Új Szó, 1988. szeptember (41. évfolyam, 206-231. szám)
1988-09-03 / 208. szám, szombat
„Itt vagyunk, kövessétek példánkat!“ A történelmi jelentőségű tornóci (Trnovec nad Váhom) manifesztáció 40. évfordulója ÚJ szú 1988. IX. 3. Tornócon 1938. szeptember 4-én antifasiszta béke-manifesztációt rendeztek, amely a haladó és a forradalmi erők Csehszlovákia megvédéséért vívott harcának történelmi krónikájában méltó helyet foglal el. A történész nem azért köteles ezt így minősíteni, mivel erről a béketüntetésről a jelentős évforduló alkalmából az Új Szó hasábjain emlékezik meg, hanem elsősorban lényege és jellege tudatában. Ez ugyanis a jobbára magyar nemzetiségű lakosoknak sikerült, kifejezetten tömeges fellépése volt a csehszlovák államiság támogatására és védelmére. Ugyanakkor ez csak egyike volt azoknak a rendezvényeknek, amelyeket a kommunista párt kezdeményezésére és vezetésével a köztársaságot fenyegető veszély drámai szakaszában szerveztek és tartottak meg a cseh országrészek és Szlovákia több helységében. Szeptember 4-én például hasonló manifesztáció volt Žilinában is. Tornóc mégis, éppen a tüntetők nemzetiségi összetétele miatt, különleges figyelmet érdemel. Abban ugyanis különbség volt, hogy a köztársaság általános veszélyeztetésének időszakában a csehek és a szlovákok vagy a nemzetiségi kisebbségek tagjai léptek-e fel a cselekvő csehszlovák hazafiság jegyében. Aki ezt a különbséget szem elől téveszti, az - elsősorban - nem ismeri a két világháború közötti bonyolult és mind ellentmondieosabbá vált nemzetiségi viszonyokat. Az uralkodó burzsoá körök hivatalos nemzetiségi politikája ugyanis nem teremtette meg - nemzetiségi hovatartozástól függetlenül - minden állampolgár csehszlovák államiság iránti pozitív viszonya kialakulásának kedvező előfeltételeit. A hatalmon levő burzsoázia nem volt hajlandó és képtelennek bizonyult a szlovák kérdés megoldására, amelynek lényege az volt, hogy Szlovákia minden vonatkozásban lemaradt a cseh országrészek fejlődése mögött. S komolyan sohasem kívánt megfelelni a nemzeti kisebbségek dolgozó rétegei jogos követelményeinek sem, miközben keménykezű centralista politikáját a csehszlovákizmus téves hivatalos ideológiájával leplezte. A nemzetiségi kérdés megoldatlansága teret nyitott annak, hogy a nem cseh nemzetiségű nacionalista erők ellennyomást gyakoroljanak, amelynek éle mind nyilvánvalóbban és mind rombolóbb szándékkal a csehszlovák államiság alapjai ellen irányult. A tornóci tüntetés előkészítése már csak ezért sem volt magától értetődő és könnyű. Nem volt elég csupán az antifasisztákat és az állam iránti, amúgy is kedvező maga- tartásúakat mozgósítani, hanem egyidejűleg szembe kellett helyezkedni az irredenta erők nyers támadásaival, képviselőik üzelmeivel és a rémhírek terjesztésével is. „Eszterhá- zyék ügynökei - állapította meg 1938 augusztus vége felé a tornóci községbíró a Magyar Nap tudósítójának adott interjújában - a környező falvakban és majorokban, amelyekben az emberek egy szálig készültek Tornócba menni, például azt terjesztették, hogy ez veszélyes, mert ott tífusz van“ - majd hangsúlyozta: „Büszke vagyok arra, hoay Tornócon találkoznak a magyar és a szlovák nép képviselőinek ezrei, sőt tüntetni fognak a köztársaságért, a demokráciáért, a békéért, a nemzetek és a nép jogaiért.“ Lehet, hogy a mai olvasó fülében ez olcsó közhelyként cseng, egészen addig, amíg nem tudatosítja s nem győződik meg róla, hogy a magyar antifasiszták ezeket a szavakat az utolsó betűig tettekkel váltották valóra. Az őszbehajló nyár e napsütötte meleg vasárnapján, 1938. szeptember 4-én, amint azt a Slovenské zvesti riportere ecsetelte szeptember 6-i írásában, „több mint tízezer munkás és paraszt, kommunista, szocialista, demokrata, magyar és szlovák, sőt bratislavai német gyűlt egybe, hogy egy emberként kiáltsa Szlovákia, Csehszlovákia és az egész világ felé: „Itt vagyunk, Dél- Szlovákia dolgozói. Csehszlovákia dolgozói, kövessétek példánkat s akkor meg védjük a köztársaságot, megvédjük a békét!“ A tornóci manifesztáción egybegyűltek az emberek a környékről, Bratislavából, Galántából (Galanta), az akkori Diószegről (ma Sládkovičovo), Léva (Levice) környékéről, Érsekújvárról (Nové Zánky), Komáromból (Komárno), Gútáról (ma Kolárovo), Farkasdról (Vlčany), Hronec vidékéről, Alsószeliből (Dolné Sa- liby) és Seredből is. A fejük fölött hatvan állami és vörös zászlót fodrozott a szél és transzparanseiken szlovák, magyar és német nyelvű feliratok voltak olvashatóak. Újra és újra felcsattantak a jelszavak: A miénk volt, a miénk ma is, nem adjuk Hitlernek! A fasizmus nem tör át! Éljen a Vörös Hadsereg! Magyar népi egység a köztársaság ellenségeivel szemben! A szlovák nép egysége megteremtésével megvédjük a köztársaságot! A manifesztációt a már említett községbíró, Poszpis József nyitotta meg. A fö szónok Major István volt, aki egyebek között megállapította: „Dél-Szlovákiának ezen a hatalmas manifesztációján a köztársaság védelméért, a népek testvéri barátságáért tüntetünk... Dél-Szlovákia magyar népe előtt ez a kérdés áll: Mi a teendő? A válasz: Szlovákia magyar népe önakaratából nem válik a német fasizmus zsákmányává!" Major István, az érett és bölcs népvezér nem akarta megkerülni a magyar nemzetiségű emberek helyzetének bonyolultságát, a létező problémák felmérésében a lenini követ- -kezetesség alapelveit, s ezért beszédébe azt is belefoglalta, hogy: ,,A magyar népnek ebben a köztársaságban sincs meg mindene, ami megilleti. De most a világfasizmus által veszélyeztetett magyar nemzet léte vagy nemléte a tét.“ Major után a szlovák kommunisták nevében Vladimír Clementis képviselő szólalt fel, majd a cseh, illetve a német forradalmi erők küldöttségei nevében Mikulíček és Kari Kreibich szenátor. A szlovák és a magyar kultúra képviseletében Ján Poničan és Lő- rincz Gyula szólalt fel. A manifesztáció résztvevői a prágai várnak címzett határozatukban leszögezték: ,,Dél-Szlovákia magyar és szlovák népének tízezres tornóci manifesz- tációja kifejezi az elszántságot védeni a köztársaságot és meghozni érte a legnagyobb áldozatot is. Mi nem hátrálunk meg és követeljük, hogy kormányunk se adja fel az ellenségnek azokat az állásokat, amelyekből bomlaszthatná a köztársaságot. “ E történelmi nap politikai programját kulturális követte: dalok, táncok, szavalatok, a komáromi munkásdalárda műsora, aratóünnepélyjelenet, az érsekújvári magyar fiatalok szavalókórusának, a trnavai lányok tánckarának fellépése - az utóbbi orosz táncokat mutatott be - valamint a kerékpárosok sportgyakorlata. A nap folyamán a magyar zsellérek bensőséges hangulatú találkozójára került sor Steiner Gábor szenátorral. Búzakalász koszorút adtak át neki, ezzel köszönve meg személyes hozzájárulását szociális gondjaik megoldásához nem egy sztrájkharcukban, amelyet ez a tapasztalt forradalmár vezetett, örömteli volt a hangulat és kölcsönös a megértés egészen az esti órákig, amikor a tüntetők ugyanúgy tértek haza Tornócról, mint ahogy eljutottak ide: ki biciklin, hajón, személyvonaton vagy buszon, ki pedig lovon vagy gyalogszerrel. Szeptember 4-ét követően a tornóci manifesztációt főleg a kommunista sajtó ecsetelte és méltatta. Kari Kreibich a Rote Fahne-ba, a hazai német kommunisták lapjába ezt írta: ,,Kétségtelenül ez volt a legtarkább manifesztáció azok közül, amelyeket ezen a nyáron a kommunista párt szervezett a köztársaság védelmére. Persze, büszkélkedhet csaknem tízezer résztvevőjével is, de kétségtelen, hogy tarkaságával nem vetekedhetett egyetlen más manifesztáció sem. Résztvevői nyelvének, arcának, alakjának, népviseletének és színeinek tarkaságával... Persze a magyar elem nem volt itt a hangadó, hiszen a jelenlévőknek 80 százaléka volt magyar. De eljöttek ide a szlovákok, főleg a szlovák lányok is tarka népviseleteikben egészen Trnavától, és cserkészek Bratislavából... S ezrével magyar és szlovák nők, parasztasszonyok, fekete ruhájuk komolyságát feloldó színes kendőkkel. Fiúk és férfiak, kissé mereven sötétszínű ünnepi népviseletükben. S mellettük turistafelszerelésben, rövid bórnadrágban, szinte Ausztriára emlékeztetve a bratislavai németek.“ Igaza volt abban, hogy addig sehol másutt nem volt ilyen színes tüntetés. A kassai (Košice) békerendezvényen sem. Ennek egyik oka az utóbbinál a városi közeg volt, amely végül is meghatározta résztvevőinek összetételét is. További ok a nem eléggé megfontolt koncepció volt, amely nem tette lehetővé, hogy a manifesztáció több nemzetiségű résztvevői nyelvüket, jelszavaikat, a színeket és a tónusokat illetően természetes módon érvényesüljenek. A cseh országrészek, illetve Szlovákia nemzeti szempontból más, egységesebb közegében nehéz volt elérni a nyelvnek és a népviseletnek tarkaságát, nem is beszélve arról, hogy akkoriban a Szu- déta-vidék fölött már viharfelhők tornyosultak a demokratikus és a forradalmi erők bármiféle antifasiszta és békemegnyilvánulásai fölött. A növekvő feszültség és a henleini provokációk miatt néhány nap múlva nem egy helyen kihirdették a rendkívüli állapotot. Ezért tölt be Tornóc sajátos helyet a történelemben. Ki kell emelni azonban a legfontosabbat: a tornóci manifesztáció tarkaságát szoros kapcsolatban azzal az átfogó, egységes eszmével, amelynek jegyében megrendezték. Ezért az eszméért mentek az emberek Tornócra. S azért is, mert nem akárki hívta őket harcba a békéért, a haladásért és a köztársaság védelmére! Azok hívták őket, akiknek hitelük volt Dél-Szlovákia egyszerű emberei körében, akik a múltban már tettek valamit és nem kevés áldozatot hoztak a magyar dolgozók szociális és nemzeti érdekeiért: Major István és Steiner Gábor. Ez is az egyik magyarázata annak, hogy 1938. szeptember 4-én, amint azt a már idézett Kari Kreibich fejezte ki: „Ez a kis fészek (Tornóc) egyszerűen túlzsúfolt volt“. A manifesztáció jellegénél fogva, formájában és tartalmában is kifejezetten népi volt. Túlnyomórészt kisparasztok és zsellérek tüntettek itt, ami megfelelt a korabeli Dél-Szlovákia társadalmi rétegeződésének. A falusi szegénység többségben volt a nagybirtokosok szűk rétegével szemben. Persze az 1938. szeptember 4-i manifesztációt nem mindenki méltatta olyan pozitívan, mint a haladó pártok és erők szerkesztői, politikusai. Eszterházyék még rámenősebben terjesztették állításukat, hogy résztvevői árulók, Prága és a csehek lakájai. A szlovák ludákok Tornócra lenézően tekintettek és sajtószervük, a Szlovák szeptember 6-i számában több békeakció margójára leközölt cikkének ezt a címet adta: Idióták, bolsevikok és mani- fesztációk a köztársaságért. A reakció viszolygása ellenére szeptemberben békemanifesztációt tartottak számos városban - Moravská Ostravában, Plzeňben, Hlu- čínban, Olomoucban, Prostéjovban, Benešovban. A Slovenské zvesti előrejelzett számos további készülő tüntetést - Holičban, Trenčínben, Banská Bystricában, Handlovában, Bratislavában és Rimaszombaton (Rimavská Sobota). Mindahányat azonban nem sikerült megtartani. Viszont Münchenben megtartották Olaszország, Anglia és Franciaország, illetve a hitleri Németország vezető képviselőinek találkozóját, amelynek árát a becsületes hazafiak fizették meg. Már nem kerülhetett sor az internaciorializmusnak, valamint a magyar-csehszlovák megértésnek ünnepeire. De Tornóc Tornóc maradt. Hagyományként és ösztönző tanulságként. ZDENKA HOLOTÍKOVÁ A tüntetésen Major István mondott beszédet, mellette Poszpis József, a békemanifesztáció egyik szervezője (Archív felvétel) Dtven év távlatából Két résztvevő visszaemlékezései A tornóci (Trnovec nad Váhom) tüntetés egyik szervezője és résztvevője volt a helybeli Keszeli Lajos is, aki így emlékezik az ötven évvel ezelőtti eseményekre:- Igen, én is ott voltam. Abban az időben lettem párttag, de közben a pártszervezeteket májusban betiltották, s megszüntették a járási titkárságot is. Mi azonban tovább tevékenykedtünk. Utasítást kaptunk a felső pártvezetéstől a vágtornóci tüntetés megszervezésében, előkészítésében való közreműködésre Keszeli Lajos, a tüntetés egyik résztvevője- mondta a csaknem nyolcvanéves Keszeli Lajos, aki korát meghazudtoló frissességgel idézte a fél évszázaddal ezelőtti eseményt. - A tüntetés szervezését már jóval korábban a Lőrincz Gyula által szerkesztett plakát hirdette. A mi feladatunk tulajdonképpen a helyszín kiválasztása és az eseményhez méltó előkészítése volt. Ezt a munkát a helyi kommunisták végezték: Poszpis József vezetésével Ember Vendel, Száraz Vendel, Rácz József, jómagam és még mások. Horváth János például pártonkívüli volt, de ő is tett az ügy érdekében. Aki tehette segített, mert olyan ügyet szolgálva dolgoztunk, amely a kommunistákon kívül másoknak sem lehetett közömbös. Az emberek nagy érdeklődéssel várták és készültek az eseményre, hiszen ide várták a párt élharcosait. Keszeli Lajos szavaiból kiérzö- dött, hogy lelki szemei előtt szinte filmkockákként peregnek az 1938. szeptember 4-i események. Nagy tisztelettel és hálával emlékezett Major Istvánra, a kommunista képviselőre, aki a kávéház előtt felállított emelvényről -, amelyen Clementis és Steiner Gábor is helyet foglalt - intézett beszédet a résztvevökhöz.- Poszpis Józsefet üdvözlő szavai után - folytatta a veterán pártharcos - Major István beszéde igazi kommunistához illő hazafias szónoklat volt. Ezt a többszáz főnyi tömeg szűnni nem akaró tapsa is jelezte. A tüntetés résztvevői táviratban értesítették Eduard Beneš köz- társasági elnököt az eseményekről és céljáról. Mindez olyan fegyelmezetten zajlott, hogy a tömeggyúlés végén felhangzó Internacionálét a csendőrök is vigyázállásban hallgatták.- Ezzel aztán befejeződött a várva várt nagy esemény?- Dehogy. A Vág partján színpadot állítottunk, ahol a sládkovičovói cukorgyári munkások színjátszó csoportja bemutatta Arany János Toldi-ját. Ez már a délutáni órákban volt. A szünetben csoportonként azért tovább folytatódott a „délelőtti műsor“.- Horthyék végülis „bekebelezték“ ezt a területet is. Nyugton hagyták a kommunistákat, a tüntetés szervezőit, résztvevőit?- Kevéssel bevonulásuk után megjelent nálam a kisbíró, hogy hívatnak a községházára. Elmentem. Két csendőr „társaságában“ már ott ültek az ismerős kommunisták. Az egyik csendőr azonnal hozzám fordult: „kommunista vagy?“ „Az-válaszoltam - hisz a kommunisták szervezete a munkások szervezete, én is munkás vagyok“ - mondtam neki. Ö erre felállt és gúnyosan megjegyezte: „Elvtársak! Maguk csak voltak kommunisták. A mi rendszerünk ilyen pártot nem ismer, és ha nem tudnak a pártjuk nélkül élni, menjenek Moszkvába, mert különben mi magukat figyelni fogjuk és laposra verjük a fejüket. Tudják, hol van a Csillag börtön? No, azért!“ A felderítök ezek szerint jól dolgoztak, tudtak rólunk. Valóban megfigyelés alatt voltunk, de az eszméhez mindvégig hűek maradtunk. És nemcsak akkor, de az ezt követő válságos időkben is - mondta befejezésül Keszeli Lajos. ★ ★ ★ Egy másik résztvevőtől Sládkovi- čovo-Dánoš-i Hájek Lipóttól a cukorgyári együttes felől érdeklődtünk- Én csak mint néző vettem részt a családommal Tornócon. Egy kü- lönvonattal utaztunk oda, amely Bratislavából indult és felszedte a tüntetésre igyekvőket. Még ma is nagyon jól emlékszem arra, amit a vonaton utazók énekeltek: „Megy a gőzös, megy a gőzös Tornócra. Elől ül a Major Pista, ki a gőzöst, ki a gőzöst igazítja“. Hát ilyen lelkesedéssel mentek az emberek a kommunista képviselőjük által szervezett tüntetésre. Ez egy olyan demokratikus megmozdulás volt, amelyen párttagok és pártonkívüliek egyaránt részt vettek.- Kik voltak az együttes tagjai?- Cukorgyári munkások és innen a községből néhányan. Olyan régen volt, hogy az ember a nevüket lassan elfelejti. Azt azonban tudom, hogy Toldi Miklóst is előadtuk és egyik főszerepét Somogyi Antal alakította. Ó pártonkívüli volt, de megbízható, becsületes munkásembernek ismerte mindenki. Sajnos amitől akkor féltünk végül is bekövetkezett - mondta búcsúzóul Hájek Lipót. KATÓCS GYULA %
