Új Szó, 1988. október (41. évfolyam, 232-256. szám)

1988-10-14 / 243. szám, péntek

Sándor, József, Benedek Békés József-Madarász Iván zenés komédiája a Thália Színpadon Az idestova húsz esztendeje fennálló kassai (Košice) Thália Szín­pad előadásait gyakrabban és erő­teljesebben jellemezték - az anya­teátrumhoz, a Magyar Területi Szín­házhoz képest - olyan törekvések, melyekben minden alkotói mozdula­tot a kifejezendő gondolat határozott meg, korszerű formanyelv alkalma­zására serkentve dramaturgot, ren­dezőt, színészt, akikben, persze, megvolt erre a hajlam. Ha nem is sikerült mindig elkerülni az újat aka­rásból eredő buktatókat, a modoros­ságot, az utánérzéseket vagy erőlte­tett megoldásokat, a Tháliában vég­zett művészeti munka szemléletfor­máló hatása mindenkor érezhető volt, mégha ellentmond is ennek számos előadás az utóbbi eszten­dőkből, valamint a közönség jelen­tős részének idegenkedése, távol- maradása - a színháztól. Bocsátom mindezt előre azért, mert most szintén vártam valami újat a Thália Színpadtól, és most külö­nösképpen, minthogy egyéb elfog­laltságaim miatt hosszú ideje nem fordultam meg otthonában, nofia előadásai közül láttam jó néhányat más színpadokon. Nos, a meglepe­tés elmaradt, legfeljebb kellemes időtöltésről beszélhetek. A Sándor, József, Benedek- melynek szerzője Békés József, a Magyar Televízió munkatársa, többek között számos kiváló gyermekfilm írója - zenés ko­média a műsorfűzét szerint, de ugyanúgy mondhatnánk zenés népi vagy mesejátéknak, mely nyugodtan vihető gyerekek elé is ebben a for­májában, eltekintve az egy-két si- kamlósabb helyzettől. Sőt, a gyere­kek még talán jobban szórakozná­nak rajta. Mert miről is szól ez a darab? Arról, hogy van három vándorlegény - Sándor, a kicsapott diák, József, a mesterlegény, és Benedek, az elcsapott vándorszínész -, szegény, de vidám és furfangos fickók, akik elhatározzák, hogy égiek földi köve­teinek öltözve némi anyagi javakat szereznek a kissé bugyuta Sóvágó nagygazda házában, túljárva az ah- nál kardosabb, fukar és kapzsi fele­ség eszén, majd amikor megtud'ják, hogy Sóvágóék leánya, Juliska, Ja­nit, a szolgalegényt szereti, nem pedig Irtó-Nagy Gáspárnak, a másik nagygazdának a fiát, Jani meg ter­mészetesen Juliskáért epekedik, újabb szerepekbe öltöznek, hogy különböző cseleik révén végül egy­máséi lehessenek a szerelmesek, miközben a mesterlegény is megta­lálja a párját, a szolgálólány, Piri személyében. Boldog tehát a vég, ,,legyőzi a jó a rosszat“. Mese. Melynek előadása eléggé nehezen indul, suta hasonlattal élve, mint lus­ta személygépkocsi, vagy amelyik­nek behúzva felejtették a kézifékjét. Dudás Péter (Sándor) és Fabó Tibor (Benedek) „felvezető" párbeszéde és játéka a későbbi állandó hely­színt, Sóvágóék szobáját takaró tuli- pántos paraván előtt hosszú perce­kig érdektelen, és még azután is, hogy feltűnik Pólós Árpád (József) termetes alakja. Mintha a semmibe hullanának szavaik; mozdulataik, gesztusaik jellegtelenek. Hanem amikor elhúzzák a paravánt és a leánykérőkre váró nagygazdáék há­zában megelevenedik az élet, és megjelenik Lengyel Ferenc (Sóvá­gó), félig felhúzott új, de szűk csiz­mában botladozva, melybe végül is kénytelen belepréselni a lábát fele­sége parancsára, majd lavórban tar­tani mindkét lábbelit, lábastul, hogy ázzon, puhuljon a bőr - nos, ezek­ben a jelenetekben kezd lendületet venni a játék és mindenekelőtt ha­marosan éppen a vándorlegényeket alakító színészek lesznek azok, akik jó tempóban, kedvvel, sok rendezői ötletet érzékenyen, helyenként a pa­ródia és a groteszk eszközeivel megvalósítva viszik előre az elő­adást, különösen Dudás Péter és Fabó Tibor remekel, például az ála- pósjelölt, illetve az álanyósjelölt sze­repében, az ekkor ügyefogyott „fiu­kat“ játszó Pólós Árpád pedig mint jelenség tűnik ki. Akárcsak az elő­adás vége felé a szintén robusztus alkatú László Géza (Irtó-Nagy Gás­László Géza, Dudás Péter, Fabó Tiboi jelenetében és Pólós Árpád az előadás egyik (Bodnár Gábor felvétele) pár), jóllehet ő csupán néhány pilla­natig van a színen. Várady Béla italkedvelő, vagy kevésbé enyhe ki­fejezéssel, részeges kántora is teli­találat, nem tudom, mennyire volt szándékos „csizmás“ lábjátéka, mennyire nem, de az minden pénzt megért. Tulajdonképpen ennek az öt színésznek az alakítása a legérde­kesebb ebben a mondanivalóban, időszerű utalásokban korántsem bő­velkedő előadásban. Azt hiszem, a kevésbé hangos-látványos sze­repből adódóan, egyszerű eszkö­zökkel, mértéket tartva oldotta meg feladatát Dósa Zsuzsa (Juliska), Mokos Attila (Jani) és Bartollás Kati (Piri). Lengyel Ferencben több van, mint amit ezúttal nyújtott, az alkotó, a teremtő színművészt csak helyen­ként lehetett észrevenni szerepfor- máiásában, úgy tetszett, éppen any- nyit ad, például mimikából, amennyi elég ahhoz, hogy partneri kapcsola­tai éljenek, és hogy ő se lógjon ki a sorból (lehet azonban, hogy a ren­dezőnek elég volt ennyi Lengyel Fe- renctől). Ugyanakkor nagyon igye­kezett Kövesdi Szabó Mária (Sóvá- góné), akinek temperamentumos al­katához illett is ez a szerep, csak­hogy túl fiatalnak tűnt benne (hoz­zá), smink ide, frizura oda, fiatalos tekintetét és hangját nem lehetett elfedni. Gyanítom, érezte is ezt a művésznő, mert nemcsak a táj­nyelv használatában volt követke­zetlen, olykor erősen kihangsúlyozta például a „keleti“ diftongusokat, máskor megfeledkezett róluk, erőfe­szítésről árulkodtak kitörései, mere­dek hangváltásai, valamint az ilyen­kor természetszerűleg bekövetke­ző üres pillanatok. Egy más felfogású - távolságtar­tó, végig szándékosan karikírozott vagy, mondjuk, parodisztikus stílusú - játékban mindez nem okozott vol­na problémát számomra, illetve másként jelenik meg, a rendező azonban, a magyarországi Rencz Antal komolyra vette a tréfát, azaz Sándorék történetét, nevezzük azt komédiának, népi vagy mesejáték­nak. Ezért zavart eleinte a játéktér túlzsúfoltsága, stílusában eklektikus berendezése is, mely a párnákkal telerakott mennyezetes ágytól a kékszemes kályhán át a tulipántos fiókosszekrényig és pávamotívumos ajtódíszítésig terjedt. (Díszlet és kosztüm: Hajnal Mihály - Rencz An­tal). Aztán megpróbáltam elfogad­tatni magammal, mert - bár utalás nem történt rá - elképzelhető, hogy egy olyan asszony mint Sóvágóné, nemigen állt sorba amikor a jóízlést osztogatták, összevásárol mindent, csakhogy hivalkodhasson a világ előtt. Madarász Iván zenéjével, vidá­man kezdődött tehát az új évad a Thália Színpadon, kellemes két órával. Semmi többel. A hosszan tartó vastaps viszont jelezte, hogy olykor ilyesmi is kell, vagy: ennyi is elég. A közönségnek tetszeni fog, ha majd tájolunk ezzel a darabbal, mondta az egyik színész a bemutató után. Bólintottam. BODNÁR GYULA Jobb filmek, új könyvek, több néző Kulturális mozaik Prágából A Film a doba című cseh havilap idei augusztusi számában Radovan Holub filmesztéta vonja meg a Bar- randovi Filmstúdió 1987. évi termé­sének mérlegét. A prágai filmgyár­ban tavaly 26 egész estés játékfilm készült, közöttük két kétrészes. Ezenkívül négy videofilm is gyarapí­totta az alkotások sorát. A szerző szerint a legjobb filmek nyíltan fog­lalkoznak a nemrég még szemérme­sen elhallgatott témákkal. Ebbe a kategóriába sorolja Karéi Szmyczek és Radek John Miért? című alkotását, apiely egy konkrét eset (a Sparta szurkolóinak vanda­lizmusa) sokoldalú elemzése. Ugyancsak tabutéma - a Tuzex- utalványokkal való üzérkedés - a vonzereje Vit Olmer és Radek John Bon és nyugalom című filmjé­nek. Holub a figyelemre méltó alko­tások közé sorolja egyebek közt Ka­rel Kachyňa Hova, hova uraim? Jifi Svoboda és Václav Šašek A világ semmiről sem tud című filmjét, to­vábbá Vera Chytilová és Boleslav Polivka munkáját, az Udvari bolond és a királynő című alkotását. Elisme­réssel illeti Vladimir Drha és Katari­na Slobodová Érzékeny pontjait, amely az emberi kapcsolatokat bon­colgatja. Uj jelenség a társadalom égető kérdéseinek nyílt meghatározására való törekvés. De még mindig nem emeltünk gátat az álláspont nélküli, semmitmondó filmek forgatása elé. A jelen negatív jelenségeinek ábrá­zolása, elemzése a filmművészet­ben mindeddig véletlenszerű, írja Radovan Holub, majd Csingiz Ajt- matov véleményére utal, aki az ún. negatív témákról így vélekedik: „A társadalomnak... bátran és ha­tározottan kell szólnia életünk min­den oldaláról. Jobb, ha mi mondjuk ki a teljes igazságot". A szerző utal arra is, hogy köve­tésre méltónak tartja a magyar film­művészet törekvéseit, sajnos, az al­kotók is, a filmkölcsönzők is másfelé tekintenek Cikke végén Holub a kö­zönség sekélyes ízlésére építő, ma­gasabb célok elérésére nem ösztön­ző művekre utalva leszögezi: ,,Ez nem más, mint népbutítás, amit a szocialista művészetből egyszer már száműztünk. “ A hónap elején ünnepelte fennál­lásának 40. évfordulóját a Csehszlo­vák-Szovjet Baráti Szövetség prá­gai kiadóvállalata, a Lidové naklada- telstvi. Ez az intézmény pótolhatat­lan szerepet tölt be a szovjet iroda­lom hazai népszerűsítésében. Az elmúlt négy évtized alatt mintegy háromezer orosz és szovjet művet jelentetett meg, hatvanöt millió pél­dányban. A kiadó keretében tíz év­vel ezelőtt alakult meg a Szovjet Irodalom Baráti Köre elnevezésű, sokezer tagot számláló olvasóklub. A jubiláló intézmény jövő évi tervei közt szerepel Bulgakov több müvé­nek kiadása, közöttük a Fehér gárda és a Kutyaszív. 1989 elején jelenik meg Ajtmatov Vesztőhely és Grosszmann Élet és sors című mü­ve. Az 1990-es kiadói terv számol Paszternak Zsivagó doktor és Riba­kov Arbat gyermekei című könyvé­nek megjelentetésével is. Strassbourgiak a fesztiválon „Felnőtt korba“ lépett a fesztivál, csaknem negyed évszázad után természetes, magától ér­tetődő színfoltja a városnak, s ezt nemcsak a zenekedvelők, de a muzsikusok is számon tart­ják. Igaz, a fellépő művészek sorában évről évre kevesebb a „sztár", bár a szervezőknek nem is az a szándékuk, hogy „sztárparádét“ rendezze­nek. A fesztivál továbbra is rangot jelent: a nem­zetközi zenekultúra neves személyiségeinek fel­vonultatásával módot ad a velük való személyes találkozásra, s nemegyszer nehéz döntésre készteti az érdeklődőt. Ez történt pár nappal ezelőtt is, amikor egyrészt Puccini Toscája ígért rendkívüli élményt, ugyan­akkor viszont a Strassbourgi Filharmonikusok hangversenye is csábítóan hatott. Nem kellett viszont csalódniuk azoknak, akik az utóbbit vá­lasztották. A nagymúltú, másfél évszázados ha­gyományokkal rendelkező zenekar már rendkívüli műsorajánlatával is figyelmet keltett. Két „harma­dik szimfóniát" tűzött műsorára, s mindkét alko­tást Liszt szelleme kísérte végig. Hiszen már az estet indító nyitószám, az orgonára és zenekarra írt ünnepi prelúdium szerzője, Richard Strauss is Liszt variációs témászövésének örököse, s noha nem állt „forradalmár" és újító hírében, mindvé­gig az „új gondolatok, új formák“ liszti alapelvé­hez tartotta magát. S bár a romantika hangzat- és harmóniavilágát nem akarta új rendszerrel he­lyettesíteni, műveit mégis az újszerű, eredeti kifejezőeszközök használata, gazdag színskála, ötletszerű, nagystílű hangszerelés jellemzi. A ze­nekar Theodor Guschlbauer vezényletével gon­dos precizitással tolmácsolta a bécsi Koncertház megnyitójára szánt alkotást. A darab egyik vélt nehézségét (tekintve, hogy az eredeti partitúra 96 vonóst, nyolc üstdobot és 12 trombitát követel), hangzásában sikerült áthidalni. A későbbiekben azonban többször épp ez a talán túlságosan erőteljes előadásmód hagyott kívánnivalót maga után. Az est hátralevő, s nagyobb élményt nyújtó része a szimfóniáké volt: Albert Roussel és Camile Saint-Saéns harmadikjáé. Russel, a különös sorsú, tengerésztisztből lett francia zeneszerző müvei ritkábban szólalnak meg nálunk. Ezért is volt érdekes hallani a har­mincas évek egyik legjobbjának tartott szimfóniá­ját. E mű már az alkotó új, érett irányvonalának jegyeit viseli. Gazdag hanganyag segítségével nagy formákkal dolgozik, a zeneszerző érzelem­világának egységes, koncentrált képét nyújtja. A zenekarnak ez esetben jobban sikerült érzékel­tetnie az érzelmek széles skáláját, a szerző belső vívódását kifejező ellenpólusokat: egyrészt az agresszivitást, melyet az első tételben erőteljes dinamikai megoldásokkal tolmácsolt, másrészt pedig a bensőséges lírát, melyet különösen az Adagióban felvonultatott színekkel, majd a Viva­ce könnyed, pergő előadásmódjával tudott meg­teremteni, miközben nem ragadta el a „romanti­kus tündérmuzsika" lendülete. Camile Saint-Saéns c-moll „orgona“ szim­fóniája - ismét egy legismertebb harmadik, s nem véletlenül „liszti", hiszen a mesternek állít emlé­ket. Az est legsikeresebb darabja volt. Karmester és zenekar egyaránt itt talált leginkább egymás­ra. Az emelkedett hangvételű, misztikus hangula­tú zene tolmácsolásához, a dráma és a líra árnyaltabb kifejezéséhez viszont a zenekar ez esetben is szélesebb dinamikai palettát használ­hatott volna. Dramaturgiailag talán nem volt a legszerencsésebb a hangzásbelileg igényes előjáték - szimfónia-szimfónia megoldás. A vitat­hatatlanul professzionális teljesítmény talán egyetlen gyenge pontja épp a túlexponált, nyers, helyenként harsogó kifejezésmód volt. Jean- Louis Gil francia orgonaművész ebben a helyzet­ben jó helytállásáról adott bizonyságot. FÓNOD MARIANNA Kornel Vavňnček, a kiadó igazga­tója a jubileum alkalmából újságírók előtt kijelentette: ,,A társadalom át­alakításának és demokratizálásának idején a szocialista kultúra fejleszté­sének legfontosabb küldetése az ember szellemi felemelése, az em­ber belső világának tiszteletbentar- tása, erkölcsi magatartásának erősí­tése. Ezt a célt szolgálja a Lidové nakiadatelství. “ Szeptemberben ünnepelte fenn­állásának 40. évfordulóját Prága Li- beň nevű negyedének színháza, amely Stanislav Kôstka Neumann nevét viseli. A színház élére nemrég új vezetőség került. Jan Lorman igazgató így látja a színház küldeté­sét: „A színház képes a világ megis­merésére, megváltoztatására ösztö­nözni. Korunkban csakis olyan szín­házaknak van létjogosultságuk, amelyek szenvedélyesen ragasz­kodnak az igazsághoz“. A múlt év második felétől a libeňi színházban érdekes gazdasági kí­sérlet folyik, melynek célja a nézők számának növelése. A nagyobb be­vételek egy részét a színház saját költségeinek fedezésére fordítja, a fennmaradt részt pedig jutalom formájában szétosztják a színház alkalmazottjai között. A színház ve­zetősége, párt- és szakszervezeti bizottsága együttesen határozta meg a kísérlet feltételeit, az anyagi ösztönzés kereteit. Mindennek ered­ményeképpen az év első négy hó­napjában, az előző év első négy hónapjához képest, húsz előadással tartottak többet, a látogatók száma közel hét és fél ezerrel nőtt. Egyébként a prágai színházak közül ennél a társulatnál a legnépe­sebb a pártszervezet. Viktor Vrabec, a pártszervezet elnöke az átalakítás időszakában ebben látja a pártszer­vezet feladatait:- A színház pártszervezetének nem a színházi munka irányítása, hanem az elvi vezetés a feladata. A pártszervezet nem helyettesítheti a színház művészeti és gazdasági vezetését. Arra törekszünk, hogy a taggyűléseken munkánk igazi ‘problémáit vitassuk meg. Célunk az, hogy színházunkban a néző és a színészek egyaránt jól érezzék magukat, hogy lássuk munkánk eredményét. SOMOGYI MÁTYÁS Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napok Irodalmunk művelői, terjesztői és olva­sói Kassán (Košice) találkoznak ismét, a Hutník Szálló bankett-termében, hogy véleményt cseréljenek mindarról, ami a csehszlovákiai magyar kultúrát megha­tározó irodalommal összefügg. Ennek a találkozásnak évről évre - függetlenül attól, hogy az érintettek melyik csoportja tartja éppen másodlagosnak részvételét - jelentősége van. Jó alkalom lehet arra, hogy irodalmárok, pedagógusok, népmű­velők és olvasók szembesüljenek irodal­munk és szellemiségünk égető gond­jaival. Az idei meghirdetett műsort szemlélve úgy tűnik, minden bizonnyal a beszélge­tésre, a vitára jut majd a legkevesebb idő. Hiszen a most már gyakorlatilag másfél naposra zsugorodott rendezvényen öt, átfogónak ígérkező előadást kell a részt­vevőknek meghallgatniuk. Ma az orszá­gos irodalmi-történelmi vetélkedő döntő­jére kerül sor a Kuzmányi lakótelep műve­lődési házában. Este a vetélkedő résztve­vőinek klubtalálkozója lesz. Szombaton a Hutník Szállóban Fonod Zoltán tart előadást A CSKP nemzetiségi politikája a két világháború között és a felszabadu­lás után címmel. Ezt követően Szeberényi Zoltán a csehszlovákiai magyar irodalom 1948 utáni fejlődését vázolja fel. Zalabai Zsigmond a szociográfiai irodalmunk tör­ténetére és jelenségeire tekint vissza. Ezt követi a vita, majd délután a résztvevők Stószon (Štós) megkoszorúzzák Fábry Zoltán sírját és a szülőházának falán levő emléktáblát. Este a Thália Színpadon „Amott is lámpa, itt is lámpa“, címmel Thirring Viola, a Matesz egykori tagja, ma Budapesten élő színész mutatja be mű­sorát. Vasárnap Sidó Zoltán közművelő­désünk eredményeiről és távlatairól tart előadást. Utána Végh László szociológus a felszabadulás utáni magyar sajtó és közírás időszerű feladatait elemzi. A Fábry Zoltán Kulturális Napok ren­dezvénysorozata vasárnap délután feje­ződik be. (d-n)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents