért és összkomfortjáért.- Ilyen nagy madarat nem lehet a lakásban tartani. Ha nyaralónk lenne, az más. Belefáradtam a parketta sikálásába, meguntam az egészet.- Megértelek, drágám, de mit csináljunk? Az emberek között nőtt föl, ha szabadjára engedem, elpusztul.- Nem tudom, de végeredményben beadhatnád az állatkertbe. Ott még jobb helye is lenne, mint nálunk!- Én is gondoltam erre a lehetőségre. Egy szép volierben sokkal szabadabban mozoghatna, mint a lakásban. Nagyon nehezen sikerült rábeszélnem az állatkert igazgatóját, vegye pártfogásába sasomat. Megtudtam, hogy az állatkertben éppúgy, mint bármely más intézetben, az állatokra és a dolgozókra is állami előírások vonatkoznak. Például bizonyos számú állattal, mondjuk oroszlánokkal, csak bizonyos számú kiszolgálószemélyzet foglalkozhat. Végül az igazgató, nem éppen fiatalember, aki egész életét az állatkertnek szentelte és még ma is ifjúi hévvel szerelmes munkájába - azt mondta a telefonba:- Jó, hát hozza be! Valahogy csak jut ennivaló annak az egy sasnak, talán tönkre sem megyünk bele. És eljött a búcsú napja. Reggel telefonon taxit rendeltem, hogy elvihessem Varla- amot az állatkertbe. Húst szeleteltem és indultam a szobába, hogy búcsúzóul alaposan megetessem. Kinyitottam az ajtót, a sas kissé hátrált, tollát fölborzolta, az ablaküveghez tapadt. Nagyon barátságtalanul tekintgetett rám. Elnehezült a szívem: talán Letelt a tíznapos karantén. Addig a sast elkülönítve, ketrecben tartották, ha esetleg fertőző betegsége van, kiütközhessen rajta. Végre kiengedték a nyitott volierbe. Rövidesen meglátogattam. Varlaam meghallotta a hangom és rettenetes rikoltozással rohant a kerítésnek. Szaladt, botladozott, fölborult, s valahogy mindig az egyik oldalára dőlt. Istenem, hiszen levágták a szárnyát! - nyilait belém a fölismerés. Varlaam a kezemhez simult, kedveskedve csipegette csőrével, közben keservesen nyögdécselt, mintha a sorsára panaszkodna: „Hát miért, miért hoztál engem ide? Itt bántanak. Látod, levágták a szárnyam is. És miért? így nem repülhetek, csak bukdácsolva futkosok, mint egy közönséges tyúk. Olyan jól éreztem magam nálad. Miért hoztál engem ide? Talán sajnáltad a papírjaidat, melyekkel olykor játszadoztam? Ha féltetted őket, miért nem szóltál, többé nem nyúltam volna hozzájuk, mint régen. Láncon repülnék körbe, körbe és te kacaghatnál. Köszönöm, hogy eljöttél meglátogatni, de pocsékul érzem magam!“ Szabad kezemmel benyújtottam neki a húsdarabot, amit hoztam. Nem sietett elvenni, hanem folytatta a panaszos vijjogást: „Vigyél el innen? Nem jó itt nekem!“ Néztem barátomat, és elszorult a torkom... Mit tehetek érte? Szabadságot ugyan adtak neki, de levágták a szárnyát! „Sas szárny nélkül - gondoltam távozáskor -, furcsa emberi értelmezése a szabadságnak!“ Elmeséltem látogatásom történetét feleségemnek. Sírt, pörlekedett, szidott, mindenféle érzéketlen szörnyetegnek és isten tudja még minek titulált. Este teázás után bölcs határozatot hozott: „Mindennap elmész az állatkertbe megetetni Varlaamot, és ügyelsz, nehogy bántsák.“ Másnap, a volierhez közeledve, messziről megláttam a sast. A kerítéshez lapulva ült, magányosan, mindenkitől elhagyatva gubbasztott. Szél kószált a madarak röptetójében, időnként a sasra támadt, megpróbálta fölborítani, bosszantani és föl-fölborzolta hátán a tollát. Azonnal fölvidult, amikor meglátott, kiegyenesedett, kedélyesen rikácsolt és a kezemre vetette magát: harapdálta az ujjamat, fejét tenyeremhez dörzsölgette, „csipogott", de úgy éreztem, most nem a szabadságát siratja, hanem jöttömnek örül. Megnyugodott, aztán mohón tépte a húst, amit kapott. Váratlanul, valahonnan oldalról, egy ugyanolyan pusztai sas került elő, mint Varlaam. Megtámadta Varlaamot, elvette tőle a húst és elszaladt. Meglepődtem, amikor barátom széttárta szárnyát, mintha mondaná: „Látod, még meg is aláznak! Mind egy húron pendülnek.“ Hát igen, valóban ilyen itt a helyzet. Tizenöt vagy húsz különféle ragadozó madár élt már együtt régóta a nyitott röptetöben, megszokták egymást. S területükre váratlanul betolakodott egy idegen, és ahogy ez lenni szokott az életben, mindnyájan összefogtak ellene, kiközösítették. Varlaamnak ebbe a tarka madárseregbe kellett volna beilleszkednie, de azok elűzték maguk közül. Máskor Varlaam nehezen lélegzett és még szorosabban simult a drótkerítéshez. Reszketett a magánytól és éhezett, mert ha eljött az etetés ideje, bár igyekezett falathoz jutni, de az egész csapat rátámadt, elvették tőle az élelmet, összeverték és valamelyik szögletbe száműzték. Rendszeresen látogattam Varlaamot. Megbarátkoztam a gondozókkal. A volierbe is beengedtek hozzá, felügyeltem rá, nyugodtan jóllakhatott. Amikor elfogyasztotta, amit hoztam, leguggoltam mellé, ő pedig a lábaim közé furakodott és fejét a térdemre hajtotta. így ültünk addig, míg el nem zsibbadt a lábam. Ha megérezte, hogy a kényelmetlen póztól remegek, fölállt, megrázkódott, szárnyával mintegy búcsúzóul integetni kezdett, és nyugodtan, magasra tartott fejjel, büszkén sétálni indult. Varlaam, látogatásaim után - védelmezőt tudva maga mögött - egyre bátrabb, vakmerőbb lett. Kezdték öt tisztelni. Megtalálta helyét a seregben. Eszembe jutott, visszaadom erejét, önbizalmát, melyet elvett tőle az ember. Sas - szárnya szegetten nem sas. És ez a csonka teremtmény remekül fölismerte saját értéktelenségét. A levágott tollak sosem nőnek ki újra. A galambtenyésztök úgy segítenek ezen, hogy kitépik a töveket. Egy hónap múlva aztán az előzőnél sokkal erősebb evezötol- lak nőnek, és újra repülhet a madár. Úgy döntöttem, elvégzem ezt a fájdalmas beavatkozást, mellyel visszaadhatom barátomnak az igazi életét. Egyszer, amikor - szokásom szerint - fölötte guggoltam, és Varlaam a lábamon melegedett, fejét térdemre fektetve, kezembe vettem az egyik szárnyát, széthúztam, majd hirtelen, ahogy a fogorvosok csinálják, kitéptem egy csonka tollat. A sas hangosan felrikoltott, olyan mozdulatot tett, mintha el akarna rohanni mellőlem, de váratlanul elcsendesedett. A térdemhez simult, hosszan nézett rám, szenvedett, de mindent értett. Csöndesen nyögdécselt, majd becsukta szemét. Jelezte, beleegyezik a sebészi beavatkozásba, amely később meghozza gyümölcsét. „A műtét“ befejezése után felsóhajtott, majd hálásan rám pislogott. Elgyöngülve simult ismét a térdemhez. Vagy fél órát ült mozdulatlanul, megnyugodott, látszott, múlófélben a fájdalma, kibontakozott ölelésemből és futkosni kezdett a volierben, hogy kissé dermedt testében meginduljon a normális vérkeringés. Eldugtam a tollakat, nehogy nyoma maradjon a gondozókkal szemben nem éppen tisztességes, de a saját szemszögemből ítélve nemes cselekedetemnek. Aztán, a sebész jó érzésével, hogy ma valakinek megmentettem az életét, elindultam haza. Rövidesen hosszabb hivatalos útra kellett mennem. Több mint egy hónapig nem tartózkodtam Moszkvában. Hazatérésem után első utam az állatkertbe vezetett. A volierhez közeledve, verítékezett a hátam az izgalomtól. A volier közepén, a betonnal egymáshoz erősített köveken, természetes sziklákra emlékeztető építmény emelkedett. Tetején rendszerint egy hatalmas, meztelen nyakú kondorkeselyú - a röptetó teljhatalmú ura és parancsolója trónolt. Most Varlaam állt ott. A kondor három lépcsővel lejjebb volt. A személyzeti épületbe léptem. Az állatorvos azonnal hozzám lépett:- Üdvözlöm, hol maradt ilyen sokáig? Furcsa dolog történt a madarával! Egyszerűen felfoghatatlan. Görcsbe rándult a gyomrom a felismeréstől; lelepleztek.- Képzelje, se szó, se beszéd, és kihullottak Varlaam evezötollai, melyeket levágtunk. Érteném, ha vedlés ideje lenne. Az elhullajtott tollakat nem találtuk meg, pedig mindenütt kerestük... Arra is gondoltunk: talán maga magának tépte ki őket? Titokzatos ügy, sehol sem leltünk egyetlen árva tollat sem. Eldugta volna őket? Lehetetlen! Bár igaz, madaraink közül a legokosabbnak, legerősebbnek bizonyult, s ahogy mondani szokás: magához ragadta a kormánykereket, és most ö a vezér.- Kihullottak, hát kihullottak, annyi baj legyen - mondtam ártatlan ábrázattal -, nem is kell azokat levágni.- ön nem jól értett engem. Az a helyzet, hogy a kihullott toll helyébe új nőtt, sokkal erősebb, mint az előző volt. Most újra tud repülni és félő, hogy egy szép napon elszáll. Megfogni meg lehetetlen, senkit sem enged a közelébe! ön az egyetlen reménységünk! Zavarba jöttem az ajánlat hallatán, de hamarosan öss^ hangon válaszölj a madarak szám' tok segédkezni..- És ha elrepi.- Úgy gondok ga van olyan élei neki tetszik.- Különös em nyörgi az állatker repülj, amerre lát Varlaam azon: tem a volierbe. E a farka végéig < megrázkódott, a; magát a sziklától val és éles rikol szállt a vállamra dzött. Nagyon m mélyéről jövő vél lőle a hálálkodó régebben csak n legmeghittebb, hallatott. Váratlar tört föl melléből, a levegőbe. Va teljes erőből ^llö fölrepült! Azonnal hozzá- Látja, mit mi csinálnak most a Körülnéztem, után, feléledt az izgatottan ugrám szárnyaikkal, has a kondorok. Ide- fajdok. A karvaly keservesen rikác: ben ugráltak a vé a sorstárs iránti képes fölemelkec zavart keltett, kiz medtségükből. Varlaam mess de visszatért. Zul és a fejem fölött zott. Hívott engei lierből, még az á kozzunk hozzá. í senki, de senki ne nak azt a gyönyöi a fellegekbe. A rr merték volna ezt, és nyugodtan, b értelmetlenül Vise ledtek a volierbi egykori vezér, kil szikla tulajdonos elfoglalta a helyei pasz nyakát és v égbolt felé, ame nélkül, könnyedéi gőt.
