Új Szó, 1988. november (41. évfolyam, 257-282. szám)

1988-11-28 / 280. szám, hétfő

Ö sszevissza olvasva mindent, az ember Ízlése nemcsak fi­nomodik. Legalább akkora a való­színűsége, hogy rákap a sekélyes olvasmányokra is, a lektűrre, a kri­mire, a sci-fire és mindazokra a mű­fajokra, amelyeket régebben össze­foglalóan csak ponyva, ponyvare­gény néven emlegettünk. Igaz, so­kan még ma is csak detektív- és zülük irodalmi remekművet is hajlan­dók olvasni, ha az némiképp - pél­dául a témája folytán - hasonlít a krimihez, mások a leghalványabb irodalomillatot sem tudják elviselni. Hogy - mondják - a detektívre- gény lényegében a legfontosabb ka­landpótlék a mai ember számára; hogy rendszerint olyan helyszínek­re, személyek és körülmények közé viszi az olvasót, amelyek s akik ,, valóban érdekesek“, vonzóak; hogy szellemi izgalmat, sőt intellek­tuális gyakorlatozást is kér az olva­sótól a cselekmény szálainak bo- gozgatásában és előrelátásában, míg az irodalom csak lehangoló té­nyeket közöl a világegyetem re­ménytelenségéről, vagy elvárja az olvasótól, a gyönyörtől fuldokolva csodálja, imádja a szerző stílusát, mélységét, bölcsességeit; hogy a krimi szólal meg csak valójában a köznyelven, az adja csak vissza az Összevissza cowboy-regényt értenek ponyván, de valljuk be, a ponyvairodalomhoz tartozik a felszínes, hatásvadászó történelmi regény, a híg szalonre­gény is; az effajta irományok egy részét manapság magazin-iroda­lomnak nevezik. Viszont vannak ol­vasók, akik a ponyvakedvelók arisz­tokráciájának tartják magukat, ez abban fejeződik ki, hogy kifejezetten csak bűnügyi regényt vesznek kéz­be, értve, azt úgy, hogy nemcsak a ponyvából, hanem egyáltalán az egész irodalomból. Ez az olvasóréteg kulturális, intel­lektuális és minden más szempont­ból a legvegyesebb. Egyetemi tanár, mérnök, tudós, filológus csakúgy akad benne, mint kisdiák vagy házi­asszony, festőművész vagy színész. Legfennebb csak abban különböz­nek egymástól, hogy némelyek kö­élő nyelv fordulatait, főleg a mai kedély és humor legújabb termékeit, sőt, hogy általában gyorsabban rea­gál a technika, az erkölcsök, egyál­talán az élet mindenfajta újdonsá­gára. Nem mondom, ezeknek az érvek­nek egy része, kisebb-nagyobb mértékben, alkalomadtán igaznak is bizonyulhat. Szerintem a tulajdon­képpeni ok máshol lappang: a krimi­olvasás szabályos szenvedéllyé vál­hat, mint a dohányzás vagy a rág- csálás, italozás. E szenvedély egyik fontos összetevője, hogy a krimiol­vasó lassanként egy imponálóan bennfentes közösség beavatottjá­nak érzi magát... azok közé tartozik, akiknek jó ismerőse - s itt felsorol­ható egy sor mesternyomozó, ügyész, ügyvéd és kapcsolt részeik, pl. az őket alakító mozicsillagok:- akik otthonosak a kriminalisztiká­ban, a kriminológiában, a viktimoló- giában, és egyáltalán... akik „nem olyan surmók“. B e kell vallanom - noha rend­szeres olvasmányaimnak csak egy törekdékét képezik a de- tektivregények én is elég rend­szeresen olvasom őket, s nem is egyszer igyekeztem a fentebb elé- számlált érvek útján igazolni magam a meghökkent jobb ízlésűek előtt. A valóság azonban az, hogy még annak idején, kamaszkoromban sznobizmusból szoktam rá a detek- tívregények olvasására, mint ahogy sok ennél értékesebb olvasmányra is: zavart ugyanis, hogy sok iskola­társamnak van olyan társalgási té­mája, amelyből ki vagyok rekesztve. Előbb csak tájékoztatásul néztem beléjük, aztán - rájuk szoktam. An­nak köszönhettem azonban, hogy nálam nem vált a ponyvaolvasás más szellemi élvezettől elzáró szen­vedéllyé, hogy a ponyvát is mindig ugyanolyan kritikus szemmel olvas­tam, mint bármit; sőt valósággal va­dásztam a logikai csúsztatásaikra, a műfogásaik leleplezésére, s így hamar megtanultam: ebben a műfaj­ban is van jó, közepes és pocsék. S amíg az ember még minősít, válo­gat, nem fenyegeti a beszűkítő, egyoldalúsító szenvedély. Az alko­holizmus nem ott kezdődik, hogy az ember válogatottnál válogatottabb italokra áhítozik, hanem ott, ahol minden löttyöt elfogad. A — olvasási szenvedély is A\Z. csak addig értékesebb más szenvedélynél, amíg nemcsak ,,kikapcsol", hanem bekapcsol egy eleven szellemi áramkörbe, műkö­désbe hozza és működésben tartja ítélőképességünket; amíg nem el- zsongítja, hanem felélénkíti tudatun­kat, amíg - eszméltet. SZÖCS ISTVÁN Közép-európai antikvárium Tíz nap Szegényországban 1930-at írtak. Vándorúton va­gyunk. Nem távoli vidékeken, köze­lebb, nagyon is közel. Hazai tájain­kon. A szegénység, a reménytelen­ség, a politikai szólamok világában. Félúton a két világháború között. A Sarló augusztus 6-án Érsekúj- várott (Nové Zámky) megtartott vá­rosközi gyűlésén vándorcsoportokat küld szét Szlovákia magyarlakta te­rületeire, hogy azok a helyszínen tanulmányozhassák a falvak életét, gyűjtsék a még megmaradt emléke­ket. Tizennyolc fiatal egyetemista indul útjára. Az Ipolyvölgyet Diósi Kornél, Dobossy László, Jablánczy Miklós, Nemesszeghy Jenó és Pál Ferenc, Gömört Bartók János, Chi- noradszky István, Ferencz László, Forgách Béla, Horváth Ferenc és Tóth Vilmos, a Bodrogközt Balázs András, Jócsik Lajos, Zalánffy Géza járják be. írnak, jegyzetelnek, gyűjtik szociográfiai megfigyeléseiket, ku­tatják az urbanizálódás következ­ményeit, a proletarizálódás folyama­tát. A negyedik csoport Munkácsról indul a Bereg és a Tiszahát vidéké­re, a ruszinszkói magyarok földjére, tagjai Balogh Edgár, Bertók János, Lórincz Gyula és Sáfáry László. Ta­pasztalataikról Balogh Edgár ir meg­rázó beszámolót. A sorokból kiolvasott pillanatké­pek szomorúak, fájóak. A téli „sült krumpliért" napszámban dolgozó parasztember; a borát eladni nem tu­dó, a saját szőlőjét elpusztító sző­lősgazda; a kazal tövében a zsák­hordástól kimerült lázas, beteg kis­fiú; az erdőben a fél karját elvesztett favágó esküvője; a bátyúi temető két holdja; az értelmiség zárkózott­sága; a munkanélküliség... ,,Bár csak valami háború volna megint, hadd pusztuljon el a felesleges szegényember. Magamat sem ve­szem ki belőlesóhajtja el keserű­ségét egy szegényember. Nem sejt­ve, hogy kívánsága pár év múlva teljesül... * ,, Megpróbáltam írni, a publicisti- kánál állandóbb, irodalmibb formá­ban. Tíz nap Szegényországban fej­léc alatt ki is vallottam magamból a felső-tiszai vándorlás minden tár­gyi adalékát és lelki rezzenetét. A ri­port műfajt választottam, ebbe pró­báltam a napi kisproblematikán túl belefoglalni Ady-igéken, Kodály-ak- kordokon nőtt s a leninizmusig ért szemléletünket... Kolumnás cikk volt, ezzel a hosszú címmel: Sze­génytulajdon és parasztbéke, prófé­cia a kommunistaságról és egy séta- pálca-gyújtemény“ - írja Balogh Ed­gár sorozatáról egy későbbi vissza­emlékezésében (Hétpróba, Buda­pest, 1981). Tíz nap Szegényor­szágban első öt részét a Prágai Magyar Hírlap közli. A hatodik rész kinyomtatását már nem engedé­lyezték. A Magvető kiadó Gondolkodó Magyarok sorozatának egyik leg­újabb kötetében újra eredeti formá­jában olvashatjuk a közölt öt részt, amely az 1930-as év hiteles króni­kája. A daltulajdonos Egykor, iskolaéveim alatt nagyon nem szerettem a verseket. Nem1 azért, mintha egyikük-másikuk nem tetszett volna, hanem...mert sokat magyarázták őket, mert a „kötele­ző" jelzőkkel ellátottakat meg kellett tanulni. Ellenérzéseim csak jóval ké­sőbb kezdtek megváltozni. Akkor, amikor a verseket zene, gitárszó kíséretében hallottam viszont. Ha­mar rájöttem, hogy a műfajnak lát­szólagos egyszerűsége miatt sok képviselője van, de közülük csak néhányan művelik azt jól. A zenének nem szabad magyaráznia, ugyanak­kor értelmet kell adni a versnek. Lehetőséget arra, hogy a hallgató maga keresse a mondanivalót, a költői üzenetet. A műfaj képviselői között volt, s van egy, aki különösen nagy hatást tett rám. Dinnyés Jó­zsefnek hívják, s daltulajdonosnak nevezi magát. Évszázadokkal ezelőtt lanttal „felfegyverkezett" hírmondók tették azt, amivel Dinnyés már több mint húsz éve próbálkozik. A különbség csak az, hogy míg ők híreket továb­bítottak, ő üzeneteket ad tovább. Ismert és ismeretlen költők üzene­tét. Klubokban, művelődési táborok­ban, baráti társaságokban csendül fel sajátos rezgésű hangja. A köny- nyüzene más ágainak zöld utat adó intézmények sajnos korántsem tö­rődnek vele annyit, mint amennyit megérdemelne. Nem túlzás azt állítani, hogy szű- kebb hazánk klubokba járó magyar fiataljai között legalább annyira is­mert, mint hazájában. Első útja 1975-ben Gömörbe vezetett. Fellé­pései mellett fokozatosan ismerke­dett meg az itteni emberekkel, az irodalommal, azok képviselőivel. Az akkor boszorkányhistóriákat író és gyűjtő Kovács Magdával, később Kassán (Košice) Gál Sándorral, és Zs. Nagy Lajossal, Érsekújvárott (Nové Zámky) Tőzsér Árpáddal, Ké- ménden (Kamenín) a kerékpártúra résztvevőivel, órsújfalun (Nová Stráž) a táborozókkal, a JAIK és az Iródia tagjaival. A sort lehetne foly­tatni, hiszen ritkán történt meg, hogy nem ment volna el, amikor hívták. Amikor először hallottam róla, úgy gondoltam, ennyire népszerű csak úgy lehet az ember, ha mögötte ott vannak lemezek, rádiófelvételek. Hi­szen amit csinál, ahogy csinálja, az valami egészen rendkívüli, szép és nagyon szükséges. Azonban hamar kiderült, hogy tévedtem. Néhány ajánlatot ugyan kapott, néhányat ó maga tett, de az eredmények sze­rények maradtak, pedig dalaira igen nagy szükség volt és van. Első nagylemeze végül is tavaly jelent meg. A kritika és azok, akik megvet­ték, a szívükbe fogadták. A borító­lapjáról lemaradt Határtalanul címet ő maga írta rá azoknak, akiknek dedikálta. Az idén tavasszal a máso­dik nagylemez helyett egy kazetta jelent meg, Nem az énekes szüli a dalt címmel. A Dinnyésről írt könyvében Sebők János nem életrajz megírására töre­kedett, hanem egy húszéves életpá­lya sikereinek, kudarcainak bemuta­tását tűzte ki célul. A barátok róla megjelent írásai, a cikkek és kritikák, s nem utolsósorban Dinnyés önval­lomásai tükrében rajzolódik ki pálya­kép® PUNTIGÁN JÓZSEF Négyzetalakú tér. Nem tudom hány ilyen van Európában. Dél- Csehországból nézve mindegyik an­nak tetszik, hiszen olyan helyiségek­nek is szabályos piacterük van, amelyek kisvárosként való megjelö­lése is hivalkodónak tetszik. Errefelé egyszerűen ez a lépték. Mintha csak az olasz reneszánsz napimádó négyszögletes piazzáit utánozták volna az itteniek. Aztán mintha meg­gondolták volna magukat az utánuk következő építészek, s árkádos, tal­pas polgárházakat építettek. Árkád­soros terek némelyikének sarkában egy-egy régiségbolt vagy antikvári­um. Csendes öbleikben távoli irodal­mak hajói vesztegelnek. Errefelé ál­talában cseh és német könyvek. Fatális véletlenek összjátéka kell ahhoz, hogy egy-egy magyar könyv­re találjon a javíthatatlan vándor. Javíthatatlan, mert a leglehetetle­nebb helyeken is kapaszkodókat ke­res. Régről itt maradt emlékeit egy- egy könyv valamikori tulajdono­sának. Legtöbbször érdektelennek tűnő, elavult perspektívából készült fotóal­bumok, sematikus szemléletű regé­nyek bújkálnak a polcokon. Bizonyá­ra a magamfajta megszállott köny­ves turisták többször is végighalász - szák ezeket az antikváriumi könyv­tengereket. így történt, hogy České Budéjovi­ce négyzetalakú terének antikváriu­mában József Attila válogatott ver­seinek cseh nyelvű fordítására talál­tam. Nem a polcokon, hanem az előttük álló ruhás kosarakban öm­lesztve tároltak egy világirodalmi zsebkönyvsorozatot, amely a hatva­nas évek elején jelenhetett meg rendszeresen. Négy koronáért vesz­tegették a József Attila-verseket. A kosárban kettőt találtam a most már sárguló lapokból, fűzött, tenyér­nyi könyvecskékből... Kitörő örömmel ajándékoztam meg egyik ismerősömet. Eltelt egy­két nap, s az ebédnél egy számomra addig ismeretlen férfivel letelepedett az asztalomhoz. Sűrű bocsánatké­rések közepette megkérdezte, hol vettem a verseskötetet. Közöltem, hogy kettőt találtam a helybéli antik­váriumban. Nyomban indulni akar­tak. Mint kiderült, az ismerősöm megmutatta barátjának József Attila verseit, s az nem volt hajlandó többé visszaadni a könyvet. Ilyen helyzet­ben, bármennyire könyvtáram kü­lönlegességei közé szántam is a másik kötetet, meg kellett ajándé­koznom azt, aki felismerte a közép­európai ÜZENETET mindabban, amit költőnk leírt. Ebéd után felmentem a hotelszo­bámba a könyvért. Lefelé ballagva a lépcsőn, azon töprengtem, melyik versre hívjam fel versolvasó ismerő­söm figyelmét. Tucatnyi verscím öt­lött eszembe, majd mégis három verset jelöltem meg: a Levegőt!, az Ars poeticát és a Thomas Mann üdvözlését... Nem tudom, mit gondoltak a ver­seket olvasva, azt azonban azóta tudom, hogy létezik egy nagy közép­európai antikvárium, amelybe érde­mes bizakodva belépni. DUSZA ISTVÁN Dénes György: ELFOGY A FÉNY ÚJ KÖNYVEK; Dénes György legújabb kötetének ih­lető élménye az idő múlása, az öregedés kérdése, a boldogító és egyben nyugtala­nító csönd, a lassú elmúlás gondolata, a szomorkás hangulat, az önvádtól sem mentes sorvasztó magány Minden ami volt, ami szép volt, messze sodródott, már csak emlékképekben sejlik fel néha, s va­lahol az „ifjúság“ fogalmába sűrűsödik össze. Ami van, az az öregség, a végte­len csönd, az emlékezés, a búcsúzás, a halálfélelem, a megélt élet értelmének kétségbeesett keresése. A KÁRPÁTOK ÉNEKE Csehszlovákiai ukrán költők antológiája hogy „ruszin“ volt az Ivan Olbracht által megénekelt Suhaj, a betyár is, s hogy az ő földjükön játszódik Illés Béla híres regé­nyének, a Kárpáti rapszódiának a cselek­ménye, de hogy erről a népről nemcsak mások írtak, hanem saját maga is irt és ir, s hogy 1952, a helyi ukrán nyelv irodalmi­vá törvényesítése óta jelentős irodalmat hozott létre, erről a magyarországi olvasó a legjobb esetben is csak az információ szintjén tud, de ismerni ezt az irodalmat még a szlovákiai magyar olvasó is csak a meglévő szlovák és cseh fordításokból ismerheti, magyar fordításokból aligha. S egyszerűen azért nem, mert ilyen fordí­tások tudomásunk szerint nem léteznek. Ezt a hiányt akarja legalább részben pótolni jelen versantológiánk, amely ti­zenkilenc idősebb és fiatalabb csehszlo­vákiai ukrán költő verseit tartalmazza, s ahogy Mihajlo Roman, a versek váloga­tója írja utószavában, megpróbálja,,lega­lább valamelyest közelebb vinni a magyar olvasókhoz a Kárpátok és a Beszkidek illatát és levegőjét". MADÁCH NAPTÁR 1989 Mit tud a magyar olvasó a Csehszlová­kia legkeletibb sarkában élő ukrán nép­csoportról? Nem sokat. A tájékozottabbak talán tudják, hogy ennek a színes népvi­seletű és népköltészetú etnikumnak a tagjait régebben „ruszinoknak" hívták, Feltehetőleg sokan várják már a Ma­dách Könyv- és Lapkiadó jövő évi kalen­dáriumát. Bár, a borítólapjára naptárt írtak a szerkesztők, fellapozva az derül ki, hogy sok mindenben a jól bevált kalendá­riumok szerkezetét követi. Szilvássy Jó­zsef és Török Elemér voltak az összeállí­tói, s a 280 oldal mindegyikén található valami érdekes. Kár, hogy éppen az ilyen kiadványokban elsődleges olvasmányok­ként szereplő riportokból van a legkeve­sebb. Itt olyan riportokat olvashatnak az olvasók, amelyek a napi és a heti sajtó­ban terjedelmük miatt nem kaphatnak helyet. Ezzel szemben igencsak gazdag a szépirodalmat közreadó rész, amelyben csehszlovákiai magyar írók elbeszéléseit, verseit is olvashatjuk. A legérdekesebb­nek tűnik az Újvidéken gyűjtött vófélyver- seket közreadó tanulmány. Sokakat érde­kel majd a nemzetiségi alkotmánytör- vényról írt dolgozat is. Ezenkívül számos háztartási tanács, szórakoztató írás, di­vat, humor és keresztrejtvény is található az 1989-es Madách Naptárban.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents