Új Szó, 1988. szeptember (41. évfolyam, 206-231. szám)

1988-09-29 / 230. szám, csütörtök

Átfogó biztonságot - minden területre kiterjedő nemzetközi együttműködéssel Eduard Sevardnadze beszéde az ENSZ-közgyűlés 43. ülésszakán (ČSTK) - Eduard Sevardna­dze, az SZKP KB Politikai Bi­zottságának tagja, szovjet kül­ügyminiszter kedden, az ENSZ-közgyűlés 43. üléssza­kának általános vitájában a következő beszédet mondta: Rendkívüli időszakban találkoz­tunk. Bár szervezetünk munkaprog­ramja a szokásosnak tűnik, viszont rendkívüli eseményekkel van tele, olyanokkal, amelyek az emberiség életének állandó részévé válhatnak, ha képesek vagyunk őket oly módon kibontakoztatni, hogy tendenciává váljanak. Véleményünk szerint ilyennek kellene lennie a mostani ülésszak fő irányvonalának. Ez az ülésszak sok tekintetben választóvonalat jelent a világközösség számára. A világ új naptárára gondolok, amelyet az államok és népek, az Egyesült Nemzetek Szervezetének erőfeszítése hozott létre. A klasszi­kus vígjáték egyik alakja így kiáltott fel: „Minden naptár hazudik!“ A napjainkban kialakult naptár nem csap be bennünket. Azt tanúsítja, hogy a világ változik, s ezeket a vál­tozásokat az ész szülte. E naptár tartalma: A legfelsőbb szintű moszkvai ta­lálkozó, amelyen Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan kicserélték a kö­zepes és rövidebb hatótávolságú ra­kéták felszámolásáról kötött szerző­dés ratifikációs okmányait; az afganisztáni helyzet politikai rendezéséről szóló genfi megállapo­dások megkötése; az atomrakéták első nyilvános megsemmisítése; az iraki-iráni tűzszünet. Mindezt az ész, az új politikai intellektus eredményezte, amely le­küzdötte a múlt sötét örökségét. Le­döntötte a kölcsönös „ellenségké­pet“, s megalkotta az együttműkö­désre készséges partner képét. Lehetővé teszi a tárgyalásokat a fegyverek nélküli világról a reális leszerelés feltételei között, ahogyan ez a közgyűlés nemrégiben megtar­tott harmadik rendkívüli ülésszakán történt. Lehetővé teszi a bécsi utótalálko­zónak, az európai folyamat e jelen­tős állomásának a sikeres befejezé­sét. Mindez az 1988-as esztendő­höz tartozik, ahhoz az évhez, amely­nek számlájára sok más fontos ese­mény is írható. 1988 az Afrika déli részéről folyta­tott négyoldalú tárgyalásokat jelenti. Továbbá a Kambodzsa körüli hely­zet politikai rendezése irányába tör­ténő haladást, a kapcsolatfelvételt a Koreai-félsziget problémáinak megoldása érdekében, a megosztott Ciprus közelmúltban még kibékíthe­tetlen közösségeinek vezetői közötti párbeszéd megkezdését, s végeze­tül azt a pozitív visszhangot, amelyet az ENSZ-főtitkár kezdeményezése váltott ki a nyugat-szaharai problé­ma megoldására. Az év fordulatot jelentő esemé­nyei között említem az országunk­ban megtartott pártkonferenciát. En­nek legfőbb következtetése, hogy az átalakítás visszafordíthatatlan a bél­és külpolitikában egyaránt. Mihail Gorbacsovot idézve: az alapvető változások saját házunkban új hoz­záállást követelnek tőlünk a nemzet­közi ügyekben is. A naptár, amelyet említettem, bizonyos értelemben ennek a folyamatnak is az egyik eredménye. Két évvel ezelőtt, ugyanitt, arról beszéltünk, hogy a csoport-, tömb- és ideológiai megfontolások a hát­térbe kezdenek szorulni a béke mint a legfontosabb érték elfogadása előtt. Egyedül a béke, a deklarációk kategóriájából a gyakorlati intézke­dések szférájába átültetett béke ad­ja meg az emberiségnek a túlélés lehetőségét. A Szovjetunió megértette ezt a vi­lágméretű tendenciát, s összekap­csolta vele a saját átalakítását. A világot most új alapokon építjük át. Az államok erőfeszítéseinek összefogásával, az új gondolkodás- mód elveinek érvényesítésével sike­rült háttérbe szorítani a háború ve­szélyét. Ezt jelentős mértékben annak a politikai akaratnak köszönhetjük, amely az országok vezetői részéről megnyilvánult. Itt csatlakozni szeret­nék Reagan elnök tegnapi kijelenté­séhez arról, hogy a szovjet-amerikai dialógus áldásos hatással volt erre a folyamatra. Most még tovább megyünk, az átfogó biztonság felé. Ez valóban nemzetközi együttműködést kíván. Ennek az egyetemes internacioná- lénak felül kell emelkednie az ellen­téteken, amelyek - Albert Einstein szavaival élve - jelentéktelenek a mindannyiunkat fenyegető ve­széllyel összehasonlítva. E szövetség létrehozásához hoz­zájárul az államok és népek együtt­működésének objektíve kialakuló mechanizmusa, főleg és elsősorban az Egyesült Nemzetek Szervezetén és annak intézményein keresztül. Ennek alapvető munkaközpontja, motorja, szíve itt van, a mi világhá­zunkban. Itt vannak azok az embe­rek, akik megtalálták a módját, mi­ként kell növelni a békealkotó esz­közök hatékonyságát, és mi ezt megköszönjük nekik. A köszönet kinyilvánításának vi­szont nincs jobb módja, mint az, ha kollektív segítséget nyújtunk az ENSZ szerepének erősítéséhez. Hogy nemcsak mint egyedülálló nemzetközi fórumot szilárdítsuk, ha­nem mint az olyan egyedüli világ­központot, amely az egyetemes és regionális biztonság szavatolását, minden ország biztonságának sza­vatolását szolgálja. E tekintetben az ENSZ-nek véle­ményünk szerint aktívabb és közvet­lenebb szerepet kellene játszania az emberiséget fenyegető legnagyobb veszély, a nukleáris* katasztrófa el­hárításában. Azt szeretnénk, hogy az ENSZ nagyobb mértékben kapcsolódjon be a nukleáris leszerelés folyamatá­ba, az atomfegyver-kísérletek leállí­tására és betiltására vonatkozó uni­verzális megállapodás érdekében kifejtett erőfeszítésekbe, a világ kü­lönböző részeiben az atomfegyve­rektől mentes övezetek kialakítá­sába. Az ENSZ-nek fokozott figyelmet kell szentelnie a világűrnek. A nem­zetközi közösségnek létérdeke, hogy a világúr ne váljon a katonai versengés arénájává. Ma ezt még meg lehet akadályoz­ni, de holnap már késő lesz. A Szovjetunió már megindokolta egy kozmikus világszervezet létre­hozásának a célszerűségét. Ennek a rendszerébe be lehetne építeni a világűr békés kutatását szolgáló nemzetközi központot, amelyet a krasznojarszki radarállomás terü­letén lehetne létrehozni, ahogy azt Mihail Gorbacsov javasolta. Fel kívánjuk szólítani az Egyesült Államok kormányát, kövesse ezt a példát, s oszlassa el a mi aggodal­mainkat a grönlandi és a nagy-bri- tanniai amerikai radarállomásokkal kapcsolatban. Ezzel nemcsak a vi­lágűrben való nemzetközi együttmű­ködés anyagi alapját hoznánk létre, hanem megszilárdítanánk a rakéta­elhárító rendszerek korlátozásáról kötött szerződés rendszerét is. A közepes és rövidebb hatótávol­ságú rakéták felszámolásáról kötött szerződést alá lehetne támasztani a rakétagyártási technológiák ter­jesztését korlátozó megállapodás­sal. Az e témáról szóló sokoldalú megállapodást egyedül az ENSZ égisze alatt lehet kidolgozni. A világszervezet reálisan közre­működhet a hagyományos fegyve­rek korlátozásával összefüggő kér­dések megoldásában. A Szovjetunió támogatja azt a gondolatot, hogy az ENSZ tartsa nyilván a hagyományos fegyverek eladását és szállításait, s kész arra, hogy közreműködjön az erre vonatkozó alapelvek kidolgozá­sában. A lázas fegyverkezést nem törjük le, ha nem vezetjük be az ellenőr­zést a tudományos-műszaki ered­mények katonai célú alkalmazása felett. Támogatjuk India és más or­szágok javaslatát, hogy az ENSZ főtitkársága mellett létesítsenek csoportot, amely az új technológia értékelésével és prognosztizálásá­val foglalkozna. Az Egyesült Nemzetek Szerveze­te mindezeket a feladatokat akkor tudja teljesíteni, ha új módon tekin­tünk munkánk gyakorlati vonatkozá­saira. A közgyűlésnek mint az ENSZ fő szervei egyikének elsősorban lé­nyegesen jobban hozzá kell járulnia a nemzetközi problémák megoldási módjainak és eszközeinek keresé­séhez, egyebek között munkája módszereinek, stílusának fejleszté­se alapján. Itt egyetlen mérce érvényes - a megoldások hatékonysága, a demokratizmus a megoldások ki­dolgozása és jóváhagyása során. Az ebbe az irányba tett első lépés lehetne a konszenzus alapján jóvá­hagyott határozatok számának nö­velése az elfogadott összes határo­zat keretén belül. Nagyon fontos, hogy ne becsüljük alá a közgyűlés azon ajánlásait, amelyek szava­zás útján lettek jóváhagyva. Hasonlóan szükséges a Bizton­sági Tanács tevékenységének akti­vizálása és az, hogy szorosabb le­gyen a tagjai közötti együttműködés. A BT öt állandó tagjának az ENSZ-főtitkár részvételével megtar­tott konzultáción célszerű lenne a helyzet áttekintése a konfliktusos térségekben, s meg kellene határoz­ni az ilyen helyzet javítását szolgáló elsőrendű intézkedéseket. Megérett az a szükségszerűség is, hogy a Biztonsági Tanács rend­szeresen tartson külügyminiszteri szintű üléseket, úgy, ahogy azt az ENSZ Alapokmánya meghatározza. Figyelmet érdemel az a gondolat, hogy a feszültségekkel terhes térsé­gekben összehívják a Biztonsági Tanács különleges kibővített üléseit. Lehetséges lenne az is, hogy ezeket az állandó tagok fővárosaiban hívják össze. A Szovjetunió kijelenti, hogy hajlandó ezeket Moszkvában meg­rendezni. Valamivel mindannyian tartozunk az ENSZ-nek. Közös érdekünk, hogy adósságainkat törlesszük. Ma­radéktalanul tesszük ezt, ha a dol­lárban benyújtott hozzájárulás mel­lett még újszerűbb gondolkodásmó­dot is viszünk intézményeinek tevé­kenységébe, s akkor eleget teszünk fő küldetésének - hogy a nemzetkö­zi konfliktusok közös megoldásának központja legyen. Es ne sirassuk emellett a szent nemzeti kiváltságokat. A Szovjetunió határozott híve a nemzeti szuverenitás megszilárdí­tásának, mindenekelőtt ott, ahol ezt a szuverenitást a legfájdalmasabb módon korlátozzák. Határozottan ellenezzük az ide­gen területeken levő katonai tá­maszpontokat és katonai jelenlétet, ellenezzük a nemzeti szuverenitás megsértését azáltal, hogy idegen or­szágok tengeri kikötőibe bejelentés nélkül visznek és azokon keresztül szállítanak atomfegyvereket. Ezzel kapcsolatban már egyértelműen ki­nyilvánítottuk: bármilyen katonai je­lenlétet a nemzeti határok közé kell korlátozni. Most azonban arról van szó, hogy a saját jogok egy részét önkéntesen, közös érdekünkben - s bár ez para­doxon - átirányítjuk a nemzeti biz­tonság megszilárdítása felé, amely- lyel párhuzamosan erősödik az egyetemes biztonság. Kölcsönösen összefonódó vilá­gunkban a kölcsönös függőség egy­re sürgetőbben követeli, hogy átad­juk a nemzetközi szervezetnek a nemzeti kiváltságok egy részét. Gyakorlatilag ez már folyamatban van. A katonai tevékenység megszű­nik tabunak lenni. Az „ellenőrzés gátjainak“ leküzdésével, a valódi nukleáris leszerelés megkezdésével a Szovjetunió, az Egyesült Államok, az NDK, Csehszlovákia, Nagy Bri­tannia, az NSZK, Olaszország, Bel­gium, Hollandia lemondott jogainak egy részéről, amikor megengedte a területén levő objektumok helyszí­ni ellenőrzését. Ez az egyetemes biztonság érdekében történt. Katonai területen a világ a nyílt­ság új, korábban elképzelhetetlen normáit hozta létre, s ezáltal kétség­kívül hozzájárul a közös szuverén jog - a túlélési jog formálásához. Amikor az Egyesült Államok védelmi minisztere a szupertitkos szovjet bombázó pilótafülkéjébe ül, amikor a Szovjetunió fegyveres erőinek ve­zérkari főnöke egy hasonlóan titkos amerikai támaszpontra látogat, ak­kor ez sokkal nagyobb dolog a meg­szokott protokolláris udvariasságnál. Ez azt jelenti, hogy a titkok felszá­molása a