Új Szó, 1988. október (41. évfolyam, 232-256. szám)

1988-10-17 / 245. szám, hétfő

N em irigylem azokat az olvasó­kat, akik feltették magukban: ha törik, ha szakad, ök csak értékes- irodalmat olvasnak. Nincsenek könnyű helyzetben. Érzéki csalódá­sok csapdáiba eshetnek, amelyek­ből csak az időrabló olvasás, közben vagy után találják meg a szabadulás módját. Az egyik, leginkább elkerül­hető csapdát a megszaporodó alsó­rendű krimi, az erőszakot fantaszti­kummal álcázó sci-fi, a szerelmi lek­bertől. Azt senki sem tagadhatja, hogy egy-egy rossz könyv első felé­nek olvasása után nem kezdi sajnál­ni az eddig olvasásra fordított időt. A világon feltételezetten létező - mondják - ezer fontos, szépirodal­mi mű elolvasásához is (ha hetenként egy könyv elolvasásával számolunk, hiszen a Háború és békét hetekig, a Mario és a varázslót egyetlen napig tart elolvasni) majd húsz esz­tendő kell. S akkor még nem vettem számba az igazán kiváló alkotások zavartalan befogadását segítő, a gondolatrendszer, a világnézet ki­alakításához szükséges tudomá­nyos vagy ismeretterjesztő művek könyvtári anyagát. S hol vannak még a napilapok, a hetilapok és folyóiratok egyre szaporodó publiká­ciói mindarról, ami talán ma közvet­lenül is érinti olvasóját. Nem utolsó­sorban éppen ezekből a sajtótermé­kekből szerezhet tudomást, kaphat eligazítást az időzavarral küzdő ol­vasó. Az ott publikált kritikák, recen­A szembenézés kötelessége Peter Andruška: Finom emberek Időhiány tűr meg az annak mondott pornográ­fia, a pletykaszinten megírt „való­ságirodalom“ és a történelmet meg­hamisító szubjektív emlékiratok állít­ják fel. Ezeket a jegyeket sokszor első pillantásra, a fülszöveg elolva­sása után, esetleg rövid ideig tartó belelapozással ki lehet deríteni. Sokkal nehezebb az ilyen olvasó dolga, amikor az önmagukat szépi­rodalmi műnek feltüntető könyvek tömegével kerül szembe, vagy ha a tudományosság védjegyét hordo­zó tanulmánykötetek garmadáját la­pozza. Nehéz a választás, s a dilem­mát fokozza, hogy a műveltség „karbantartását“ szolgáló színház- bajárásra, zenehallgatásra, filmné­zésre és tévézésre is időt kell szakí­tani. Azt pedig csak mellesleg jegy­zem meg, hogy az ilyen művelődési igényekkel élő emberben gyorsan megszületik a vágy a testi kultúrájá­nak karbantartására is. E hevenyészett számvetésből is kiderül, milyen sok dolgot kell egyeztetnie az olvasni szerető és akaró embernek. Döntéseit elsősor­ban a művelődésre fordított idő függvényében az igényessége befo­lyásolja. Viszont az erre való törek­vést negatív jelenségek kísérik. E já­rulékos dolgok időt rabolnak az em­ziók, írói interjúk segíthetik legin­kább igényeinek megfelelő válasz­tását. Í gy aztán a szenvedélyes olvasó versenyben áll az idővel. Csak olvas, olvas, vagy nem olvas... Kü­lönös, hogy a minőségi olvasás ér­dekében íródó jegyzetemben egyre inkább a mennyiség fenyegető réme válik meghatározóvá. Természetes reakciónak tekintem ezt, hiszen a minőséget az írott szónak az a tengernyi mennyisége szüli, ami­ből ha tetszik, ha nem, választani kell. Ki-ki műveltsége, szellemi igé­nyei, szakmai megfontolásai, auto­nóm gondolkodása netán manipulált tudata által vezérelve barangol eb­ben a rengetegben. Megesik, hogy a fától nem látja az erdőt, vagy a hatalmas fák helyén szövedékes, áthatolhatatlan bozót burjánzik. A mohával benőtt nagy tölgyek kö­zött könnyűszerrel útra lel az erdőt kicsit is ismerő ember, viszont a bo­zótban ösvényt kell vágni. Az iroda­lom tölgyeseiben öröm barangolni, de a napfényt eltakaró giz-gazok megnehezítik a vándorlást. Ezért az időhiány ellenére is tájékozódni kell, hogy az igényes olvasó nem paza­rolja fölöslegesen az idejét. DUSZA ISTVÁN Egy detektívtörténet megírásához legalább három feltételnek kell teljesülnie: legyen mit nyomozni, legyen aki nyomozzon, s lehetőleg legyen megoldás is. Ha a könyvben csak egy ilyen „szokványos“ detektívtörté- nettel találkoznánk, akkor nemigen érdemelne bemuta­tást, hiszen sok ilyen jelenik meg. Az sem valószínű, hogy megkapta volna a Szövetségi Belügyminisztérium és a Csehszlovákiai írók Szövetsége által meghirdetett pályázat első díját. Az író, Peter Andruška többre vállal­kozott. Jakub Kalas betegsége miatt nyugdíjazott rendőrtist. Eddigi mozgalmas életét otthoni nyugalom váltja fel. Felesége is elhagyja, magányában csak nehezen találja helyét. Faluja szokványos, mindennapos egyhangúsá­gát egy különös körülmények között bekövetkezett halál­eset zavarja meg. A rendőrség hamar lezártnak tekinti az ügyet. S talán ót sem érdekelné különösebben, ha az áldozat felesége nem egykori szerelme lenne. Megis­merve az eset körülményeit, néhány részletet nem talál teljesen tisztázottnak. Feltámad benne az egykori rendőr­ösztön, s nyomozni kezd. önállóan, ahogy az munkája során sohasem jutott eszébe. A faluban csakhamar az érdekek és ellentétek középpontjába kerül. Voltaképpen a krimikből ismert aprólékos munka során fokozatosan tárulnak fel az eset részletei. A bű­nökhöz már „hozzászokott“ Kalasnak döbbenten kell felfedeznie, hogy falujában is a közönyös, az érdektelen­ékor* a megvesztegethető és csak a saját jólétükkel törődő emberek a hangadók. Nekik nem túlságosan érdekük, hogy a bűntény rejtélye megoldást nyerjen. Nem érdekük, mert mint az a cselekmény folyamán kiderül, a megoldás egzisztenciájukat, elért pozícióikat veszélyeztetné. A gyilkosság csak egy ok arra, hogy Andruška szóki­mondással, meglepő őszinteséggel a társadalmi felszín alá hatoljon. Mindannyiunkat foglalkoztató kérdéseket állít középpontba: a protekcionizmus, az elért pozíciók min­den áron való megtartását, az élvhajhászást, a látszat­keltést, stb. Kalas gyakran viaskodik önmagával - lelkiis­meretével. Érdemes volt-e eddig úgy élnie, ahogyan élt? Az élet értelmét a munkában kereste, nem a minél magasabb beosztás elérésében, s nem akarta látni, hogy ezt mások bizony másképpen teszik. A regény egyik főszereplőjének hozzá intézett szavai szomorú magánigazságokat fogalmaznak meg: „... Kalas úr ez a realitás. Akár akarja látni, akár nem, akár tudomásul veszi, akár nem, ez van, s azzal, hogy nem kívánja megismerni, semmit sem változtat rajta. Az emberek élni akarnak, vállalkozni, s úgy segítenek magukon, ahogy tudnak. Mit számit, hogy ez társadalomellenes? Vagy hogy ellentétben áll a szocializmussal? Az öntudatból még senki sem élt meg. “ A cselekményes, aktuális problémákat felvető köny­vet Ardamica Ferenc fordításában a Madách kiadó jelentette meg. p. j. Uj könyvek Miloslav Stingl A varázslatos Hawaii A neves cseh útirajzíró és etnográfus Óceániáról írott negyedik könyve a Ha- waii-szigetek földrajzát, népeinek történe­tét, kultúrájának sokszínűségét mutatja be. A világ egyik legszebb szigeteként számon tartott Hawaiit elsősorban egzoti­kus növényeiről, varázslatos szépségű tájairól és kellemes klímájáról ismerik az emberek. A szerző könyvében megismer­teti az olvasót a szigetek természeti szép­ségeivel, legendáival, történetével, de a mai életével és gazdaságával is. A szi­geteken átélt események és élmények leírását átszövi a mát meghatározó múlt, a gazdasági függőség, amellyel az utazó nap nap után találkozik óceániai vándor­lása során. A kötetet kiegészítő képanyag a szemnek is ízelítőt ad Hawaii varázsla­tos szépségéből. A művet Hideghéty Er­zsébet fordította. Bereck József Indulatos ébredés Egy életmű értékei Mikoviny Sámuel munkásságáról A természettudományok és a technika területén jelentöset alkotó tudósok, kuta­tók közül csak keveseket ért az a tisztelet, hogy életüket, munkásságukat könyv alakban foglalják össze. Épp ezért tarto­zik a hiánypótló művek közé a Hungaria Nova megrajzolója című, Budapesten ki­adott (Vízügyi Dokumentációs Szolgáltató Leányvállalat) könyv. Mikoviny Sámuel maradandót alkotott szinte mindenütt, ahol megfordult. A kartográfia, a térképé­szet területén eredményeivel az ország­határon túl is ismertté tette nevét. Az egykori Nógrád megyében Ábelfal- ván (ma: Abelová) született. Tanulmánya­iról, amelyek elvégzését jórészt édesapja állhatatosságának köszönhette, csak na­gyon kevés megbízható adat maradt fenn Valószínű azonban az, hogy kö­zépiskoláit az akkori Besztercebányán (Banská Bystrica) végezte, s innen került Németországba, ahol egyetemi tanulmá­nyait folytatta. Ezek befejezése, valamint egy európai tanulmányút megtétele után 1725-ben azért tér haza, hogy szeretett hazáját a „cara patriá“-t, a „dulcis Pan­nóniát" szolgálja. Pártfogójának. Bél Má­tyásnak a segítségével, akihez szoros barátsága is fűzte, fővárosunkban telepe­dett le. Fáradhatatlan erővel dolgozott. Folyókat szabályozott, utakat, hidakat, várakat javított. Bél Mátyás legnagyobb vállalkozásához, a vármegyék területi­földrajzi szempontok szerinti feldolgozá­sához térképeket készített. Ó volt az aszt­ronómiai helymeghatározás hazai úttörő­je, az aki „... elsőnek határozott meg hazánkban térképészeti célokra meri­diánt. Ez volt a hires Pozsonyi meridián". Sajnos, a halál korán utolérte. A Vág folyó szabályozásának előkészítésénél megbetegedett - valószínűleg tüdőgyul­ladást kapott, s rövid idő után 1750 március 23-án meghalt. E könyv egy-egy fejezetet szentel éle­tének és munkássága jelentőségének Legértékesebb részét Mikoviny a térké­pészetről készült elméleti írásainak köz­readása alkotja: Epištole (M S. levele Bél Mátyáshoz, latinul és magyar fordítás­ban): Minitio I (Irányelvek a térképkészí­téshez I): Monitum //(Irányelvek a térkép- készítéshez II); Előterjesztés Ez utóbbi munkájában azon törekvéseit erősíti meg, s teszi közzé, amely szerint az egész országot szeretné topográfiai pontosság­gal felmérni és leírni. Értékesek a kötet térképmellékletei (Pozsony vármegye tér­képe és Pozsony látképe), amelyek első­sorban a Bratislava és környéke történel­me iránt érdeklődőknek okoz örömet. Mindkettő 1735-ben készült. A zárófejezetben Mikoviny munkájával kapcsolatos jelentéseit és leveleit olvas­hatjuk. A könyvet jegyzetek, valamint an­gol, német és szlovák nyelvű összefoglaló zárja le. Ez utóbbiban elég sok a helyes­írási és stilisztikai hiba, amit nagyobb figyelemmel el lehetett volna kerülni. PUNTIGÁN JÓZSEF Ismert prózaírónk novelláskötete (Vi­har előtt) és regénye (öregem, az utolsó) után publicisztikai írásaiból válogatott. A mindennapi szerkesztői munkára, em­lékezésre és elmélkedésre itélt, illúziókkal és erős, már-már szorító kötődésekkel terhelt vidéki újságírói életmód és gondol­kodás apró mozzanatairól tudósít a szer­ző. Erőteljesen érez rá a téma szocioló­giai érdekességére, s mintegy a saját sorsán, élményein, tapasztalatain keresz­tül láttatja ennek a nemzetiségi értelmisé­Leonardo da Vinci igazi reneszánsz egyéni­ségét, szerteágazó érdeklődését, amely a pik- túrától a golyószóróig, a csodajárművektól az anatómiáig felölelt annyi diszciplínát, még a re­pülés-kutatást is - egy immár legendák ködébe burkolózó könyv-kísértet: a Codex Atlanticus őrzi. Ez a minden kódextől különböző mégis- kódex vázlatainak, feljegyzéseinek bizarr és gazdag gyűjteménye. Három középkorra és négy scifi- világra való elfér a mellényzsebében Halála után az utolsó kedvenc és tanítvány, Melzi vitte el Milánóba, ahol egy hegyikristály ládikóban hever, mint afféle tudományos hófe- hérke és fantázia-csipkerózsika. A mesebeli hercegek közt, akik ébresztgetés helyett meg­szöktetni: elemelni próbálták, ott a nagy Napó­leon is, de az öt követő héttörpék már 1815-ben vissza vitték a helyére. A felirat rajta ez:, .Gépek' és más titkos tudományok, ahogyan Leonardo da Vinci megrajzolta: összegyűjtötte Pompeo Leóm".' Ez a Pompeo Leoni, akinek lényegében se össze nem kellett gyűjteni semmit, se a mester­rel nem találkozhatott, mégis kulcsfigura a rej­telmes hagyaték sorsában: ő az első ,,kiadó". Leonardo ugyanis művészi alkotómunkája mel­lett folyton spekulált valamit, szünet nélkül mor­fondírozott és rendszeresen jegyzett; füzetek tömkelegét töltötte meg rajzok, ötletek ezreivel, hogy végül állítólag már maga se tudott eliga­zodni ebben a tömkelegben. A munkamódsze­re maga is jellemző: néhol az érthetetlenségig tömör, vagy titkos, vagy tükör-írású rögzítés az a néhány odavetett szó, máshol egész lefutó gondolatmenetek, kifejtve. Sokat olvas, de sze­melvényekből, részletekből szerzi tudományát, inkább az indító ihletet, úgyis minden benne van - és azon a csodán túl, hogy az emberi géniusz mennyire mindig mindenre kész volt s van, mintha nem is akarna ,,bizonyítani" többet. Megállapítást nyert, hogy teljes müvét bizonyosan egyetlen klasszikusnak se tanul­mányozta át, mint ahogy ő maga se ,, írt" még soha egyetlen könyvet sem. Mindent a Pompeo Leonik ,,állítottak össze“ halála után, a részle­tekből, melyek gigászi arányokat sejtettek ugyan, de csak részként léteztek. Napjainkban ha tartanak ott, hogy a mintegy 7000 oldalnyi anyagot,,rendezni" próbálják. Ez persze annál nehezebb, mert a jelen s a múlt között a közbe­jött utókorok majd mindegyike belepiszkált már, ki-ki a maga szellemi szintje alapján. Az említett Pompeo Leoni például mintegy száz esztendő­vel a Mester halála után dolgozott, maga Mi­chelangelo tanítványa volt, és hát összevag­dosta és felragasztotta, hátlapokon meg jelezve a megfelelő részeket. Így született meg kiadá­sában a Codex Atlanticus első hatalmas méretű atlasza. A részek közül egyébként a madarak repüléséről szóló kézirat mindössze tenyérnyi füzet, melyet Leonardo az övébe dugva viselt, s jártában-keltében elő-elővette. Az emberi elme e titokzatos dokumentuma és kétségtelen kincse könyvnek könyv tehát, ám egyelőre ama dolgok közé sorolható, melyek bizonyítják, miszerint ,,már az ógörögök"... s még a XX. századiak se tudtak kezdeni valamit minden­nel■ LÁSZLÓFFY ALADÁR gi „rétegnek" mindennapi problémáit, küzdelmeit. Gál Sándor Egyetlen idő gál sándor ^ egyetlen idő ismeretlen madár a Iát hat ái- esti tüzeinél alacsonyan mint nehéz felhő ] ismeretlen madúrevez } szárnya alatt j lerogv až alkonyat madűeh Gál Sándor (1937) nemzetiségi irodal­munk egyik meghatározó, sokoldalú egyénisége. Új kötete fontos állomás köl­tői világképe kiteljesedésében és elmé­lyülésében. Az emberi lét értelmét, az élet és a halál kérdéseit kutató meditatív lírá­jának szervező ereje a történelem nehéz sorsfordulóit megélt nép hűsége a tájhoz, a közösséghez, az anyanyelvhez. A köl­tőnek a teljesebb, intenzívebb és értelme­sebb életért, a történelem rejtélyének fel­oldásáért vívott makacs küzdelme legin­kább ott jár sikerrel, ahol az egymásra rakodó idő- és jelentésrétegek tárgyiasí- tott képi világai fölerösítik egymást, meg­szüntetve megőrzik, „egyetlen idő"-be sűrítik a múltat és a jelent, a reményt és a reménytelenséget, az életet és a halált Világkönyvtár • Ugrásszerűen megnőtt a moszkvai Druzsba Národov cimű folyóirat példány­száma. Egy év leforgása alatt az előfize­tők száma hatszázötvenezerrel nőtt. A lap, amely jövőre ünnepli fennállásának ötvenedik évfordulóját, „Mit nyújtunk elő­fizetőinknek?" címen izgalmas szerkesz­tőségi beszélgetést közöl, melyben nem­csak a siker okairól (Ribakov Az Arbat gyermekei cimű művének közlése), ha­nem a tervekről is szó esik. A közeljövő­ben tervezik egyebek között Andrej Bitov, Grigorij Baklanov, Vaszil Bikov, Danyiil Granyin, Anatolij Ribakov és Otar Csila- dze új műveinek közlését Az Irodalmi örökség rovat Zinaida Paszternak, Lili Brik és Gerogij Ivanov emlékezéseinek közzétételét ígéri. • Bledben kongresszust rendeztek májusban Észak-Amerika 1945-1985 kö­zötti irodalmáról, illetve kulturális fejlődé­séről. Igen sok előadás foglalkozott az Amerikai Egyesült Államok és Kanada irodalmában jelentkező szociális és társa­dalmi kérdésekkel, a másik fő téma az európai örökség problémája a két ország irodalmában A kongresszust rendező ljubljanai Edvard Kardelj Egyetem az elő­adások szövegét kötetben is megjelentet­te, „Cross-Cultural Studies" címen.

Next

/
Thumbnails
Contents