Új Szó, 1988. december (41. évfolyam, 283-308. szám)
1988-12-24 / 303. szám, szombat
Az otthonteremtés bizodalmával I.- A péntek mindig a beszélgetésé- válaszol bocsánatkérésemre Erzsiké, aki most főállású édesanya.- A három gyerek közül kettővel naponta több órát töltök. Laci, a nagyfiam, pénteken jár haza Kassáról (Košice), ahol a magyar „ipariban" tanul. Ilyenkor elfeledkezünk mindenről. Mesél, elmondja a történteket, az élményeit. Sokszor azt vesszük észre, hogy már tiz óra van. Gecse Lászlóné Nagykövesden (Veľký Kamenec) második esztendeje csak családjának él. Erzsiké a Csemadok tőketerebesi (Trebišov) járási bizottságának adminisztrátora. Tervei szerint a két esztendei anyasági szabadság letelte után 1989 februárjában visszatér munkahelyére.- Egy ilyen munkakörben, ahol naponta több tucat emberrel kerülök kapcsolatba, hozzászoktam a szüntelenül áradó információkhoz. Most kicsit beszűkültnek érzem a mindennapjainkat, bár kétségtelenül jól jött a családomnak, hogy Annamáriával otthon töltöttem két esztendőt.- Az egészben Annamária ér a legtöbbet - szól közbe Zsuzsa, aki a Szomotori (Somotor) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola hatodikosa.- Mindig jó hazajönni. Tudni, hogy ők ketten otthon vannak. A beszélgetés alatt a háttérben zajlik a Gecse-család megszokott élete. Megszokott? Erzsiké édesanyjánál disznót öltek. Ilyenkor már a sok munka okozta fáradtság érzésével talán jól is esik a beszélgetés... Egy pillanatra bekukkant Erzsiké édesanyja. Éppen csak kérdez vagy kér valamit. A mindeddig csak hallgató Laci feláll, s bocsánatkérés helyett mondja:- Megyek, segítek apunak. Utána még visszajövök. Annamária szemei egyre kerekebbre nyílnak. Az előkerülő tavalyi karácsonyi fotókon felismeri magát. Szinte röpköd a tágas szobában, s egyre inkább látszik rajta a fáradtság okozta izgatottság. Zsuzsa, édesanyja kérésére, lefekvéshez készíti a kétéves, a család központjából álló „kiskedvencet", a nem várt, de örömmel vállalt jövevényt. Miután sikerült visszavonulásra kényszeríteni benne a szüntelenül cselekvő ,,kisördögöt“, már másokra is jut figyelem.- Számos estét velünk tölt Jutka, a húgom is. - Erzsiké saját családjáról szélesebb terepre tereli a figyelmemet. Szereli Judit mérnök, a királyhelmeci (Kráľ. Chlmec) energetikai gyár technológusa. Elektromos kemencék készítése munkafázisainak ismerője.- Nem vagyok egyedül, aki az ipari és a főiskola elvégzése után másképpen képzelték el a pályájukat... Judit szavait Laci visszaérkezése szakítja meg. Anyja kérdésére válaszolja:- Apunak még dolga van nagy- mamáéknál.- ... sokan maradnak a városokban. Egyelőre Királyhelmecen a megoldatlan gyártási programunk köti le figyelmünket. Jó otthon lenni, ott, ahol a magyar nyelv a létezés természetes része. Vagyunk néhányan ebből a faluból, akik magyar alapiskolában, magyar középiskolában végezve szereztünk főiskolai vagy egyetemi diplomát. Azt hiszem ebben Nagykövesd előkelő helyet foglalna el a csehszlovákiai falvak képzeletbeli rangsorában. Mindenki megállja a helyét, feltéve, ha nem a tudásával, az akaratával van baj. Sajnos általában azok hárítják sikertelenségeiket a nyelvi nehézségekre, akik máskülönben sem lennének sikeresek. Nem a képességeik, hanem akaratgyengeségük miatt.- Ezt már mi is tudjuk a magyar „ipariban", ahol végül is mindenki megtanulhatja szlovákul a szakkifejezéseket. A többi már csak akarat dolga - veti közbe Laci. Zsuzsa egyre álmosabban hallgatja a felnőttek beszélgetését, s amikor édesanyja aludni küldi, váratlanul megélénkül:-Ma sokat segítettem anyunak- mondja fáradtságát magyarázva.