Új Szó, 1988. november (41. évfolyam, 257-282. szám)

1988-11-11 / 266. szám, péntek

A bürokraták köztünk élnek Majakovszkij Gőzfürdője a Magyar Területi Színházban Aki találkozott már Majakovszkij harsány, kertelést nem tűrő, lágy elomlásokat nem ismerő költészeté­vel, a hagyományostól külső megje­lenési formájukban is eltérő, lépcső­zetesen épített verseivel, az vala­melyest képet alkothat a költő drá­mai műveinek stílusáról, melynek belső tartalmi meghatározója itt is egyebek között a forradalmi pátosz, a tisztább jövőbe vetett szenvedé­lyes hit, valamint az a felfogás, mi­szerint a művészet szolgálhat napi politikai célokat, sót a színházban „csakis és kizárólag a politikai szín­padnak van létjogosultsága“. „Agi- tációt, propagandát, tendenciát csi­nálni... ez a mai színház értelme" - vallotta Majakovszkij. Innen aztán a kíméletlen gúny, irónia, szatirikus él, amikor a fiatal szovjet társadalom kibontakozását fékező negatív je­lenségeket, a hatalmukkal visszaélő kiskirályokat, bürokratákat veszi cél­ba. ,,A bürokratákra vicsorgok, mint az ordas, pecsétek előtt hasra nem estem. Bár pofozna pokolra ördög­csorda minden papirost‘ - írta egyik híres versében. Egyébként a három, időtállónak bizonyult szatirikus ko­médiája, a Buffó-misztérium, a Po­dalmi küldetéséről, a színpadi meg­jelenítés módszereiről és eszközei­ről. A mai rendező viszont törheti a fejét. Hogy miért? A fenntebb már jelzett okok szaporítása helyett, de azért érzékeltetve a problémakört, hadd mondjam el, hogy idestova tíz évvel ezelőtt láttam a Gőzfürdőt a győriek előadásában. A mejerholdi törekvéseket követve, hatalmas díszietkonstrukciók kerültek a szín­padra, így is kiemelendő a magas­ban, pontosabban, „magasan“ ülő bürokratának, Diadalov elvtársnak, a Generális Ügyrendszabályozási Központ kitüntetésekkel teleaggatott igazgatójának és az őt hűségesen kiszolgáló titkárának, Optimisztyen- ko elvtársnak a hatalmát, „hatal­masságát“, valamint természetesen a köztük és a ,, lentiek“ - az újat akaró, a közösség javára dolgozó, éppen egy időgép megszerkeszté­sén fáradozó munkások, komszo- molisták és a feltalálók - közötti különbséget. Azonban mint látvány­elem is, annyira dominált az épít­mény, mely ráadásul nem kis fizikai teljesítményre késztette a színésze­ket, (le-fel kellett járniuk rajta), hogy az igaz emberek, pozitív szereplők Jelenet az előadásból loska, valamint a Gőzfürdő nemcsak stílusában, hangvételében és a té­ma szintjén hasonlít Majakovszkij költészetéhez, a szereplők is hason­lóak vagy egyenesen ugyanazok, csak a nevük különbözik. Az építkezés formája és módja azonban, természetszerűleg, más, nemcsak hogy szertelenebb, jócs­kán eltér a klasszikus ismérvektől, törvényektől is, úgyszólván mellékes a cselekmény, a konfliktusokból hi­ányzik a belső árnyalás, ugyanúgy a szereplőkből, akik elnagyoltak, képletesen szólva, mintha két-há- rom ecsetvonással kerültek volna a vászonra. Egyenes fejlődésvona­lakról sem beszélhetünk, a szerke­zet is mintha improvizációkból alakul­na, olykor minden előrejelzés, külö­nösebb átmenet nélkül - mely eljá­rásról egyébiránt azt hiszem, hogy éppen ez kölcsönöz rendkívüli dina­mikát az egész konstrukciónak. Per­sze, azért Majakovszkij egy pillanat­ra sem téveszti szem elől a lénye­get, fő célját, a mondanivaló minél élesebb, keményebb kifejtését szol­gálja minden. Azért az mégsem vé­letlen, hogy a Gőzfürdőről ő maga is mint publicisztikai műről beszél, me­lyet fel kell öltöztetni, cirkusszal és görögtűzzel, amiként az sem, hogy kritikusainak értékeléseiben gyakran bukkan fel jelzőként a plakátszerű- ség, a plakátegyszerűség. Mindebből nyilvánvalóan követ­kezik, hogy nem akármilyen fába vágja a fejszéjét az a színház, és külön az a rendező, aki Majakovsz- kij-darab, például a Gőzfürdő szín- revitelére vállalkozik, még akkor sem, ha a szerző szabad kezet ad a mindenkori alkotónak. Kortársá­nak, Mejerholdnak, a nagy tehetsé­gű rendezőnek, mondhatnánk, könnyű dolga volt, nemcsak azért, mert az ó színháza számára írta a költő a szóban forgó darabjait, hanem azért mindenekelőtt, mert félszavakból is megértették egy­mást, a művészet forradalmáraiként, szenvedélyes kísérletezőként azo­nos nézeteket vallottak a forradalom utáni színházról, szerepéről, társa­(Varga Róbert felvétele) kicsinyek maradtak árnyékában, Di­adalov meg a magasban veszett el, Optimisztyenkóval együtt. Láttam aztán a Gőzfürdőt Poznanban, ahol már valamennyien közelebb voltak a „földhöz“, de rideg abszurd szín­házat idéző légkör uralkodott a szín­padon, külső formájukban is eltorzí­tott karikatúraként jelentek meg a fi­gurák, főként Diadalov - óriásira növelt fej, sárga haj, vörös sasorr, legalább másfél méteresre duzzasz­tott váll, zöld zakó. És láttam most a Gőzfürdőt, a Magyar Területi Szín­házban. A három előadás közül ez tetszett a legjobban. A „földön“ zajlott, amiként a való­ságban is itt vannak a földön, köz­tünk a Diadalovok, itt mérgezik a le­vegőt, fojtanak el hasznos kezde­ményezéseket, itt szorítanak háttér­be tehetségeket, itt nem látják a gondjaira, problémáira megoldást kereső embert - csak önmagukat, a posztjukat, no meg az aktát, mi­közben nem átallják tenyerüket, tás­kájukat nyújtani a baksisért. Horváth Lajosnak, a rendezőnek, nem kellet­tek állványok, dobogók, emeletek, hogy érzékeltetni tudja a hivatal ha­talmának „magaslatait", az ott min­denek uraként, mindentudóként, mindenhez értő főokosként viselke­dő bürokratát, aki demagóg szónok­latokkal kovácsol politikai tőkét ma­gának, erkölcsről papol, miközben szeretőt tart, a feleségét pedig szün­telenül megalázza. Igaz, volt néhány pad, egy karosszék, asztal, pulpitus, meg hol pulpitusként, hol a hivatal bejárataként, hol a készülő időgép­ként szolgáló csúzdaszerű létrás szerkezet - a rendező ember- és valóságismeretről is tanúskodó, pil­lanatról pillanatra átgondolt színész­vezetéssel ér el hatást elsősorban. Valamint azzal, hogy a játék logikus szervezése mellett sikerül megőrizni a majakovszkiji szatíra élét, Visszatérve a színészi játékhoz, Holocsy Istvánt régen láttam ilyen jó teljesítményt nyújtani. Hol rejtegette éveken át azokat a képességeit, melyek most Diadalov szerepében oly hatásosan érvényesültek? Vagy ennyire rendező kérdése lenne az ó esetében (is) a játék színvonala? Máskor végig öblös hangjában most új színek jelentek meg, ugyanúgy új formák a mozgásában, gesztusai­ban: szögletesek, kockásak, „útköz­ben“ váratlanul félbeszakítottak. És bírta szusszal, dinamikával. Az előa­dás egy pontján festék kerül arcára, majd hamarosan szétkeni, de úgy, hogy közben elmozdulnak szemöl­dökei - no, ettől a pillanattól kezdve meg karikatúra már Diadalov, a be­csületes emberek között, egy kor­szak karikatúrája, akit ugyan kilök itt, a színpadon, magából az egy szebb, bürokraták nélküli jövőbe induló idő­gép, de - Majakovszkij elképzelése­ivel ellentétben - tovább él a való­ságban, sót egyik Diadalov a másik után bukkan fel, sértetlenül átevezve újabb korokon, egészen napjainkig, és ki tudja, még meddig... Ugyan­csak elismerő szavakat írhatnék le az Optimisztyenkót finom eszközök­kel alakító Boráros Imre, továbbá Bugár Gáspár (Ivan Ivanovics, a saj­tóosztály főnöke), Szentpétery Aranka (Olympia Remington elvtárs­nő, gépírónó), a győri vendégszi- nész, Végh Ferenc (Biciklin elvtárs, komszomolista), Cs. Tóth Erzsébeti Mada­me Mezalianszova, a Kultúrkapcsolatok Intézetének munka­társa) játékáról és többé-kevésbé a má­sokéról a népes csa­patból. Az egyetlen kivétel Németh Ica alakítása a Foszfo- részkáló nő szerepé­ben, mely ebben a kissé negédes megjelenési formájá­ban nem teljesíti funkcióját. Mintha el­sősorban a drama­turg és a rendező nem tudott volna mit kezdeni ezzel a sze­reppel. Nem ártana átdolgozni, rövidíteni, csak néhány villanás is többet mondana - ma. Ezenkívül volt még egy gyenge pontja az előadásnak, nem számítva most az apróbb zökkenő­ket. Az egyik az, hogy a hosszú első felvonás vége felé kezd visszaesni a tempó, ismétlődnek gesztusok, vi­selkedésformák, „információk“. A másik a díszlet (Platzner Tibor munkája, akárcsak a jelmeztervek). Nem a puritánságra, eszköztelen- ségre épülő felfogással van bajom, mint jeleztem már, az kiváló, hanem a hátteret képező „faliújsággal“, melyet hiába forgatnak meg időn­ként, nincs különösebb jelentése és jelentősége. Zavarni, persze, nem zavar, legalábbis nem úgy, mint az a csúszdaszerű valami, amely kis­szerű, gyermeteg tákolmányként vé­gig rontja a vizuális hatást. Annak viszont igenis van jelentése, hogy a többi kellék, valamint a jelmezek (zöme) nem maradt Majakovszkij korában, hanem idéznek más koro­kat, főként a jelent. Melyet - jövőként - Majakovszkij oly szépnek álmodott egykor. Egy biztos, nem ő tehet róla, hogy Gőz­fürdője - sajnos - ma is, nálunk is időszerű. BODNÁR GYULA A Štúrovói Városi Művelődési Központban a minap nyílt meg Lábik János kiállítása, melyet november 25-ig tekinthetnek meg az érdeklő­dök. Képünkön a művész öreg utca című alkotása. Tehetség és emberszeretet Tóth István fotóművész kiállítása is, amely a fényképezőgépet tartó ember s a megmutatkozni hajlandó alany között létrejön. Úgy bontja fel a pillanatot, hogy a fények és árnyak keltette zseniális varázslat nyomán egyszerűvé és érthetővé válik a lé­nyeg. így tűnik egyszeriben közeli ismerősnek Barcsay Jenő, Szervá- tiusz Jenő, Déry Tibor. És ezzel a módszerrel ismertet meg pillanat­képeinek névtelen alanyaival: a Gyűlölködő aszott parasztasszo- nyával, A kitagadottak szenvedő Zsúfolt műterem, félhomályba burkolózó képek, rendezetlen asztal a sarokban. Az előtérben egy majd­nem kész festmény előtt ül a mű­vész. Kezében paletta, ecset, lábá­hoz támasztva a nélkülözhetetlen mankó. Fénycsík vetül arcára, elénk tárva az alkotás gyötrelmes pillana­tát. A festő: Czóbel Béla... Ez a portré egyik leghíresebb da­rabja annak a fotósorozatnak, amely szinte az egész világot bejárta. Szerzője Tóth István, a ceglédi szü­letésű művész, a Balázs Béla-díj, valamint az Év­század Kiváló Fotóművé­sze cím tulajdonosa, aki a közelmúltban Komá­romban (Komárno) állított ki. A bemutatott képanyag csupán nagy vona­lakban, de a művész munkásságának egészét - három jelentős korsza­kát - vázolja fel. Alkotá­sain a kemény és pontos helyszínábrázolást, a pil­lanat töredékének filozó­fiai tartalmával együtt, el­mélyült objektivitással pá­rosuló szelíd irónia jel­lemzi. Kortársak című so­rozatában a beavatottak magabiztosságával tárja fel művésztársai egyéni­ségét. Biztos kézzel ex­ponál, ha megtalálni véli a belső világuk és társa­dalmi szerepük között ki­alakult bonyolult össze­függést. Szigorúan meg­komponált képein külön funkciója és jelentősége van minden tárgynak, illetve minden véletlennek tetsző gesztusnak, amely fölött különben elsiklik a tekintet. ,,Mielőtt munkához fognék, gon­dosan lejegyzek minden lehetséges variációt. Egyszerűen tisztáznom kell magamban, pontosan tudnom kell, mit is akarok“ - vallotta ma­gáról. Tóth István zseniális rendező, előbb megkomponálja, majd könyör­telenül „bilincsbe veri“ a kitárulkozás ritka pillanatait. Portréi mindazonál­tal nem csak művésztársai egyéni­ségét tükrözik hitelesen, hanem ér­zékeltetik azt a bensőséges viszonyt Tóth István: Déry Tibor Az alig másfél éves kisfiú ra­jong a cicákért. Megcso­dál minden falusi és városi (kóbor) macskát, gondolkodás nélkül utá­nuk ered, követné őket árkon-bok- ron keresztül. Érdeklődése, kap- csolatterenítő szándéka egyene­Cicák? sen megható. És milyen csalódást érez, amikor már csak azt állapít­hatja meg, hogy a cica ,,elbújt“. Nem csoda hát, hogy szüleinek megdobbant a szívük, amikor az utcán macskakiállításra invitáló plakátot pillantottak meg. ,,lde el­megyünk, bármibe kerül is". Es szinte már hallották a fiúcska szavait: ,,Cica, cica. Mennyi, mennyi!“ Szürke, rideg, szerelőcsarnokra emlékeztető, levegőtlen üvegho- dályba léptek. A fejük fölötti óriási táblán jelszó: A szépségért, az örömért, a boldog, békés életért! Négy, hosszú-hosszú sorban, rácsos üvegládák, köldökmagas­ságban - bennük háromszázöt- venvalahány szőrös teremtmény. Sokat nemigen látni belőlük, gye­rekjátékokkal teleaggatott fodros­cicomás fülkéikben a fülük botját sem mozdítják, alszanak. A kisfiú valahogy nem örül. Még annyit sem mond, hogy ,,a cica tente“, pedig némelyiket be is ta­karták. Érzi, ezek a macskák nem igaziak, hiszen nem csinálnak semmit. A fiúcska csupán egyszer mutat némi érdeklődést. Egy kölyök- macska, amely tavacskájával az üveget tapogatja, mégiscsak meg­tetszik neki. Azt mondja a gyerek: „Sír“. Mint Böbe baba, akivel sen­ki sem akar játszani. HARASZTI ILDIKÓ madonnájával, vagy az Akiket elfe­ledtek magányos nőalakjával. Tóth István biztos kézzel vezet minket az emberi kapcsolatok, vi­szonyulások és érzelmek rengete­gében, ennek ellenére csupán elvét­ve érzékelhető nála a láttatni akarás kényszere. Életműve egyfajta alázat gyümölcse. A humanista gondolko­dás, az emberszeretet jegyében kész földig hajolni, mások fájdalmá­ban, kínjában megmártózni. Hiszi, hogy a művészetben az az igazán felemelő, ami a leginkább esendő és elhagyatott. Ez a szemlélet tükröző­dik tájképein is: a semmibe robogó vonat látványa, a sötét gomolyfelhők alatt álló fácska remegése, vagy az utolsó fénysugarakat magába szívó szikkadt napraforgó megsejteti a legmélyebb emberi tragédiákat. Olyan művész ó, kinek munkássága a tehetség, emberszeretet, szenzibi- litás szerencsés egységébe ková- csolódott össze. Tekintete, akár az igazlátóké, akár a ránckoszorús öregember „föld-arcának“ tekintete, mely a Nehéz út volt című képről néz ránk. Áthatón, mindentudón, türel­mesen. Nem lehet előtte földre süt­nie a szemét annak, kinek szívében az igazlátás vágya él. Erről a szem­párról így ír ördögh Szilveszter: ,,Fekete ráncok és szürke redők pókhálós rácsa mögül is szemünkbe csimpaszkodik ez a tekintet. Meg­szégyenít bennünket, mert képtelen sunyivá lenni, alamuszivá, mert nem tud szolgamódra pislogni, fénytől ri­adva hunyorogni, sötétségtől iszo­nyodva elrejtőzni. Szemünkbe oldó­dik ez a tekintet, akár esőcsepp a földbe. Hogy a sivatagból, a szik­ből majdan élet lehessen. Élet vég- re " HORVÁTH GABRIELLA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents