Új Szó, 1988. október (41. évfolyam, 232-256. szám)
1988-10-07 / 237. szám, péntek
Népiség és monumentalitás Martin Benka-kiállítás a Szlovák Nemzeti Galériában A minap volt Martin Benka, az 1971-ben elhunyt szlovák festőművész születésének századik évfordulója. Bratislavában, a Szlovák Nemzeti Galériában ebből az alkalomból gyűjteményes kiállítást rendeztek alkotásaiból. Benka volt az első szlovák képzőművész, aki megkapta (1953-ban) a nemzeti művész címet. Munkásságát nemcsak idehaza becsülik nagyra. Sti- lusteremtő művészetével több Velencei Biennálén és a Párizsi Világkiállításon a külföldi közönség is megismerkedhetett, az utóbbin, 1937-ben, ezüstéremmel tüntették ki a Terchovái táj című alkotását. Útja szülőfalujából, a mai Kostolistéből Hodonínon, Bécsen, Prágán át vezetett vissza Szlovákiába. Igaz, messzebbre került szülőhelyétől, Árva szépsége a hegyek közé csalta. Tájképeket festett. Olyan, főleg népi eredetű, ősi motívumokat keresett, melyeknek művészi bemutatásával a nemzeti öntudatra kívánt hatni. Ezeket a motívumokat és mondanivalóját egyéni, újszerű kifejezési formában közölte. Ábrázolásmódjával, stílusával Szlovákiában utat nyitott a modern képzőművészetnek. Fiatal korában az avantgárd törekvésekkel szemben sem volt közömbös. A századforduló körül kialakult művészeti irányzatok közül a szecesszió (Prágában Alfons Mucha közelsége révén) és az impresszionizmus hatott rá. A tízes és a húszas években eleven, vibráló színekben megjelenő vidám faluképek kerültek ki műhelyéből. A fény erősségének és az árnyék puhaságának finom érzékeltetéséből eredően a táj változatos. Gondolatok közlése helyett a természetben rejlő idillikus szép felnagyításával, egyéni értelmezésével az érzelmekre kívánt hatni. Nem is akármilyen érzelmekre! Azokra, melyekkel az ember a szülőhelyéhez vonzódik. Ebben a korszakában Benka még csak csodálja a tájat, és a zömében nonfiguratív vásznaival bennünket is csodálójává tesz. Lakott területeken, az ember szűkebb otthonában, közvetlen környezetében ábrázolja az egyes településekre, illetve tájegységekre külön-külön jellemző népi motívumokat, jegyeket. Később a szlovákság népi-nemzeti sajátosságainak hordozója lesz nála a táj. Egész életében tájképeket és portrékat festett. A téma nem, a művész szemlélete viszont időről időre változott. Ez magával hozta, hogy tájképei korszakonként másról szólnak. Az impresszionista korszaka után kialakult ábrázolási módjának, stílusának lényegi vonásai élete végéig nem változtak, csupán módosultak, tökéletesedtek. Festményeit felismerhetővé teszi az a jellemző kifejezési forma, melyet nevezhetnénk egy kicsit idealizáló, egy kicsit heroizáló, egy kicsit balladisztikus, egy kicsit a népmesék igazságkeresésére emlékeztető benkai realizmusnak. A kontúrokat általában szögletesre vagy kerekre formálja, a telesleges részleteket eltakarandó pedig: durva ecsetvezetéssel körvoMartin Benka: Család a felkelésben nalaz. Ezzel tudja elérni a rá oly jellemző tömörséget és monumentalitást. A domborulatok magasságait és mélységeit élesen elütő színekkel és árnyalatokkal, valamint a kontúrok erős kihangsúlyozásával érzékelteti. Ugyanezzel az eljárással térhatást is képes kelteni: a közelit és a távolit nem egymáson (síkban), hanem egymás mögött látjuk. A figurák nem mosódnak bele a hegyoldalba, megvan a saját méretük és terük. Benka tájképfestészetét annak alapján lehet korszakolni, hogy képein hol helyezi el a figurát, és milyen szerepet tulajdonít neki. Az impresszionista táj idillikus, harmonikus, ünnepélyessé varázsolt otthon. Itt a művész az árnyékkal és a fénnyel „játszott" könnyeden és nem mögöttes eszmék vagy nemes gondolatok közlésére vállalkozott. Idővel azonban a gondtalannak mutatott otthon megváltozik - a megélhetésért dolgozni is kell. A vidék egyre inkább a munka végzésének helyszíne is. (Ez már nem impresszionizmus.) Megjelennek a favágók, juhászok, kapáló, szénát gyűjtő, krumplit szedő asszonyok, favontatók vízen és hegyoldalban. Az ünnepélyesség még ezeken a vásznakon is jelen van, de más formában. A munkából és a természet meghódításából fakadó öröm hat ünnepélyesen. A táj arányaihoz képest az ember még parányi, és azért van ott, hogy örüljön. Valaminek. A következő korszak képein már a figura kerül a kompozíció középpontjába. Itt már leolvasható a gondolat, hogy a nem a sajátján gazdálkodó falusi proletariátusnak a munka inkább robot. Az ember és környezete közti idillikus viszony bemutatása helyett a kép arról szól, hogy az ember rá van utalva a természetre. E tartalmi változásnak megfelelően módosult a forma: a színezés komorabb, a vonalvezetés durvább. És Benka még mindig tud továbblépni. Még nagyobb szerepet ad a figurának. Expresszív mozgalmasságot ér el azzal, hogy az alakokat izmosnak, erősnek, robosztusnak, a tájat pedig tömörítve, a lényegtelen elhagyásával, a lényeges mozzanatok egymásra zsúfolásával ábrázolja. Mielőbb folytatnánk e képek gondolatiságának ismertetését, egy kis kitérővel érdemes szólni arról, hogy amiként nőtt a tájban a figura, úgy vált az arc egyre nyíltabbá, kifejezőbbé. Benka korai képein alig-alig látszanak a vastag kendőbe bugyolált asszonyarcok és az öblös sapkával eltakart férfiarcok. Midőn azonban az ember tisztábban látta már a világban betöltendő, illetve betöltött helyét, merészebben nézett szembe a világgal, az arc láthatóvá vált. Ezek az arcok tipikus arcok. A figurák típusok. Az egész nemzetre, népre jellemző típusjegyek hordozói. (A tipizálást szolgálják olyan külső jegyek is, mint a népviselet, a sajátos munkaeszközök és használati tárgyak szerepeltetése a vásznakon.) Visszatérve a gondolatisághoz, a természet törvényszerűségeit ismerő ember Benkánál túlnő a táj monumentalitásán és eszmék hordozójává válik. Azzal, hogy civilizá- lódott, kezdett öntudatosodni, változott viszonya a természethez és embertársaihoz. Benka ezt a változást a szlovákság fejlődésén mutatja be, annak a népnek a fejlődésén, melyhez ő maga is tartozott, melyet a legjobban ismert, és amelynek sorsa iránt sohasem volt közömbös. Képein ezért lehet szembetűnő népének heroizálása, ugyanakkor az iránta érzett aggodalom is. A kiállítás időrendben mutatja be Martin Benka nemzeti művész életművét, festményeit, rajzait, vázlatait és tanulmányait, melyek egyébként magángyűjtők és számos képtár tulajdonában vannak. TALLÓSI BÉLA Mélységes emberséggel párosuló művészet Nyolcvan éve született David Ojsztrah A XX. század első évtizedeiben Ogyesszát jogosan tartották Oroszország legkulturáltabb vidéki városának. Élénk tudományos, irodalmiművészeti élet folyt falai között, de valamennyi művészeti ág közül kiemelkedő jelentőségű hely illeti meg a muzsikát. Az operában Glazunov dirigált, Saljapin. Titta Ruffo és Caruso énekelt. Ogyessza tucatjával adta a világnak a muzsikusokat, olyanokat, mint Emil Gilelsz, Szvja- toszlav Richter vagy Dávid Ojsztrah, századunk egyik legnagyobb hegedűművésze. David Fjodorovics Ojsztrah 1908 szeptember 30-án született Ogyesz- szában és itt élte le élete első húsz esztendejét. Édesapja kishivatalnok volt, bár jól hegedült és több fúvós hangszeren is játszott, édesanyja az Operaház kóristája volt. Nagyon szerényen éltek, de ez mit sem zavarta a család derűs hangulatát. A kis David első zenei élményeit az Operaházban szerezte, ahová édesanyja rendszeresen magával vitte. Zenei tehetsége korán megmutatkozott, ezért szülei beíratták Pjotr Sztolarszkij „tehetséggyárnak“ nevezett iskolájába, ahol a tanár nyolcvan-kilencven, különböző korú gyerekkel foglalkozott egyszerre. Ennek ellenére a tehetségesek tanítására sok időt fordított. „Én is közéjük tartoztam - írta később David Ojsztrah - és nem tudom, Pjotr Sztolarszkij személyes segítsége nélkül hegedűs vált volna-e belőlem. “ Gyermekkora ágyúdörgés közepette telt el. Alig töltötte be kilencedik életévét, amikor kirobbant a nagy októberi szocialista forradalom. Talán sehol sem változott oly gyakran a hatalom, mint Ogyesszában. Az 1917 októberét követő három hónap során tizennégy alkalommal cserélt gazdát a város. Az Ojsztrah család súlyos anyagi helyzetben volt s ekkor megmutatkozott Sztolarszkij önzetlensége tehetséges tanítványa iránt: ingyen tanította és kiemelt élelmiszeradagot biztosított számára. Első fellépése öt és fél éves korában, 1914-ben egy gyermekmatinén volt, majd 1923-ban zenekarral mutatkozott be az Ogyesszai Konzervatóriumban, ahol Bach a-moll hegedűversenyét és Tartini ördögtrilláit játszotta. 1926-ban sikerrel elvégezte a Konzervatóriumot. Diploma- hangversenyén későbbi barátja, Szergej Prokofjev Első hegedűversenyét játszotta. Egyre gyakoribbá váltak a fellépései, jelentősen bővült a repertoárja. A szerző vezényletével óriási sikert arat Glazunov Hegedűversenyének előadásával és csakhamar megbirkózik Csajkovszkij valamint Beethoven hegedűverÉrzelmek hullámhosszán Jegyzetek a Hajós Ismét jubilált egy népművészeti együttesünk. A komáromi (Komárno) Hajós a közelmúltban ünnepelte megalakulásának tizedik évfordulóját. Az ilyen alkalom általában a fennkölt pillanatoké, a dicséreté, emellett azonban a számvetésé és mérlegelésé is. Az együttes, amely'annak idején az eredeti néptánchagyomány ápolását tűzte ki célul, eddig becsülettel teljesítette vállalt küldetését. A mostani bemutató idején még javában tartó szöuli nyári olimpiai játékok sem veszélyeztették a Szakszervezetek Házában megrendezett est sikerét. Igaz ugyan, hogy nem volt telt ház, de szép számú, még inkább lelkes közönség tapsolt az előadásnak. Eközben merült fel bennem a kérdés, mit nyújt a mai városi ember számára, és mit fogalmaz meg benne az egyik legősibb művészet, a tánc. A néptánc, amely már szinte csak a színpadon él. A kultúra terjesztése, e hagyomány ápolása is csak őszinte szándékkal történhet, az igazi értékek bemutatásával képzelhető el. Ebben rejlik hatása, s egyben ereje is, amely elválaszthatatlan az embertől, sót belőle ered, és csak általa fogható fel. Ahhoz viszont, hogy a néptáncban kifejezésre jutó igazság ne szenvedjen csorbát, ismerni kell formanyelvének törvényszerűségeit: hogy bár a társadalmi környezete megváltozott, ünnepi műsoráról struktúrája változatlan, s élő mindig csak az igazi pillanatok által marad - színpadon is. A Hajós, amely a néptáncot választotta kifejező eszközéül, a gondolatok, érzések tolmácsolása során nem esett a „színpadiasság“ csapdájába. A mondanivaló, amely mindannyiunkról és mindannyiunkhoz szólt, érthetően fogalmazódott meg. Hogy a látványosságra törekvés nem vált felszínessé, s a „nyelv“ is megőrizte tisztaságát, Keszegh Istvánt, az együttes koreográfusát és művészeti vezetőjét dicséri. Korántsem volt viszont ilyen egyértelmű az utóbbi négy év terméséből összeállított műsor előadása. A Hajós az est második felében volt teljesebb, kiforrottabb. Az első igazi élményt az archaikus reneszánsz zenei kultúrára emlékeztető Marcelházi böjti karéj jelentette, amely az érzelmek hullámhosszán teremtett kapcsolatot táncos és néző között. Minden szépséghibája ellenére elindított egy olyan folyamatot, amely „lélegzetelállító" feszültségének csúcspontjára Korpás Éva stilusközeli énekével jutott. Egyedi, egyszerűségében is nagyszerű volt ez a teljesítmény. Erre épült a - furcsán, ütógardonnal kezdődő - Kalotaszegi legényes, amelyben Korpás György debütált alkotóként, remekül. Az est folyamán még egyszer a lőrincrévi táncokkal sikerült felépíteni hasonló dramaturgiai koncepciót. Az egyik legjobb (ha nem a legjobb) amatőr táncegyüttesünkről van szó, amely a színpadi tolmácsoláson túl is jelentős szerepet vállal néptánchagyományaink ápolásában, a táncházmozgalom megteremtésére irányuló erőfeszítésekben. Minthogy a zselizi (Želiezovce) országos népművészeti fesztivál többszörös győztesei, nagyobbak a velük szemben támasztott igények és elvárások. Választott művészetükben, a néptáncban a lelkesedés, az őszinteség, az egyszerűség és emberség adja az erőt és hitet az ő esetükben is. Ezért nem értem, miért hiányzott olykor éppen a lélek az előadásukból. Mert nem elsősorban a technikai bravúroknál, hanem az érzelmek tolmácsolásánál kezdődik a kapcsolatteremtés a közönség és a szereplő között. Ennek a követelménynek elsősorban az együttes magvát alkotó Korpás György, Olveczky Árpád és Ruzsik testvérek feleltek meg. Érett előadásmódjuk bizonyította, uralják az anyagot, tudnak a tánc nyelvén „beszélni“. Meggyőzően ők hitették el, hogy a tánccal - és talán a táncban is - élnek. Az együttes többi tagjának, s főleg a lányoknak még van e téren pótolnivalójuk. Ennek ellenére a műsor egészéből érzékelhető volt a tánc belső, közösségformáló ereje, meggyőzött arról, hogy az együttes tagjai képesek felszínre hozni még a fel nem ismert, saját belső feltáratlan értékeiket is. Elhivatottsággal, felelősséggel végzett munkájuk színvonalát, s egyben hírüket, rangjukat további műsoraikkal emelhetik. FÓNOD MARIANNA senyeinek technikai nehézségeivel is. Már akkor jellemző volt játékara, hogy a szép tónus és a kiforrott technika együtt szolgálta a műalkotást. Az 1928-as esztendő fordulatot jelentett David Ojsztrah életében; ez az év hozta meg első leningrádi fellépését és ekkor telepedett le Moszkvában. Korának legkiválóbb szovjet pianistáival (Igumov, Gol- denweiser, Neuhausz) lép fel, ekkor teszi meg első lépéseit a kamarazene, a társas muzsikálás birodalmában olyan partnerekkel, mint Lev Oborin és Szvjatoszlav Knusevickij. Nevét külföldön is megismerik. 1935-ben tizenhat ország ötvenöt pályázója utazott Varsóba, hogy részt vegyen a Wienawski zenei versenyen. Ojsztrah a második díjat kapta és lengyel kritikusai „ Bronislav Hubermann méltó utódának“ nevezték. A verseny után megkezdődtek Ojsztrah külföldi hangverseny- kőrútjai, majd egy újabb világraszóló siker fémjelezte pályáját: 1937-ben tizenkilenc ország ötvennyolc muzsikusa között első volt a brüsszeli Ysaye versenyen, ahol az első hat díj közül ötöt szovjet művészek nyertek el. Amint a belga lapok kiemelték: ,,Ojsztrah bármit ad elő, hallgatóit hegedűjátékának természetes bája, finom ízlése és belső ragyogása ragadja meg. Játéka magától értetődő, számára minden egyszerű." Londoni, párizsi, amszterdami fellépések után visszatér Moszkvába, ahol állandósulnak kapcsolatai a szovjet zeneszerzőkkel. O mutatja be Prokofjev, Mjaszkovszkij, Sosz- takovics, Kabalevszkij, Hacsaturjan és mások hegedűre komponált műveit. David Ojsztrah azok közé a művészek közé tartozott, akik a háború megpróbáltatásai közepette sem hagyták el a szovjet fővárost, azok közé, akik felkeresték az ostromlott Leningrádot, hogy művészetükkel lelkesítsék a hős védőket. Közben tanított a Konzervatóriumban, részt vett a Koncertek a frontért hangversenysorozatban. Amint beköszöntöttek a béke várva várt napjai, ismét megkezdődtek Ojsztrah külföldi turnéi. Jóformán az egész világot bejárta és szerénységével, emberiességével számtalan barátot szerzett a művészek között is. A hegedű mellett gyakran vette kezébe a karmesteri pálcát, de mindig szakított időt a tanítványaira is. Ojsztrahot különösen szoros szálak fűzték a Moldva-parti városhoz. Három évvel halála előtt így nyilatkozott egy svájci újságnak: „Szeretem Csehszlovákiát, ahol sok-sok barátot szereztem, s ahol olyan közönségre leltem, amely őszintén tud örülni a szépnek..." Huszonhat év alatt kilenc alkalommal volt a Prágai Tavasz zenei fesztivál vendége, húsz felejthetetlen hangversenyen működött közre. Először 1946. május 31-én hallhatta játékát a prágai közönség, utoljára 1972-ben lépett fel karmesterként. A Cseh Filharmónia Zenekarát vezényelte és a hangverseny szólistája egyik kedves tanítványa, a ma már világszerte ismert Václav Hudeček volt. Az idei Prágai Tavasz alkalmával a Zenei Színházban kiállítást rendeztek David Ojsztrah emlékére. Gazdag dokumentációs anyagot, fényképeket, kottákat, kritikákat, hanglemezeket mutattak be. A művészt meghívták az 1975-ös jubileumi, harmincadik Prágai Tavaszra is. ,,Sokat álmodozott róla, nagyon készült a hangversenyre“ - írja visszaemlékezésében fia, Igor Ojsztrah. Beethoven 9. szimfóniáját kellett volna vezényelnie. Fennmaradt az a partitúra, amelyet 1974 nyarán, utolsó nyarán, olyan alaposan tanulmányozott, végigjegyzetelt. De álmát már nem sikerült valóra váltania. A jubileumi fesztiválon ifjabb Ojsztrah vett részt, aki meggyőződhetett róla, milyen nagy szeretettel és tisztelettel őrzik ebben az országban apja emlékét. ÚJS 6 DELMÁR GÁBOR 1988.
