Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-02-05 / 5. szám
ÚJ szú 1988.11.5. A csengetésre a feleség nyit ajtót. Leültet a takaros családi házban, aztán az órájára néz:- Nem tudom, Gábor hol késik. Pedig pontos ember, s azt ígérte, kettőre megjön. Éppen megiszom a kávét, amikor belép a férj, vagyis Csicsay Gábor alezredes. Melegítőben, s kissé pihegve.- Ebéd után kikerekeztem a Dunához. Kell ez a mozgás a sok tévézés, meg a karácsonyi és a szilveszteri nagy eszem- iszomok után. Visszafelé a tónál az egyik halásznak kapása volt, megálltam, s néztem, hogyan fárasztja a halat. Egészen belefeledkeztem az izgalmas látványba, s csak akkor pillantottam az órámra, amikor megvolt a hal. Átöltözve, megborotválkozva ül az asztalhoz.- Néhány éve hetente többször is kifutottam a folyóig, de a térdem már nehezen bírja a terhelést, s ezért az utóbbi időben biciklivel teszem meg a távot. Szeretem a méltóságteljesen hömpölygő Dunát, az Portré Csicsay Gábor alezredesről erdő szinte gyógyító csendjét. Gyermekkorom jut ilyenkor az eszembe, a nyáradi (Topol'ovec) táj. Akkor még nem jártak át a turisták a medvei (Medvecfov) hídon Magyarországra, csendes, elhagyatott, s a civilizáció ártalmaitól érintetlen volt az a vidék. Apám, mint minden csallóközi parasztember, talán jobban szerette a földet önmagánál is. Feláll, odasétál az ablakhoz:- Ő most a testvéremmel lakik, de ahányszor eljön látogatóba, nincs maradása a lakásban. Máris megy a kiskertbe, láthatóan ott érzi jól magát. Kapálgat, tesz- vesz az ágyások között, idős korában sem tud meglenni munka nélkül.- Valamikor vele, később meg a haverokkal jártam a nyáradi határt, az erdőket, a vadvizeket. A természet gyermekének érezhettem magam. Libát őriztem, csukát fogtam hurokkal, még főiskolás koromban is hazajártam aratásra, kévehányó voltam. Elmerengve néz ki az ablakon, mintha a gyermekkor csodás tájait, élményeit keresné a ködben elmosódó tájban. Halk sóhajjal ül vissza a fotelba.- Szülőfalumból aztán Nagymegyeren (Calovo) jártam magyar tanítási nyelvű középiskolába. Jakab István volt ott akkor az igazgató, Michnya Ferenc pedig az osztály- főnököm. Tartást és tudást is adott az iskola. Kosaraztam, jó eredményeket értem el súlylökésben, s azokban az években is sokat olvastam. Egyszer kezembe került egy könyvecske, amely megrázó, romantikus történetet mondott el egy tizenéves kisfiúról, aki kitüntette magát a komáromi (Komárho) vár védelmében, s akit Klapka György is megdicsért. Nekem nagyon tetszett ez a megható mese, szinte kívülről tudtam az egész könyvet, annyiszor elolvastam. Azt hiszem, e könyv hatására döntöttem úgy, hogy hivatásos katona leszek. Férfiasnak, kissé romantikusnak tartottam ezt a pályát, olyannak, amelyhez ép test és ép lélek is kell. Hatvanegyben érettségiztem, s emlékszem, hogy osztályunkba tizennégy fiú járt, s közülük heten jelentkeztünk katonai főiskolára, s aztán végül ketten lettünk katonatisztek.- Vyskovba kerültem, az akkori Otakar Járóé Katonai Főiskolára. Jó alapokat kaptam Nagymegyeren, s a kezdeti nehézségek után megtanultam csehül. Lélektanilag sokat jelentett az, hogy évfolyamtársaimat és a tanáraimat nem zavartatta az, ha kezdetben nem beszéltem hibátlanul, s kerek mondatokban. Természetesnek tartották, hogy nem könnyű az átállás az anya- nyelvről idegen nyelvre. Később aztán, másodéves koromban, beszédem alapján már nemigen jöttek rá arra, hogy nem vagyok cseh.- Emlékezetes éveket töltöttem a morva kisvárosban, több jó barátom volt az iskolában, köztük Pörsök Gáspár, akinek sok mindent köszönhetek. E mondatnál elmosolyodik és a feleségére néz, aki eddig szótlanul ült közöttünk.- Igen - mondja a férjére nézve -, végül is neki köszönheted, hogy megismertél.- Az úgy volt, hogy Gazsi barátom nősülni készült, leendő felesége illésházi (Novy Zivot-Eliaéovce) volt. Gazsi engem hívott tanúnak, s megkérdezte, járok-e komolyan valakivel, akit szintén szívesen látna az esküvőn. Diákszerelmeim voltak, komoly partnerem viszont nem, vallottam meg a barátomnak.- Sebaj, válaszolta -, akkor találunk neked menyecskének valót lllésházán. S elhívott a focipályára, ahol annak idején ott szurkolt a falu apraja-nagyja.- Végigsétáltunk a pályán, s egyszer csak megakadt a szemem egy kislányon, aki harsány hangon biztatta a hazaiakat. Vele ismerkedtem meg, s nemsokára ó lett a feleségem. ... szeretnék szülőföldjüket, anyanyelvűket (Kontár Gyula felvételei) Marika, a feleség is felidézi azt az emlékezetes napot.- November eleje volt, nyirkos, ködös vasárnap. Két bátyám is focizott a csapatban, nekik vittem forralt bort, gondoltam, hadd kapjanak új erőre a szünetben. Mondtam is viccesen Gábornak, hogy csak azért vettél észre, mert borosüveget láttál a kezemben! Távolról nem vehette észre, hogy üres, ugyanis az ismerkedés a második félidőben történt és a szünetben a focista bátyáim az utolsó kortyig megitták a forralt bort.- Leveleztünk, Gábor eljárogatott hozzám, s aztán összekerültünk. Édesanyám megfogadtatta a férjemmel, hogy amint lehet, minél közelebb jövünk lakni.-A főiskolán - folytatja az emlékezést a férj - minden végzős hallgatótól megkérdezték, hova szeretne kerülni. Tudtam, hogy a Csallóköz, vagy más közeli szlovákiai vidék egyelőre szóba sem jöhet, ezért az írtam a kérdőívre, hogy Písekbe szeretnék kerülni, vagy bárhova, ahol a hadseregnek szüksége van rám.- Többször jártam a dél-csehországi városban és lenyűgözött a táj szépsége, a sok-sok műemlék, s nagyon tetszett az is, hogy itt pezsgő a kulturális élet is. Az iskola elvégzése után aztán Písekbe vezényeltek.- Nekem is megtetszett ez a város, a szomszédok és más ismerősök nagyon kedvesek voltak hozzám. Ezzel együtt nem volt fenékig tejfel a katonafeleség élete. Akkor már állapotos voltam, s bizony volt úgy, hogy a férjem reggel elment, este meg telefonáltak, hogy katonai gyakorlatra indult és csak két hét múlva jön haza. Aztán lassacskán megszoktam, hogy a férjem nem lehet mindig a szoknyám mellett. Elárusítóként dolgoztam az ottani új áruházban. Kezdetben azt sem tudtam, mit kér a vevő, s nem is csoda, hiszen színtiszta magyar faluból kerültem ide, akkor még szlovákul sem beszéltem jól, nem még csehül. Kolléganőim igazán segítőkészek voltak, s így aztán aránylag hamar belejöttem a cseh nyelvbe.- Semmi okunk nem volt a panaszra, szép helyen, jó emberek között laktunk. Ám esténként és főleg vasárnaponként azért feleségemmel mindig szülőföldünkről beszéltünk, nyáradi és illésházi élményeket idéztünk föl, s Marika mind gyakrabban emlékeztetett édesanyjának tett ígéretemre.- Hazajöttem megszülni az első fiamat, Gábort, s férjem Hodonín, majd Mikulov után Bratislavába került, az egyik főiskola katonai tanszékére. Somorján (Samorin) építettünk családi házat. Azért itt, mert ez a város közel van a két szülői házhoz, a férjem munkahelyéhez, és hát mert a Csallóközben fekszik... Időközben megszületett második fiunk, Zoltán is. Én a helyi alapiskola pionírvezetője vagyok hosszú évek óta. Dióhéjban ennyi életünk eddigi története. Az alezredest a mai fiatalokról kérdem.- Többségük jóeszű, rendes fiatalember. Elég sokan vannak, akik nem nagyon bírják a minimális fizikai terhelést sem, nyilván elég puhány életmódot folytattak idáig. Persze, akadnak agresszív, felvágós hallgatók is, akik egy-kettőre odapörkölik nekem, hogy milyen fontos helyen dolgozik az édesapjuk, rokonuk, vagy közeli ismerősük. Ők nehezebben kezelhető fiúk, idáig érezhetően elég könnyen jutottak sok mindenhez, s nem nagyon tudják elviselni, ha nem mindenben teljesül az ő akaratuk. De azért jól kijövünk egymással, tizenhét éve oktatok az egyetemen, s ezalatt mindössze öt-hat kirívó fegyelmezetlenség fordult elő.- Valójában a kötelező egyhónapos gyakorlat során ismerem meg a hallgatókat, ekkor derül ki, ki milyen legény, hogyan tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ilyenkor, főleg az első napokban nem csak parancsnokuk, hanem kicsit az apjuk is az ember, kell nekik a biztató szó, a melegebb emberi hang, hogy ne csüggedjenek. Kíváncsi vagyok arra is, hogy szakemberként miben látja az okát annak, hogy Leginkább annak örülünk, ha együtt a család 4---------------------------------------------még mindig aránylag kevés magyar nemzetiségű fiatal jelentkezik katonai főiskolákra.- Sok iskolába hívnak beszélgetésekre, ezért elég jól ismerem a fiatalok érdeklődési körét, véleményét, és aggályait. Sokan attól tartanak, hogy távoli, idegen környezetbe kerülnek. Ez igaz, viszont nem árt, ha az ember más tájon is körülnéz, s új barátokra lel. Bölcs dolog volt régen, hogy a fiatal segéd, vagy a mester messzi, idegen országokba ment néhány évre dolgozni, tanulni, szétnézni, megokosodni a világban. Más lesz az ember szemlélete, gazdagabb lesz a tapasztalata, s az én példám is igazolja, hogy ha nagyon visszavágyunk szülőföldünkre, akkor sehonnan sem lehetetlen a visszatérés.- Hiba az is, hogy elég formális és szürke a katonai pályák népszerűsítése, már elnézést, de gyakran a sajtó hasábjain is. Pedig a korszerű technika minden bizonynyal jobban vonzaná a fiatalokat, ha nem a szokványos szövegeket írnák, s ha átgondoltabb propagandával fölkeltenék az érdeklődésüket. S jóval többet kellene Írni arról is, hogy a hadsereg kötelékében valóban kiválóak a feltételek a továbbtanuláshoz, a tudás szüntelen gyarapításához és a fizikai kondíció megtartásához is. Nem könnyű, de szép élet a katonaélet, ahogy a régi nóta is mondja. Később gyermekeiről beszélünk, akik ugyanúgy, mint egykor szüleik, magyar tanítási nyelvű iskolába járnak.- Mindketten magunk és gyermekeink példáján győződünk meg Komensky igazáról. Arról, hogy az anyanyelvi oktatás a legjobb alap, amelyre építeni lehet. Gábor a somorjai gimnáziumban végzett, ma a bratislavai Közgazdaságtudományi Egyetem másodéves hallgatója, s nem voltak nyelvi nehézségei, ma magyarul, szlovákul, sőt már oroszul és angolul is olvassa a szakirodalmat. Zoltán a Komáromi Gépipari Szakközépiskolában elsős. Erkölcsi értelemben, de tudásban is szegényebbek lettek volna a gyermekeink, ha nem anyanyelvi oktatásban részesülnek, ha nem élünk azokkal az európai méretben is párját ritkító lehetőségekkel, amelyeket a nemzetiségi oktatás terén pártunk teremtett számunkra csaknem négy évtizeddel ezelőtt. Ma már a legtöbb magyar tanítási nyelvű alapiskolában megtanulnak a gyermekek szlovákul is, tehát legfeljebb csak néhány hónapos, átmeneti beilleszkedési nehézségeik lehetnek a továbbtanulás során, ezt kellő akaraterővel és segítséggel egyhamar legyőzhetik, s le is győzik. Nekem ez mély meggyőződésem. Beszélgetésünk végefelé terveikről, további elképzeléseikről kérdem.- Terveink, vágyaink ugyanolyanok, mint sok más emberé. Mi talán leginkább annak örülünk, ha úgy, mint most, együtt a család. Gyermekeim néhány év múlva valószínűleg kiröpülnek a családi fészekből, így hát szeretnénk kihasználni azt az időt, ameddig együtt vagyunk. Tavaly Várnában voltunk, s az idén is szeretnénk sokat utazni, jó lenne közösen újra elmenni Písekbe is. Csicsay Gábor folytatja:- A szülő legnagyobb vágya az, hogy gyermekei eredményesen fejezzék be tanulmányaikat, s emberként, szakemberként helyt álljanak az életben. Azt is nagyon szeretném, ha fiaim ugyanúgy ragaszkodnának a természethez, mint mi. Egykor, még kiskorukban vasárnap délelőttönként mindig igaz meséket mondtam nekik gyermekkoromról, a természet szépségeiről. Nagyon kedvelték ezeket a történeteket. Most ha Nyáradon járunk, gyakran fölpattanunk a kerékpárra, s fölkeressük gyermekkorom tájait, az igaz mesék színtereit. Sokat horgászunk is, én ezt az ősi mesterséget kedvelem, a vadászatot nem, mert nagyon szeretem a madarakat, az állatokat. Amikor kezet nyújt a kapuban, halkan, szinte csak magának mondja: r Nemrég hallottam egy idős parasztembertől, leginkább arról lehet megismerni az embert, hogy milyenek az unokái, tehát mennyit tud saját erkölcsi értékeiből, életszemléletéből átplántálni az ifjú nemzedékekbe. Azt hiszem, édesapám ilyen szempontból is elégedett lehet. S én szintén az szeretnék lenni évek múltán. Szeretném, ha az én unokáim is derék emberek lennének, ugyanúgy szeretnék szülőföldjüket, anyanyelvűket, mint szüleik, nagyszüleik, s azok az elődeik, akiket ők nem ismerhettek, de intelmeik valamiképp bennünk, s majd bennük is visszhangzanának... SZILVÁSSY JÓZSEF Iskolák, évek — emberek
