Új Szó, 1988. december (41. évfolyam, 283-308. szám)
1988-12-09 / 290. szám, péntek
Mit hozott az új oktatási program? A magyar irodalom tanításának tapasztalatai a A ^ utolsó évtizedben iskolar\L rendszerünk, mind szerkezeti, mind tartalmi vonatkozasban jelentős változásokon ment keresztül. A legnagyobb változás az egyes tantárgyak tartalmát és tanítási módszerét érintette, amelynek vizsgálata a gimnáziumokban az 1987/88-as iskolaévben ért véget. Időszerű tehát annak a kérdésnek a megválaszolása: mit hozott az új oktatási program, milyen eredmények, illetve hiányosságok tapasztalhatók? Az anyanyelv és irodalom új felfogás szerinti tanításának bevezetéséi a gimnáziumokban az 1979/80-as tanévtől kezdve négyéves kísérlet előzte meg, majd a Pedagógiai Kutatóintézet 1984-től további négy éven keresztül az új program hatékonyságát kísérte figyelemmel. Az irodalomtanítás eredményeit vizsgálva, vissza kell nyúlni az új koncepció rövid bemutatásához. Az új programot a komplexitás és nyitottság jellemzi és tartalmilag az irodalomtanítás három alapterülete tartozik bele, éspedig: a magyar és világirodalom legfontosabb művei, az irodalomtörténet és az irodalomelmélet alapjai. Ezek közül is elsődleges az irodalmi művekkel, illetve szemelvényekkel való ismerkedés; a művek olvasása, elemzése és magyarázata (interpretálása). Az irodalmi müvekkel a tanulók időrendben - az ókortól egészen napjainkig - ismerkednek meg. A hangsúly a XIX. és XX. század irodalmi művein van, a régebbi korszakok irodalmából csak a legjelentősebbek kaptak helyet a tananyagban. Az irodalomtanítás szerves része a koronkénti rövid áttekintő információ a társmúvészetek területéről, az építészetről, szobrászatról, festészetről, zenéről, de helyet kap benne a film és a színház is. N émi változás állt be a tananyag évfolyamonkénti elosztásában - különös figyelmet fordítva arra, hogy elég idő jusson az 1945 utáni irodalomra (ez a 4. évfolyam tananyaga) -, valamint a tanítási módszerekben, amelyek előtérbe helyezik a tanulói aktivitást és alkotást a tanítási órákon. A tananyag és tanítási módszer különbséget tesz a tablószerűen áttekintő fejezetek és az ún. monografikus, életrajzszerű feldolgozások között. Ez azt jelenti, hogy az írói élet- és pályarajz nincs mindig jelen, a hangsúly inkább a kor irodalmának és egészének (történelmi-társadalmi hátterének, a művészet további ágainak) a megismerésén van. Az új szemléletű irodalomtanítás általában egy-egy korszak összképének a kialakítására törekszik, amelyben természetesen a legnagyobb írók- költők sokkal részletesebben, sajátos monografikus feldolgozásban szerepelnek. Az irodalom tankönyveit is úgy állították össze, hogy a tantárgy koncepcióját szolgálják, minél jobb és könnyebb megvalósítását segítsék elő. Ebből a szempontból érdemes talán egy pillantást vetni a tankönyvek szerkezetére és tartalmára is. A tankönyv címe: Irodalom, jelezve, hogy nem csak a magyar, hanem a világirodalomnak is szerepe van, természetesen megfelelő arányban. A könyv irodalomtörténeti korszakok szerint építkezik, komplex módon benne vannak a korszaktörténeti jellemzői, információi a társművészetekről és bővebben az irodalom. Ezek a fejezetek azonosak mind a világ-, mind a magyar irodalom vonatkozásában. A tankönyvek hangsúlyozott célja, hogy az általános elméleti fejezetek mellett széles körben prezentálják magát az irodalmat, a szépirodalmi művek legjavának felsorakoztatásával, bemutatásával. Újszerű, hogy az irodalmi müveket, szemelvényeket, a tankönyv rövid magyarázatokkal, illetve a pedagógus munkáját elöse^ gító kérdésekkel és feladatokkal látja el. A tankönyveket ún. kislexikon zárja, amelyben megtalálhatók az írók, képzőművészek, zeneszerzők legfontosabb adatai és egyéb elméleti fogalmak, amelyekről az egyes fejezetekben szó esett. Az új szemléletnek megfelelően természetesen tartalmi változásokra is sor került, új szemelvények kerültek a tananyagba, bár nem túlságosan nagymértékben. A tanítás eredményei, összességükben, a tanulók ismereteinek magasabb minőségéről tanúskodnak. A diákok többet, többfélét tudnak, tájékozottságuk kiterjed a festészet, szobrászat, zene, sőt építészet területeire is. A modern ember ma már nem érheti be csupán szűk irodalmi ismeretekkel, amelyek valamikor elsősorban az író életére vonatkoztak, hiszen ezeket csakhamar el is felejtette. Az új program nem írókat sorol egymás mellé, hanem egy-egy irodalmi-történelmi korszakot és általános, de egyben sajátos, specifikus jelenségeit, mozzanatait. A tanulóknak ma már inkább azt kell tudniuk, hogy például a reneszánsz mivel haladta túl a középkort, majd a barokk a reneszánszt stb.; melyik miben hozott újat és mást az azt megelőzőtől. Az eredmények egyik mutatója az írásbeli tesztlapok, amelyekből minden évfolyamban kettőt írtak a tanulók. Általános tapasztalat, hogy az alapiskolai irodalmi ismeretanyagot a jövőben némileg tartalmasabbá kell tenni, hogy arra a középiskolában jobban lehessen építeni. Az eddigi folytonosság az alap- és középiskola között alig volt kitapintható, legkevésbé az irodalomelméleti ismeretek tekintetében. Tapasztalataink szerint az irodalomtörténeti ismeretekben a diákok jeleskedtek, s az irodalomelmélet területén gyengébb eredményeket értek el. Később, a felsőbb osztályokban, ezek az ismeretek kiegyenlítődtek, javult az egyes részterületek aránya. Ennek ellenére, továbbra is nagy figyelmet kell fordítani az irodalomelméleti ismereteknek nemcsak az elsajátítására, hanem alkalmazásukra is. A házi olvasmányok feldolgozásában jelentősen javult és elmélyült a diákok önállósága, aktív, alkotó munkája. Fokozatosan erősödött az irodalomtörténeti korszakok komplex szemlélete, amelynek látószögébe az irodalom mellett ma már beletartozik a kor történelmi viszonyainak és a társművészeteknek az ismerete is. Külön ki kell emelni a tanulóknak a művészetekben való jártasságát, művészi érdeklődésüket és vonzalmukat, mely tárlatok és hangversenyek látogatásában is megnyilvánul. Általuk jelentősen elmélyült esztétikai készségük és érzékenységük is. Természetesen e területen még többet is el lehet majd érni, ha javulni fog az iskolák szemléltetőeszközökkel való felszereltsége, valamint a tankönyvek színvonala. (Az irodalomkönyvek már most is számos színes reprodukciót tartalmaznak, de ezek válogatása és elhelyezése, sajnos, nélkülözi a rendszerességet és több esetben az elemző, eligazító magyarázatokat is. Elgondolásunk az, hogy a célt jobban szolgálná egy önálló művészeti kiadvány, amely egy kötetben közölné és rendszerezné a tankönyvek reprodukcióit.) M eg kell jegyezni, hogy az irodalomtanításnak, az irodalmi tananyag rovására, nagymértékben pótolnia kellett a tanulók történelmi ismereteit, mert azok a nemzeti történelem vonatkozásában alapvetően hiányosak. Pozitív tapasztalat, hogy erősödött az oktatás nevelő hatása, különös tekintettel a kommunista nevelésnek olyan tényezőire, mint a tudományos világnézet, az eszmeipolitikai, valamint az erkölcsi és esztétikai nevelés. Fokozatosan javult a tanulók értékítélete, mely különösen az irodalmi és egyéb művészeti alkotások elemzése során nyilvánult meg. Az írásbeli felmérő dolgozatok és az óralátogatások is azt igazolják, hogy a diákok elsajátították a művészetekről vallott marxista szemléletet, hogy határozott elképzelésük van a művészet és a valóság viszonyáról és fokozatosan kikristályosodott, tisztult nézetük a művészeteknek az ember életében betöltött szerepéről. Helyesen értelmezik a művészet formatív és katalizáló szerepét az ember életében. Négy év alatt a tanulók mintegy 40 verset, illetve versrészletet tanultak meg, a házi olvasmányok keretén belül pedig 20 összefüggő irodalmi alkotást (regényt, drámát) olvastak el, ezekkel is gazdagítva, gyarapítva személyiségüket. A 3. és gimnáziumokban imUl 4. évfolyamban szembetűnően nőtt olvasói érdeklődésük, főleg a prózai művek, regények iránt. (A vers sze- retetéről csak egyes esetekben beszélhetünk.) Több újszerű tanítási módszerrel találkozhattunk a tanítási órákon. Az irodalomtanítás új pi*gramja szerint a pedagógusok nagymértékben igyekeztek a tanulókat aktivizálni, hol úgy, hogy kérdéseket tettek fel, hol pedig különböző beszámolókat készítettek velük stb. Az irodalomórák általában versmondással kezdődtek - mely szintén újszerű vonás - és frontális vagy egyéni feleltetés- sel, visszacsatolással folytatódott az óra. A feleletekben egyre kevesebb volt a bemagolt szövegmondás, a diákok általában a téma önálló megközelítésére, ítéletalkotásra törekedtek. Ennek ellenére mégis mintha kissé háttérbe szorultak volna az önálló, kerek feleletek. A tanításban váltakozott az induktív és deduktív tanítási módszer, amelyet az adott helyzetből és témából kiindulva választottak meg a pedagógusok. Pozitívan kell értékelni, hogy a mai tanítási órákon már alig lehet találkozni a régi lélektelen tanári előadással. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a tanári bevezető előadásokat teljesen ki kellene iktatni, mivel az új ismeretek közlésekor ezekre is szükség van. J avult vagy javulóban van a tankönyv használata is a tanítási órákon. A tankönyveket nemcsak a szemelvények olvasásakor veszik elő, de aktívan forgatják az elemzések és feladatok megoldásakor is. Az új irodalomkönyvek munkáltató jellegűek, maguk is ösztönzik alkotó felhasználásukat. Szólni kell még a segédeszközök használatáról, alkalmazásáról is. Tapasztalataink, óralátogatásaink azt mutatják, hogy a tanárok egyre többször dolgoznak különböző szemléltető és technikai segédeszközökkel, ezek közül is leggyakrabban magnóval és lemezjátszóval. Fokozatosan kezdenek megbarátkozni az írásvetítővel is, amelyhez az ügyesebbek fóliákat készítenek, & ezekre építik fel az óra menetét. Azt is el kell mondani, hogy az új koncepció szerinti irodalomtanítás nem nélkülözheti a szemléltetőeszközök minél szélesebb körű elterjesztését és alkalmazását, s ehhez feltétlenül szükségesek az irodalmi szaktantermek. Kialakításukat, úgy tapasztaltuk, már a pedagógusok is magukévá tették (követendő példaként említhetjük a bratislavai iskolát), csak megvalósításuk akadozik. Több helyen mintha meg is torpantak volna, arra hivatkozva, hogy nincs elég tanterem vagy az iskola vezetésétől nem kapnak kellő segítséget. Korszerű módon tanítani azonban csak megújult szemlélettel és kellő felszereltséggel lehet. Ö sszegezve: a gimnáziumi irodalomtanítás új, korszerűbb szakaszába lépett, közelebb került az élet követelményeihez, életszerűbbé vált. A jól előkészített és jól vezetett irodalomórák légköre színes, hangulatos, örömteli, és szem előtt tartja a diákok értelmi, érzelmi és jellembeli fejlődését. Az eredmények biztatóak, de ahhoz, hogy általánosan érvényesek és tartósak legyenek, a szerzett tapasztalatok hiánytalan és következetes érvényesítésére kell törekednünk. Dr. TANKÓ LÁSZLÓ, kandidátus, a Pedagógiai Kutatóintézet nemzetiségi osztályának vezetője Szibéria tudós védelmezője Szergej Zaligin hetvenöt éves Csaknem ötvenéves már, amikor Tropi Altaja (Az Altáj ösvényein) címmel befejezi első regényét. Regényíróként tehát csupán a hatvanas-évektől kezdve van jelen a szovjet-orosz irodalomban. Igaz, ekkor sem számított igazán kezdőnek, hiszen röviddel a háború után már megjelent néhány elbeszéléskötete. (Nem véletlenül említjük ezt, ugyanis ő maga mondja, hogy regényei elbeszélésfüzérekből épülnek.) Szergej Zaligin esetében nem kései pályakezdésről vagy pályamódosításról, inkább életútjának törvényszerű kiteljesedéséről van szó. Meglehetősen ritka és szokatlan az az út, amelyet bejárt: a műszaki tudományok doktoraként az omszki egyetem talajjavítási tanszékét vezette, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája szibériai részlegének főmunkatársa volt, miközben állami díjas íróként is tevékenykedett. „Ezzé/ nemcsak nyertem, jócskán meg is szenvedtem érte - nyilatkozta egy alkalommal. - Úgy látszik, le kellett volna rövidítenem az utamat, hamarabb be kellett volna vallanom magamnak, hogy igazi feladatom az irodalom. “ Szibéria tudós védelmezője sokrétű élettapasztalatot csempészett be az irodalomba: az agrármérnökét, a hidrológuskutatóét, a publicistáét. Az Észak ismeretét, az Altájt, Nyugat-Szibériát. Felbecsülhetetlen értékű forrásanyag ez egy író számára. „Jól megalapozott műveltség nélkül - és nemcsak a filozófiára gondolok! - képtelenség valódi irodalmat művelni, annak ellenére, hogy az ember ír, műveit kiadják, sőt, őt magát fel is babérozzák“- mondja Zaligin. Számára - s talán ebben különbözik a szovjet irodalom hasonló felkészültségű alkotóitól- nem a tudóstársadalom élete a feldolgozandó élményanyag, hanem a paraszti világ, melynek ábrázolásával az orosz valóság legmélyebb megértésére, illetve megértetésére törekszik. Megtörténhetett volna, hogy sohasem járok Északon - írja egy helyütt -, ez a véletlen műve volt. A falusi tematika azonban jóval törvényszerűbben jelentkezett a számomra: ez a téma engem lekötelez... Ott érzékelem nemzetem gyökereit - a falun, a szántóföldeken... azt az ezeréves állapotot, amelyből - kevés kivétellel - mindannyian a mához érkeztünk. Ha mi nem szólunk minderről, és arról, hogy milyen rövid idő alatt formáltuk át mindezt gyökeresen - ki teheti meg helyettünk?" . Zaligint, az írót a Novij Mirhasábjain 1964-ben megjelent Az Irtis partján című kisregénye - magyar nyelven 1966-ban látott napvilágot- tette ismertté. A kollektivizálás első éveiben játszódó történetben az életmódváltással járó lelki és tudati megrázkódtatások okait boncolgatja. A tragédiákat is okozó kolhozosi- tást Krutije Luki azon parasztjainak életében ábrázolja, akik a szabadság puszta tudatáért inkább a nélkülözést, a nyomort választják. Itt kell megjegyezni, hogy alkotásainak többségében főleg lélektani szempontból foglalkozik a történelmi eseményekkel. Hőseit próbák elé állítva, lelki vívódásukat érzékelteti, ezért művei kevésbé cselekményesek. Ez az írói felfogás nehezíti ugyan könyveinek - még ha laza szerkezetűek is - olvasását, viszont állandó együttgondolkodásra készteti olvasóját, így nyújtva ritka élményt. Az Irtis partján után sorrendben Az első szovjet-görög film Joannisz Kapodisztrija életének pétervári időszakáról szóló, eddig ismeretlen anyagokat fedezett fel a leningrádi levéltárakban Eleni Kuku asszony, az athéni egyetem professzora, aki öt tudományos művet írt erről a kiváló görög államférfiról. A nemrég talált anyagokért a leningrádi és athéni filmeseknek hálás, akik felkérték, hogy irodalmi tanácsadóként vegyen részt A Kapo- disztrija-rejtély című film elkészítésében. Ez lesz a két ország filmművészeinek első közös játékfilmje. A Kapodisztrija-rejtély felvételeit januárban szándékoznak elkezdeni. Ezt Szemjon Aranovics, a Lenfilm stúdió vezetője irányítja majd, athéni kollégájával, Taszisz Jertasszal közösen. A két rendező egyetért abban, hogy az első szovjet-görög film számára nehezen lehetne Joannisz Kapodisztrijánál méltóbb hőst találni. A munkálatokban szovjet színészek népes csoportja vesz részt, a főszerepre pedig az amerikai Dustin Hoffmant kérték fel, abban a reményben, hogy Kapodisztrija alakjának megformálása során megszólal benne az anyjától örökölt görög vér szava. (APN) a Sósvölgy című regény következett 1968-ban, amely gondolati és művészi szempontból tulajdonképpen dokumentumregénynek tekinthető; a Kolcsak uralma ellen harcoló szibériai parasztseregeket ábrázolja, belső ellentmondásaikkal, vívódásaikkal. „Az észak elbűvölt - vallja Zaligin - ott nagyon jól látszik minden egyes ember. Minden láthatóvá válik a másik előtt, összes szokásával és kötelességével, valahogy a maga igazi jelentésében. “ A Sósvölgyet egy egészen váratlan mű, a Dél-amerikai változat című regény követte 1974-ben; egy asz- szony kétségbeesett társkereső erőfeszítéseit és kudarcait írja le. Megjelenése nagy vihart kavart a kritikusok körében. Megoszlottak a vélemények: volt, aki (például Bikov) a kompozíciós következetlenségek ellenére kedvezően nyilatkozott a könyvről, mások „banális házas- ságtörés-regénynek, kispolgári nya- valygásnak“ minősítették. Alesz Adamovics így vélekedett: „Nagyon közelinek érzem magamhoz s megértem Granyint és Zaligint, akik nem mindig azt csinálják, amit megtanultak, ami sikerült nekik, hanem mindig új módon próbálnak utat törni, egészen másképp, mint azelőtt... Nyilvánvaló, aki fél a bukástól, ne evezzen irodalmi vizeken. “ Zaligin az 1975-ben megjelent A bizottság című alkotásában újra visszatér szeretett szibériai tájaihoz és a szovjethatalom kibontakozásának éveihez. A mű időben megelőzi a Sósvölgy cselekményét. A nyolcvanas évek elején láttak napvilágot a Lovainké s a Fesztivál című művei. A peresztrojka kezdetével Zaligin a szovjet sajtó hasábjain és a nyilvánosság egyéb fórumain szót emel a szibériai természet védelmében. A szibériai folyók visszafordítása ellen ágáló cikkei rendkívül figyelemre méltóak. Az ezzel kapcsolatos szócsata még korántsem ért véget a szovjet társadalomban. Zaligin a természeti kincseknek nem újdonsült védelmezője, hiszen az alsó- obszki vízerőmű építésének kapcsán már 1954-ben hangot adott a természetbe való esztelen beavatkozások elleni véleményének. Noha akkori gondolatai napjainkban kissé naivnak hatnak már, mégis memen- tóként hangzanak: „Nincsen-e itt annak az ideje, hogy már most megtervezzük azt a tudományt, amelyet, mondjuk, a természet építészének neveznek, hogy új tengerek, csatornák, erdősávok tervezésével bizonyos egységeket hozzunk létre vízből, földből, hegyekből és erdőkből, mint ahogyan az építész megteremti a város egységét? Ennek az új építészetnek figyelembe kell vennie az emberek mindennapos szükségleteit, esztétikai igényeit, a klímaváltozást...“ Zaligin ocserkjeinek - jobb szó híján - irodalmi riportjainak kezdeményező szerepük volt a XX. kongresszus szemléletét előkészítő szovjet irodalmi „új hullám“ valóságfeltáró mozgalmában. Hasonló, de persze sokkal erőteljesebb szerepet játszik Zaligin ma is szociológiai pontosságú, természettudományos igényű, minden ösztönösséget mellőző publicisztikájával az átalakítás folyamatában. Sikeres író, akinek milliós példányszámban megjelenő műveit rövid idő alatt szétkapkodják. A róla szóló könyvek, kritikák, elemző cikkek száma már 1984-ben meghaladta a háromszázat. Némely müve megért húsz-harminc kiadást is, és jelentős díjakkal jutalmazták őt, mégsem tartozik a legolvasottabbak közé a Szovjetunióban. Zaligin olvasója az, akinek nem kell magyarázni, hogy „az irodalom megértése bizonyos erőfeszítéseket igényel“. Az ilyen olvasó számára az író nem bálvány, hanem szövetséges, nézeteinek, álláspontjainak ízlésvilágának kifejezője, akinek az íróhoz fűződő viszonya tiszteleten alapul, egyenrangúságának és méltóságának megőrzése mellett. Graham Green mondta egyszer: „Nem szeretem az olvasók leveleit. Az eszményi olvasó, akinek levelére az író áhítozik, nem szokott leveleket írni. “ Ilyen Zaligin olvasója is. HARASZTI ILDIKÓ 1988. XII. S I