biztonság tényezőjévé válik. Ezt a következtetést arra a meg­dönthetetlen tényre is építjük, hogy ma már nem lehet háborúval, hábo­rús eszközökkel politikai célokat elérni. Egyszerűen szólva: a háború megszűnik - és már meg is szűnt! - a racionális politika eszköze lenni. Nézzük ezt a dolgot a regionális konfliktusok szempontjából. Külön­bözőek robbannak ki és különböző­képpen alakulnak, de megőrzik egy közös törvényszerűségüket, azt, hogy elviselhetetlenül hosszú ideig tartanak és nem csúcsosodnak ki pozitív politikai megoldásokban. A pozitív politikai eredmény nem várat magára sokáig, ha a regionális konfliktusokba való beavatkozást a világszervezet közreműködésével történő rendezés váltja fel. Ezt a fo­lyamatot senkinek sem szabad akadályoznia. Ezzel összefüggésben szólni kell Afganisztánról. A genfi megállapo­dások nem‘csupán egyedüli, helyi példáját jelentik a regionális konflik­tus rendezésének. Ez a világ egész­ségesebbé tétele során bekövetke­ző láncreakció első szeme. Ez a vi­lágpolitika új, rendkívül ígéretes el­ve, amely a politikai gondolkodás- mód minőségi átalakításáról tanús­kodik. Ez jó hír más térségek szá­mára is. A genfi megállapodások bármiféle megsértése aláássa eze­ket a sikereket. A Szovjetunió és az Afgán Köz­társaság az utolsó betűig teljesíti a megállapodásokból eredő kötele­zettségeit. Erre nem kellenek bizo­nyítékok. A genfi megállapodások szövegébe azonban önkényesen változtatásokat eszközölnek és szándékosan ferdítik el értelmüket. A szovjet csapatok távozásának megkezdésével működni kezdett a megállapodások szüntelen meg­sértésének mechanizmusa. Ezek­nek az eseteknek a felsorolása tel­jes mértékben cáfolhatná azt a teg­nap elhangzott állítást, miszerint eb­ben a régióban korlátozódott a vér­ontás. Ellenkezőleg, a terror kiszéle­sedett és egyre inkább a polgári lakosság ellen irányul. Ilyen körülmények között a hely­zet úgy alakul, hogy a kötelezettsé­gek egyik fél által történő pontos betartása megteremti a feltételeket a másik fél új bűncselekményeihez, s ezek közül is a legsúlyosabb a kí­nok között született remény meghiú­sítása. Ezt nem szabad megenged­ni. Nem szabad megengedni, hogy az Afganisztánban megkezdődött rendezési láncolat megszakadjon. Senkinek sem panaszkodunk. Megvannak az eszközeink arra, hogy mindent rendbe tegyünk. Fele­lősek vagyunk azonban az Egyesült Nemzetek Szervezetének, s ezért apellálunk rá. Javasoljuk, hogy a Biztonsági Ta­nács állandó tagjainak és az ENSZ főtitkárának a találkozóján vitassuk meg a genfi megállapodások teljesí­tésének kérdését. A találkozóra jó lenne meghívni a közvetlenül érde­kelt felek képviselőit is. Az ENSZ nagy fokú elkötelezett­sége a jelentős nemzetközi problé­mák megoldása során megmutatta, hogy sürgetően szükség van új ellenőrző mechanizmusokra. Fel­szólítjuk a nemzetközi közösséget, vitassa meg egy olyan nemzetközi felügyelő és ellenőrző ügynökség létrehozásának gondolatát, amely az ENSZ égisze alatt működne. E szerv tevékenységi köre rend­kívül széles lehetne. A leszerelés, a biztonság szavatolása egyre sok­oldalúbb és valóban nemzetközi fo­lyamattá válik. És ugyanúgy nem­zetközivé kell válnia az ellenőrző és a felügyelő intézménynek. Ennek szükségességét számos ország tudatosítja. Japán például az atomrobbantások nemzetközi szeiz­mikus ellenőrzésének érdekes gon­dolatával állt elő. Franciaország ja­vasolta egy nemzetközi műholdel­lenőrző rendszer létrehozását, ami véleményem szerint ésszerű indít­vány. Hogyan lehetne ezeket a kezde­ményezéseket megvalósítani? A leg­ésszerűbb, természetesen, az len­ne, ha az ENSZ égisze alatt vagy .a világszervezet keretében működő felügyelő és ellenőrző mechaniz­mus részét képeznék ezek az intéz­mények. Az ellenőrzés korunknak nem csupán prioritása, hanem imperatí­vusza. A társadalom fejlesztésének formáit és módszereit a jelenkor fel­tételeinek megfelelően kell keresni. Ez feltétlenül érvényes a szocializ­musra. De ugyanúgy feltétlenül ér­vényes más társadalmi és politikai rendszerekre is. Amikor a saját ér­dekünkben és a nemzetközi érdeke­ket szem előtt tartva hajtjuk végre az átalakítást, jogunk van elvárni ezt az átalakítást másoktól is. Amikor elválasztjuk a magot a pelyvától, a helyes választást a helytelentől, a sikereket a túlkapá­soktól, kérlelhetetlenek vagyunk a múlt értékelése során. Az önbírálat törvény azon politikusok számára, akik hisznek népükben és azt kí­vánják, hogy a nép higgyen nekik. De ugyanolyan szigorú önbírálatot várunk el a múlt értékelése során más államférfiaktól is, akik a nemzet­közi közösségnek címezik felhívá­saikat. Helyénvaló erről szólni az Emberi Jogok Általános Nyilatkozatának ju­bileumi évében. Van, aki ezt az évfordulót a törvény szuverenitásá­nak megújításával, s van, aki saját tévedhetetlenségének hirdetésével ünnepli. Az emberi jogokra vonatko­zó számos nemzetközi egyezményt lehetne felsorolni, amelyeket nem ratifikáltak az itt felszólaló politiku­sok által képviselt országok. Meg lehetne említeni azt is, hogy ezek­ben az országokban miként sértik meg az állampolgári szabadságjo­gokat. A törvény szuverenitása az or­szágunkban folyó politikai megúju­lás egyik alapja. A jogállam kialakí­tása közvetlen viszonyban áll külpo­litikánkkal is. A Szovjetunióban a stratégiai külpolitikai döntések elő­készítésének és jóváhagyásának az alkotmány által előírt mechanizmusa jön létre. A legjobb út demokratikus kiválasztását feltételezi, s ezt az utat a nép megválasztott képviselői a nép akaratával teljes összhangban valósítják meg. Alkotmányjogi megvitatás alá fog­nak esni az olyan kérdések is, mint a katonai költségvetés, a csapatok határon kívüli bevetése és a hadse­regépítés során bevezetésre kerülő újdonságok. A törvény szuverenitásának elve és a társadalom demokratizálása számunkra oszthatatlan. A jogállam formálása megfelel azoknak a világ­méretű törekvéseknek, hogy a nem­zetközi jog az egyetemes lét normá­jává váljon. Az átfogó biztonság ka- tonai-politikai, gazdasági, humanitá­rius és ökológiai garanciáinak a fel­sorolásakor első helyre tesszük a jo­gi biztosítékokat. A jogállamoktól a jogi világig - ez a folyamat logi­kája. Ezen az úton kiindulópont lehetne a nemzetközi jog fejlesztése széles körű, hosszú távú programjának a kidolgozása. E program lényegét kifejezhetné a „Biztonság, bizalom és együttműködés a jog által“ jelszó. Úgyszintén állandó gondot kell fordítanunk a nemzetközi bíróság hatékonyságának növelésére, még­pedig annak alapján, hogy minden állam egyezteti hozzáállását az ENSZ-nek ehhez a legfelsőbb bíró­sági szervéhez. Jelentős lépés lenne a béke és az emberiség biztonsága elleni bűn- cselekmények kódexe tervezetének a befejezése. A jog szerepe talán sehol sem olyan nagy, mint a választás sza­badságának - az új politikai gondol­kodásmód eme kulcsfontosságú láncszemének - a biztosítása során. Tulajdonképpen milyen választási szabadságról lehet szó, ha szünte­lenül sérelmet szenved a jog, ahogy azt Afrika déli részén, a Közel-Kele­ten, Közép-Amerikában és másutt láthatjuk? Az ideológia és a földrajzi övezetek határai a választás sza­badsága szempontjából szűkek. A szabad választás jogát nem lehet „kereszteshadjáratokkal“ megszün­tetni, azt csak elismerni lehet. Ez a választási szabadság ab­szolút, s ugyanúgy abszolút iránta érzett tiszteletünk, bármilyen is le­gyen más országok orientációja. A választás szabadságát az új politi­kai gondolkodásmód kulcsfontossá­(Folytatás az 5. oldalon)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents