Új Szó, 1988. szeptember (41. évfolyam, 206-231. szám)
1988-09-19 / 221. szám, hétfő
E lnézve a Duna hömpölygő folyását nem igen gondolnánk, hogy hullámai még ma is értékes aranyszemcséket sodornak magukkal, s lerakják azokat parti fövenyére. Az arany fáradtságot nem kímélő munkával is termelhető. Egy gramm összegyűjtéséhez „mindössze" háromszázezer szemcsét kell megtalálni... Az aranymosás ősi mesterség. Legendák, mesék szólnak róla. Tinére állíthatjuk, hogy ezen ősi mesterséget a szélesebb nagyközönség nem ismeri. Művelőinek időrabló munkájáról, melynek során a folyóparti föveny szemcséiből összeáll az „aranycipó“, keveset tudnak. N. László Endre elsősorban fiataloknak írt könyve a közelebbi megismerésben próbál segítséget adni. Mint az hamar kiderül, a szerző maga is az aranyászok közé tartozik, legalábbis sokat foglalkozott ezzel a mesterséggel, (gy, amikor a kötet lapjain az aranyászok eszközeivel, a munkafolyamatok leírásával ismertet meg bennünket, úgy érezhetjük, hogy egykor féltett titkok birtokába is jutunk. A szerző hangvétele egyszerű, közvetlen; tudatosította, hogy a fiataloknak szánja mondanivalóját. Néhány részletére azonban a néprajzosoknak is érdemes odafigyelniük. El tudom képzelni, hogy néhány vállalkozókedvű, tettrekészebb olvaTestvériséget hirdető eszmevilág A Duna aranya Egy népi mesterség leírása tokzatos is, éppen azért, hogy a maga valóságában ismernénk azt korántsem mondhatjuk el. A televízió képernyőjén vagy a mozik vadnyugati filmjeiben olykor-olykor láthatjuk a szerencsét próbáló aranyászokat. De mindig éreznünk kell, hogy az nem az igazi. Az arany még ma is a gazdagság, a hatalom jelképe. Fizetőeszköz, de háborúk, ellentétek okozója volt. Nem csoda, hogy az aranyászok hétpecsétes titokként őrizték mesterségük fogásait, tudásukat, tapasztalatukat, s nem utolsósorban lelőhelyeik leírását. A dunai aranyászok egyszerű eszközeit, például a Csallóközben a somorjai (Šamorín) Honismereti Tájházban láthatjuk. Khín Antal, az ottani múzeum első igazgatójának jóvoltából az aranyászok életébe is bepillantást nyerhetünk. Ennek elleső, fejezetről fejezetre haladva, a gyakorlatban is ki szeretné próbálni az ott leírtakat. Hogy milyen szerencsével fog járni, talál-e aranyat, azt nehéz lenne megjósolni. Mindenesetre a munkafolyamatok leírása alapján a műveleteket el lehet végezni. Gond csak az utolsó műveletnél, a sárarany létrehozásánál keletkezhet, de abban a felnőttek biztosan szívesen segítenek a fiatalabbaknak. Az aranyhoz szorosan kötődik a mese- és mondavilág. A szerző a szájhagyomány bemutatásával e világba is elkalauzolja olvasóját. Feltárva bennük az egyszerű ember próbálkozásait a titkok megfejtésére, a jelenségek magyarázatára. A könyvet Kopócs Tibor szép illusztrációi teszik teljessé. PUNTIGÁN JÓZSEF Kölcsönhatások a képzőművészetben Igor Szvetlov, a neves szovjet író és publicista már évtizedek óta figyelemmel kiséri a szocialista országok kortárs művészetét. Az eddig publikált kritikái, tanulmányai főleg a szobrászat iránti érdeklődését mutatják. Utazásai alkalmával és a főleg Moszkvában megrendezett külföldi tárlatok segítségével állandóan gyarapította tudományos anyagát a Hagyomány és újitás a szocialista országok képzőművészetében című könyvéhez, amely a következő fejezetekre tagolódik: Október és a képzőművészet új útjai. A küzdő nép. A háború és az alkotói sors a szocialista országok monumentális szobrászatéban. Jelenkor és történelem napjaink festészetében és szobrászatéban. Hagyomány és újitás új kölcsönhatásai. Szvetlov nehéz feladatra vállalkozott ezeknek az ismereteknek az összefoglalásakor. Műcentrikus megközelítéssel, érzékeny szemmel és a mindség iránti érzékenységgel írja le az alkotásokból kiinduló véleményét. Igen pontosan értékeli és viszonyítja egymáshoz a térplasztikák újszerűségeit, amelyek a 60-as évektől a legkonvencionáli- sabbnak vélt műfaj - az emlékmű - esetében is szembeötlőek. Talán ezért is van a könyv hátsó borítóján Makrisz Agamemnon Mauthauseni emlékművének 1961-ben készült makettje. Az elemzéseket és összevetéseket is érdekesen sorakoztatja fel. Témáinak behatárolását, például A Szovjetunió és az 1945 utáni szocialista országok című részt nem értelmezi mereven, nem mond le a kitekintésekről sem, pedig nehéz fogódzót találni az annyira eltérő művészeti előzményekben. Igor Szvetlov elsősorban arra összpontosít, ami a szocialista országok művészetében szocialista minőségnek tekinthető, ennek a hagyományait és gazdagodását keresi, de nyomon követi mai megújulását is. Az európai kortárs művészet egy részéröl adott sokoldalú áttekintés kiindulópontja is lehet egy, a témára koncentráló kutatásnak. Viszont nem kerülhető el, hogy a húszas évek hagyományai és a hatvanas évektől értelmezett jelen közötti évtizedek ellentmondásaival is szembenézzünk. E gazdag jegyzetanyaggal megjelent kötet főleg azoknak hasznos, akik az újabb szovjet szakirodalomban és forráspublikációkban kívánnak tájékozódni. Bár nem korlátozódik csupán a szovjet szakirodalmi hivatkozásokra. csörgő Zsuzsa li/ladách Imre és Mocsáry LaIVI jós. Találhatunk-e párhuzamokat a XIX. század e két kiváló gondolkodója között? Madách mindenekelőtt Az ember tragédiája költőjeként ismert és elismert. Mocsáryt nemzetiségi politikusként tartják számon, már akik egyáltalán tudnak róla. Madách a politikus, közéleti személyiség és közíró csak kevesek számára ismerős, vagy ha igen, akkor is inkább csak a tény, mint a mögötte rejlő munka ismert. Mocsáry politikusi, közírói „beskatulyázásának“ nagyobb a létjogosultsága, annak ellenére, hogy első írása színmű volt. A reformkori Pest magyar színházi életének fellendülése sugallta műnek nem lett folytatása. Lássuk hát a közös vonásokat, időben, térben, gondolatvilágban! Kortársak voltak. Madách 1823-ban, Mocsáry 1826-ban született. Földiek voltak. Szülőhelyeik, Alsósztregova (Dolná Strehová) illetve a Fülek (Fiľakovo) melletti Kurtány mintegy 40 km-re van egymástól. Mindketten abból a haladó szellemű nógrádi középnemesi rétegből származtak, amelyikből számos kiválóság került ki. Mindazonáltal személyes kapcsolatukról nem tudunk. Mocsáry is, Madách is - ő különösen - olyan helyen éltek, ahol a nem magyar anyanyelvű lakosság jelenléte természetes volt. Hogy Madách, a filozófus költő is foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel, és Mocsáry konkrétan hogyan foglalkozott ugyanazzal, mindez gyakorlatilag csak most juthat el a széles olvasóközönséghez, 130 éve jelent meg Pesten Mocsáry Lajos Nemzetiség című 204 oldalas tanulmánykötete. Ezt 1987-ben a budapesti Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó a Társadalomtudományok magyar klasszikusai című sorozatában, reprint kiadásban megjelentette. Madách Imre- Nógrád Vármegye balassagyarmati kerülete képviselőjeként- 1861-ben írott, de csak részben elmondott és nyilvánosságra került országgyűlési ill. választási beszédei együtt, először és utoljára 1942- ben jelentek meg, Halász Gábor szerkesztésében, s azóta könyvészeti ritkaságnak számítanak. Ezek, a költőről alkotott képünket kiegészítő, gyakorlati, politikai gondolkodását szemléltető beszédek Szigethy Gábor előszavával és jegyzeteivel, a Magvető Könyvkiadó, Gondolkodó Magyarok című sorozatában ugyancsak 1987-ben újra napvilágot láttak Országgyűlés cím alatt. M ocsáry műve teljes egészében a nemzetiségi kérdéssel foglalkozik. Madách hat beszéde közül egyet szentelt a nemzetiségi problémának. Ennek elmondására az országgyűlés elnapolása miatt nem került sor. Madách, Eötvös József elismerését bírva, röpiratként is szerette volna nyilvánosságra hozni álláspontját. Ez nem sikerült, a teljes szöveg csak halála után, 1880-ban jelenhetett meg. Madách negyven- nyolc szellemében akart politizálni, szabadságot, függetlenséget, törvényességet követelt beszédeiben, melyek így, érdekes és értékes dokumentumai egy tettrekész hazafi gondolatvilágának, aki a köztudatban csak mint a sztregovai kastélyban, két asszony közt őrlődő beteg ember ismert. Madách és Mocsáry új kiadásban A Mocsáryval való összevetés miatt (is) számunkra az az el nem hangzott beszéd az érdekes, melyben hallatni akarta humanista szavát a nemzetiségek ügyében is. Részese akart lenni annak, hogy ,,a nemzetiségi kérdés, mely még sehol meg nem fejtetett... a jog alapján, a szabadság érdekében“ fejtessék meg. Madách felfogása, mely korában általánosnak mondható, megkülönbözteti a „történeti fejlődésen alapuló politikai nemzetiséget“ és a „külön faji származást s külön nyelvűséget". Történeti, politikai, államkeretet alkotó nemzetiségnek a magyart tartja, emellett azonban határozottan síkraszáll az országban élő többi nemzetiség személyes szabadsága, művelődési, vallási, nyelvhasználati jogainak gyakorol- hatóságáért, melyet szerinte az államnak rendezni, vezetni és védeni kötelessége. Kihangsúlyozza azt, hogy a magyar állam alapítása annak- figyelembevételével történt, hogy ,,az anyanyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő“, tehát különféle nemzetiségek létére, közreműködésére számítva. ,, Nyolcszázados törvénygyűjteményében nem található egy is“ - írja Madách - ,,mely bármi idegen nemzetiség ellen, de igen számos, mely azoknak védelmére van irányozva“. Figyelemreméltó az a megállapítása, hogy „a magyar történetben a nemzetiségi kérdés soha elő nem fordul, egészen az osztrák ház trónralépté- ig“. Az általános elvi kérdések mellett Madách, a többnyelvű Nógrád képviselője lényeges gyakorlati kérdésekre is kitér: „ Nem ismerhetjük el... hogy egyes megyék többsége a megye nyelvét meghatározhatná a többi nyelvek kizárásával“ még akkor se, ha ez a magyarokra nézve kedvező lenne. Madách Imre, Eötvös Józseffel összhangban olyan elveket vallott, melyek végül is az 1868. évi törvényben kifejezésre jutottak: az egyéni szabadság teljes biztosítása mellett a nemzetiségek a községi és megyei autonómia keretei között érvényesíthessék nyelvük, kultúrájuk fenntartását, fejlesztését. A nemzetiségi törvény megszületését Madách már nem érte meg, betartását pedig akkor sem nyugtázhatta volna, ha hosszabb élet adatik meg neki, hiszen a sok tekintetben vitatható, de az akkori Európában egyedülálló nemzetiségi jogokat biztosító törvényt nem tartották be, sőt a hetvenes évektől fokozódott a nemzetiségi türelmetlenség, a magyarosítás az uralkodó osztály alapelvévé vált, nyílt nemzetiségellenes intézkedések következtek, mint például a szlovák gimnáziumok és a Matica slovenská betiltása. M indezek ellen szinte egyedül vette fel a harcot a nemzetiségek által fehér hollónak nevezett, de elismert és tisztelt Mocsáry Lajos. Ő volt az, aki nemcsak, hogy az említett törvény maradéktalan betartását követelte, de annak, a nemzetiségek érdekében való módosításában támogatta V. Pauliny Tóthot a Szlovák Nemzeti Párt képviselőjét. Mocsáry Lajos érdemeiből semmit sem von le az a tény, hogy haladó nemzetiségi programját nem sikerült megvalósítani, és csupán egy konkrét eredményt ért el, a Szlovák Múzeumegylet alapszabályzatának jóváhagyatását. A ligha csak hivatásukat szerető könyvtá- /i rosok megszállottsága nyomán kerülnek a nagy, országos gyűjtőkörű intézmények és a népkönyvtárak polcaira a helyi kiadványok. Aki valaha is foglalkozott helytörténeti kutatással, esetleg egy-egy iskola, üzem vagy szervezet, testület, egylet történetét is kutatta, az tudja igazán, hogy akár egyetlen, jelentéktelennek tűnő meghívó, falragasz vagy néhány soros bejegyzés is milyen fontos lehet. Az emberek emlékezete általában csalóka, éppen ezért történeti kutatásokban csak erre támaszkodni nem szabad. Viszont egyetlen teljes műsort közreadó meghívó sem bizonyíthat mindent, ha a meghirdetett rendezvény valóságos eseményeit szeretnék rekonstruálni. A kettő egymás nélkül nem hiteles. Éppen ezért az országos gyűjtőkörű könyvtárak mellett nélkülözhetetlenek a helytörténeti gyűjtemények. Ezek gyakorlatilag legtöbbször a kisnyomtatványok, helyi tematikát feldolgozó dokumentumok és cikkek gyűjteményei. Hiányzik ebből az anyagból mindannak a tényszerű rögzítése, ami valójában az adott közösség életterében megtörtént, hiányoznak belőle az ott születettek naplói, emlékiratai. Persze íródnak krónikák, s közöttük vannak objektív, tényszerűségekre szoritkozóak is. Viszont elég sok az olyan, amely megszépíti a mindennapokat, eleve szelektál, válogat, pedig éppen a krónikaírás modern felfogásával ellenkezik az effajta megközelítés. Mindennek természetes megfogalmazódtak a szabályai. Csakhogy egy-egy közösség életteréhez tartozik a tágabb határ, a környező természet, a természeti tárgyak, a mesterséges objektumok. Része ennek a földrajzi nevek sora is, meg a lassan elfeledett tájnyelvi szavak, de a kivágott öregfák a szabályozott patakok, a szeméttel feltöltött mocsarak is. S közben emberek születnek és halnak meg. Nevüket már nem otthon jegyzik születési anyakönyvekbe vagy halotti bizonyítványokba. Már nemzedékeknek nincs szülőhelye, ahová elvihetnék gyerekeiket, akik szintén szülészetek steril szobáiban sírtak fel először. Egészségügyi szempontból ez így természetes, de... A helytörténeti gyűjtemények az élettér /» bizonyosságait rögzítik. Aprónyomtatványok, müsorelőzetesek, műsoi füzetek és alkalmi jellegű vagy évfordulós kiadványok, no meg a naplók, emlékiratok jeleznék az utókornak a mai élettér minőségét. Bár a szülőhelyek az egymástól hatvan-hetven kilométerre élő, egymást sosem ismerő emberek személyigazolványaiban is ugyanazok, a kötődéseket az élettér bizonyítja. Az a közeg, amelynek meghatározói a jó vagy rossz kapcsolatok, s ennek eszköze a nyelv, a közös hagyomány, a múlt emlékezete és emlékei. Ilyenek a mostaniak is. De lesznek-e, akik megőrzik emlékezetükben? Ezért is jó lenne a népkönyvtárak helytörténeti anyagait, a krónikákat és az egyéni visszaemlékezéseket valamilyen módon összekapcsolDUSZA ISTVÁN E szükségszerű bevezető után nézzük Mocsáry első, a nemzetiségekkel foglalkozó munkáját. A viszonylag terjedelmes, a kérdésnek a teljesség igényével való feldolgozását célzó írásmű kilenc fejezetre tagolt. Az egyes fejezetek témáját a szerző alcímekkel, címszavakkal közli az olvasóval. Ezek felsorolásával képet kaphatunk Mocsáry gondolatmenetéről és talán kedvet is az elolvasáshoz. Az első fejezet sokatmondó alcímei: „ Van-e most helye közügyek vitatásának. Mestereink elvonultsága. Téli munka. Solidaritás a' forradalom előtti politikai elvek mellett“ stb. Ne felejtsük el, hogy mindez a Bach-abszolutizmus korában került papírra. Mocsáry, aki egyike azoknak, akik nem akarnak tovább ülni ,.száraz ágon hallgató ajakkal", ugyanakkor méltányos a „csüggedt madarakkal“ szemben: ,,Halgatnak jobbaink ’s érdemesbeink; 's miért halgatnak? Kérdezzétek a’ megégett embert, kinek elpusztította a' vész a házát, udvarát... saját szorgalma gyümölcsét - miért halga- tag?“ Hogy éppen a nemzetiségi kérdés az, amivel a hallgatásból a közélet porondjára lép, bizonyítja annak fontosságát, megoldatlanságát. „ Reánk nézve életkérdés a nemzetiségi kérdés“ - ezt ugyan tiz évvel később irta Mocsáry, de nyilván 1858-ban is tudatában volt ennek. Lássuk a többi alcímet: „... Ország, haza, nemzet fogalmai. Nemzetek összekeveredése és egybeolvadása... Hazafiuság és nemzetiséghez való ragaszkodás. A’ nemzetiség kérdése hazánkban... Báró Eötvös József nézetei a ’nemzetiségről... Különfélesége a’ nemzeti törekvéseknek különböző nemzeteknél... A' szláv kérdés általában. A ’ magyar és szláv nemzetiségi mozgalmak történeti áttekintése... Magyarország története közös története a’ magyar és a’ honunkbeli szláv nemzetnek A' magyarhoni szlávok sorsa a ’ többiekéhez képest... törvények a ' magyar nyelv és nemzetiség tárgyában. A ’ latin nyelv... Mi a ’ panslavizmus voltaképpen és mennyit ér... A’ szlávok jövendője. A’ magyarhoni szlávok .jövendője.. “ Ami ez utóbbit illeti, Mocsáry is- Madáchhoz, Eötvöshöz hasonlóan- a ,,honi szlávok jövendőjét“, teljes egyenjogúságukban, de Magyarország, a magyar politikai nemzet keretében látja. Érdemes szó szerint idézni Mocsáry szép gondolatait: ,, Ezer éve annak, hogy együtt lakjuk, együtt bírjuk e’földet, ezer éve, hogy együtt élünk, közösen gazdálkodunk, együtt szenvedtünk s’ együtt örvendeztünk. Tudnánk-e felmutatni valami tettet, melyre azt mondhatnék: ezt magyarok tették, ezt szlávok vitték végbe, nem közös erővel történt-e minden? ... Tegyenek bár a ’ tudósok a ’ nyelvészek bennünket külön rubrikába, oszszanak fel külön népcsaládokra s’ mondják, hogy ott valahol Ázsia fensikjain kóborolnak 's a' jeges tenger körül dideregnek valódi atyánkfiai... már mi csak köze- lebbvaló atyánkfiainak tartjuk szláv honosinkat, habár nyelvileg külön népclassisba tesznek is már csak többre nézzük az oly hosszas szomszédság, barátság, gyakori koma- ság és összevissza nőtt ágasbogas sógorságot, mint amaz Ádámról Éváról, szegről végről való rokonságot. “ Mocsáry, nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságát, testvériségét hirdető eszmevilágát még számos idézettel szemléltethetnénk, ugyanakkor némely megállapítását túlhaladottnak kellene megítélnünk a jelen látószögéből. Nem volt, nem is lehetett feladatom ennek a fontos kordokumentumnak a részletes elemzése, értékelése. Célom a figyelem felkeltése volt egy olyan olvasmányra, melynek maradandó, az idők próbáját is kiálló mondanivalója az, hogy „az egyes nemzetiségek... megélhetnek békében egymás mellett ’s úgy nézhetik magukat, mint egy közös anyának a' honnak gyermekei ’s testvérek egymás között." Madách Imre Országgyűlés címmel kiadott beszédei könyvesboltjainkban kaphatók. Mocsáry Lajos Nemzetiség című könyvének behozataláról vagy hazai kiadásáról gondoskodni kellene. BÖSZÖRMÉNYI ISTVÁN
