Új Szó, 1988. november (41. évfolyam, 257-282. szám)

1988-11-04 / 260. szám, péntek

Operák filmvásznon Rendező: FRANCO ZEFFIRELLI Mark Twain csípősen szellemes megállapítása szerint az opera olyan bárgyúságok tömkeiege, amit elmondani már nem, csakis eléne­kelni lehet. A mindenben rációt kere­ső, prózai színházhoz szokott nézőt valóban mosolyra kesztetik az olyan operai szituációk, ahol a hősnő tőrrel a szivében dalra fakad és a főhős, ahelyett, hogy máglyára hurcolt any­ja megmentésére rohanna, kardját lengetve egy nyaktórő bravúráriába kezd. Kétségtelen, hogy az operán nehéz számonkérni a prózai színmű ésszerű folyamatosságát és logiká­ját. El kell. fogadnunk, hogy ez a mű­faj egészen más belső logika törvé­nyeinek engedelmeskedik és el is vesztené minden létjogosultságát, ha csupán annyit tudna nyújtani, mint a prózai színház. De számos logikai buktatója ellenére ennél jóval többre képes, ezért is olyan népsze­rű. Varázsa a zenekísérettel párosu­ló énekhangban rejlik, amely a sza­vakban rejlő tartalmon túli magassá­gokba emeli a drámát, s az érzelmek és jellemek olyan közvetlen megje­lenítésére képes, mint egyetlen más művészet, még a hangszeres zene sem. Azok, akik elfogadják e végletekig stilizált műfaj játékszabályait, élvez­ni tudják az operát akkor is, ha a tüdővész sorvasztotta Traviata sú­lya alatt panaszosan nyikorog az ágy, Radames, a hős bajnok fél fejjel alacsonyabb Aidánál vagy nem sül el idejében A'varo pisztolya. Érde­kes azonban, hogy mindezek a za­varó momentumok, no meg a dra­maturgiai kompromisszumok csakis a színházban elviselhetők, ott, ahol a hely szelleme és a pillanat varázsa lengi körül még a leválni készülő kulisszafoszlányt is. Nem így a fil­men! Itt a két műfaj szimbiózisától mindig a tökélyt várja a néző, holott aligha van két ellentétesebb dolog, mint az alapvetően statikus opera meg a színhelyeket és nézőpontokat minduntalan váltogató, dinamikus film. Ha van jó operafilm-rendező, az olasz Franco Zeffirelli kétségkívül az. A most hatvanöt éves művész a prózai színház és a film világából került az operához és negyvenéves operarendezői pályafutása során a világ legnevesebb operaházaiban működött. Az idei Bratislavai Zenei Ünnepségek keretében bemutatott öt operafilmje nem annyira Zeffirelli alkotói erényeit vagy hibáit de­monstrálta, mint inkább ennek a hal­latlanul izgalmas és problematikus filmes műfajnak a lehetőségeit és korlátait. A Filmklub közönsége - ör­vendetes módon csupa tizenéves fiatal - a Bajazzókat, a Parasztbe­csületet, a Carment és az Otellót nézhette végig, a sokak által a leg­jobbnak tartott Traviatát érthetetlen okokból a beharangozott műsoron kívül vetítették, nagy csalódásomra magam sem láthattam. Azt gondolhatnánk, hogy az élet realista ábrázolására törekvő verista operák könnyebben tűrik a megfil­mesítést, mint a valószínűtlen szitu­ációkban bővelkedő romantikus elő­deik. Hisz Mascagni operájában minden teljesen valószerű, nincse­nek dramaturgiailag funkciótlan, a cselekmény kibontakozását külö­nösebben késleltető mozzanatok, ráadásul a történés rendkívül sűrí­tett. Érdekes módon a Parasztbe­csület filmváltozatában épp az az állandó, felfokozott feszültség hiány­zott, ami ennek a műnek a legfőbb jellemzője. Nem könnyű választ adni arra a kérdésre, vajon mi okozza ezt? Hisz Zeffirelli tökéletesen meg­komponált képei szemet gyönyör- ködtetőek, a tájak csodálatosak, az enteriőrök a legapróbb részletekig hitelesek, a tömegjelenetek szépek, látványosak és a főszerepeket alakí­tó énekesek (Domingo, Obrazcova, Bruson) olyan világsztárok, akik nemcsak énekelni tudnak felső fo­kon, hanem játszani is. Az operaszínpadon játszott Pa- rasztbecsületnek egyetlen helyszíne van, egyetlen szituációja, egyetlen hangulata. Ez a titka annak a lebilin- cselően szuggesztív légkörnek, melynek hatása alól a néző egyetlen pillanatra sem vonhatja ki magát. A filmben épp ezt az egységes han­gulatot töri meg az állandó helyszín- változtatás és a részletek látványos gazdagsága. Santuzza és Turiddu nagy drámai jelenete, amelynek vé­gén a hűtlen férfi eltaszítia magától szerelemért esdeklő, megunt kedve­sét, az operában azon a templomté­ren játszódik le, ahol az egész darab cselekménye. A szabad ég alatti nyílt tér különös távlatokat ad a ha­tártalan szenvedélyeket sugalló ze- nenek. Zeffirelli ezt a jelenetet Turid- duék kocsmájának egyik alacsony mennyezetű, bútorokkal zsúfolt, saj­tokkal, sonkákkal, hagymafüzérek­kel teleaggatott helyiségében ját­szatja és ez meglehetősen zavaróan hat. Az opera híres intermezzója olyan drámai, túlfűtött szenvedélye­ket fest, amelyek adekvát képi meg­jelenítése a lehetetlenséggel hatá­ros. Ám míg a színházban, zárt függöny előtt játszva ez a zene ön­magáért beszél, a filmen nem lehet „lehúzni a függönyt“, a filmkockák­nak tovább kell peregniük. S miköz­ben Mascagni zenéje vihart kavar és hihetetlen magasságokban szár­nyal, békés szicíliai tájat látunk és egy felmálházott öszvért, amint ko­mótosan poroszkál... Ugyanilyen nehéz megindokolni azt is, miért sikerült a másik verista opera, a Bajazzók filmrevitele? A csodálatos kisugárzású énekes színészek, Plácido Domingo, Tere­sa Stratas és Juan Pons érdeme lenne? Bizonyára. De talán az is közrejátszik ebben, hogy ez a vére­sen kegyetlen dráma nagyrészt egy vándorcirkusz festett díszletei és színes rongyai között játszódik, ab­ban a stilizált világban, amely az opera igazi közege. Hogy mennyire az, arra csak akkor döbbenünk rá, amikor Silvio és Nedda egy berek­ben találkozik Nahát, igazi fák, való­diak, hogy is kerültek ide? - villan át a néző agyán. A film egyik legragyo­góbb részlete a commedia dell'arte jelenet. Ami az operaszínpadon ál­talában csak esetlen bárgyúság, az Zeffirellinél - minden hagyományos vaskossága mellett - bűbájos és kacagtató komédia, olyan, amilyen valaha a valóságban lehetett. A Carmen esetében a rendező nem alkalmazta a film sajátos for­manyelvét, egyszerűen filmre vette a bécsi Staatsoper számára rende­zett Carmenjének egyik előadását. Ebben a produkcióban az az él­ményszerű, hogy egy az egyben láthatunk egy csodálatos atmoszfé- rájú előadást, úgy, mintha mi is ott ülnénk a patinás bécsi operaház valamelyik zsöllyéjében. A filmet ugyancsak megnyújtó szünetekben egy bécsi zenekritikus ismerteti az egyes felvonások cselekményét, szellemesen, érdekesen, de talán fölöslegesen. Közben a kamerák jó­voltából szemügyre vehetjük a cse- verészö, ki-bejáró közönséget is, majd bosszankodhatunk sznobériá- ján, hogy nem tapsolja meg Obraz­cova remek Habanéráját és Kártya­-- MA ESTE: = áriáját, de hosszú perceken át ün­nepli Domingót a Virágária után. Zeffirelli rendezése tökéletes. Ilyen színpompás, káprázatos Lillas Pas- tia kocsma-jelenet, ahol az egész színpad izzik és hullámzik, mert eksztázisban mozog és táncol min­denki, aki csak a színen van, aligha látható másutt. Zeffirelli Otellója a film és az ope­ra tökéletes egybeolvadása. Itt a két műfaj minden pozitívuma érvénye­sül, s egymást támogatva és kiegé­szítve olyan végső effektust produ­kál, amelyről csak szuperlatívuszok- ban lehet beszélni. A filmkockákon domináló színek, az aranyat idéző sárga és a mélytüzű vörös mintha a nagy velencei mesterek palettájá­ról kerültek volna a filmvászonra. Tiziant és Veronesét idézik a pom­pás drapériák, öltözetek, szobabel­sők, de még az egyes típusok is. A Desdemonát játszó Katia Fticcia- relli olyan, mintha Tintoretto festette volna. Sugárzóan férfias és lélekta­nilag tökéletesen felépített a hódító hangú Domingo velencei mórja, s a- halványabban éneklő Justino Diazra is azért eshetett a rendező választása, mert megjelenésében, játékában ideális Jágó. És ami külön revelációként hatott, az az opera táncjelenete. Verdi Otellóját a drá­mai és zenei szerkesztés tökéletes logikája és koncentráltsága jellemzi. Ha a zeneszerző balettbetétet ikta­tott az operába, akkor annak meg­van a maga dramaturgiai funkciója, a tánc itt a győztes főhőst ünneplő tömeg örömének spontán megnyil­vánulása. A rendező és a koreográ­fus bebizonyította, hogy ez a nép­szerűnek egyáltalán nem mondható balettzene nem a nagyoperáknál kö­telező táncbetét banális kísérőzené­je, hanem konzseniális, szerves ré­sze az egész műnek. A mesteri koreográfia kitűnően éreztette Verdi muzsikájának hangsúlyozottan orientális hangulatát, a nők kígyózó mozgása, a dervisekre emlékeztető, hosszú szoknyás, fehérbe öltözött férfiak barbáran szilaj tánca az első felvonás amúgy is rendkívül látvá­nyos tömegjelenetének csúcspontja volt. Ebben a filmben nincs egyetlen zavaró momemtum sem, élvezet a szemnek és a fülnek, méltó Sha­kespeare és Verdi remekéhez. Dicséret illeti a rendezőket ezért a sorozatért. Hogy a hangtechnika nem mindig működött kifogástala­nul, nem az ő hibájuk. A Zeffirelli- művek mellett egész csokomyi ze­nei filmből válogathattak az érdeklő­dők. Jobb szervezéssel és főleg jobb propagandával azonban töb­ben örülhettek volna az élménynek. Reméljük, a következő zenei ünnep­ségeken már Így lesz. VOJTEK KATALIN Szelíd vonalak mestere Mária Želibská-Vanči hetvenöt éves számára saját képzeletvilágát, A hetvenötödik születésnapját ün­neplő Mária Želibská-Vanči érde­mes művész életműve kétségtelenül a kortárs hazai képzőművészet leg­értékesebb kincsei közé sorolható. A neves grafikusművész minde­nekelőtt nemes tisztaságú rajzaival, könyvillusztrációival szerzett magá­nak hírnevet és elismerést külföldön is. Ennek legszebb bizonyítéka az 1972-es bolognai nemzetközi gyer­mekkönyvvásár nagydíja a Szláv mesék című könyv il­lusztrálásáért. (E munkái egyébként az idén újra napvilágot láttak, ezúttal finn kiadásban.) A morvaországi szár­mazású képzőművész prágai, római, párizsi és drezdai mestereknél ta­nult. Első művészi sikerét még diákkorában érte el- az ő tervei alapján ké­szült az 1937-es párizsi Világkiállítás csehszlovák pavilonjának mennyeze­te. Pályájának kezdetén- részben útkeresés köz­ben, részben egyéb meg­bízatások hiányában- ékszereket, ruházati ki­egészítőket, hímzéster­veket, üvegdíszítéseket készít. Esküvői értesítők, üdvözlőlapok, ex librisek őrzik grafikai törekvéseit, melyeknek sikere egyér­telműen jelzi számára az önmegvalósítás, a művé­szi mondanivaló kibonta­koztatása felé vezető he­lyes utat. Csaknem egy fél évszázad telt el azóta, hogy nyomtatásban is megjelent első könyvil­lusztrációja. A bratislavai Pálffy-palotában rendezett életműkiállítása rajzok, ta­nulmányok, grafikák ezreinek legja­vát tárta a látogatók elé. Kivételes tehetségével főként tipikusan nőies tulajdonságait helyezi előtérbe, töré­kenységet, érzelmi gazdagságot, ál­mokat fejez ki képein. Nézem őket és rendre elragad a gyermekkori álmokat idéző képi varázslat. Szélcibálta tündérfátylak, távoli világok képzelt figurái, ismerős és ismeretlen meselények. A legki­sebbekhez címzett képeken a ked­ves állatkák szemében csupa játék, csupa báj. Nézem Želibská képeit, melyek a művész színes gyermek­koráról mesélnek. Séták a réten, virágszirmon pillangó pihen, melyre rácsodálkozik a gyermek. A mesevi­lágban fogant teremtményei biztos ka­paszkodót jelentenek a valós világot felfedezni és megérteni igyekvő, nyíló értelemnek. „Mindenekelőtt az a célom, hogy művészi formába öntsem a gyermek amely csupa költészet és képzelő­erő“ - írta egyszer. Kicsi és nagy, ha elindul Mária Želibská-Vančival a mesék kalan­dokkal teli birodalmába, örömteli sé­tát tesz széles kék ég alatt, sűrű erdők homályában ördögökkel cim­borái, vagy az égig repül hófehér hattyúk szárnyán. Mária Želibská a világ sok orszá­gában járt. Utazásaihoz illusztrációi­Majakovszkij-bemutató a Magyar Területi Színházban Majakovszkij viszonylag fiatalon, harminchét évesen öngyilkos lett. Mégpedig nem sokkal a Gőzfürdő (vagy ahogy ő írta: ,,dráma cirkusz- szal és tűzijátékkal“) című szatirikus színpadi játékának bemutatója után. Miért lett öngyilkos az a Maja­kovszkij, akit már életében a legje­lentősebb szovjet proletárköltőként ismertek el hazájában? A választ megtudhatjuk, mihelyt kutatni kez­dünk a Gőzfürdő ősbemutatójának körülményei után. A szerző ezt a darabot 1929-ben írta és azon melegében felolvasta a barátainak. Köztük volt a híres rendező, Mejerhold is. A társaság tagjai ugyan vitatkoztak a drámáról, néhány részletét módosítani ajánlot­ták, de a véleményük abban egyön­tetű volt, hogy a Gőzfürdő remekmű. Mejerhold még aznap este megígér­te, hogy a darabot - természetesen a saját rendezésében - színházá­ban bemutatja. A rádióban maga Majakovszkij olvasta fei a drámát, ezen kívül több felolvasó-, illetve vitaesten vett részt komszomolisták és munkások köré­ben. Jegyzőkönyvek tanúskodnak az éles vitákról. A szerzőnek bizony nem egyszer igen kényes kérdések­re kellett válaszolnia művével kap­csolatban, hiszen az olvasók a drá­ma „hőseiben“ minduntalan ráis­mertek egy-egy ismert személyiség­re... Ezeknek a találkozásoknak, il­letve vitáknak a során változott a da­rab szövege; azt is mondhatnánk: csiszolódott, mint a népdal, amely szájról szájra jár. Mejerhold színházában közben megkezdték a szatirikus mű próbáit, de a bemutatáshoz szükséges en­gedély csak nem akart megérkez­ni ... Majakovszkij legbefolyásosabb barátai próbáltak közbenjárni az ille­tékes „felsőbb“ szerveknél, ered­ménytelenül. Mindig akadt valami kifogás, vagy egyszerűen válaszra sem méltatták a kérelmet (kérelme­ket). Ekkor az író gondolt egyet, és a darabját „átvitte" egy leningrádi színházba, ahol „szép csendben“ meg is történt a premier - teljesen visszhangtalanul. Az „agyonhallga- tás“ felbőszítette a költőt, a drámát „visszavitte“ a Mejerhold-színház- ba, Moszkvába, ahol még vehemen­sebben kezdte követelni a bemuta­tásához szükséges engedélyt... Nem kis meglepetésére ezt rövide­sen meg is kapta... Sajnos, nem sok örömét lelhette benne. A pre­mier után nemcsak elítélő kritikák, de gyalázkodó írások is szép számmal napvilágot láttak.,. Mindezt Maja­kovszkij idegzete már nem volt ké­pes elviselni. Egy szállodai szobá­ban végzett magával. Miért került sor a szerzővel szem­ben, drámája ürügyén, erre a ke­gyetlen tortúrára? Mert „nevén ne­vezte“ a haladás kerékkötőit: kora magas beosztású bürokratáit. Da­rabjában szinte szó szerint idézett semmitmondó beszédeikből... A Magyar Területi Színház komá­romi (Komárno) társulata ma este mutatja be ezt az alkotást, Horváth Lajos rendezésében. Néhány név a főbb szerepek alakítói közül: Dia- dalov, a „magos minisztérium" kép­viselője - Holocsy István; Optimisz- tyenko, a titkára - Boráros Imre; Ivan Ivanovics, egy semmihez sem értő, magas beosztású veterán- Bugár Gáspár; egy, minden kort és minden hatalmat kiszolgáló újságíró- Tóth László; Mezalianszova, egy sokfajta feladattal megbízott tol­mácsnő - Cs. Tóth Erzsébet; Olym­pia Remington, a legszerencsétle­nebb titkárnők gyöngye - Szentpé- tery Aranka; Ermitázsov, a cinikus, portré-, táj- és csataképfestő- Skronka Tibor. A jövőben hívők, az alkotásban bízók közül: Perpetu- mov-Mobilin feltaláló - Ropog Jó­zsef; a feltaláló „jobb keze" - Végh Ferenc, mint vendég, a Győri Kisfa­ludy Színház tagja; s a jövő küldötte, a Foszforeszkáló nő - Németh Ica. KMECZKÓ MIHÁLY ban vissza-visszatér. Képei elvisz­nek olyan tájakra is, ahová a legtöb­ben csak a képzelet szárnyán repül­hetnénk: a mesés Keletre, Dél-Kelet Ázsiába, Kubába, az eszkimók föld­jére. Van azonban egy ország, a tá­voli India, amely számára is csak vágy és álom maradt. Tágas ottho­nának falairól indiai istennők tekinte­nek rám. Sorra elém kerülnek a Ra- bindranáth Tagore szlovák nyelven megjelent kötetéhez készített illuszt­rációi és végignézhetem a könyves­polcok, amelyen ott sorakoznak a nagy költő művei, amelyeket a mű­vésznő oly elragadtatással olvasott. De ugyanilyen szeretettel beszél Prémcsand urdú és hindi nyelvű indiai regény- és novellaíró német fordítás­ban megjelent köteteiről is. Indiáról szóló olvasmányélményeinek han­gulatát törékeny és rugalmas vona­lakba sűrített rajzos vallomások rög­zítik. Hosszasan beszél egyik leg­emlékezetesebb útjáról, Kambo­dzsáról. Elragadtatással szól Angkor- Vatról, a lenyűgöző, óriási templom­kolostor romjairól. Élményeit itthon képek sokaságába örökítette. Beszélgetésünk ezután a hétköz­napokra terelődik. Visszatérünk a gyökerekhez, melyek talán valahol a zenében fogantak. Želibská, a gra­fikusművész, akár zongoraművész is lehetett volna. De apja örökébe lépett, az ecsetet választotta. Nem volt könnyű választás egy nő szá­mára, különösen annak idején. Ta­lán még ma sem az. A képzőművé­szeti pálya viszontagságosnak ígér­kezett. A fiatal, tehetséges lány azonban minden időben feltalálta magát. Innen a kalandozás, diákko­rában a monumentális festészetet is műveli, aztán a hétköznapok szépí­tésének ösvényeire lép, ékszerek, vázák, rajzok születnek. Közben pe­dig ott a család, a háztartás, a gyer­meknevelés. Mégis, a gondok erde­jéből mintha újult erővel indult volna útnak újabb távlatok keresésére. Sokáig tartott, amíg igazából hangot adhatott erőteljes, ritka tehetségé­nek: képes volt a mindennapokat művészetté magasztosítani. Eljutott a könyvig, amely társunk, barátunk. Oly fontos, hogy a könyv szép le­gyen! A gyermekkönyv különösen. Kell-e alkotónak több, mint tudni azt, hogy műveivel maradandó él­ménnyel hatol értelemig, lélekig? Kell-e más vigasz, kárpótlás Mária Želibská-Vanči számára, kinek a személyében egyébként a meg­romlott egészségi állapot miatt ma már szinte tétlenségre ítéltetett egy pihenni, nyugodni soha nem tudó alkotóművész? HARASZTI ILDIKÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents