Új Szó, 1988. november (41. évfolyam, 257-282. szám)
1988-11-21 / 274. szám, hétfő
B ecs őszi zenei életének egyik, legnagyobb várakozással fogadott eseménye volt a világhírű tenorsztár, Jósé Carreras felgyógyulás utáni színpadra lépése. Ki hitte volna 1987 júliusában - Carreras betegségének kezdete előtt, az utolsó lemez, Ramirez Misa Criolla című művének felvételei idején, vagy az utolsó vendégszereplés alatt Verdi Aida című operájában hogy a hatalmas sikert egy év revái^sztotta, erről így nyilatkozott: ,, Meghatott a nézők irántam tanúsított vonzalma. Spanyolország Otán Ausztria volt az az ország, ahol a legtöbb szeretetet kaptam. Szeretnék köszönetét mondani az érdeklődésért." A művész a bécsi társadalmi élet minden nevezetesebb eseményének vendége volt; köszöntötték, nyilatkoztatták. Mesélt élete legnehezebb hónapjairól és a legkilátástala- nabb helyzetben is valamiféle belső, kifogyhatatlan erőforrásról, a szere- tetről, amelyből családjára és a közönségre gondolva táplálkozott. Nem adta fel. Amikor orvosai tavasszal megszüntették a kezeléseket és gyógyultnak nyilvánították, Carreras tudta, ez még csak a formális talpra állást jelenti. A kórházat elhagyva első útja egy neves bécsi laringológus professzorhoz vezetett. Nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul az orvos megállapítását, hogy a leukémia elleni kezelések, a kemoterápia és a besugárzások „Úgy írj, ahogyan élsz...“ Viktor Asztafjev világa Út - vissza az életbe Jósé Carreras újra színpadon ménytelen hallgatás és szenvedés követi. És milyen nagy volt az öröm azon a napon szülővárosa, Barcelona szivében, amikor több mint 150 ezer lelkes tisztelő gyűlt össze, hogy tanúja legyen a leukémiából felgyógyult művész boldogságának. Az emberek százával várakoztak több órán át, hogy minél közelebbről szemlélhessék a csodával határos felépülést. Ekkor érezte csak át igazán az alig 42 éves művész, hogy mi adott neki erőt, kitartást, hogy a nehéz és kiszámíthatatlan betegség mennyire megváltoztatta életét, gondolkodásmódját, érzésvilágát. A barcelonai szabadtéri koncertet jótékonysági gála követte a veronai Arénában, majd dalest a spanyol fesztiválvárosban, Peraladéban. Aztán elérkezett az első színházi fellépés, amelynek színhelye a bécsi Operaház. Hogy miért éppen Bécset nem károsították a hangszálait. Lassan elkezdte a munkát - orvosi felügyelet mellett. Nem feledkezett meg azonban sorstársairól: nemzetközi alapítványt hozott létre a leukémia gyógyítására. Az alapítvány a „Carreras" nevet kapta. Ahol csak fellép a jövőben, ott támogatást kapnak bevételeiből a helyi klinikák. Barcelonában például 5 millió schilling gyűlt össze az adományokból. Bécs városától Carreras ezúttal 1 millió schilling adományt kapott alapítványa javára. És még egy öröm érte: megkapta A bécsi Opera tiszteletbeli tagja címet és az ezzel járó gyűrűt. A kitüntetést Hawlicek oktatási miniszterasszony adta át Carrerasnak, hangsúlyozva, hogy a bécsi Opera történetében van néhány elismerésre méltó művész, de akit a bécsi közönség annyira magáénak érez - csak egy van. Carreras. R. K. Irodalmi Kör Nagyszalontán Nagyszalonta huszonötezer lakosával és országos hírű vasgyárával sem tarhatja magát metropolisnak, de ha a város irodalmi képeslapjaira pillantunk, azokon Arany János, Arany László, Zilahy Lajos, Sinka István mind egy-egy hatalmas felhőkarcoló. Ám az irodalom nemcsak a múltból táplálkozik. Ahhoz, hogy megértsük József Attilát, Nagy Lászlót, Si- monyi Imrét vagy éppen Kassákot, több kell, mint híd a múlthoz. S ennek a többnek a szerepét, immár harmincöt éve, Nagyszalontán az Arany János irodalmi kör tölti be. Az ötvenes évek elején Kolozsvárról két, írószövetségi tagsággal rendelkező író érkezett a városba: a szülőföldjére visszatérő Bonczos István és felesége, Nagy Ilona. Az íróházaspár a szalontai irodalmi élet felélénkítését tűzte ki elsődleges céljául 1953 őszén alakították meg az azóta is az Arany János Emlékmúzeum gyűléstermében székelő irodalmi kört. Teltek az évek, a tagság, a vezetőség itt-ott cserélődött, de egyszer sem állt le a szalontai irodalmi élet pulzusa; sőt 1985 óta erősödött. Ekkor K. Dénes László és Cseke S Tibor vezetésével, az Arany János irodalmi kör égisze alatt, megalakult Romániában az első és máig is egyetlen magyar nyelvű sci-fi kör (a tudományos-fantasztikus irodalom baráti köre). Az Arany János irodalmi kör jó kapcsolatot tart fenn a romániai magyar irodalom neves képviselőivel, így az utóbbi évek folyamán olyan jeles személyiségek léptek fel Nagyszalontán, mint Huszár Sándor, Markó Béla, Kenéz Ferenc, Dávid Gyula, Nemess László, Horváth Arany, Bajor Andor, Domokos Géza, Bálint Tibor, Balla Zsófia, Fodor Sándor, Fábián Sándor és Gálfalvi György. Ám a kör nemcsak a helyi tehetségek felkutatásával, nemcsak a jelentősebb irodalmárok személyes bemutatásával foglalkozik. Igyekszik megismertetni az érdeklődőkkel a klasszikus, illetve kortárs szerzők szellemi vívmányait is. Zuh Imre vers- és prózamondó fiatalokból egy kis csoportot alakított, mely irodalmi évfordulókon, ünnepségeken, megemlékezéseken ad műsort a város gyáraiban, üzemeiben, intézményeiben. Újításnak számit Varga Zsolt (aki 1986-ban sikerrel végezte el a kolozsvári Bábes-Bólyai Tudományegyetem filológia karát) irodalomtörténeti előadás-sorozata is, mely 1987 őszén indult. Jelenleg a nagyszalontai irodalmi élet élén öttagú vezetőség áll. Zuh Imre, az Arany János Emlékmúzeum igazgatója a kör titkára. Mellette nagyon fontos szerepet tölt be Székely Ervin, az Ifjúmunkás című bukaresti hetilap újságírója. Jelentősek K. Dénes László magyar-angol szakos tanár szellemes vitaindítói, amelyek a fiatal toliforgatók írásai után hangzanak el. A másik két vezetőségi tag a helyi irodalom két veteránja: Nagy Ilona és Dánielisz Endre. Nagyszalontán tehát a magyar értelmiség rendszeresen eljár a Csonkatorony tövébe, ahol az Arany János kör továbbra is lelkesen dolgozik. MAGYARI BARNA A szovjet irodalom mindig is egyértelműen azt tükrözte, hogy a vidéknek a metropolisnál nagyobb megtartó és alkotásra ösztönző ereje van. Manapság, amikor a Szovjetunióban a gazdasági, erkölcsi és esztétikai valóság átértelmezésének bonyolult folyamatai mennek végbe, éppen olyan írókra van szükség, akiket nem holmi „olvadás“ vagy „megújulásra" várakozás éltet, hanem a szülőhelyhez, az ott élő emberekhez fűződő, állandó kapcsolat. Ök sohasem voltak „az idők rabjai", hiszen mindmáig a saját szülőföldjük „foglyai": Valentyin Raszputyin az Angaráé és a Bajkálé, Vaszil Bikov a belorusz erdővidéké, Csingiz Ajt- matov az Isszik-Kulé, Viktor Asztafjev pedig a Jenyiszejé. Az áhítat, a részvét, a tiltakozás és a tehetetlenség különleges, vegyes érzése fog el, amikor hozzáfogok ehhez a riporthoz, amely annak a szibériai utamnak az eredménye, melynek során kollégámmal együtt kerestem fel Viktor Asztafjevet, a kitűnő orosz írót. Persze, elkerülhetném a bonyodalmakat, és a szokásos eljárás szerint cselekedhetnék: tömören összegezném a megszabott terjedelem keretében azokat az adatokat, amelyek - a kritikusok egybehangzó véleménye szerint- az egyik vezető szovjet prózaíró müveire, köteteinek példányszámaira és sorsára vonatkoznak... Ez a tömör stílus valahogy sosem ment nekem. Asztafjev írásai olyasfélék, mint a gyónás. Kitárulkozása elbeszéléseiben, kisregényeiben és regényeiben annyira magától értetődő, hogy másként el sem tudnánk képzelni. Pedig másként is lehet írni. Ezt igazolja például Henry Miller nyugodt, ironikus önleleplezése. Vagy Nabokov beteg, büszke és magányos lelkének pillanatnyi felvillanása, amelyet virtuóz stiláris kifejezőeszközök oltalmaznak... Viktor Asztafjev nem a saját látásmódjával akarja megajándékozni a világot, az a szándéka, hogy visz- szaadja neki azt. ami az övé. Ami átjárta a szívét, ami örömmel vagy szomorúsággal töltötte el és tanú- vallomásra kötelezte. Az én és a mi, a haza és a természet közötti határ elmosódottsága, a világra nyíló ajtó- ez az asztafjevi kitárulkozás lényege. Ez a nyitottság azonban nem „az író alkotói koncepciója", hanem ennek egyetlen megvalósulási módja - a közösséqi lét. Nem tudom, hogy ezt a „közösségi" szót le lehet-e helyesen fordítani. Ez holmi „személyes nyilvánosság“-féle, olyan hang, amely nem a hangszálakból jön, hanem valahonnan mélyről, abból fakad, amit minden nyelven lelkiismeretnek, igazságnak vagy szeretetnek neveznek. Valamennyien ezernyi kapcsolattal kötődünk az élethez. Asztafjev munkássága az író egyéni kapcsolataira világít rá. Meglepően egyszerűen mutatja meg, hogy az emberi én- életünknek csak egyik szereplője, ráadásul nem is feltétlenül a főszereplője. Még az egyéni sorsokban is a kapcsolatok „kölcsönhatása", az a bizonyos szellemi „erőtér" a legfontosabb, amely az egyik embert a másikkal összeköti. Viktor Asztafjev tollát alighanem az a jó szándékú óhaj tereli el a monolitikus téma formaságaitól az apróbb jellemvonások. megfigyelések, események, tájleírások, mulatságos vagy tragikus esetek, az emlékezet és a sors érzelmes panorámája felé, hogy átfogja ezt a szellemi erőteret, az életnek ezt a különös „halászhálóját". Azok a kritikusok, akik nem képesek észrevenni Asztafjev elbeszélő stílusának belső összefüggéseit, „szerkezeti lazaságot", „mozaik- szerűséget" látnak írásaiban. De hiszen nem kevésbé indokoltan „szerkezeti lazaságot" lehetne felróni a ligetnek, amely eltér a szigorúan tervezett parkok mintájától. Szerencsére Asztafjev egész életével szabadon és nyíltan van jelen az irodalomban. így voltaképp azt az orosz elbeszélő hagyományt folytatja, amely az Anyeginben tapasztalható puskini „kitárulkozásból" ered és Dosztojevszkij müvében, az író naplójában és a gyónásszerü orosz „világi" próza egész vonulatában folytatódik. „Senkit sem átkozok, senkit sem szidok - vallja Asztafjev egyik iróhő- se, és hangjából tisztán kicsendül a szerző beismerése inkább köszönetét mondok azért, mert a sors megajándékozott a művészi mámor örömével, s az ingadozások és a kísértések perceiben segített nekem azon szabály szerint élni, amelyet Batyuskov, a bátor orosz tiszt és nagyszerű költő hagyott örökül: Úgy élj, ahogyan írsz, úgy írj, ahogyan élsz.“ Asztafjev egyetlen titka az, hogy mialatt könyveit írja, saját életének vázán halad végig, s ezáltal, szinte véletlenül, népi eposzt alkot. íme, ennek az életnek a főbb mérföldkövei: Az utolsó üdvözlet és A hegyszorosban a gyermek- és kamaszkorról, a háború előtti és alatti Ovszjanka faluról, a Jenyiszej és Mana folyók vidékéről és a mostohaanyától való szökésről szól. E két kötet háborús fejezeteit filmre is vitték. A lopást, amelynek témája az igarkai gyermek- otthon élete, Asztafjev 1961-65 között irta. A háborúról szóló regényt voltaképp máig sem fejezte be. Eddig elkészült fejezetei az író három és fél éves frontszolgálatáról és három sebesüléséről szólnak. A pász- toríiú és a pásztorlány egy háborús szerelem története. A Csillaghullást, amely egy háborús sebesült és egy ápolónő házassággal végződő szerelméről szól, ugyancsak megfilmesítették és színdarabbá is átdolgozták. A Nagy elbeszéléssorozat olyan lírai miniatűrök gyűjteménye, amelyben az író uráli és vologdai éveit festi. A Bevágásokhoz 1975-ben fogott hozzá. Ez a kötet a krasznojarszki időszakot eleveníti föl, amikor a szerző házat vásárolt Ovszjanká- ban. A szülőfalujához kötődő írásaiból egyértelműen kiviláglik Asztafjev szoros kapcsolata a földijeivel. A halkirályból színmű lett, és már a második filmet készítik belőle. Legutóbb megjelent műve, A szomorú detektív a kezdő íróról szól, témája a múltba nyúlik vissza, keserű mondanivalója azonban nagyon is mai. „Asztafjev olyan kíméletlenül és fájdalmasan mutatja be életünket, hogy első önkéntelen reakciónk: elfordulni tőle, elfelejteni... De nem szabad! Nekünk pontosan ilyen sokkokra van szükségünk. Enélkül nem ébredhetünk fel..." így reagált a kritika. Ezt a könyvet a legutóbbi két évben több millió példányban újra meg újra kiadták, a könyvtárakban mégis úgy kell előjegyeztetni... Viktor Asztafjev világának művészi hitelessége egyenesen megrendítő. Még inkább elcsodálkozik azonban az ember a melegségen és közvetlenségen, azon, hogy családias rokonszenv árad belőle. Tréfálkozott velünk, életéről mesélt... Egy egész hetet töltöttem nála és családjánál, három napig utaztunk motoros hajóval fölfelé a Jenyiszejen, halásztunk, iszogattunk, bámultuk a folyót, amelyet, az író szerint tönkretett a vízerőmű. „Nagyon változatos, viszontagságos életem volt - mesélte Asztafjev. - Elkövettem az összes bűnt, amely az emberekre jellemző... Megjöttem a frontról, s mivel kocsi- szerelői állásomat elveszítettem - a Dnyeper mentén szerzett sebesülésem miatt a jobb szememre nem látok műhelyben dolgoztam, féktuskókat öntöttem. Piszkos, nehéz munka volt, és tüdőbajt kaptam. Egyszer csak, nem is tudom, hogyan, bekerültem a járási újsághoz. Ez volt az első, tiszta munka az életemben. Mennyi közhelyet hordtam össze öt év alatt! A végén már annyira belejöttem, hogy egyszerűen írógépbe diktáltam a vezércikkeket, á kimagasló termelési eredményekről... Igen, ez is én voltam! Nagyon nehéz igaz embernek maradni a mai világban, de csak így van értelme az életünknek. Két és fél órát beszéltem h televízióban, az emberek milliói hallgattak, azután egy zsáknyi levelet kaptam, s ez számomra azt bizonyítja, hogy szükségünk van a lelki újjászületésre, az emberi méltóságunkra!“ Asztafjev elgondolkodva állt, tekintete a messzeségbe révedt, nekem pedig a következő vallomása ötlött eszembe: „Mégha nem is láng, csak gyertyafény melengette és világította meg életemet, én ezért is köszönetét mondok a sorsnak. És neked is köszönetét mondok, te roppantul türelmes papír, és bocsáss meg nekem, élő erdő, hogy belőled készült a papír, amelyen én, a velem született kényszertől gyötörve, megpróbáltam megtisztulni lelkileg, és remélem részem van abban, hogy jobbá válnak az emberek. “ VALERIJ GYOMIN w * „Disney-kultúra“ Európában? Vlagyimir Szuhanek: Ballada a fáról A Párizs melleti Marne-la-Vallée- ba tervezett Eurodisneyland máris nagy vitákat kavar a franciák között. Egyesek attól tartanak, hogy gazdasági kihatásain kívül erőteljesen befolyásolja majd a hagyományos francia kultúrát. A Walt Disney Company - a maga 32 000 fizetett alkalmazottjával és 12 társaságával - négy nagy területen vetette meg a lábát: vannak ún. szórakoztató és pihenőparkjai, részt vesz a film- és televíziós programgyártásban és- terjesztésben, vannak ingatlanügyletei s végül, de nem utolsósorban „mellék- termékei" közé sorolható a sajtó, a könyv- és a lemezkiadás, az oktató és logikai játékok, valamint a Walt Disney-figurák mintájára készített tárgyak piacra dobása. Mindeme termékeket ma már a Buena Vista nevű leányvállalat forgalmazza, a külföldön létesített irodák egész hálózatának segítségével. De létezik már Disney-csator- na is, amely műholdas kábeltelevíziós programjával bombázza éjjelnappal mindenféle életkorú nézőtáborát; és akkor még nem beszéltünk a videokazettákról. Az utóbbi három esztendőben a társaság évi 600 millió dollárt költött a már létező (kaliforniai, floridai és tokiói) parkjainak bővítésére és korszerűsítésére, és ugyanezt a stratégiát alkalmazzák a nemzetközi terjeszkedés új szakaszában is, amely az Eurodisneyland létrehozásával éri majd el a tetőpontját. Párizs mellett a nemzetközi fejlődés új szakaszaként a Varázsbirodalomnak egy olyan magját fogják kialakítani, amely kiindulópontja lesz egy valódi Disney-világnak. Mert nem szabad elfelejteni, hogy Disneyland nemcsak szórakoztat és gyönyörködtet, hanem vonzásával, látványaival egy más világba vezeti el a közönségét mind térben, mind időben, akár a csillagok közé, akár a tengerek mélyére, megismertetve vele a tudomány, a művészet, a történelem és a földrajz csodáit is... Walt Disney „tiszta, naiv és bölcs" birodalmát szokták úgy is emlegetni, mint „minden amerikai szülővárosát“ vagy „Amerika érző szívét". Egy dolog mindenesetre biztos: a maga módján a Disney-csoport hivatalosan bejelentette, hogy Eurodisneyland megteremtése kiindulópontul szolgál a kulturális piac átalakításához és kiszélesítéséhez Franciaországban és Európában. (Jelkép)
