Új Szó, 1988. október (41. évfolyam, 232-256. szám)
1988-10-21 / 249. szám, péntek
Táncjáték - régi drámából is A Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének csehszlovákiai vendégszerepléséről A néptánc - amely nemrég még az egyik közösségi formája volt a falusi ember szórakozásának - ma alkotómunka művészi eredménye lehet, és a legtöbb esetben az is. A felkutatott, tiszta, eredeti táncanyag többféleképpen állítható színpadra. Egyik módja az, hogy a tájegységek és falvak táncának pontos visszaadására törekszik a koreográfus, másik pedig, hogy a néptánc lehetőségeivel (lépéseivel, kifejezőeszközeivel, szimbolikájával) a táncosok, táncművészek történetet jelenítenek meg - táncszínházát csinálnak. Mindkét megoldást láthattuk abban az összeállításban, amellyel a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese hazánkban vendégszerepeit. Az együttes, amely arra hivatott, hogy a katonafiatalok művelődését és szórakoztatását szolgálja, a magyar néptáncot és a népzenét, valamint ezek bartóki és ko- dályi feldolgozásait, továbbá a Magyarországon élő nemzetiségek folklórját tolmácsolja. Férfikórusuk a magyar népdalokkal, Bartók és Kodály műveivel, híres mesterek kórusműveivel, katonadalokkal, szimfonikus zenekaruk a klasszikus és a kortárs műzene remekeivel, tánckaruk a tiszta néptáncot bemutató összeállításokkal, a magyar nemzeti történelem jeles eseményeit idéző dramatikus kompozíciókkal, régi magyar drámák zenés, táncos feldolgozásaival, a tánckart kísérő népi zenekaruk pedig a reformkor nemzeti verbunkos zenéjével, csárdás muzsikával és népdalokkal járja a világot. A hagyományőrző katonai együttes azonkívül, hogy a határokon túl reprezentálja és hazájában magas művészi színvonalon terjeszti a táncot, a nép- és műzenei kultúrát, külföldi folklóregyüttesek vendéglátására is vállalkozik; házigazdaként más nemzetek népi kultúráját is eljuttatja a magyar közönséghez. Csehszlovákiában ötször, a legutóbb 1982-ben szerepeltek. Mostani, kétrészes műsorukat a bratisla- vai, a galántai (Galanta), a Karlovy Vary-i, a píseki és a prágai közönség láthatta. Harminc repertoárdarabjuk közül a hazánkban bemutatott összeállítás keresztmetszetet adott az együttes sokrétű művészi tevékenységéről. Műsoruk első részében önálló rövid produkciókat láthattunk. Szvorák Katalin, a Hegedűs folkzenekar énekes szólistája tisztán csengő, hajlékony hangján szépen szólaltatta meg a játékos ritmusokat. Egyéniségével felerősítette és szuggesztívan tolmácsolta a dalok ősi, népi ízét. A folkzenekar férfi szólistája, Balogh Márton markáns előadásával bebizonyította, hogy a népdal ma fiatalember szájából is csenghet ugyanolyan hitelesen, szívből szólóan, mint amikor egykedvű napja végén a parasztember időt múlatva, maga magának fújt el egy nótát - s abban a sorsa érződött. A népi zenekar csiszolt hangzással, a szólisták virtuozitásával, a zenén is átütő kedvességükkel, megnyerő zenéléssel mutatkozott be a csehszlovák közönségnek. Vasárnap és lakodalmak alkalmával ünneplőt öltött, csizmát húzott a falusi ember, és cifrázta, ropta, járta a táncot. Kedve telt benne. Ha kesergett, bánatát oldotta, ha vigadott, jókedvét fokozta az ének- és muzsikaszó. Ugyanennek, az eredeti forráson alapuló táncnak különösebb változtatások nélküli színpadra állítása akkor hathat eredetien, ha a táncosok élvezik azt, és átérzik bensőséges atmoszféráját. Csak így jöhet létre kapcsolat, mégpedig érzelmi síkon, a táncot művelők és a nézők között. (Más módon - értelmi síkon - történik a kapcsolatteremtés a tartalmat hordozó táncművek esetében.) A magyarországi román táncot frissen, ropogósán járó fiúk jókedve, rokonszenves legényeskedése meg is nyerte a közönséget. A szép fehér viseletben jól mutatott a tánckar. Az első részt záró Tiszaháti csárdásban is megfigyelhető volt a tánckarnak az az erénye, hogy minden táncos saját mentalitásával mulatott és mulattatott, ettől élő és eleven, színes és változatos volt a koreográfia. A második részben, Pénzen vett vőlegény címmel Novák Ferenc Erkel-díjas érdemes művész a Kocsonya Mihály házassága című iskoladrámát állította színpadra. (Novák Ferenc táncszínházi alkotásait, az István, a király című rockoperát, valamint a Bornemisza Péter tragédiájának feldolgozásával készült Magyar Electrát a budapesti Nemzeti és Várszínház mutatta be.) Érthető, könnyen felfogható ez a mostani táncjátéka. Mozgásnyelve világosan, színesen közvetíti a dráma történetét, és a megkomponálása is tökéletes: a lényeges és a lényegtelen kiemelésével, illetve elnyomásával, a jelenetek éles elhatárolásává!, a drámai ív gondos felvezetésével, ismert szimbolika alkalmazásával a koreográfus, a beszédes megjelenítéssel pedig a táncosok vezetik a néző figyelmét. Feszült drámai mozzanatoktól lüktető, lírai képeitől hangulatos, szatirikus jeleneteivel mához szóló, szép munka Novák Ferenc táncjátéka. Kitűnően táncoltak és valós jellemeket formáltak meg a táncosok. Az anyát, a minden hájjal megkent, pá- váskodó asszonyt, a ház „urát“ Kolozsvári Katalin, a feleség férfias szavára hajló, annak intelmeit követő apát Gantner István táncolta. Götz Béla puritán díszletei kort és társadalmi rangot idéztek, a Gombár Judit tervezte díszes, vonzó jelmezek kifejezóek voltak, jellemezték viselőiket. Rossa László zenéje is telitalálat. Hangulata, ritmusa, hangzása erőt, élénkséget adott az előadásnak. Csak sajnálhatjuk, hogy a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese, amely a világ huszonhét országában vendégszerepeit már, ilyen rövid időt töltött hazánkban. TALLÓSI BÉLA Gantner István és Kolozsvári Katalin a Pénzen vett vőlegényben (Gyökeres György felvétele) Sorsok és tájak Tárlatjegyzet A prešovi születésű Jozef Bendík érdemes művész életművéből rendeztek kiállítást a bratislavai Városi Galériában. A két világháború között született, szociális tematikájú alkotásain a városi és a vidéki szegény nép életét tárja elénk őszinte humanizmussal, hangot emelve az agresszivitás ellen. A koldusokat, cigányasszonyokat, vándorcirkuszosokat és árvákat ábrázoló szocioportréi metaforiku- sak: a szabadság óhajtására, az együvétartozásból fakadó erő jelentőségére utalnak egy olyan korban, amikor az országot a háború veszélye fenyegette. Ekkor születnek a proletariátus életét bemutató miniatűr képei, melyeket először lágy akvarellszínekkel komponál meg - az összetartozást hangsúlyozva. Majd keményebbé válik, durva, széles ecsetkezeléssel és borús színekkel tárja fel az objektív valóságot. Emellett ki-kiruccan az intim témák felé is: fürdőző nőket, női aktokat fest. A szociális tematikájú festménye^ in szintén fontos szerepet játszik a természet, a táj: biztonságot jelent a vidéki és a városi munkásságnak. A hatvanas évektől kezdve áttér a tájképfestészetre. Ezeken a vásznakon is jelen van ugyan az ember, aki valamilyen munkát végez, de itt már a táj kerül a kompozíció előterébe. És a táj a szűkebb otthont jelenti, ahol mindenki megtalálhatja a harmóniát. Az otthont, amely összeköti az embereket. Jozef Bendík proletárfestő. Művészete világos és tiszta. Tartalmas és tárgyilagos. -siKarmesterek főszerepben Zenei érdekességek a hangversenytermekben A hárfa nem tartozik manapság a koncertpódiumokon gyakran megszólaló hangszerek közé. A Szlovák Kamarazenekar néhány nappal ezelőtti hangversenyének egyik szólistája, a svájci Ursula Holliger ennek a hangszernek a művésze. Bohdan Warchal ezen az estén inkább mint karmester és nem mint hegedűs állt zenekara élén. A bratislavai zenei ünnepségek keretében rendezett est további meghatározó művészegyéniségei Peter-Lukas Graf fuvolaművész és Magdaléna Hajóssy- óvá szopránénekesnó voltak. Claude Debussy hárfára és vonószenekarra írt műve (Danse sac- rée et danse profane) olyan darab, amelyben a legnevesebb francia zeneszerző, aki egyben a századforduló nagy művészi megújulásának a zenei nagysága volt, a hárfára épített. Több műve is van, amelyben ez a finom, sokszor „nőiesnek" mondott hangszer szólal meg. Ursula Holliger hárfajátéka a kéttételes darabban is megsejtette, milyen nagy művésze ennek a hangszernek. Az első rész szertartásosságában nagyszerűen teremtette meg azt az egzotikus varázslatot, amely Debussy utolsó alkotói korszakára annyira jellemző. A címében is jelzett profán jelleg a második rész táncmuzsikájának lebegő érzékiségében nyilvánult meg. Az est bevezető számát hallva mintegy felkészülhetett a hallgatóság arra az élményre, amely ezen az estén a szólisták és a neves kamarazenekar játékából született meg. Mozart fuvolára, hárfára és zenekarra írt C-dúr koncertje (K 299) az összjátéknak azon a szintjén szólalt meg, amelyet egy karmester nélküli kamarazenekar ritkán tud elérni. Ezért is tűnt természetesnek Warchal karmesteri ténykedése, aki szinte egyesítette a két svájci szólista (Ursula Holliger és Peter-Lukas Graf), valamint a Szlovák Kamarazenekar játékát. Különösen a bevezető Allegro és a befejező Rondó expozícióiban volt egyértelmű, hogy a zenekar és a két szólista a kölcsönösséget, a feltétel nélküli azonosulást és a kamarazenei kiegyensúlyozottságot keresik. Ezt teljes egészében sikerült is elérniük, s a mozarti világ technikai bravúrokat is kívánó teljességgel szólalt meg. Benjamin Britten a huszadik századi zene azon kevés alkotói közé tartozott (1913-1976), akik hagyományos eszközökkel kísérelték meg modern tartalmak kifejezését. Ez elsősorban vokális alkotásaiban és operáiban sikerült neki. Ezek közül kiemelkedik az Arthur Rimbaud verseire írt Les Illuminations is, amely nemcsak a választott francia versek okán mondható líraisággal teli sorozatnak. A tíz dal, amely Magdaléna Hajóssyová tolmácsolásában hangzott el, csupán anyira veszi igénybe a klasszikusokon felnőtt, s azol< „közérthetőségéhez“ szokott hallgató figyelmét, amennyire a moderr zenével szemben viseltetett előítéleteket illik „elviselni“. Hajóssyová szopránja a legmagasabb hangfekvésű dalok tolmácsolásakor is töretlen volt. Olyan énekesnő, aki a legigényesebb technikai felkészültséget kívánó művek éneklésekor is képes a tökéletesség elérésére. Ha az előbb értékelt Britten-mű tolmácsolásában a zenekar finom áttetsző játéka nagyban segítette az énekesnőt, akkor ez a megállapítás a precizitással kiegészítve, érvényes az est befejezéseként előadott Mozart-műre is. Az A-dúr szimfónia (op. 29, K 201) megszólaltatásakoi egy bizonyos tekintetben új jellegzetességeket felvonultató, viszont változatlanul meggyőző Szlovák Kamarazenekart hallottunk. Ezt bizonyára a karmesterré „előlépett“ Bohdan Warchal hegedűjátékának a hiánya is okozta, de a zenekarban bekövetkezett más személyi változások ugyancsak hozzájárultak a stílus megváltozásához. Ha nem is csökkent a vezető egyéniség hatása, mégiscsak újszerűnek tetszeti az együttes játéka. Erre most leginkább a visszafogottság, a finom fény és nem a csillogás volt a jellemző. Sok tekintetben rendhagyó délután részesei voltak a Csehszlovák Rádió hangversenystúdiójában október 5-én a Savaria Szimfonikut Zenekar, az Amadinda Ütőegyüttei és Zuzana Paulechová zongoramű vész hangversenyének hallgatói Karlheinz Stockhausen két művél egymás után ritkán lehet hallani Tájékoztató anyag nem nagyon álll a hallgatók rendelkezésére. Érthetetlen, hogy a zenei ünnepségek műsorfüzetében sem a Savaria Szimfonikus Zenekarról, sem az Amadindáról, de még Stockhausen- ról sem adtak közre ismertetőt. A német zeneszerző az ötvenes években írt műveivel hívta fel magára először a figyelmet. Három zenekar-csoport című alkotása, valaminl a Paulechová által tolmácsolt VII. és IX. zongoradarabja is méltó reprezentánsa a szeriális-punktuális zenének. A hangverseny első felében a Három zenekar-csoportot mintegy zenekari próbaként mutatta be a szombathelyiekből és az Amadin- dából kialakított együttes. Ebben a tolmácsolásban nagy szerepe volt a hangszercsoportok térbeli elhelyezésének, így a zene rendkívüli akusztikus élményt jelentett. Ennek megszületését Tihanyi László dirigálta, aki a három karmester - Do- man Katalin, Eötvös Péter és Nagy Zsolt - vezényelte zenekarcsoportokat „kívülről“ irányította. Ennek a műhelymunkának nagy szerepe volt abban, hogy a szünet után hallott mű lényegi összefüggéseihez közelebb jusson a hallgató. Ezt megelőzően Zuzana Paulechová kísérelte meg közelebb hozni Stockhausen zongoradarabjait azokhoz a hallgatókhoz, akik a szünet után is elfoglalták helyüket. A zongora minden hangtartományát megszólaltató mű végül is Paulechová szabad döntései nyomán alakult ki. Stockhausen ugyanis az előadó választására bízza, milyen sorrendben hangozzanak el az egyes részek. Ez nem azonos az improvizációval, de az előadóra nehéz feladatot ró. Viszont lehetősége van a zenemű végső formájának kialakítására. A zongoramű után megszólaltatták a próbaszerűén megismert Három zenekar-csoport című alkotást is. A karmesterek sajátos feladatait az jelentette, hogy a rájuk bízott zenekarcsoporton kívül figyelniük kellett egymásra is. De így sem sikerült semmiféle közös platformra jutniuk. Ez a töredezettség, ez a széthullás „méltó“ is a modern zenéhez. Mert bármennyire is előítéleteink foglyai vagyunk, sok esetben be kellene látnunk: a zenetörténet egyes irányzatainak „csodálata" mégiscsak anakronisztikus. Sokszor éppen az elől menekülünk, amivel Stockhausen zenéje szintén szembesít bennünket. A képzőművészetben, a költészetben, a dráma- irodalomban bizony már Stockhausen nemzedéktársai is népszerűek, elismertek - sőt: közkedveltek. SZÚNYOG JUDIT ÚJ sz 6 1988. X. :