- Ezzel elégedett lehetek. Az egész család segített és most is Két családi estén segit Annamária nevelésében, gondozásában. Emlékszem, hogy amikor hazajöttem a szülészetről, a férjem hozta a fürdőkádat, a fiam melegítette a vizet, Zsuzsa a kicsit babusgatta. Én tudom, hogy a neheze most következik. Szerencsére Annamáriát édesanyám gondozza majd. A többi marad úgy, ahogy volt. A család anyagi helyzete alig fog változni, hiszen viszonylag alacsony a fizetésem, s most az anyasági segély nagyrészben pótolta a keresetkiesést. Nem foglalkozunk megszállottan az anyagiakkal. Nem fóliázunk, csupán a szőlő jelent mellékes jövedelmet. Férjem autószerelő a királyhelmeci közlekedési vállalatnál. Szeretném, ha a gyerekeimre soha ne lenne panasz. Laci fiam sok örömet okoz azzal, hogy kitüntetett tanuló. Zsuzsa még csak most gondolkodik azon, hová, merre induljon. Hiszem, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolákból is elérhetik azt, amire az életben vágynak. II. Aki valahol házat épít, otthont teremt magának: bizakodik. Nem akármilyen szempont volt ez ötvös SándoréknáI Gömörhorkán (Gemerská Hôrka), bár ők sohasem voltak idegenek. Sándor itt született, közeli és távoli rokonságának nagyrésze is ebben a faluban él. Erzsébet, a felesége a szomszéd faluból, Lekenyéből (Bohúňovo) költözött ide. A közvetlen munkaalkalom, a fészekrakás vágya marasztalta őket itthon azokban az időkben, amikor a korosztályukhoz tartozó fiatalok többsége városba költözött. Szerencsére, nem mindenki tett így. A papír- és cellulózgyár egy évszázadnál is régebbi létezése optimizmust és bizakodást ad sokaknak. Még akkor is, ha jelenleg csak a lo- kálpatriótasággal és a „csakazértis- megmutatjuk" elszántsággal élők maradnak itt. Sándor és Erzsébet a gyárig vezető majd kétkilométeres úton, oda és haza gyalogolva, szinte naponta megbeszélik az eseményeket. Sajnos, ezek újabban legkevésbé a változás történései.- Nekünk úgy tűnik: a szerveink, a sejteink része lett a gyár. Igaz, azt mi is tudjuk, hogy aki még innen elment, senki sem jött vissza. Külső és belső kényszereket számbavéve, mi maradtunk - szögezi le Sándor, aki közben feleségére pillant, mintegy megerősítést várva. Máshonnan indítva ugyan, de meg is kapja ezt:- Amikor Horkára költöztem, nagyon szerettem és akartam itt élni. Felfigyeltető, hogy az azóta eltelt évek alatt megváltoztak az emberek. Persze mi is változtunk, s nem biztos, hogy mindez ránk kedvezően hatott. Az életünk függvénye a gyárnak. A férjem a szállítási osztályt vezeti, én újítási előadó vagyok. Mindenki mindenkit ismer, amiből a legrosszabb következik: mindenki mindenkivel törődik. Itt vezetőnek lenni, nem akármilyen feladat. Elsősorban emberi terhei vannak. Erős akarat, lélek, kitartás és, szerintem, nagy elszántság kell. - Sándor megszakítja a monológot:- Fiatal igazgatónk van. Mondhatom, hogy vele együtt mi, a törzsgárdához tartozók, tudjuk igazán, hogy az itt dolgozók és itt élők sorsa mennyire nem rajtunk múlik. Elavult technológiával és berendezésekkel átalakítást nem lehet véghez vinni. A korszerűsítéshez pedig pénz kell, a vállalati önállóság révén odajutunk, hogy nem marad pénzünk beruházásokra. Az évtizedekig toldo- zott-foltozott gyárban a régi programhoz új technológiát és berendezéseket, vagy egy új gyártási programhoz ugyancsak új gépeket kell felállítani...- Számunkra, úgy látszik, a családi életünk nagyrészét ez a téma jelenti - zárná le bizonytalanul a vallomásokat Erzsébet. Vallomásoknalcnevezem őket, hiszen nekik legbensőbb vívódásaik bújkálnak bennük. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy ezek valójában hitvallások is a munkahely, az otthon, a család - a szülőföld - mellett. Az idekötődők gondolatait most ezek a dolgok határozzák meg. ötvösék is innen nézve szemlélik családjuk jövőjét, amely függvénye szakmai boldogulásuknak. Erzsébet a rimaszombati (Rimavská Sobota) Magyar Tanítási Nyelvű Közgazdasági Szakközépiskolában végzett. A kassai magyar „ipariban" érettségizett férjével már diákként szerették egymást. Két lányuk, Gyöngyi és Anna a Rozsnyói (Rožňava) Gimnázium magyar tagozatának első osztályába járnak. Tévedés ne essék, nem ikrek, csupán egy esztendőben születtek, így szüleik ezt a megoldási választották. A tágas hall alsó traktusában, a beszélgető és tévéző sarokká alakított részben tanulás közben talán hallotta is szülei vallomásait Gyöngyi. Vasárnap lévén, készült a hétfői órákra. Anna csak olykor jelent meg. Míg a nagyobbik lány alig zavartatta magát a hangos beszédtől, Anna felhúzódott szobájába. Ő csendesebb, töprengőbb alkat.- Sokat foglalkoztat bennünket a továbbtanulásuk esélye. Bár még csak elsősök, sokszor megfordul a fejünkben, mit, hogyan tanácsoljunk nekik. Talán nem is érdemes még erről beszélni. Egyelőre tanulniuk kell. Kisebb visszaesésre számítottunk, de úgy tűnik, sikeresen átálltak a magasabb követelményekre - mondja Erzsébet, majd Sándor, aki aktív Csemadok-funk- cionárius a faluban, kisebb vargabetűvel ugyan, mégis ugyanezt fejtegeti:- A magyar tanítási nyelvű iskolát mi mindig fontosnak tartottuk. Azt sajnáljuk igazán, hogy nem jelentkeztünk főiskolára. Eredményeink alapján lett volna rá esélyünk. így most különböző szaktanfolyamokon tökéletesítjük tudásunkat. Ezek persze szlovák nyelvűek, mégsem okoz különösebb nehézséget. Ha csak időben, erőráforditásban nem. Erzsébet most kezdett angolul tanulni. Mindketten szenvedélyes olvasók, így nem lep meg, amikor Erzsébet kijelenti:- Mi a tévére nem építünk programot. Legfeljebb Gyöngyike tévézik. Számunkra fontosabb egy váratlanul betoppanó barát, egy előre eltervezett látogatás a távolabb élő barátainknál. Általában kétszer karácso- nyozunk. Sanyinak még él a nagymamája, s ilyenkor hazajön a Budapesten élő nagynénije is. Másnap együtt ebédelünk, s a népes család kitölti az ünnep napjait. A bizakodás, az egymásnak adható szeretet erősít minden családot. Természetszerűnek tűnő dolgok egy-egy beszélgetés során válhatnak igazán tudatosított cselekvéssé. Gecséék és ötvösék gyerekeikben, az otthonteremtésben látják erősödni saját emberségüket. Annamária idei karácsonyán sejti meg először azt, amit tavalyról a szülei és nagyobb testvérei a fényképeket nézegetve felidéznek. Nyiladozó értelme valamit már felfog és megőriz a család szeretetéből. Ötvös nagymama pedig kilencvenesztendősen is örülhet dédunokáinak. DUSZA ISTVÁN HOGYA GYÖRGY Mindenről beszélgettünk Emlékezés Az Égő föld, a Közös út, a Keserű égbolt, az Emberközelben, a Szívet cserélni é s még kéttucatnyi regény, elbeszélés, színmű, több száz tárca, esszé írója, Egn Viktor, most lenne kilencvenéves. A budmericei alkotóház és a Cseh Irodalmi Alap tátrai Jirí Wolker-háza immár hat esztendeje hasztalanul várja, hogy tucatnyi, megszokott újságjával, folyóirataival a hóna alatt belépjen a reggeliző helyiségbe, a közös társalgóba és minden asztalra letegyen egy-egy, még nyomda- szagú példányt, amelyben a megfelelő helyen piros ceruzával, olykor széljegyzetekkel megjelölt egy-egy írást, tudósítást, kritikát: - Ezt olvasd el. Érdemes... - De sohasem a tulajdon írásairól volt szó, mindig a másokéról, amelyeket fontosnak, közérdekűnek tartott. A saját írásainak elemzését másokra bízta, de a dicsérő szót, elismerést mindig ugyanolyan tárgyilagos nyugalommal fogadta, mint amikor vitába szálltak valamelyik méltatásával, elemzésével, kritikájával. Ilyenkor legfeljebb elutasítóan legyintett és értetlenül dünnyögte: - Sohasem állítottam, hogy a világ legnagyobb írói közé tartozom. Azt azonban bátran merem állítani, hogy egyaránt jártas vagyok a klasszikus és élő irodalomban, hazai és külföldi irodalomban, és irodalmi ízlésem is van. Akkor is tudtuk, s ma hatványozottan érezzük, mennyire igaza volt. Mert, ha nem is tartozott „a világ legnagyobb írói közé", vitathatatlanul a szlovákiai és az egyetemes magyar irodalom és az egyetemes csehszlovákiai irodalmi élet legnagyobbjai közé tartozott. Nemcsak állami díjakkal, kitüntetésekkel jutalmazott, méltányolt regényeivel, színműveivel, remekbe készült múfQrditásaival, hanem hihetetlenül gazdag és sokrétű közírói munkásságával, amellyel ma is közöttünk él. Kezdő író voltam, amikor felfigyelt valamelyik írásomra s megüzente, látni akar. Bizonyos lámpalázzal, elfogultsággal léptem be szerkesztőségi szobájába, szerkesztő úrnak szólítottam. Felmordult.- Szerkesztő elvtárs - helyesbítettem.- (gy már jobb - mondta -, de még mindig nem az igazi. Szólíts Viktornak, lehetőleg a „bácsi" vagy a nyavalyás „bátyám" megszólítás mellőzésével. Hiszen mindkettőnknek olyan szép, ősi magyar utónevünk van - mondta jellegzetes, göcögős kacagásával. Görcsös feszültségem felengedett, megkockáztattam: - A te nevednek van magyar változata is: Győző...- Megcsóválta a fejét. - Ritkán voltam győző. De legyőzött sohasem... Miről is beszéltünk? Miről is beszéltünk? Az élet és az irodalom dolgairól. Viktor. Különösképpen nemcsak az én, nála mintegy két évtizeddel fiatalabb nemzedékem szólította így, hanem a három-négy évtizeddel fiatalabbak is: nem nyegleségből, tolakodó, túlzott bizalmaskodásból - írói és emberi rangját megillető, feltétlen tisztelettel. S még különösebb, hogy feleségét, az alig néhány hete elhunyt, mindig mosolygós, öregkorában is fiatalosan szép arcú Mária nénit, valamennyien Mária néninek szólítottuk. A szülővárosomról beszélgettünk, s erre ismét felcsillant a szeme. - Te, én a háború előtt egyszer hosszabb ideig ott tartózkodtam... Volt ott akkoriban egy nagyon szép, fiatal lány... Nem tudod, ott él-e még? Hogy is mondjam, nagyon érdekes, különös csattanójú történet kerekedett ki belőle... Ott él? Ha él is, már nagyon öreg lehet Legalább hetven-het- venöt. (ó maga akkor már a nyolcvan felé Egri Viktorra közeledett.) - Férjnél van? Mert, ha igen, nem írhatnám meg azt a bizonyos történetet. Pedig szeretném megírni. Nem tudtam, ott él-e még az illető hölgy. - írd meg úgy, hogy ne ismerhessen önmagára - kockáztattam meg. Megütközve pillantott rám. - Mindig élő anyagból írtam, sohasem hamisítottam meg semmit. Marha vagy9 Az utóbbi kérdés szemernyit sem számított sértésnek: úgy használta, csakis meghitt, baráti körben, mint valaha a múlt század magyar szinművészetének legendás alakja, Újházy Ede az ugyancsak kizárólag legmeghittebb baráti körének szánt, kedvesen elnyújtott hangú maaar- ha megszólítást. Miről is beszélgettünk? Mindenről, Viktor. Veled mindenről lehetett és kellett beszélni. Két ízben látogattam meg, amikor kórházban feküdt. Egyszer egy megcsúszá- sos esésből származó, súlyos, ha jól emlékszem, medencecsont töréssel; akkor erősen háborgott. Nem a fájdalmak miatt: testi bajaitól bámulatosan személy- teleníteni tudta magát. Természetesen egy, ízlésének meg nem felelő (nem róla szóló!) írás miatt. - Mihelyst leszedik rólam a gipszet - gipszágyban feküdt válaszolok neki. Megszakítom a munkában lévő regényemet és megírom neki, hogy aki ennyire nem ismeri Brechtet, az ne merészeljen a brechti igazságról papolni... A második alkalom előtt Mária néni tárcsázott fel. „Ha el akar búcsúzni tőle- mondta halkan - látogassa meg. Teljes tudatánál és eszméleténél van. De az orvosok azt mondják, már csak órái lehetnek hátra. Látogassa meg: nagyon kedvelte - elcsuklott a hangja, - kedveli magát...“ Még abban az órában meglátogattam. Keze betegre korántsem valló, heves mozdulatával, szeme megelégedett mosolyával fogadott. - Tudtam, hogy eljössz- mondta. - Már vártalak. Elolvastad már az új könyvemet? Akkor jelent meg a legújabb - és utolsó - könyve, s nekem akkoriban nagyon sok dolgom, ügyes-bajos intéznivalóm akadt, még nem értem rá, hogy elolvassam a könyvét. Ám azért bűntudattal, de szemrebbenés nélkül megnyugtattam, hogy olvastam. Olvastam és tetszett. Ekkor sietett be a fiatal, nagyon készséges ápolónő: egy csöves csészéből óvatosan, gyöngéden etetni kezdte.- Igazán tetszett, vagy csak úgy hado- válsz? - kérdezte a „haldokló" író a szájába illesztett cső mellől, s én laikus szemmel, megnyugodva úgy néztem, hogy az írószövetség magyar szekciójának a legközelebbi vezetőségi ülésén- mert utolsó pillanatig a vezetőségnek is aktív tagja volt - már részt vesz. - Nagyon tetszett. - Mire eltolta magától a csöves edényt és a nővérke gyöngéd kezét, s legyintett. - Az semmi. Majd azt olvasd el, amin most dolgozom... Másnap halott volt. De ha létezik túlvi- lági Írók túlvilági alkotóháza, immár a drága Mária néni kedves gondoskodásától körülvéve, most is azon az új könyvén dolgozik. S én - egyszer már elmondtam, vagy megírtam valahol -, de nem tehetek róla, meg kell ismételnem: azóta is egyre azt a megíratlan regényét lapozgatom. RÁCZ OLIVÉR Kígyó és félhold avagy az ünnep fegyelme Hosszú feketehajú cigánylány ül mellém az autóbuszban, mellyel hazautazom. Jólöltözöttsége, hatalmas gyűrűi és fülbevalói árasztják az ünnepélyességet. Méltósággal foglal helyet, ajkain megfoghatatlan mosoly lebeg könnyedén, mint letört lepkeszárny. Az egyik arany pecsétgyűrűjén félhold alatt vékony kigyó tekereg. Meglepő jelenség. Olyan érzést kelt bennem, mintha fontos esemény vagy döntő elhatározás előtt állna. Talán ünnepelni készül, és ennek előszelét érzem? Elgondolkodva az ünnep törvényszerűségén, csillagszórók, várakozással és elragadtatással teli gyermekszemek, rejtegetett ajándékcsomagok titkokkal kisért új világa tünedezik fel előttem. Karácsony, ünnep, szépség, szeretet. Az ünnep szépsége vagy a szépség ünnepe? Ünnep az ünnepért, vagy ünnep valami másért? Vajon mi lehet a közös a cigánylány aranygyűrű iránti vonzódásában, Lambini tiszteletében, a Ni domb szentségében és Nazareth hagyományában? Miképpen fegyelmez bennünket az ünnep, miként vesz rá, hogy minden körülmények között tekintettel legyünk rá és sem halál, sem születés, sem háború nem képes bennünket rávenni, hogy elfeledkezzünk róla? S honnan veszi erejét, hogy embereket vándo- roltasson Mekkába vagy fenyőágakat, talizmánokat szerezve pillanatokat nemesítsen ünnepekké életünkben? S miképpen bír rá társadalmakat, hogy, meghajolva ereje előtt, képtelenek legyenek figyelmen kívül hagyni, védekezni ellene s olyan kompromisszumot kössenek, amelyben tagjainak az „együtt egyedül“ lehetőségét biztosítja? Vagy mégis az individuum kiteljesedése ez a közösségi, visszaható, fegyelmező s egyben feloldó tulajdonsággá? Az álta- lánosíthatatlan, elérhetetlen tulajdonságok reprezentatív napja? Közben megérkezünk - a cigánylány rég leszállt -, és én a csomagtartóról leszedve összekötött karácsonyfámat, felcihelődöm, hogy - engedve az ünnep fegyelmének - felkészüljek a szeretet ünneplésére. Háromhónapos lányomnak fogalma sincs, mit jelent az illatos fenyőfa, a csillogó díszek és ajándékok. Némán, csodálkozó szemekkel hagyja, hogy apró kis ujjára felhúzzam az ünnep, a szeretet és szépség piciny, láthatatlan aranygyűrűjét.
