Új Szó, 1988. december (41. évfolyam, 283-308. szám)

1988-12-29 / 306. szám, csütörtök

Házasságtörés - kérdőjelekkel A kortárs szovjet irodalom iránt - ezen belül nem kevésbé a dráma- irodalom iránt - nálunk is megnőtt az érdeklődés az utóbbi években. Ezt bizonyítja egyebek között az, hogy Leonyid Zorin Házasságtörés című vígjátékának kassai (Košice) bemu­tató előadásán a Matesz Thália Színpadának színházterme zsúfolá­sig megtelt. (Volt, akinek már csak állóhely jutott, mert a pótszékek is „elfogytak".) Hazai színpadjainkon Zorint ed­dig még aránylag kevésszer játszot­ták, jóllehet nálunk sem ismeretlen szerző. A mai szovjet drámának és színháznak meghatározóan jelleg­zetes egyénisége, aki képes volt elvetni a sematikus, szimplifikáló stí­lust, aki a hősök szoborszerú ábrá­zolása helyett az élet egyszerű té- nyeihez tért vissza, az emberek min­dennapjainak konfliktusokkal terhelt valós világát választva témájául. Pá­lyafutását egyébként afféle irodalmi Zorin vígjátéka a Thália Színpadon hovi modellből is bőven merítő lírai drámájával, a Varsói melódiáváI (1963) hódította meg, de korántsem ez a legfigyelemreméltóbb alkotása, hiszen például az ókori környezetbe helyezett parabolisztikus játéka, a Római komédia (1964) vagy az Encikiopedisták (1963), amelyben a meg nem értett „zsenik“ saját fontosságuktól megrészegülve, a tu­dás és a siker fényében kívánnak sütkérezni - sokkal több és mélyebb művészi értékeket hordoznak. Mind­ezt csupán azért idézzük fel, mert azt sem lehet elhallgatni, hogy Zo- rinnak az eddig megírt több mint félszáz műve között szerényebb iro­dalmi értéket képviselő darabok is találhatók. Ezek közé sorolható a Házasságtörés (1980) - eredeti címén Isméne melyben a szerző a szenzációéhség, a nagystílűség beteges tüneteit, a „kificamodott" morált a gogoli dramaturgia hagyo­mányaival élve teszi nevetségessé. rávenni a költőt, hogy játssza el a hódító hím szerepét. Ez meg is történik, és helyre áll a rend, az emberek szívét modernségükbe, valamint városkájuk jelentőségébe vetett hite melegséggel önti el. Thirring Viola és Dudás Péter az előadás egyik jelenetében (Bodnár Gábor felvétele) fenegyerekként kezdte, hiszen elsó verseskötete már tízéves korában napvilágot látott, s maga Gorkij írt róla recenziót. Zorin, ha nem is vált költővé, drámaírói művészetének a líraiság alapvető tulajdonsága ma­radt, mely jól elegyül a groteszkkel és a szatírával. Különben drámaíró­ként is fiatalon debütált. Tizenhét éves volt, amikor szülővárosában, Bakuban, a Sólymok című darabját bemutatták. Alig egy évtizeddel ké­sőbb Az őszinte beszélgetés (1953) című darabja Moszkvában már nyílt támadást jelentett a képmutató, ha­zug bürokrácia ellen. Az 1954-ben bemutatott Vendégek pedig teljesen felkavarta a háború utáni szovjet drámairodalom állóvizét, mégpedig azért, mert igaz képet festett a köz­állapotokról, rámutatott a társada­lom negatív és elítélendő jelensé­geire. Zorin a hatvanas évek elejétől napjainkig, továbbra is a legkülönfé­lébb témájú és szerkesztésű dara­bokkal hívta és hívja fel magára a figyelmet. A világ színpadait a cse­A darab cselekménye azzal indul, hogy a kisváros szép fogorvosnője, Zara (Thirring Viola) a Krímben töl­tött szabadsága alatti véletlen és jelentéktelen találkozását a városuk­ból elszármazott „nagy költővel“ (inkább csak dalszövegíró), Valetov- val (Pólós Árpád) csodálatos szerel­mi kalanddá nagyítja fel, s a tizenöt éves házasságukban megszürkült férjét, Rafaeljevet (Dudás Péter) rá­veszi, hogy erre büszke legyen, hi­szen a neje és a költő találkozása várostörténeti tény lesz, a férj maga­tartása pedig irodalomtörténeti tett. A „rendkívüli" esemény a kisváros­ban természetesen nem marad titok. Mindenki a kaland folytatása körüli találgatások izgalmában él, amikor a költő elveszettnek mondott anya­könyvi kivonatának másolatáért ha­zalátogat. Ez természetesen új for­dulat, hiszen kiderülhet, hogy a fog­orvosnőnek semmi köze a költő­höz. A helyzetet meg kell menteni. A „megcsalt" férjnek - mulatságos körülmények között - végül is sikerül Zorin Házasságtörését a Thália Színpadon vendégrendezóként Ja­roslav Sisák érdemes művész, a prešovi Ukrán Nemzeti Színház főrendezője állította színre, s meg kell mondani, eléggé ötletszegé­nyen. Leginkább csak a „szűkösen vett" szöveg által nyújtott helyzetek beállítására, a félreértések, félreér­telmezések alkotta fordulatok kidol­gozására törekedett, megfeledkezve a szöveg nélküli játékok (erre bő lehetőség lett volna) megkomponá- lásáról, poentírozásáról. A költő színrelépéséig, jóformán az egész elsó rész éppen ezért válik túlságo­san vontatottá, bár igaz, Zorin is elmarasztalható azért, hogy az ön- tömjénező igazgatóhelyettes (Vá- rady Béla), a tanulmányok írására is vállalkozó beképzelt irodalomtanár (Lengyel Ferenc), a tekintélyes köz­jegyző (László Géza), a részeges patikus (Érsek György), a szoknya- pecér karvezető (Fabó Tibor), vala­mint a kispolgári feleségek és haja- donok (Kövesdi Szabó Mária, Gombos Ilona, Dér Lívia, Krausz Má­ria, Dósa Zsuzsa) inkább afféle „maszkokként" vannak jelen - lé­vén, hogy kívül élnek mindenféle kapcsolatokon, viszonyokon. Per­sze, a tipikus kisvárosi figurák találó jellemrajzát érett színészi játékkal azért így is lehetett volna hitelesíte­ni. Lengyel Ferencnek, László Gé­zának, Várady Bélának olykor sike­rült is. A Zorin által megálmodott figurák közül legkiegyensúlyozottab­ban, jó váltásokkal Zara elevenedett meg Thirring Viola alakításában. Dudás Péter ezúttal nehéz feladatot kapott: olyan féltékeny férjet kellett alakítania, aki méltánytalannak tart­ja, hogy nem csalták meg. A Thália Színpad tehetséges fiatal művészé ennek az elvárásnak hiteles színészi játékkal maradéktalanul nem tudott eleget tenni. Az előadás ritmusát a zenei betétek is fölpergethették volna, ha jobb dalokat választanak (Érsek György munkája). Hajnal Mi­hály díszletei „igyekeztek" egysze­rűek és praktikusak lenni, a kosz­tümjei azonban már nem mindig fe­leltek meg a figura karakterének, a kisváros kispolgári divatjának. Ért­hetetlen például, hogy Zara férjére, aki mellesleg leltári főelőadó, ho­gyan adhatott a fehér inghez, fekete zakóhoz és kalaphoz világos far­mernadrágféleséget. Suma summa­rum: a Házasságtörés a Tháliában nem hozta meg a várt sikert. Az előadás afféle kis anekdotává seké- lyedett, amelynek a végén a közön­ség, érthető módon, alig tapsolt. Zo­rin igazi bemutatkozása nálunk tehát továbbra is várat magára. Reméljük, színházunk egyszer majd a fajsúlyo­sabb drámáit is műsorra tűzi. SZASZÁK GYÖRGY Megérteni az embert MÁNDY IVÁN HETVENÉVES A hatvanas-hetvenes évek fordu­lóján a bűvöletében éltem. Az 1969- es könyvhétre jelent meg az Egy- érintó című vaskos könyv, amely válogatott novelláit tartalmazta, több mint húsz év termését; akkor úgy éreztem, csupa remekművet. Akkori véleményemet ma sincs okom felül­vizsgálni: irodalmunkban Mándy Iván a novellaműfaj egyik klassziku­sa. Nemrégiben Esterházy Péter egyik jegyzetében olyasmit olvas­tam, hogy Mándy Iván tulajdonkép­pen nem is novellákat ír, hanem „mándyt". Ez a megállapítás nem­csak szellemes, hanem pontos is, ám úgy vélem, elsősorban Mándy Ivánnak a hetvenes és nyolcvanas években írott prózájára vonatkozóan igaz. A hatvanas évek vége ugyanis vízválasztónak tűnik fel számomra az író életművében. Nem azért, mintha valami gyökekeresen újat kezdett volna el pályáján, inkább azokat az írói módszereket próbálta meg még alaposabban kiaknázni, amelyek a fabula struktúraszerve­ző primátusát már korábbi novellái­ban is elsorvasztották. A Régi idők mozija című, 1968-ban megjelent kispróza-füzérrel kezdődően a fabu­la szinte eltűnik prózájából, teljes mértékben felolvad nosztalgikus-iro- nikus hangulatokban és emlékké­pekben. Az író szürrealisztikus szemlélete, stílusának nagyfokú liri- záltsága nem tűri a „kemény" fabu­lát. Nincs többé vagy alig van törté­net írásaiban. Amit Mándy Iván ez­után ír, inkább prózavers, mint no­vella. Aki alaposabban ismeri élet­művét, és időrendben olvassa el novelláit és kisregényeit, nyomon követheti, miként jelentéktelenedik el azokban a fabula, majd hal el szinte végleg, illetve válik töredezet­té, mozaikszerűvé, szinte követhe­tetlenné írásaiban. A határkő itt alig­hanem a már említett Régi idők mozija mellett az egy-két évvel ké­sőbbi két novellafüzér, az Egy em­ber álma és a Mi az, öreg. Mándy Iván korábban is az embe­ri létezés tragikomikus szépségének az ábrázolója volt, ám a hetvenes és nyolcvanas években sorjázó kötetei ennek szinte esszenciáját nyújtják, s ami nem mellékes, a korábbi szín­vonalon. Az az író, aki engem elbű­völt, mégis az ötvenes-hatvanas évek Mándy Ivánja, talán azért, mert a fabuláris próza a mai napig köze­lebb áll hozzám. Egy időben annyira a hatása alá kerültem, hogy meg­próbáltam utánozni is ezt a prózát. Szerencsére egyik utánzatom sem sikerült, néhány ál-mándys mondat­nál tovább sose jutottam. Ezek a kí­sérletek azonban fontos tanulsággal szolgáltak számomra: rá kellett jön­nöm, hogy az írói módszer (techni­ka) elválaszthatatlan az író alkatától és személyiségétől, velük szerves egységet alkot. Mindamellett sosem véletlen, hogy ki az az író, aki közel áll hozzánk, ám ennek okát a való­ság szemléleti megközelítésében ki­mutatható hasonlóságokban kell ke­Fekete-fehér „színesek“ Gondolatok egy Dehogyis gondolt ó arra, hogy ugyanabban az épületben, ahol esténként színpadra lép, II. Ri- chárdja és Aucassenje mellett a fotóit is láthatja majd a közönség. Még csak meg sem fordult a fejében ilyesmi. Egyszerűen arra volt kíváncsi, hogy a képeivel vajon képes lesz-e elmondani mindazt, amit szavakkal elmondani eddig nem nagyon tudott. Mert a színész kiszolgáltatott. Arról beszélhet csak, amiről a szerepe szól. S ha mellőzik, még ettől a lehetőségtől is megfosztják. Jan Hrušínskýt az utóbbi egy-két évben keve­set látta a közönség. Tehetsége elismerése mel­lett szinte alig-alig találnak neki való szerepet. És ebbői lett elege. A hiábavaló lelki készenlét­ből. Mert nyitottnak, fogékonynak, képlékenynek érezte magát akkor is, amikor a legnagyobb csend volt körülötte. Az ötlet, hogy fotózni fog, magától jött. Attól a naptól fogva, hogy apa lett, egyre gyakrabban vette a kezébe a fényképezőgépet. Előbb otthon, a négy fal között, aztán kint, a város peremén, ahol inkább csak magányos öregek laknak, ahol a sötét pincékben kóbor macskák tanyáznak, ahol dohosak és nyirkosak a bérházak, ahol az egyik udvar sivár, a másik meg kopár. Mert ez is Prága, a vakvágányon futó sorsok Prágája. Harminc fotó, harminc életkép a Zdenék Ne­jedlý Realista Színházban. Jan Hrušínský szín­házában. Az Egy óra sötétség idős ember keze, gyertya­fény képkiállításról fényben. A kéztartásban: jellem. Az ujjakban: megadás. Tíz év körüli gyerek arca esti fényben. Ez az Intim megvilágítás. Az arc „hallgat". Félelemről, kiszolgáltatottságról, belső remegésről csak a szem beszél. A Végnapok „üzenet" egy holt vidékről, ahol a kipusztult fák között egy elhagyott mankó várja gazdáját. Egy makarónicsatát vívó kisfiú megejtő portré­ja a Mit csinálsz, kedvesem? Ilona Svobodová, a pályatárs kettős arcából egy szelíd, ártatlan teremtés és egy Polanski- filmbeli vámpír néz ránk. Üres kirakatú virágbolt egy világvégi utcában; a lámpaoszlop alatt ócska fürdőkád, a villamossí­nek között magasra nőtt gyom, a tűzfalakon hatalmas repedések. Virágillat - ez a felvétel címe, bár lehetne az is, hogy Az élet szaga. Jan Hrušínský nem kerüli ki, nem leplezi, nem szépíti a csúnyát, a lehangolót, az embertelent. Fekete-fehér fotóival a legszínesebb, a legőszin­tébb „tudósítást" adja külvárosi sétáiról, hétköz­napi kirándulásairól. Lencséje előtt esendő ma­rad az ember, sorsot él a szék, a fa, a kád, kifecsegi titkát a táj, egyetlen pillanatra valós arcát mutatja az élet. És ez az a pillanat, amely az övé. Egy ritkán látott színészé, aki nagyszerű­en játszik - és eredeti tehetséggel fényképez.-szabó­resnünk, nem a stílusban vagy tech­nikában. Mándy Iván Csempe-Pem- péje és többi (anti)hőse groteszk figurának tűnhet számunkra. Az ál­mok, az ábrándozás, a beteljesület­len tiszta vágyak héroszai, „élhe­tetlen" emberek. Az író szereti és sajnálja őket, de nem azonosul ve­lük teljesen. Ez az ambiaiens (mert ironikus) szeretet az, ami mindig megkapott Mándy Iván emberábrá­zolásában, s amelyet éppen ezért, a kettejük közötti másság ellenére is, nagyon hasonlónak találok Bohu­mil Hrabal emberábrázolásához. Egyikük iróniája sem kegyetlen. Biz­tosak lehetünk afelől, hogy minél ironikusabb az ábrázolásuk, para­dox módon, annál markánsabban fejeződik ki novelláikban és regé­nyeikben az a humanizmus, amely az embert nem megváltani akarja, hanem mindenekelőtt megérteni. A szeretet, úgy látszik, akkor huma­nizálja az emberi kapcsolatokat, ha elfogulatlan képes lenni. Ha a szere­tett személyt nem sajnáljuk, ha nem öntjük nyakon érzelgős frázisokkal, hanem ha meglátjuk esendőségét, ha annak fogadjuk el, aki, s nem kényszerítjük, hogy az legyen, akit valamiféle „ideális" embernek kép­zelünk el. Mándy Iván hosszú ideig nem volt népszerű író, s tetszés szerint (szin­te elóírásszerűen) értették félre so­káig. Az irodalomtörténet dolga, hogy prózájának jelentőségét a ma­gyar irodalom fejlődéstörténetében megállapítsa. Azt hiszem, ezt a munkát irodalomtörténészeink már elkezdték. Ma már tudjuk, hogy az elmúlt évtizedek egyik legjelentő­sebb magyar írója. Olvasóinak, „hí­veinek" száma is több, mint koráb­ban volt, a mai magyar prózára tett hatása pedig vitathatatlan. Hetven­éves születésnapján az írói teljesít­ményének kijáró tisztelettel köszön­tőm ót valamennyi csehszlovákiai magyar olvasója nevében is. GRENDEL LAJOS Jan Hrušínský: Hamupipőke cipője Felhívás A Csemadok Központi Bizottsága a Csemadok megalakításának 40. évfordulója alkalmából országos tör­ténelmi vetélkedőt hirdet. A vetélkedő célja: felidézni a Csamadok négyévti­zedes történetét, a megalakulásával szorosan összefüggő történelmi ese­ményeket, s ráirányítani a figyelmet a Csemadoknak a csehszlovákiai magyar nemzetiség kulturális életé­ben betöltött szerepére. A vetélkedő feltételei: 1. A vetélkedőn részt vehet min­den csehszlovák állampolgár, aki az e célra kiadott jelentkezési lapot 1989. március 31-ig kitöltve beküldi a Csemadok illetékes járási bizottsá­gára. (A jelentkezési lapok a Csema­dok jb-in szerezhetők be.) 2. A vetélkedőn egyének, legfel­jebb háromtagú csoportok verse­nyezhetnek. A vetélkedő lebonyolítása: 1. A három fordulót (járási, kerületi és országos döntő) a Csemadok 1989. május 1. és szeptember 29. között rendezi meg. Szükség esetén a járási fordulót helyi vagy körzeti forduló előzheti meg. 2. A versenyzők a járási forduló­ban plusz pontokat szerezhetnek, ha írásban (3-5 oldalon) feldolgozzák falujuk, városuk Csemadok-szerve- zete megalakulásának körülményeit. A kerületi fordulóban ugyanezek az elvek érvényesek azzal a különbség­gel, hogy más területet kell feldolgoz­ni (pl. a szervezet amatőr csoportjai­nak tevékenysége, egy másik alap­szervezet megalakulásának körülmé­nyei, járási rendezvények története stb.). 3. A kérdéseket a Csemadok KB állítja össze szakemberek bevonásá­val. Az egyes fordulókban szerzett pontok a következőkben érvényüket vesztik. 4. A jelentkezők a vetélkedőről részletes tájékoztatást a Csemadok járási bizottságain szérezhetnek. 5. Az országos döntőben I., II., III. helyezést elért csoportok vásárlási utalványt kapnak (3000-, 2000-, 1000 —, korona értékben), a többiek könyvjutalomban részesülnek, s a ve­télkedő valamennyi résztvevője okle­velet kap. A Csemadok KB

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents