Új Szó, 1988. szeptember (41. évfolyam, 206-231. szám)
1988-09-23 / 225. szám, péntek
Végállomás a felszínen Lovicsek Béla vígjátéka a Magyar Területi Színházban tómmal, ilyen jellegű színjátékban először jelenik meg a csehszlovákiai magyar valóság egy darabja, nemzetiségi közeg. A színhely egy dél-szlovákiai magyarlakta falu (bár több dolog utal inkább városra), egészen pontosan: a helyi nemzeti bizottság elnökének irodája, melyet a háttérben négy panel alkot, agitációs táblák, rajtuk jelszavak magyarul és szlovákul, fényképek, tervteljesítést szemléltető grafikon, fölöttük két villanyoszlop A műsorfűzét tanúsága szerint, maga a szerző, Lovicsek Béla is meglepődött, hogy a Magyar Területi Színház felfedezte ezt a - huszonöt esztendővel ezelőtt született - darabját. Hogy miért csak most bukkantak rá, ki tudja, az viszont bizton állítható: láttak benne valamit, ami napjainkban is aktuális vagy több-kevesebb módosítással aktualizálható. Számos jel utal arra, hogy valóban, nemcsak leporolták az általam egyébiránt nem ismert eredeti Bugár Béla, Vörös Lajos, Skronka Tibor és Pőthe István az előadás egyik jelenetében szöveget, hanem változtattak rajta, megújították, fűszerezték, sőt helyenként túlfüszerezték, sajna, egészen olcsó készítményekből. Mindenesetre, mégha úgy tíz esztendővel ezelőtt látom ezt az előadást, tartalmánál fogva akár bátornak is mondtam volna (a mi viszonyaink között), ma azonban már csupán egy azok sorában, valahol hátul, melyek be- vallva-bevallatlanul politizáló szándékkal próbálnak meg rávilágítani bizonyos helyi kiskirályok mesterkedéseire, a sógorság-komaság, a kéz kezet mos elv alapján, jelszavak leple alatt büntetlenül működő érdekszövetségekre, mechanizmusokra. Ilyenképpen: a legtöbb, ami 1988-ban elmondható erről a vígjátéknak nevezett - de hol a dráma, hol a melodráma, hol a szatíra, legnagyobb részben azonban a kabaré szintjén mozgó - előadásról, hogy elsősorban néhány színészi teljesítménynek köszönhetően, kényelmes székben végignézhető, ha úgy tetszik, végig nézhető, mindenfajta megrázkódtatás nélkül, akit pedig a kevésbé igényes humor is szórakoztat, annak itt-ott megmozdul a rekeszizma, aztán vége. Látványt, fantáziát, mélységet, ironikus látásmódot és hasonlókat ne várjunk ettől az előadástól, az alkotók figyelme a sztorira irányul, ,,no, most mi lesz?", olyannyira, hogy egyrészt belebonyolódnak és csak a logikai szálak elmetszésével jutnak ki belőle, másrészt a szerző és a színház nyilvánvaló szándéka ellenére tompul, mi több, elveszik éle az idősze- rü(sített) kritikai mondanivalónak. Kár, és annál is inkább, mert tud(Varga Róbert felvétele) magasodik, csúcsukon hangszórók (melyek az egész előadás során csak egyszer szólalnak meg), köztük, funkciótlanul és bántóan girbegurba dróton transzparens feszül, szövege: A közös munka gyümölcse az új kenyér. Előrébb, központi helyen az elnök asztala, aztán még asztalok, székek. A szín végig alig változik, jószerivel csak a jelszavak, amikor éppen a kultúra jelentőségét kell hangsúlyozni (díszlettervező Platzner Tibor). Felejtve az előadás mesterkélt, gyermekded, a végén még áhítattal átitatott naivitásba is hajló keretjátékát, a hatvanas években játszódó történet röviden arról szól, hogy van egy, akadályokat nem ismerő hnb- elnök, akinek a születésnapján ügyefogyott, táskájában biciklipumpát és mindenféle kacatot hordó, nadrágcsiptetős figuraként megjelenik a járási Csemadok-titkár, érdeklődvén, miként állnak a dolgok a faluban aznap estére tervezett irodalmi találkozó körül, melyre nyolc írót hívtak meg a fővárosból. A dolgok sehogy sem állnak. De fognak! Erről magá az elnök gondoskodik, aki igenis tudja, mi a kultúra, mi a „kultúr- forradalom“. És beindítja a kiskirályok ismerős gépezetét. Fenébe a születésnappal, a hivatalos rész után lesz itt nagyobb buli, fogadás, szokás szerint - kaja, pija, habfürdő. Hogy ki fizeti? Ugyan?! Közben a dámát játszó nagyszájú feleség mit sem tudva az egészről, vehemensen szervezi férje születésnapját, sok vendéget invitálva meg otthonukba estére. Ebből következik az egyik bonyodalom, a másik meg abból, hogy az író-olvasó találkozóra ,,megrendelt tömeg“ összegyűlik, de az írók sehol. Az elnök azonban nem ismer lehetetlent. Hadd ne részletezzem tovább a sztorit, mely elvarratlan vagy hanyagul elvarrt szálakon bonyolódik - az előadásban is. Nem tudom mennyire okolható ezért a szerző, a dramaturgiai és a rendezői munka egészében véve mindenesetre kiegyensúlyozatlan, sőt felületes. Mindössze egyszer tűnik fel a Csema- dok-titkár, és csupán néhány percre. Jóval tovább van a színpadon, de aztán hasonlóképpen eltűnik Judit, az elvált titkárnő is, aki pedig Pet- récs Anna alakításában egyik erős egyénisége a Végállomásnak, belső, ki nem mondott fájdalmaival, ki nem mondható titkaival. Képzeletben újra és újra végigpásztáztam az előadáson, de a mai napig nem tudtam rájönni, mi indította drámai kitörésre, a hnb-elnök elleni támadásra Pistát, az irodaszolgát, aki Vörös Lajos megformálásában a másik kiváló figurája a játéknak. Sok más emberi megnyilvánulásnak, érzésnek igen, de annak nem adta jelét, hoqv ellenséae lenne az elnök vagy hogy ki nem állhatja őt. Vagy csak én nem vettem észre az ezt a végkifejletet előkészítő mozz natokat? Amiként lehet, hogy gsu pán én nem értem, hogyan kerülnek annyian az elnök irodájába - hajnali négykor? Például az elnök felesége, akinek a megszemélyesítése egyébként az ismét energikusan játszó Szentpétery Ari számára jelentett testhezálló feladatot. Nem az ő hibája, és nem a Bodó Tóni hnb- elnököt alakító Bugár Béláé - aki különben időnként mintha nem tudott volna mit kezdeni magával, máskor meg mintha unta volna ezt a főszerepet és küszködött volna a szöveggel is -, hogy kettőjük párbeszédében zavaró mennyiségben becézgetik egymást imigyen: cukorfalat, mézesmackó, pókocska, mu- cuska, cucuska, trüntyőke, aztán meg idióta, kappan, liba stb. Ha valakinek volt oka nekirontani Bodó Tóninak, akkor az az Egy asszony volt. Időről időre feltűnt sírva a színen, iszákos férje ügyében, aki a végén meg is hal, de az elnök mindannyiszor kidobja. Sajnos, ebben a „kapcsolatban“ szintén rendre ismétlődnek ugyanazok az eszközök, gesztusok, a fokozásnak legkisebb nyomát sem észleltem, pedig az asszonyt játszó Lőrincz Margit jelenéseiben is megvolt erre a lehetőség. Ha már egyúttal az alakításokról is szóltam, Skronka Tibornak volt néhány jó pillanata a hnb-titkár szerepében, Varsányi Marinak (Boglárka), Dráfi Mátyásnak (Szarka, jnb- elnök), Bajcsi Lajosnak (Csala, drámaíró) és Pőthe Istvánnak (Csemadok-titkár) még annyi sem. Persze, erről nemcsak ök tehetnek. Mi jót mondhatnék el (még) a Takáts Ernőd rendezte előadásról? Hogy volt azért egy kis valóságszaga? BODNÁR GYULA „Ez a zene maradandó“ Eugen Suchoň nemzeti művész nyolcvanéves Eugen Suchoň dolgozószobájában egy hatalmas méretű olajfestmény fogadja a látogatót: Giorgione hires Hangversenyének másolata. Egy zeneszerző lakásának aligha lehet stílusosabb dísze, mint egy zenei témájú kép. Ennek a vászonnak azonban története van, nem is a legszokványosabb. A képet ugyanis a Bécsben látott és hosszasan csodált eredeti alapján maga a zeneszerző festette, sok-sok évvel ezelőtt. Csodálkozó kérdésemre, vajon szokott-e festeni, Eugen Suchoň nemmel válaszolt, kiderült, hogy feleségével mint fiatal házasok látogattak el az osztrák fővárosba, járták az ottani múzeumokat, képtárakat. Mindkettőjüket lenyűgözte az olasz mester képe, szerettek volna róla egy reprodukciót. Nem volt. ,,Ha nincs, hát lesz“ - mondta az akkor még fiatal zeneszerző és otthon, a múzeum pénztárában vásárolt kis méretű fénykép alapján, megfestette a Giorgione-kép másolatát. Adalék Eugen Suchoň portréjához? Talán inkább kulcs egész munkásságának megértéséhez. Ez a ,,ha nincs, hát lesz“ jellemezte minden törekvését, inspirálta műveinek megírását. Ezt méltányolta az 1981-ben átadott rangos nemzetközi elismerés, a Herder-díj is, amely hangsúlyozta: Eugen Suchoň olyan munkát végzett, amelyet más, szerencsésebb tájakon nemzedékek egész sora vitt véghez. Szívós kezdeményezője és megteremtője volt mindannak, ami egy nemzet zenei életét teljessé teszi, kiemeli a gyakran csupán néprajzi érdekességnek tekintett folklór régióiból és a nemzetközi zenei vérkeringésbe kapcsolja. Ez a ,,ha nincs, hát lesz" játszott közre abban is, hogy Suchoň személyében a szlovák zeneművészet legsokoldalúbb mesterét tisztelhetjük, hisz alig akad műfaj, amelyben ne alkotott volna maradandót. Huszonhét éves volt, amikor Bal- ladikus szvitjével berobbant a nemzetközi zenei életbe. Ezt a művét nem kisebb személyiség, mint a legendás Mozart-interpretátor, Kari Böhm vitte diadalra. A nagy osztrák karmester Drezdában, Berlinben és Bécsben mutatta be, nem sokkal később Furtwängler, Lovro von Ma- tačič, majd Paul Sacher tűzte műsorára. „A fiatal szlovák zene egy csapásra elfoglalta helyét a nemzetközi zenei élet fórumán. Először merjük kétkedés nélkül állítani: ez a zene maradandó“ - írja a berlini bemutatót követően Alfred Burgart, a neves kritikus. Ilyen ragyogó pályakezdés után senki sem vethette volna a zeneszerző szemére, ha kizárólag további müvek komponálásának szenteli minden erejét és energiáját. Bizonyára élete is másként alakul, problémamentesebben, ha ezt az utat választja. Őt azonban nem elégítette ki a személyes siker, jóval többre vágyott: összefogni a szórványos törekvéseket, olyan alapokat adni Újszerű formanyelven A Tizenötök kiállításának margójára Közvetlenül azután, hogy végignéztem a Tizenötök csoport kiállítását, az fogalmazódott meg bennem: ha gyermekkoromban bolyongtam volna ugyanezek között az alkotások között, nem hiszem, hogy másodszor be tudnak csalogatni a kiállítóterembe. (Tizenötök-nek nevezik magukat azok a fiatal cseh és morva képzőművészek, akiket hasonló vagy azonos életszemlélet, újszerű formanyelv, valamint életkoruk, indulásuk és tanulmányaik rokoníta- nak egymással. 1956-60 között születtek, a nyolcvanas években jelentkeztek először. A Tizenötök bratislavai bemutatkozásán olyan, nem a legtetszetősebb esztétikai kategóriák voltak jelen, melyek iránt kevésbé vagyunk fogékonyak. Ezeknek a fiatal képzőművészeknek az alkotásain a vonzó helyett a taszító dominál. Az ember pedig hajlamos, hogy elforduljon vagy eleve elutasítsa azt, ami taszító. A müvek megtekintésékor, melegében kialakult véleményemet ma is fenntartom. Nem ez az a kiállítás, amellyel a képzőművészetnek meg lehetne nyerni a legifjabbakat. És mégis! Efféle kiállításokra szükség volt, van és lesz. Mert a mai fiatalok a Tizenötök törekvéseiből ráérez- hetnek a század eleji avantgárd egyes irányzatainak, főképpen az egyes irányzatok formaromboló „túlkapásainak", ha maradandó értékeket nem is hozó, de mindenképpen teremtő erejére és szellemiségére. E kiállítás hiányt pótolt. Eltekintve egy-két elsősorban külföldi képzőművész csehszlovákiai bemutatkozásától, a galériák és a kiállítótermek vezetői, a tárlatrendezők nem túlságosan kényeztetnek el bennünket a modern irányzatok képviselőinek bemutatásával. Ha szoktathattam volna magam hasonló, kissé bizarr látványhoz, jómagam sem fogadom annyira fanyalogva a Tizenötök alkotásait, amelyek a képernyőn, a világkiállításokról közvetített tudósításokban látható fantasztikus kreációkhoz képest jórészt higgadt, visszafogott megnyilatkozások. Töprengek: végül is, jól teszem-e, ha fenntartom a véleményem, miszerint ne ilyen képekkel próbáljuk gyermekek ízlését formálni. Mert vajon az a gyerek, serdülő, aki a barokk, reneszánsz, klasszicista szépséget szívja magába, később nem ugyanúgy idegenkedik-e majd a modern irányzatoktól, mint tesszük azt legtöbben. Felnövekedvén, követni tudja-e majd a korízlést. Igaz ugyan, hogy a kiállított alkotások közül nagyon kevés tetszett (a Tizenötök művészete a szlovák zenének, hogy az minden területen megfeleljen a nemzetközi mércének. Felnőtt egy fiatal zeneszerző nemzedék, de nincs megfelelő zenekar, amely előadhatná műveit. Nincs? Meg kell teremteni! De közönség is kell, amely képes az új zene befogadására. Nincs? Akkor a zeneoktatást kell új alapokra helyezni, hogy a zene iránt érdeklődő, fogékony embereket tudjon nevelni. De ehhez felkészült pedagógusokra van szükség... És Suchoň egyszemélyes intézményként fáradhatatlanul szervezett, kilincselt, érvelt és agitált. A visszautasítás, az értetlenség nem törte le. Oroszlánrésze volt a Szlovák Filharmónia megalakításában, zeneelméleti és pedagógiai könyvek egész sorát írta meg, muzsikusok és zenepedagógusok nemzedékeit nevelte. Számos műve megírásakor is az ösztönös, született pedagógus munkált benne. Nem csoda, hogy zeneelméleti szakemberek több kompozíciójával - főleg kórusművével - kapcsolatosan az instruktív, népnevelő jelzőt használják. Ő, aki ifjúkori zsengéit autodidaktaként írta és jól ismerte a szakmai felkészületlenség okozta nehéznem ad tiszta képet) az összegyűjtött anyag nagyon is értékes, mert: felráz, összezavar és elgondolkoztat. Arra késztet, hogy rendezzük magunkban művészi ismereteinket. Jogos az ellenvetés: olyan tárgyak (műtárgyak) között (is) szeretünk élni, amelyek meg szépítik és kényelmessé teszik otthonunkat. De milyen célt szolgál a Tizenötök modern művészete, ha alkotásaik között a vonzó és a szép helyett csak taszítót, rútat találtam. Vajon azon túlmenően, hogy egy-egy egyedi alkotásnak elég borsos az ára, nem a - nevezzük úgy - képzőművészet „modernkedése" okozza-e, hogy a mindennapok embere a művészi helyett az olcsóbb sorozatterméket vagy a giccset vásárolja. Nem. Azért nem szeretjük a bizarr műtárgyakat, mert nem ismerjük, nem értjük, kevésbé vagyunk képesek felfedezni és élvezni a modern alkotások rejtett szépségeit. Erre mutatott rá a Tizenötök műveiből rendezett tárlat. A kiállított műtárgyak részletesebb leírása, ismertetése helyett álljon itt csupán a művészek neve: Jirí David, Stanislav Diviš, Michal Gabriel, Vladimír Kokolia, Richard Konvička, Vladimír Merta. Stefan Milkov, Petr Nikl, Jaroslav Róna, Tomáš Ruller, František Skála, Jiŕí Štourač, Margita Titlová-Ylovsky, V it Vejražka, Josef Záček. Érdemes rájuk odafigyelni! TALLÓSI BÉLA ČSTK-felvétel ségeket, a szabad önkifejezést gátló technikai buktatókat, tudatosan vállalta ezt a szerepet. Elkedvetlenítette, hogy szívügye, az általános zeneoktatás a gyakori oktatási reformok és pedagógiai irányváltások miatt nem képes egy egységes rendszer kialakítására? A Svätopluk monumentális freskóinak alkotója zenei miniatűrök komponálásába kezdett, hogy legalább a zongorázni tanuló gyerekek haladhassanak egy egységes, koncepciózus „zongoraiskola" alapján, amely öt ujjra írt darabokkal kezdődik, majd az egyre igényesebb számokon keresztül juttatja el az ifjú növendéket a legbonyolultabbakig. De a nevelő és a hiányt pótolni akaró szándék felfedezhető két legnépszerűbb művében, az örvény (Krútňava) és a Svätopluk című operákban is. Suchoň ezekkel azt teremtette meg, amivel hosszú idő óta hiába próbálkoztak a szlovák komponisták; a nemzeti és a történelmi operát. A 19. század rekvizitumai? Suchoň bebizonyította, hogy korunk adekvát zenei eszközeit használva nem azok. Már maga a műfaj megválasztása sem volt híján a didaktikus célzatnak, hisz az opera a komoly zene legdemokratikusabb, legnagyobb tömegeket vonzó műfaja, vonzó mind a szemnek, mind a fülnek, cselekménye fogódzót nyújt a könnyebb befogadáshoz. Az örvényben tudatosan használt fel népzenei elemeket, mellőzte a zenekari műveire jellemző bonyolult formákat; tudatosan választott népi miliőt, hogy a nemzeti operának szánt művet azok is élvezni tudják, akiknek nincs semmilyen zenei képzettségük, s aligha szánnák rá magukat egy hangverseny meghallgatására. S hogy a hangsúlyozottan nemzeti, népi jellegű mű egyetemes zenei és gondolati tartalmakat hordoz, azt igazolja az örvény nemzetközi sikere. Eugen Suchoň szerencsés ember. Még életében láthatja kiteljesedni azt, amiért egész pályája során küzdött. A kortárs szlovák zenei élet minden kézzelfogható eredményében ott az ő munkája is. S ha van, ami nem egészen úgy sikerült, ahogy eredetileg tervezte, szerette volna, biztos lehet abban, hogy az idő folyamán olyanná válik, ahogyan megálmodta. Tanítványai gondoskodnak erről. VOJTEK KATALIN 1988.
