Új Szó, 1988. december (41. évfolyam, 283-308. szám)

1988-12-01 / 283. szám, csütörtök

Társadalmi mélyfúrások A Moszszovjet Színház vendégjátékának Makszim Gorkij Éjjeli menedék­hely cimü drámájának eredeti cime, a ,,Na dnye“, hivebben fejezi ki azt a világot, amely a cím jelentése szerint a ,,Mélyben ' húzódik. A tár­sadalomnak olyan mélységeiben, amelynek megrázó történéseiről, az ott élő rétegek félresiklott vagy álta­luk egyszerűen természetesnek te­kintett életmódjáról mindenkor keve­set beszéltek. Bármennyire is nehéz szembe nézni az élet peremén, oly­kor embertelen feltételek közepette élők világával, az utóbbi időben a Szovjetunióban is számos ilyen film és dráma látott napvilágot Kö­szönhetően a nyíltság szellemének, ma már több szovjet színházban is játszanak olyan darabokat, amelyek hősei az alkoholisták, a bűnözők, a félresiklott életű családok, a meg­feneklett értelmiségiek, az árvahá­zak és az utcalányok világát teszik meg a színpadi gondolatot közvetítő közegnek. Éppen ez a módszer, s nem a sokáig tiltott „különvilág“ teszi érdekessé, avatja fontossá mindazt, ami a színpadokon drámai erővel megfogalmazódik Elvégre nem a történések helyszíne, hanem maguk a történések, a dráma konf­liktusainak általános érvényű gon­dolati tartalmai, a mai nézőnek szánt érvényes színpadi üzenetei a lénye­gesek. így nemcsak Gorkij példa­ként felhozott drámájában éreznek, KULTURÁLIS HÍREK • A leningrádi Seremetyovo palotá­ban sok hires egyéniség fordult meg az évek során, s mint tudjuk, 1922 és 1953 között a palota egyik szárnyában lakott Anna Ahmatova, az orosz irodalom nagy­asszonya is. A jövő év júniusában, Ahma­tova születésének századik évfordulóján múzeumot avatnak föl a költönő tisztele­tére, s ugyanebben az épületben fogják berendezni Az orosz költészet ezüstkora elnevezésű múzeumot is. • A Hemingway című lap mintegy har­minc Hemingway-cikket, tudósítást közölt nemrégiben eredeti formájában. Az írá­sok a The North American Newspaper című lapban jelentek meg annak idején, s ezekben az író a spanyol polgárháború hadszíntereiről tudósított. Az eredeti szö­vegek helyreállítása William Braasch Watton munkáját dicséri. gondolkodnak tisztán, illetve erköl­csösen a kitaszítottak, a lecsúszot- tak, a megrontottak és a kitagadot­tak, hanem ezekben a mai drámák­ban is. Viktor Petrovics Asztafjev ahhoz a szovjet írónemzedékhez tartozik, amelyiket „hatvanasoknak“ is ne­veznek. A húszas években szület­tek, s fiatalságukat meghatározta a sztálini időszak és a nagy honvédő háború. Asztafjev is tizenhétévesen önként megy a frontra, s részt vesz a sztálingrádi harcokban. 1951 óta ir rendszeresen; az irodalomkritika 1986-ban megjelent Szomorú krimi című kisregényét életműve egyik ki­emelkedő darabjának tartja. Nem véletlenül nyúlt e kortársi epikai mű­höz a számos epikus művet sikerrel színpadra vivő szovjet színház. Ezúttal a Moszszovjet Színház fia­tal rendezője, Gennagyij Trosztya- nyeckij tett kísérletet egy nem min­dennapi epikai alkotás „színpadiasí- tására“. A Szlovákia több városában is vendégszereplő moszkvai színház így Leonyid Zorin Idézet című komé­diája mellett, ugyancsak a kortársi hevülések szellemében fogant elő­adásként játszotta Asztafjev Szomo­rú krimijét. Mindig rendkívüli erőfeszí­tést és igen fegyelmezett formai át­alakításokat kíván a színpadra állí- tóktól egy-egy öntörvényű epikai al­kotása. A színpadi változatok akkor sikeresek igazán, ha megszülető színpadszerűségükkel együtt meg­teremtődnek azok a határozott ka­rakterek és típusok, amelyek életké­pesek lesznek a színpadi konfliktu­sokban is. Valójában azok az epikus művek szolgáltatnak jó színpadi alapanyagot, amelyekben drámai csomópontok sorozatából áll össze a cselekmény. Ezzel szemben a Trosztyanyeckij megalkotta játék inkább valamifajta belső drámai tör­ténéseket igyekezett ábrázolni igen­csak tetszetős színpadi jelenetekkel. Mintha a színpadiasitás egyetlen eszköze a látványnak, mint drámai elemnek az alkalmazása lett volna, így a prológus és az epilógus között a gyermekkorára, múltjára és mun­kájára emlékező Szosnyin nyomozó második előadása életének történései egy-egy sodró lendületű, ám stilizáltságában egy­mástól sok mindenben különböző jelenetsorban elevenedtek meg. Ha a rendező arra épített, hogy a néző egy férfi élettörténetének akárcsak töredékes drámaiságát is kialakíthatja magában az olykor egymástól független történésekből felépített jeleneteken belül, bizonyá­ra tévedett. A színpadiasítás sokféle lehetőségét összehangolni igyekvő előadásból éppen az a drámai köz­lési forma hiányzott, melyet a Zorin- darab előadása kapcsán már ki­emeltem. A Szomorú krimi inkább volt tényeiben megrendítő és érzel­mekre ható, mint drámai konfliktu­sok hordozója. Ha mégis, akkor a lírai jeleneteket látva érzett a néző megrendülést, s ez keltett benne katarzist. A főhőst alakító V. Szolomin játé­ka az egységes színvonalú színészi csapatmunkából is kiemelkedett. Bi­zonyos mértékig lecsökkentette az egyéni drámáját megélő nyomozó lelki küzdelmét az epika idősíkjait követő emlék-jelenetek kissé ellen- tételes stilizáltsága. Ennek a stili- záltságnak főbb jegyeit a megértő líraiság és a szelíd humor adták. Ezek következtében az olykor a mindennapok sodrában megjelenő drámák is megszelídültek. Tény, hogy a Moszszovjet Szín­ház előadása a „legkisebb“ embe­rekről szól. A bűnbe véletlenül keve­redőkről, az életüket másoktól ka­pott ajándékként élőkről, a kitörni képtelenekről, az emberi létezést a mindennapi dolgok szintjén értel­mezőkről. Ha valaki olyan kerül kö­zéjük és ismeri meg életüket, mint teszem azt a játék főhőse, akkor azt vagy kivetik, vagy önként távozik. Szosnyin nyomozó annak a munká­nak lett sebesülése után a betege, melyet élethivatásul választott, vi­szont mivel ő is ,,csak“ egyik tagja a kisemberek rétegének, ez sem több, mint mások személyes tragé­diája. A tragédiák nagyságát nem a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely, hanem az emberi tisztesség és erkölcs minőségei határozzák meg. DUSZA ISTVÁN Rendhagyó csipkekiállítás Szerencsére vannak olyan kiállí­tások, amelyek megingatják megcá­folhatatlannak vélt értékítéleteinket és azok felülvizsgálatára késztet­nek. Ilyen alkalom adódott azok szá­mára, akik a közelmúltban megte­nosodó csipkeverési technikát, mellyel azonban nem archaikus ,.művek“ születnek keze nyomán, hanem a városi környezet hatására polgáriasodott változatok. Ezt az íz­lésvilágot - amely ma is létezik és Egy „költemény“ a sok közül kintették Sümeghné Szabó Vilma tárlatát, amelyet a Csemadok Brati­slavai Városi Bizottsága szervezett a II. városi kulturális napok kere­tében. Vilma néni nem „profi“ művész, nem végzett képzőművészeti főisko­lát, hanem önképzés útján sajátítot­ta el a csipkeverés művészetét. Nem túlzás azt állítani, hogy ha Vilma néni nem lenne, egy művé­szeti formával szegényebbek len­nénk. „Átmentette“ a 16. századtól kezdve bányavárosainkban megho­(Gágyor Aliz felvétele) újrateremtődik - tükrözik a lakásde­korációs darabok, térítők, iniciálék és ruházati díszítőelemek. A lévai (Levice) csipkeverőnő magabizto­san birtokolja a technikát, a díszítő­elemeket maga tervezi. Minden egyes alkalommal próbára teszi a technika „tűrőképességét“, de ugyanúgy saját művészi invencióját, mesterségbeli tudátását is. Kísérle­tező alkat. A csipkeverés esetében a rendhagyó témák megvalósításá­hoz nem elegendő a hagyományos ornamentika ismerete és szüntelen ismétlése. Sümeghné ezért variál, kombinál. Nemegyszer a külföldi út­jai során gyűjtött motívumokból. Bi­zonyítja ezt a Várna című csipkeköl­temény (átmérője 1,5 méter), melyet bulgáriai kovácsoltvas-motívumok ihlettek. A gazdag és változatos forma­nyelv lehetővé teszi számára, hogy kifejezze az egyes művészettörté­neti korszakok sajátos vonásait (An­tik, Gótika), élményeit, melyeket ze­neművek váltottak ki (Sors-szimfó- nia), a természetből ellesett motívu­mokat (Smaragd, Opál, Vénusz, Ju­piter), művészek és jelentős esemé­nyek iránti hódolatát (Rekviem Gob­bi Hildáért, Vivát, olimpia!). Sümeghné Szabó Vilma beavatta a tárlatlátogatókat a csipkeverés művészetébe, bemutatta az alkotás­hoz nélkülözhetetlen eszközöket. Érzékeltette, milyen ördögi kéz­ügyességre és kombináló készségre van szükség a csipkeverőfácskák forgatásához, mennyire fontos a minták szélességét meghatározó kötpontok tűzése, milyen szerepet játszik a fonalak vastagsága és szí­neinek megválasztása. Naponta rengeteg csodálója volt, amikor a fo- natos-, vászon- és hálószerű köté­sek titkait fedte fel a kíváncsiskodók előtt. Megmutatta, hogy a szorgos türelemmel, hosszú hónapok mun­kájával életrekeltett csipkéknek mi­ként lehet megadni a kellő rangot és tiszteletet: néha elegendő egy bár­sonyos párnára tűzni, vagy nem hi­valkodó keretbe helyezni. Vilma néni és a tárlatrendezők értékes anyagot gyűjtöttek össze a kiállításra, mellyel igazolták, hogy a csipkeverés művészetének ma is van létjogosultásága. Katarína Poh­ronská keramikus művei, a stilizált habán motívumok megjelenítésével jól megfértek a csipkékkel. HUSHEGYI GÁBOR Fiúk és férfiak Evžen Sokolovský Nehéz lenne megmondani, miért sze­retik a tévéfilmsorozatokat azok, akik sze­retik. Talán, mert alkotóik eleve olyan témát dolgoznak fel, amely nem ismeret­len a tévénéző előtt, amely foglalkoztatja őt, amelyről szívesen látna, hallana. Le­gyen bár a téma, múltbéli esemény, vagy éppen mindenkit érintő mai jelenség, illet­ve bármi, ami közügynek számít napja­inkban. Vagy azért szeretik, mert a hosz- szú történet estéről estére megjelenő fi­gurái egyre közelebb kerülnek a szívek­hez, és kedves ismerősöknek, már-már távolba szakadt, ritkán érkező családta­goknak számítanak az otthonokban. Esetleg azért szívesen látott a többrészes alkotás, mert másnap a villamosban, ut­cán, munkahelyen és másutt mindenki bátran, következmények nélkül mondhat véleményt. Ámbár az is lehet, azért sze­retik sokan a sorozatokat, mert a legtöbb­jük könnyen érthető és fogyasztható, minthogy a művészi megfogalmazás szempontjából nem túlságosan igénye­sek. Akármi is az ok, tény, hogy ha sorozat egyik vagy másik részét sugároz­za a televízió, azok, akik szeretik, hazasi­etnek, félbehagyják munkájukat és ké­nyelmesen hátradőlnek a képernyők előtt, így történhetett a közelmúltban is: bizo­nyára sokan nem szívesen mulasztották volna el a Csehszlovák Televízió prágai szerkesztőségében készült Fiúk és férfiak című tizenegy részes sorozat egyetlen adását sem. Az Evžen Sokolovký érdemes művész rendezte film végigkövette hét bevonuló sorköteles életének alakulását, katona­idejük első évében, foglalkozott az ott­honmaradt családtagok ügyes-bajos gondjaival és bepillantott a hivatásos ka­tonák munkájába, magánéletébe. Ami a fiúkat illeti, láthattuk, hogyan birkóznak meg a kiképzés első hónapjá­ban a kemény feladatokkal, majd jelen lehettünk a fogadalomtétel ünnepélyes ceremóniáján. Eljuthattunk a katonai ki­képzőbázisra, ahol a fiúk zord télidőben, kedvezőtlen terepviszonyok között teljesí­tették a harcászati gyakorlat emberpróbá­ló feladatait. Izgultunk a hét újoncért azokban a nem könnyű helyzetekben, amelyek keménnyé, férfiérlelővé teszik a katonaéletet, és amelyekről eddig jófor­mán csak a volt katonák elbeszéléseiből hallhattunk ezt-azt. Az alkotók rámutattak, hogy a hadse­reg soraiban kíméletlenül harcolni kell olyan, a kiskatonákat érő támadások és provokációk ellen is, amelyeknek szemé­lyiségkárosító hatásuk és tragikus követ­kezményeik lehetnek, ősszel és tavasz- szal, a bevonulást követően újra és fel­tévéfilmsorozatáról bukkanó negatív jelenség, hogy a „má­sodévesek“ az idősebb jogán megpróbál­nak uralkodni az újoncok felett. Gyakran nem is tudatosítják, hogy kihágás vagy bűntett elkövetése címén jogilag elítél- hetők. A sorozat őszintén tolmácsolta a hiva­tásos katonák számos problémáját is. Sok egyéb között beszámolt arról, hogy a pályájuk elején álló tisztek nehezen jutnak lakáshoz, házasságuk hamar vál­ságba kerül az örökös távollétek miatt, s hogy a rangidős parancsnokok könyör­telenül le tudják söpörni az asztalról a pá­lyakezdők fáradságos munkájának gyü­mölcsét. Azt sem hallgatta el a Fiúk és férfiak, hogy léteznek olyan kiskapuk, amelyeken az ambiciózus fiatal tisztek kopogtathatnak, ha karriert akarnak csi­nálni. Nem kis dolog mindezt nyilvános­ság elé vinni. Ez a film megtette. Társadalmi életünkben jelentős előre­lépésnek minősíthető, hogy katonapoliti­kánk egyre nyitottabbá válik a polgári lakosság irányába. Ezt, vagyis hogy a ka­szárnyák kapui megnyíltak a televíziós műhelyek felvevógépei előtt, példázza a sorozat és más alkotás is. (A közelmúlt­ban sugározta a televízió Ľuba Vančíková filmjét a katonalányokról.) Kétségtelen, hogy sikerét témájának is köszönheti a sorozat, amelyben a katona­élet több tipikus és lényeges jelensége felbukkant. De sok nem! (Nem beszél például a tisztjelöltekról - a polgári főisko­lák és egyetemek katonai tanszékeinek volt hallgatóiról.) A Fiúk és férfiak optimista film. Hisz a jó győzelmében, a rossz elbukásában. Elhiteti, hogy az élet negatívumaival is olyan bájos, szelíd és kedves, amilyennek mutatja. A fiúk és férfiak (még a nem éppen feddhetetlen elóéletűek is) gyen- gédek, humánusak, intelligensek. A vérbó humor pedig minden bajra jó gyógyír. A környezet és a történet autenticitá- sát erősítette, hogy a tisztek szerepében jórészt ismeretlen színészeket láttunk, akik oly mértékben tudtak azonosulni a fi­gurával, mintha nem is a színész-, hanem a katonai mesterséget sajátították volna el. František Kreuzmann olyanná formálta a szigorú, kötelességtudó, de távolságtar­tó századparancsnokot, amilyenek tucat­jával szolgálnak a csapattestekben. He­lyettesét Kamii Halbich formálta halk sza­vú, a lélektanban és a pedagógiában eligazodó, jó szakemberré. Remekeltek a sorkatonákat játszó fiatalok is. Martin Zounar Tömésként és Vladimír Javorský Voŕíšekként szemünk láttára értek ka­maszból férfivá. TALLÓSI BÉLA ' ■ ■■ V ■ '• s : Vli ,-áilSPÍ Borzi László felvétele /kdd át a Helyed! A tömegközlekedési járműveken add át a helyed az idősebbeknek - oktatgatják csemetéiket a fiatal szü­lők, majd oktatja őket ugyanerre az iskola, és megannyi felhívás a jármű­veken. A minap iskolás fiúcskát láttam leülni az egyik autóbuszban. Ponto­sabban, csak az ülés felét foglalta el, minthogy a vállait húzó táskája miatt nem tudott rendesen elhelyezkedni. Udvarias lévén, hamarosan felállt és átadta a helyét egy korosodó asz- szonyságnak. Aki, anélkül, hogy ész­revette volna a kisfiú illedelmes visel­kedését, és egy soványka köszönö- möt mondott volna legalább, elfoglal­ta az átadott helyet. Tömött bevásár­lószatyrait ölébe véve, elnézett a kis­fiú feje fölött, aki hol az egyik, hol a másik vállával emelte feljebb a le-le­csúszó nehéz iskolatáskát. A fiúcska körülnézett, hogy dicséretet olvasson ki valaki szeméből, vagy legalább apró jelét lássa, hogy észrevették udvarias viselkedését, amely egyre ritkább manapság. Hiába. Közömbös arcok. És levonhatta a tanulságot, misze­rint a felnőttekkel szemben a gyere­keknek meg kell tartaniuk az illem- szabályokat, különben móresre tanít­ják őket - ráadásul idegenek. Hogy a felnőttek nem mindig udvariasak a gyerekekkel szemben?! Ha elgondolkozott a kisfiú, megta­lálhatta viselkedésükben a gyermek­szemmel is látható hibák okait: rég jártak iskolába, és sokat felejtettek. Többek között azt, hogy valamikor ók is voltak gyerekek. -si-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents