Új Szó, 1988. december (41. évfolyam, 283-308. szám)
1988-12-15 / 295. szám, csütörtök
Egri Viktor - a szerkesztő Címünk az első pillanatban szokatlannak tűnhet. Hiszen Egri Viktort. aki immár hat éve nincs az élők sorában, és december 26-án töltötte volna be a kilencedik ikszet, főleg a csehszlovákiai magyar próza- és drámairodalom egyik jeles alakjaként tartjuk számon. Arról viszont mind kevesebben tudnak, hogy nem kis feladatot vállalt zsurnalisztikánk feltámasztásában, a múlt haladó hagyományaira épülő szocialista arculatának formálásában is. A háborús és a háború utáni évek elhallgatásának és elhallgattatásának görcsét oldó, új csapásokat vágó megfeszített törekvésekben, hogy az írott magyar szó e tájakon ismét betölthesse helyettesíthetetlen szerepét. Közvetlen tanúja lehettem annak, hogy csaknem az Új Szó indulásától és főleg az ötvenes évek legelejétől, immár a lap kulturális rovatának vezetőjeként (részben 1957-től A Hét. főszerkesztőjeként) az egyik legnehezebb tennivalót vállalta - az aprólékos műhelymunkát. Küldetésként fogta fel újrainduló saját írói tevékenysége mellett azt is, hogy nem csekély képességeivel, tudásával, széles látókörével áldozatosan segítse azokat, akikben tehetséget vélt felfedezni. Kiváltképp azokat a fiatalokat, akiknek a következő években irodalmunk és újságírásunk újjászületése és fejlődése volt köszönhető. Mit becsültem benne a leginkább? Talán, furcsa módon, főleg azt, hogy ez a polgári humanista író igen mozgalmas és rendkívül nehéz, ellentmondásos időkben, nyilván önmagával, beidegződéseivel is viaskodva, képes volt rátalálni és rátérni a szocialista szellemiség útjára, errefelé orientálni másokat is, noha nem kerülte és részben nem is kerülhette el munkásságában a kor irodalmát és publicisztikáját oly erőteljesen jellemző sematizmus buktatóit Nem kevesen, nem keveset tanulhattak tőle. Európai műveltségű, az irodalomban és általában a kultúra világában jártas, és egyben irodalmi múlttal, gyakorlattal rendelkező emberséges ember volt. Ismereteit önzetlenül átadni kész; türelmét akkor is csak nagyritkán veszítette el, ha olyan írásokkal kellett foglalkoznia, amelyekben az íráskészség legelemibb jegyeit sem lehetett felfedezni. Útmutatása, tanácsa, pallérozó szava mindig konkrét, szabatos volt és kerülte azt, hogy nézete kifejtésének módjával bárkit is méltóságában sértsen. Pedagógusnak is jó volt, szorgalma, munkabírása pedig követésre sarkallt. Tény, hogy szerkesztői munkáját meghatározta a témák palettáját szűkítő irodalomközpontúság és a szervező tevékenység sem tartozott erősségei közé. Csakhogy azokban az időkben ennél is fontosabb volt, hogy megteremtsük az anyanyelvűnkön írott szó hitelét, növeljük a rangját. S ő ezt tette. Választékos ízlése, kitűnő stílusérzéke ötvöződött azzal a törekvésével, melyet ő maga két évtizeddel ezelőtt így jellemzett: „... Ügyeltünk arra, hogy versben és prózában az új rendet teremtő szocialista ember sok belső élménye, gazdag érzelmi és gondolati világa is hangot kapjon művészi rangon, tiszta, ízes magyarsággal". Ma is élnek köztünk írók és újságírók, akik ezt a gondolatsort aláírhatják. GÁLY IVÁN Vallomás a színikritikáról Szélcsendben. Ezt a címet is adhatnám rövidre szabott vallomásomnak. Mi a kritika - számomra? Mit jelent? Nézzük! A kritika mindenképpen szubjektív műfaj, mégis fellelhető benne - feltéve, ha jó kritikáról van szó - egyfajta furcsa kettősség. A színész is érzi, hogy a realitást, a valóságot kell tükröznie a kritikának. És valóban legyen is ilyen: objektív! Mert ha nem az, akkor nem kritika. Mivel azonban a kritika egy adott személy véleménye egy kollektív alkotásról, magán kell viselnie - ez elkerülhetetlen - a szubjektum jegyeit is. Azét, aki írta. A színházban a színész mindig azt szeretné hallani, ami számára a legkedvezőbb. Ez természetes. Furcsa helyzet alakul ki akkor, amikor három kritika egybehangzóan elismerő, a negyedik pedig elmarasztal. Ilyenkor a „kritizált“ természetesen azt a negyediket kérdőjelezi meg. Volt egy olyan javaslat - ha nem tévedek, a színház részéről -, hogy legyen szorosabb kritikusaink és a színház kapcsolata. Az egyes produkciók után történjen meg egy belső (színházi) értékelés a lehető „legkozmetikázatlanabbul'! S a sajtóban már a letisztult, alapjaiban tisztázott vélemények lássanak napvilágot. Emberek vagyunk: a kritikusok is befolyásolhatják egymást. A kritika mindig a valós hiányosságokat bírálja egy előadáson belül. És ostorozzon, bíráljon bátran, mert csakis ez visz előbbre! Ha nem így tesz, akkor még kritikáról sem beszélhetünk. Mindenesetre, nem irigylem a kritikusokat, mert állandó konfliktushelyzetben élnek. összetűzésem sohasem volt a kritikával. Én úgy vagyok vele, hogy a sorok között is kell tudni olvasni... FERENCZY ANNA, érdemes művész Negyvenkilencben: 267 osztály... Ha másért nem, akkor a közvetlen tájékozódásért megállók egy- egy iskolában. Bennem még él, hogy a tanító a falu közösségének legjobb ismerője. Némelyek közülük nemzedékeket tanítottak a betűvetéstől kezdve, a világ lényegének a megismeréséig - mindenre. Számos alkalommal írok róluk, mert tudom, hogy mindig másokról, tanítványaikról, el nem végzett dolgaikról beszélnek. Szavaikban nyoma sincs az öndicséretnek, s ha mégis, akkor rendszerint kiderül, hogy önérzetükben vagy pedagógusi hivatásérzetükben érte őket méltánytalan sérelem. A szünet nélkül váltakozó iskola- rendszer, az önmaguk és gyerekeik sikertelenségéért egyre inkább a tanítót hibáztató szülők olyan lelki terheket raktak rájuk, amit sokan elviselnek ugyan, de csak szótlan tűréssel álcázott, szüntelen vívódás közepette. Feladatát a magyar tanítási nyelvű iskolákban többségük sokszorozott erkölcsi felelősségtudattal végzi. Még ott vannak közöttük olyanok is, akik a következő esztendők valamelyikében mennek majd nyugdíjba. .. Bizonyos vagyok benne, hogy a csehszlovák oktatásügyön belül sajátos képződmény a csehszlovákiai magyar iskola. A szocialista embereszmény meghatározta oktatási cél ezekben természetszerűen bővül az anyanyelv iránti hűség és a szlovák nyelv tudásából adódó felelősség megteremtésével. Amikor az Új Szó 1949. szeptember 14-i számában ismertette Laco Novo- meskýnek a Megbízottak Testületének ülésén a magyar iskolák ügyében előterjesztett tájékoztatóját, ezzel kapcsolatban tette közzé az első adatot a magyar tanítási nyelvű iskolákról is. Abban az esztendőben 267 osztályban újra kezdődött a magyar nyelvű tanítás Szlovákiában. Az egyre szaporodó magyar tanítási nyelvű iskolában akkor mind több pedagógusra lett volna szükség. Volt-e belőlük elegendő? Később talán igen, de a csehszlovákiai magyarság olyan öntudattal és határozottsággal élt alapvető emberi és állampolgári jogaival, hogy hiány mutatkozott szakképzett pedagógusban. A tapasztaltak, a szakképzettek többsége kényszerűségből hazát cserélt, s akik az újrakezdődő magyar nyelvű oktatásba bekapcsolódhattak, kevesen voltak. Ennél sokkal többen voltak azok, akik ifjúmunkásként, vagy paraszti sorból indulva vágtak neki a pedagógusi pályának. Nem tudom, hányán élnek még az első gyorsított tanfolyamok végzős hallgatói közül. Fiatalabbjaik bizonyára most készítik pályájuk számvetését. Némelyek talán már abba is hagyták, vagy a szüntelenül alakuló társadalom elvárásai szerint esetleg egyéni ambícióiktól hajtva pályát változtattak. Bizonyára ők a kivételek. A többiek? Maradtak annak, aminek indultak: a nemzetiségi oktatás szolgálattevőiként és gyalogmunkásaiként vállalták hivatásukat. Vállalás nélkül a pedagóguspálya nehezen járható végig. Akik hűségesek, sokszorosan azok. Többségük megszállottja hivatásának, kevesebben vannak, akik bezárkóztak szakmájuk világába, s a kötelező letanított óraszámok után nem törődnek falujuk, városuk mindennapjaival. Ki így, ki úgy tartja megélhetőnek a tanítást. Az egykor semmiből induló magyar tanítási nyelvű iskolák valamennyi osztályában a minőségi munkára törekvő pedagógusok lennének többségben? Könnyű lenne odavetni a választ: igen. Csakhogy a valóság mindig különbözik az általános érvényűvé nyilvánítható többségi jelenségektől. Szakképzettségük növekedésével szinte fordított arányban csökkent a tekintélye a pedagógushivatásnak. A hivatásnak? Egyáltalán csak erről van szó? Nem a tudás, a művelt, tanult ember társadalmi presztízse csökkent? Tanítványaik anyagi boldogulásán is lemérhetik, hogy a főiskolát, egyetemet végzett fiatal szakemberek a fizikai munkásként, vagy szakmunkásként dolgozó társaikhoz képest mennyivel nehezebben teremtik meg családi életük anyagi alapjait. Nem is szólva arról, hogy a pedagóguscsaládok otthonának berendezése mennyire- szerény, és csak a célszerűséget követi. A napokban egy nyugdíjas pedagógust akartam felkeresni. Megérkezésem előtt egy órával szállították kórházba. Viszonylag fiatal még, de szervezetét elnyűtte az iskola, a tanítással együtt járó feszültség, a szüntelen szellemi készenlét és lelki megterhelés. Hozzá hasonlóan sokan vannak, akik pedagógusként végigdolgozták az elmúlt negyven esztendőt. Jövőre a nemzetiségi oktatás is jubileumra készül. Egy esztendővel lapunk alapítása után kezdődött meg a magyar nyelvű oktatás 267 osztályban... Azóta is rendszeresen foglalkozunk iskoláinkkal, az ott tanító pedagógusok munkájával. Ehhez járulnak még azok az elvi jelentőségű cikkek, amelyek a csehszlovák szocialista oktatásüggyel és a párt iskolapolitikájával kapcsolatosak. Sok tekintetben fontos fóruma vagyunk az anyanyelvi oktatásnak, amit felelősséggel tudatosítunk. Eredménytelensége bizonyos tekintetben a mi eredménytelenségünk is, hiszen bizalmas és erős kapcsolatot kellene ápolnunk a magyar tanítási nyelvű iskolákkal. A sikereket viszont senkitől sem vitatjuk el különösen, ha olvasóinkat is megtisztelik azzal, hogy írnak róluk - a pedagógusok. Jó volna egyre többet tudni gondjaikról, a nehezen vagy csak részben megvalósuló törekvésekről, a most pályakezdő pedagógusok helyzetéről, s nem utolsósorban iskoláink jelenlegi körülményeiről. DUSZA ISTVÁN Lőrincz Gyula: A Dózsa katonái című sorozatból Mi változott meg körülöttünk és mi változik bennünk? Megpróbálom sorra venni, amíg tempósan ballagok végig a falun. Közben fel-felkapom a fejem, ha a fiatalabbak rámköszönnek. S igyekszem észrevenni az idősebbeket, akiknek nekem kell elsőként jó napot kívánnom, vagy egy-két mondattal jeleznem - „hová megy?, üzletben volt? hogy van?" hogy rokoni, baráti kapcsolatainkat számon tartom. Ugyanígy válaszolgatok én is az ó kérdéseikre. Néha- néha megállapítom, ezt a kislányt, ezt a fiatalembert nem ismerem, vajon idevalósi? Valószínű, hogy csak vendégként van itthon, különben tudná, hogy köszönni nemcsak illik, hanem „kell“, hacsak nem az erdőből szalasztották. Az első, amit gyermekként naponta, üzletbe, utcára, rokonhoz küldve a lelkére kötnek: „Köszönj szépen mindenkinek, kiváltképpen a rokonoknak, ismerősöknek, a szomszédoknak meg mindig, akárhányszor csak bemész hozzájuk“. Aki itt él, az ma is így tanítja fiát és lányát, nemhiába, legelőször köszönni tanul meg a csöppség, a „pápá, csókolom, szervusz" fejlődésének fokozatait jelzi. Tehát már nem köszön itt sem egymásnak mindenki? Vagy a faluból elkerült, a városlakóvá vedlett ennyire feledékeny? Ennyire közömbös? Ennyire - milyen? Nézem a szebbnél szebb házakat. Emeletes az egyik, teraszos a másik. Komfortosak, hatalmasak, pompásak. De tudom, egyikben-másikban csak ünnepekkor tartózkodnak. Mert lakni a pincébe vagy a ház végébe szorult nyárikonyhát lakják. Ott írja a leckét a gyerek, ott készül az ebéd, ott szundít ebéd után a gazda, s ott ülnek le egy kis beszélgetésre, kézimunkázni az asszonyok. A többi szoba - tiszta. És az is marad, mert ki is győzné állandóan takarítani? A tévészoba az egyetlen, amelybe esténként, papucsot húzva, betelepszik a család... „Már nem divat", mostanában nem kevés olyan szokásra mondják ezt falvaink egész sorában, amelyet - szakemberek dolga lenne, hogy elemezzék - nem lenne szabad könnyelműen a megunt, az elavult dolgok közé hajítanunk. ..Nem divat" a rokoni-baráti társaságok összeverbuválása, meghívása András-, István-, János-napkor; a disznótoros vacsora helyett is a „majd küldünk kóstolót" praktikusabbnak vélt megoldás terjed, s a „miért dúljuk fel a házat, minek csináljunk rendetlenséget?" szempontjai miatt, meg azért is, mert hisz „telik rá", még az ötvenedik, hatvanadik születésnapot, házassági évfordulót is a kávéház, a vendéglő bankett-termében tartják. Vajon kárhoztatni való-e ez, hiszen mennyivel korszerűbb, városiasabb, mint a régimódi, amikor csizmát, cipót tisztogatva seregnyi rokon és barát nyomult be a szűk szobába vagy konyhába. Deszkával meghosszabbított székek pótolták a padot, ott szorongtak tizenöien-húszan is az asztal körül, s mondták az adomákat, dúdolták és dalolták, egymás vállát átkarolva, a nótákat hajnalig... A vendéglőben rendezett lakodalmak háziasszonyt kímélő új szokását dicsérni valónak tartom Azonban a kisebb, a legszűkebb rokoni, baráti kört ilyen, „semleges területre " szorító kényelmi szempontot - főként ott, ahol teremnyi szobák konganak az ürességtől a házban - káros divatnak érzem. Valahogyan azt jelzi, mintha már nem lenne ennyire szükségünk barátaink, szomszédaink, rokonaink közelségére. Mintha kívülrekesztenénk őket otthonunk falán ezzel a „csak meghívásra, csak a vendéglőben" divattal, amely rendkívüli alkalommá emeli és idegeníti a reánk köszönthető figyelmességet. Valahogy így, ünnepek táján történt, hogy újságíró kollégánk egy nyugdíjas házaspártól megkérdezte, megvan-e mindenük, nem hiányzik-e valami. „Csak a jó szó..." - mondta rövid, keserű és súlyos vádként az öregember. És ebben a néhány szóban évszázadok során felgyűlt tapasztalat, az emberség napjainkból kiveszett mértéke fogalmazódott meg. Mert a hatalmas házak mögött, valahol a falvak másik végén, ahol elöregedő, régimódi, szerény házacskákban - néhol már-már alig lakott utcasorokban - ott maradtak az öreg szülők. És a viruló, terjeszkedő, a modern másik végről - elmúlik úgy az esztendő - a gyermekek nem érnek rá, hogy az öreg szülőkre ajtót nyissanak. „Ellátja azokat a nemzeti bizottság," ,,kihordják nekik az ebédet is", „ott a gondozószolgálat" - nyugtatják magukat és egymást. így igaz, a társadalom gondoskodott és gondoskodik. De "ajon helyettesíthető-e a szeretet, a jó szó, az együvé tartozók figyelme? Nem, nem arról van szó, hogy túl gyorsan és túl sokat adott a társadalom. Inkább arról, hogy értelmi és érzelmi felelősséggel az emberek és a családok nem nőttek fel önnön kötelességük tudatosításához. Őket hibáztassuk? Nem volna helyes Nyilván nem elég körültekintően és igényesen kapták meg házuk új alapzata, téglái és csempéi mellé a szellemi és kulturális értékek kínálatát. Mert e fényes palotákban bizony alig-alig található könyvespolcnyi szépirodalom, nemhogy könyvtár... Kisiskolások fogalmazásaiból kiderül, hogy a család nem szokott beszélgetni. „Csak tévét nézünk". „Apu hazajön, eszik, sört iszik és lefekszik." „Anyu mos, bekapcsolja a tévét, a mese után elküld aludni." „Magnóról hallgatom a mesét." „Azelőtt a nagymama mesélt, az jobb volt. Most már nem jön hozzánk. Lemezről hallgatom a mesét, meg a Halász Jutkát. Pedig én a nagymamát is szeretem." Ilyen és ehhez hasonló vallomások gyűlnek a pedagógus, az életmódkutató jegyzetfüzetébe. Tamás Menyhért író mondta nemrég, hogy „egyre magasabbak a kerítések“. Nézegetem őket: valóban. Egyik cifrább, mint a másik. Kovácsoltvasból hajlított, zöldre festett lemezekből emelt. ,,Kőfalon nem látni által" - forgatom a fejemben Arany János verssorát, amelyből egykor annyira sajnáltam a megénekelt gólyát. A rab madár ugyan kifelé nem látott tőle, most én befelé nem nézhetek... De hiszen itt is arról van szó! E magas kerítések mögé vonuló emberek nemcsak a világ, a többi ember elől rejtőznek el, önmaguk elől is elzárják a világot. Kívül marad mások gondja és baja, de mások öröme is. „Hiába fürösztöd önmagadban / csak másban moshatod meg arcodat", mondta József Attila, s az emberi kapcsolatokról, arról miért van szüksége az egyik embernek a másikra, a többi emberre - aligha lehet kifejezőbbet mondani. Egykor néhány orgonabokor alkotta élő- sövény, napraforgószárból összetákolt jelképes kerítés, derékig sem érő rácsos kapu mutatta a portát, a házhoz tartozó udvart. Igaz, akkor nem volt mit védenie, nem volt garázsba zárt autó, motorkerékpár, villanydaráló, öntözőberendezés és különleges fűtéssel fölszerelt üvegházak... Viszont volt meleg és őszinte érdeklődés, ha kellett, segítség. Volt emberi, jó szó... Azt hiszem, nem is az a baj, hogy porták és hatalmas házak köré kerítéseket emelnek. Hanem - hogyha bennünk nőnek kerítések, amelyek a többi embertől elválasztanak bennünket. ,, H. MÉSZÁROS ERZSÉBET
